KULT
A Rovatból
hirdetés

Egy pimasz ifjú, aki mindent tudott a médiáról - 80 éve mutatták be az Aranypolgárt

Orson Welles ezután önmagát sem tudta soha többé felülmúlni.

Link másolása

Vannak filmek, amelyeket mindenkinek látnia kell, aki a sajtómunkási hivatást választja, mert máig érvényesen ábrázolják a média mibenlétét, és a jellemző újságírói karaktereket. Ilyen mű Federico Fellini Édes élet (La dolce vita, 1960), Michelangelo Antonioni Nagyítás (Blow Up, 1966), Sidney Lumet Hálózat (Network, 1976) című alkotása és mindenekelőtt Orson Welles Aranypolgára (Citizen Kane), amelyet 80 éve, 1941. május 1-én mutattak be a New York-i RKO Palace moziban.

Egy halott amerikai sajtómágnás rejtélyes utolsó szava körül indul el egy riporter oknyomozása, amiből megszületik minden idők egyik legnagyobb filmje a média hatalmáról és bűneiről, a médiacézárok tündökléséről és hanyatlásáról.

Orson Welles az 1938-ban Amerika-szerte pánikot okozó Világok harca rádiójátéka után alig 25 évesen teljes szabadkezet kapott az RKO filmstúdiótól. Erre sem előtte, sem azóta nem volt példa Hollywoodban. Formabontásaival, az idősíkok szabad kezelésével, expresszionisztikus képeivel, montázsaival, árnyképeivel, az "áldokumentum-felvételek" és a játékfilmes elemek kombinációjával is szenzációt keltett, ezek később szinte mind beépültek a mozi mindennapos eszköztárába.

Az is hihetetlen, hogy a hollywoodi sztárrendszer fénykorában egyetlen „húzónév” sem játszott az Aranypolgárban. A főbb szerepekben a Welles által 1936-ban alapított New York-i Mercury színház művészei debütáltak a filmvásznon. Egyedül a Kane barátját és „lelkiismeretét”, Jedidiah Lelandet megszemélyesítő Joseph Cotten alkotott később maradandót a moziban, több Welles és Hitchcock-filmben. A címszereplő rendező viszont ezer arccal jelenik meg: átváltozó képessége az energikus, lelkes fiatalemberből a gőgös, hatalommániás férfin át a megtört, multimilliárdos, ám végtelenül magányos aggastyánig egyenesen bámulatos. Azért ezekhez a metamorfózisokhoz egy fantasztikus maszkmester, Maurice Seidelman is kellett...

A rendkívüli kisugárzású művész ugyanakkor képes volt a filmben önmagától távolságot tartani, és azt érzékeltetni, hogy „volt benne valami a nagy emberből”, ahogyan Leland mondja róla. Az egész sztorit végül a THE END felirat után színház-szerűen "elidegenítették" az élő stáblistával. Egyedül Kane alakítója nem jött ki a „meghajlásra”.

Orson Wellesé a filmtörténet egyik legügyesebb manipulációja a „Rózsabimbó”-val: amikor Kane első megjelenésekor (csak az üveggömböt tartó keze és a szája látszik), kimondja utolsó szavát, egyedül van szobájában, a riporter mégis ezen a nyomon indul el, miután „megírták a lapok”. Elvégre fel szokták jegyezni a nagy emberek utolsó szavait és ha más nincs, kitalálnak valamit, a legenda úgy is erősebb a valóságnál. A csalás először a nézőnek sem tűnik fel, miután az egész Kane-nyomozás a „rózsabimbó” körül forog. Amikor a film elkészülte után néhány barátja figyelmeztette Wellest erre a „bukfencre”, a rendező egy percig némán állt, majd így felelt: „Ne mondjátok el senkinek”.

Miről szól az Aranypolgár? A közvélemény manipulációjának mélységeiről és korlátlanságáról, a sztárcsinálásról, a személyes és a politikai morál lesüllyedéséről, a konkurencia kíméletlen felfalásáról, az ellenfelek eszközökben nem válogató lejáratásáról; arról a mindannyiunk által jól ismert jelenségről, amikor a valóságot - a példányszám emelésének érdekében - a címlapsztorihoz igazítják; az "igazság bajnokairól", akik szinte észrevétlenül megközelíthetetlen, bizalmatlan, paranoiás hatalmasságokká, a pénz, a már értelmetlen gazdagság hajszolóivá válnak, akik, bár egy világot tartanak a kezükben, belül mégis üresek és reménytelenül magányosak.

Kane polgártárs barátait sem kíméli: gátlástalanul felhasználja őket saját céljaira, de amint konfliktusba kerülnek a nagyfőnök színeváltozásaival, és emlékeztetik őt régi elveire, megválik tőlük, majd pénzzel próbálja megnyugtatni lelkiismeretét. Kane végtelen cinizmussal befejezi a meghasonlását italba fojtó Leland ledorongoló kritikáját az ő szellemében, hogy demonstrálja a külvilág felé: lapjainál „véleményszabadság” van. Egyúttal ez az ürügy, hogy kidobja a „hűtlen” barátot, aki a „végkielégítést” undorral visszautasítja és a széttépett csekkel együtt postázza neki első lapszámuk címoldalát a deklarált alapelvekkel, amelyeket Kane hanyagul „ifjúkori emléknek” nevez. A közéleti ember feleségeinek és a szeretőinek története is visszaköszön a Kennedyektől Bill Clintonig, és jól ismerjük a "kétféle címlap" szerkesztőségi gyakorlatát is, különösen választások idején.

Kane kezdettől fogva tudathasadásos helyzetben van: egyrészt mérhetetlenül gazdag, másrészt a társadalmi igazságtalanságok, a visszaélések elleni harcnak akarja szentelni lapjait. Feloldhatatlan ellentmondás, hiszen ő az, aki ezt vagyona révén megteheti. Csakhogy a hatalomvágy egyre inkább háttérbe szorítja a nemesebb eszméket.

Orson Welles elsősorban William Randolph Hearstről, az amerikai sajtómogulról (1863-1951) mintázta figuráját, de modelljei között szerepelt riválisa, a magyar születésű Joseph Pulitzer, Jules Brulatour, a Kodak tulajdonosa, valamint a különc milliárdos, Howard Hughes is.

Hearst az apjától örökölt San Francisco Examinerrel kezdte pályafutását, majd az 1890-es években New York-ba ment, ahol a Pulitzerrel való vetélkedésükből megszületett a szenzációhajhász „yellow journalism” – ez volt a gyökere a tényfeltáró és oknyomozó újságírásnak is. Bár politikai karriert nem futott be, sajtóbirodalma révén óriási befolyással rendelkezett az amerikai közvélemény felett. Már 1898-ban oroszlánrészt vállalt az amerikai-spanyol háború „felvezetésében”. Az Aranypolgárban is elhangzik az a híres anekdota, mely szerint lapjának Kubába küldött riportere azt sürgönyözte, hogy „háború nincs, de szép prózaverseket tudnék írni az országról”. Mire Hearst visszasürgönyözött: „Szállítsa a prózaverseket, én szállítom a háborút”. A film forgatása idején Hearst-nek 28 újságja, nyolc rádióállomása volt, továbbá áruházlánca, egymillió hektárnyi földje, bányái, olajmezői. És természetesen nagy befolyással rendelkezett a hollywoodi producerek és filmforgalmazók körében is.

William Randolph Hearst mindent elkövetett, hogy a filmet ne mutathassák be, és a rendezőt lehetetlenné tegyék. Ehhez Hollywood rettegett pletyka-újságírónőjét, Louella Parsonst, a filmváros fő erkölcscsőszét állította csatasorba, akinek örök hálával tartozott. Parsons ugyanis 1924-ben szemtanúja volt, amikor Hearst a luxusjachtján rendezett partiján féltékenységből lelőtte Thomas Ince filmrendezőt. Hearst örök állással fizette meg Parsons hallgatását. Az újságírónő vezette a Welles elleni sajtókampányt, amelyben a kommunista gyanútól a szex-botrányig mindent megpróbáltak bevetni. Kieszelte például, hogy egy szálloda halljában egy meztelen nő ugorjon Welles nyakába, lesben álló fotósok szeme láttára, a rendezőt azonban időben figyelmeztették a csapdára. Az ellentéteket az is erősítette, hogy Welles köztudottan nagy tisztelője volt Franklin D. Rooseveltnek – utolsó, 1944-es választási kampányának első számú beszédírója lett - míg Hearst zsigeri gyűlölettel viseltetett a négyszer megválasztott elnök iránt.

A Hearst-bojkott az RKO-t is megrémítette, Welles azonban New York-ba ment, összehívta a Keleti Part legbefolyásosabb üzletembereit, és meggyőzte őket arról, hogy a „sajtószabadság forog kockán”. Ez hatott a támogatókra és az Aranypolgárt mégis bemutathatták.

A mozikrónikák feljegyezték, hogy a film San Franciscói premierje napján Welles és Hearst összetalálkoztak egy szálloda liftjében. Az ifjú rendező átnyújtott egy meghívót a sajtócézárnak, aki azt elutasította. Amikor Hearst kilépett a liftből, Welles utána kiáltott: „Charles Foster Kane elfogadta volna…”. A harag olyan tartós volt, hogy a Hearst-lapok csak az 1970-es évek közepén, a nagy mágnás halála után negyedszázaddal írtak először a filmről.

Az Aranypolgár, mint oly sok klasszikus, először megbukott a nagyközönség előtt, bár az amerikai kritikusok lelkesedtek érte: Welles megkapta tőlük a legjobb rendező, legjobb főszereplő és a legjobb film díját. Nem fogadta el Hollywood sem: az 1942-es Oscar-gálán mind a kilenc jelölésének bejelentését füttykoncert fogadta. A film végül csak a legjobb forgatókönyv aranyszobrát nyerte el, amelyet Welles és Herman J. Mankiewicz kapott közösen.

Az Aranypolgárt nem lehet elégszer megnézni ahhoz, hogy mindenre, akár a látvány, akár a tartalom terén felfigyeljünk. Welles és Gregg Toland operatőr tökéletesen „érezték egymást” e kettős hangszerelésben, sőt, mint Toland visszaemlékezéséből kiderül, a kamera nagymestere szakmai kihívásnak tekintette, hogy az „amatőr” filmrendező legeszementebb képi ötleteit is megvalósítsa.

NO TRESPASSING (Nincs átjárás) – hirdeti egy tábla a drótkerítésen a nyitó képsorokban, és Toland kamerája éppen az ellenkezőjét teszi: lassan, de határozottan hatol be a „birodalom” belsejébe a „mesevilágtól” egészen a haldokló szobájának, kezének, szájának intimitásáig. A hatalmas kastélyban egyetlen szoba ablaka világít, és a halál pillanata előtt hirtelen az a fény is kialszik, majd újra felgyullad. Egy ember, aki maga volt a „nyilvánosság”, elzárkózott a világtól egy mesterséges, összevásárolt közegbe; egy ember, akiről mindent tudott a külvilág, és akit mégsem ismert senki. A NO TRESPASSING táblától az utolsó szót kimondó szájig tartó úton leomlanak a Kane-t védő falak, megkezdődik a tényfeltárás, a posztumusz mélyriport. A táblát újra látjuk a zárójelenet végén, az utolsó előtti képben, mielőtt a THE END felirat alatt megjelenik távolban a füstölgő elvarázsolt/elátkozott kastély, amely erősen emlékeztet Walt Disney Hófehérkéjének baljós palotájára és közelképen a napóleoni emblémára hajazó, hatalmas, aranyló K betű a kapu tetején. A nyomozás lezárult, a rejtély feltárult. Feltárult? Welles második fintora „rózsabimbó-ügyben”: Igen – a nyomozás lezárult a nézők előtt. De sem Thompson újságíró, sem pedig a leltározó ügyvédek és a buzgó fotósok nem találják meg a „kirakós játék” hiányzó darabját, a lomtalanító munkásoknak pedig semmit sem jelent egy ócska szánkó. Hogyan találunk rá a szánkóra? Előbb „madártávlatból” látjuk a sok-sok üres ládát – mintha New York felhőkarcolói lennének – aztán ráközelít a kamera egy sor „csecsebecsére” és a szánkó ott hever egy doboz tetején, családi fényképek és egy házioltár-darab mellett! Egy kéz elveszi és egy óriás kandalló lángjai közé hajítja, és éppen a lángoktól tisztul le a szánkóra festett rajz és szó….Ez a szánkó maradt ott a hóban, miután a gyermek Charlie-t elszakítják szüleitől, és a kedvenc gyerekkori játékra úgy hullanak a fehér pelyhek, ahogyan a halála percében tartott kis üveggömbben.

Thompson újságíró arca végig sötétben marad. Ő az egyszerű, „névtelen”, hangyaszorgalmú sajtómunkás, akire a lapok többsége épül, de sosem lesz belőle „sztárriporter”. Nem tudunk meg semmit újságírói hitvallásáról, jelleméről, ambícióiról, csupán eszköz „a nagy sztorihoz”, amit nem ő talált ki. De a főszereplő Kane is gyakran sötétben jár: „arctalan”, amikor felolvassa munkatársainak lapkiadói elveit, amelyeket fokozatosan felad; árnyék borítja, amikor kényszeríti második feleségét, Susant, hogy a lesújtó kritikák ellenére folytassa énekesi karrierjét, és akkor is, amikor a szerencsétlen operapremieren megpróbálja serkenteni a tapsokat, míg észre nem veszi, hogy már csak egyedül tapsol. És sötétbe borul, amikor szemtől szembe találja magát a szintén „sötét” politikai ellenféllel, Boss Jim Gettys-szel a zsarolási jelenetben.

Sötétben zajlik a szerkesztőségi megbeszélés, és az a jelenet is, amelyben Thompson Kane néhai gyámja, Thatcher könyvtárának páncéltermében tanulmányozza annak naplóit. Olyan, mintha a riporter „beszélőre” menne a múlttal, az archívumot vezető nő már mozgásával, parancsszerű szavaival hatalmaskodó börtönőrre emlékeztet. Némi iróniával kérdezi meg tőle Thompson: „Ugye nem Ön a Rózsabimbó?”. A roppant hideg-rideg légkör jól érzékelteti azt a szeretetlenséget, amely Kane egész életére ránehezedett.

Az újságok képi megjelenései sem véletlenek: a Kane-nekrológok „pluralizmusával” szemben ott állnak Susan „nagysikerű” operai fellépéseinek szalagcímei, miközben halljuk a feleség kétségbeesett erőlködéseit. Ott emelkednek a frissen megjelent lap kötegei, de Kane és Leland lejárt választási plakátokon és fel nem használt újságcímlapokon taposva szembesülnek politikai és emberi kudarcaikkal.

Amikor Susan hisztérikus rohamot kap a kritikáktól, újságok hevernek körülötte, és újság jelképezi a közelgő szakítást Kane és első felesége, Emily között is: valószínűtlenül hosszú reggeliző asztaluk két végén Kane saját lapját, az Inquirert, neje a rivális Chronicle-t bújja.

Kane számos képsorban uralja a teret. A választási gyűlés jelenetében saját óriás képe alatt szónokol. De mennyivel más ez a térbetöltés, mint amikor egyedül, elhagyatva sétál palotája tükörfolyosóján, végtelenítve-sokszorosítva! Pedig Leland a kiadói elvek deklarálása során figyelmezteti őt: „Már a második mondatod kezdődik azzal, hogy „én”…Kane nem is tud elképzelni olyan világot, amelynek nem ő a középpontja és közben mindenkit eltaszít magától.

Hogyan látta az oknyomozás eredményét maga Welles? „Az egyetlen bíró a közönség. Kane önző és önzetlen, idealista és szélhámos, nagy ember és középszerű személyiség egy személyben. Minden attól függ, aki éppen beszél róla. Soha nem látható a szerző objektív szemével. A film célja inkább a probléma bemutatásában, mintsem megoldásában rejlik” .

Orson Welles megfizette bátorsága árát. Az Aranypolgár után valódi dokumentumfilmet készített Brazíliában és Mexikóban Ez mind igaz (It’s All True) címmel, de azt már be sem fejezhette. Az 1940-es évek végén gyakorlatilag elüldözték az Egyesült Államokból, állítólag rajta volt az Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottság feketelistáján is. Welles Európába költözött. Pályafutását innentől kezdve néhány remekmű mellett (A gonosz érintése, A per, Falstaff) félbehagyott filmek tucatjai, zseniális alakítások mellett tehetségéhez méltatlan szerepek jelzik. Olyan lett bizonyos értelemben, mint Charles Foster Kane: „semmit sem fejezett be”…Élete alkonyán Welles nem kis keserűséggel mondta, hogy az Aranypolgár volt az egyetlen film, amelynek minden szava úgy hangzott el, minden képe úgy valósult meg, ahogyan elképzelte. És ezt az alkotását azonban, amelyet az 1958-as brüsszeli világkiállításon beválasztották minden idők legjobb filmjei köze, azóta pedig számos listán a mozitörténet csúcspontjának tartják, soha nem tudta túlszárnyalni.

Végül egy személyes sztori. A 2000-es években Budapestre készült Robert Plant, a Led Zeppelin énekese, és előtte telefoninterjút adott nekem Isztambulból. A szervezők megadták a szállodai recepció számát, de lelkemre kötötték, hogy Mr. Charlie Kane-t keressem. Plant ugyanis – sajtót és rajongókat távol tartandó – az Aranypolgár nevén jelentkezett be.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
20 éve halt meg Hofi Géza – Összegyűjtöttük kedvenc idézeteinket a nagy nevettetőtől
20 idézet a magyar kabaré történetének egyik leghíresebb és legtöbbet emlegetett alakjától.
Forrás: Wikipédia, Címkép: Fortepan/Szalay Zoltán - szmo.hu
2022. április 10.


Link másolása

Húsz évvel ezelőtt, 2002. április 10-én halt meg Hofi Géza, Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas magyar humorista, előadóművész, színművész, a magyar kabaré történetének egyik leghíresebb és legtöbbet emlegetett alakja.

Halálának évfordulója alkalmából most összegyűjtöttük a 20 kedvenc idézetünket a nagy nevettetőtől:

1. "A világon az emberi ész van a legjobban szétosztva. Mindenki meg van győződve róla, hogy neki egy kicsivel több jutott."

2. "A lét határozza meg a tudatot. Ha megisszuk a lét, a tudat elszáll..."

3. "Az életszínvonal olyan, mint a léghajó. Ha azt akarod, hogy emelkedjen, ki kell belőle dobálni mindent, és amikor a legmagasabban vagy, akkor jössz rá hogy nem maradt semmid. Többit számold ki!"

4. "Hidd el nekem, itt hármat foghatsz: A Kossuthot, a Szabad Európát meg a pofádat."

5. "Magyarországon az egy főre jutó bunkók száma: kettő."

6. "A korrupció az, amiből mi kimaradunk."

7. "Mindennek van határa, kivéve az emberi hülyeségnek és a Szovjetuniónak."

8. "Mielőtt bármi véleményed van, egyeztess!"

9. "...a barát olyan, mint az esőkabát az előszobában. Amikor nincs szükség rá, »csendesen« meglapul a polcon, de amikor esik, a sötétben is megtalálom, hiszen OTT VAN!"

10. "Soha nem elég annyit nyújtani, amennyit a közönség elvár. Sikert annyival is el lehet érni, csak éppen nem biztos, hogy legközelebb is kíváncsiak lesznek az emberek. Ezért kell a többi."

11. "A rohadt kommunizmust megúsztam, aztán most a polgári demokrácia visz el."

12. "Nem vagy hülye, csak nincsen szerencséd amikor gondolkozol."

13. "Az igazságból elveszett az »i«."

14. "A fociban a lényeg, hogy amikor megkapod a labdát, baromi gyorsan olyannak kell passzolni, akinek a meze ugyanolyan színű, mint a tied! Ja, és futni kell. A vízilabdában ezt már megoldották, aki nem úszik, megfullad."

15.

Videó: Hofi Géza Orbán Viktorról

16. "– Te képzeld, a feleségem krumplipürét akart csinálni a rántott húshoz, de amikor kiment a kamrába krumpliért, összeesett, és meghalt.

– S’te, mit csináltál?

– Há’ rizst."

17. "A temetőre az van kiírva: FELTÁMADUNK! Akkó má' jobb a kocsma, me' oda meg az, hogy SOSE HALUNK MEG."

18. "Van egy öreg orvos haverom, azt mondja: „Tudod, Géza, az a fontos, hogy egészség legyen...meg beteg"

19. "– Művész úr, régen láttam!

– Ja, régen én is."

20. "Anyósom fekszik az ágyon:

– Jaaaaj...Meghalok...Egy pók mászik a plafonon...

– Anyuka! Egyszerre csak egy dologgal tessék foglalkozni!"

Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
Szakács Gergő új klipjétől mindenkinek utazni támad majd kedve
Ahogy ő fogalmazott, a Nincsen út című szerzemény spiripop stílusú dal, amely egy a több mint tízévnyi zenei- és érzelmi evolúció állomásaiból.

Link másolása

Újabb dalt mutat be a hamarosan érkező nagylemezéről Szakács Gergő, ráadásul olyan klippel, amelytől mindenkinek utazni támad majd kedve.

Fantasztikus környezetben forgatta le profi csapattal friss videóját az énekes, aki április 28-án az Akvárium színpadán mutatja be Evolúció című új albumát. Ahogy fogalmazott, a

Nincsen út című szerzemény egy spiripop stílusú dal, amely egy a több mint tíz évnyi zenei–és érzelmi evolúció állomásaiból, amiket a lemezen mutat majd be.

A magával ragadó klip ötlete Gergő egyik utazása során született meg benne: „Piran az egyik kedvenc kocsival is elérhető helyem, úgyhogy januárban kiutaztam oda pár napra, hogy adjak egy utolsó lökést a lemez befejezéséhez. Egyik reggel néztem a tengert, és egyszer csak jönni kezdtek a Nincsen út első versszakának szavai.

Mivel elég vizuális típus vagyok, így a klip is egyből elkezdett pörögni a fejemben: egy dzsungelt láttam magam előtt.”

Annyira beégett az előadó fejébe a dzsungel képe, hogy aztán az egész lemez vizualitását is meghatározza a motívum – ezt nemsokára láthatja is a közönség.

Gergő elárulta, hogyan is forgott a klip, amelynek izgalmas munkálataira Nagy Bence, Lévai-Hangyássy Bence, valamint László Péter drónpilóta tartott vele. „Tavaly nyáron egy barátom mesélt Madeiráról, és beugrott, talán arra is alkalmas lehet ez a hely, hogy ott készítsük el a klipet. Rákerestem a képekre, és pont azt láttam, amit szerettem volna. Végül négy napig tartott a forgatás: a hegyekben 3 fok volt, az óceánparton pedig 24. Rövidnadrágban, átázott cipőben jártuk be az egész szigetet. Az időjárás is mellénk szegődött: amikor ködre volt szükségünk, köd volt, de amikor napsütésben nézett volna ki a legjobban az adott helyszín, akkor ragyogott a nap. Az egész sziget olyan volt, mintha egy giga stáb bevilágította és berendezte volna előre, csak nekünk.”

Az énekes hozzátette, a legjobb helyszínekért sokszor le kellett térniük az útról, és felkapaszkodni a hegyekre, vagy éppen egy vízesés alá bemászni. Pont ezek a kitérők adták meg a forgatás vezérelvét: „Amerre mennék, nincsen út.”

VIDEÓ: Szakács Gergő - Nincsen út


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
28 év után új számmal jött ki a Pink Floyd, a dalt Ukrajnának ajánlották
A Hey Hey Rise Up című dalt az ukrán Boombox zenekar énekese, Andrij Hlivnyuk vokáljaival vették fel.

Link másolása

A Pink Floyd 28 év után új számot adott ki, a dalt Ukrajnának ajánlják. A Pitchfork azt írja, hogy a dal klipjében Andrij Hlivnyuk (az ukrán Boombox együttes tagja) is vokálozik.

Az ukrán énekes amerikai turnén volt épp a zenekarával, amikor Oroszország megtámadta Ukrajnát. Hlivnyuk azonnal visszatért Kijevbe, hogy beálljon katonának, az ukrán főváros főterén vette fel az „Ó, a vörös kányabangiták a réten” című hazafias dalt.

Ezeket a részleteket emelte át a Pink Floyd a Hey Hey Rise Up című új számába, amit tegnap publikáltak.

A zenekar lényegében 1994 óta nem adott ki új felvételt, az azóta megjelent lemezeiken korábbi feldolgozások és remasterelt számok hallhatóak.

A mostani felállásban David Gilmour és Nick Mason eredeti tagok mellett Guy Pratt basszusgitáros és Nitin Sawhney billentyűs játszik.

A szám bevételeit az Ukrajnai Humanitárius Alapnak ajánlották fel, Gilmour elmondta: azt reméli, hogy a zenéjükkel minél nagyobb nyilvánosságot és támogatást tudnak szerezni az ukránok ügyéhez:

„Pénzt szeretnénk gyűjteni humanitárius szervezetek számára, és erősíteni a morált. Szeretnénk kifejezni támogatásunkat Ukrajnának, megmutatni, hogy a világ nagy része elítéli, ha egy szuperhatalom megtámadja azt a független demokratikus országot, amellyé Ukrajna vált.”

A klipben felvételek vannak az orosz tankokkal szemben fegyvertelenül kiálló ukránokról a kijevi függetlenségi szoborról, a harcokról, a romokról és az ukrajnai menekültekről is.

A Pink Floyd már márciusban is tett egy gesztust Ukrajnának: azt közölték, hogy minden, 1987 után kiadott szerzeményüket elérhetetlenné teszik digitálisan Oroszországban és Fehéroroszországban.

Íme, az új Pink Floyd-szám:


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
Madártestű emberevő, papucsvitorlás és a kalapos gyíkszörny a Szépművészetiben
Hieronymus Bosch különös festményeiből nyílt nagyszabású kiállítás. Nézd meg velünk a legbizarrabb képeket!
Orosz Emese cikke - szmo.hu
2022. április 09.


Link másolása

"Menny és pokol között. Hieronymus Bosch rejtélyes világa" címmel nyílt nagyszabású tárlat a Szépművészeti Múzeumban. Ez kétség kívül az év legmenőbb kiállítása Magyarországon, emellett pedig az elmúlt fél évszázad egyik legjelentősebb Bosch kiállítása nemzetközi szinten is.

Nagyon vártam már a megnyitót, mert mindig lenyűgöztek Bosch képei. Amikor állok egy-egy festménye előtt, és azt hinném, mindent részletet jól megnéztem, mindig észreveszek egy újabb érdekességet. Ráadásul ez általában valami meghökkentően bizarr dolog. Hogy is szól a vicces meghatározás? "Ha egy festményen rengeteg apró emberi alakot látsz, de egyáltalán nem tűnik normálisnak, mert furcsa helyeken furcsa dolgokat csinálnak, akkor Hieronymus Bosch a festő."

A tárlaton 10 eredeti Bosch festményt nézhetsz meg, ami a mester teljes életművének közel fele.

Ennek megszervezése hatalmas teljesítmény a Szépmű részéről. A sajtóbejáráson a főigazgató, Baán László elmondta, szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnt a kiállítás megszervezése, amikor belevágtak. Féltve őrzött festményeiket végül olyan múzeumok adták kölcsön, mint a Louvre, a Rijksmuseum, a Prado, a New York-i Metropolitan Museum vagy a londoni The National Gallery.

Az eredeti Bosch remekművek mellett hét szekcióban közel 90 alkotást csodálhatsz meg, amik a németalföldi mester művészetéhez kapcsolódnak. A kiállításon megelevenedik Bosch világa, megismerheted, miként látta Bosch saját társadalmát, hogyan ábrázolta az emberi gyengeségeket és bűnöket.

Jó példa erre a kiállítás egyik szenzációja, a Bolondok hajója. Bosch hajójának utasai az élőfa-árbóc körül mulatoznak, az egyik tébolyult vízben hűtött bőrtömlőt szorongat, egy másik a kifogott hal közvetlen közelében okád.

A kiállított alkotásokon keresztül bepillanthattunk a késő középkor emberének gondolkodásmódjába is. Úgy hitték, a hívő lelkének túlvilági sorsa saját döntésein múlik, az egyén szabad akarata révén választhat jó és rossz, erény és bűn között. Bosch művészete ehhez nyújtott elgondolkodtató, hol fenyegető, hol humoros kapaszkodót.

A Túlvilági látomások táblaképeken egyértelműen megfesti, mely két lehetőség vár a hívőkre. Az üdvözültek mennybemenetelén az őrangyalok a fény felé emelik a lelkeket. A Pokolba vezető folyón azonban démoni szörnyalakokkal körülvéve sodródnak a kárhozottak.

Bosch alkotásainak egyediségét rémítő és bizarr túlvilági ábrázolásai adják.

Kivételes tehetségével hátborzongatóan különös démoni lényeket teremtett meg. Az utolsó ítélet című festményt vizsgálva láttunk például madártestű emberevőt, papucsvitorlást, és kalapos gyíkszörnyet is.

A kiállítás bemutatja azt is, honnan eredeztethető ez a különös világ. Biztos te is belefutottál már olyan mémekbe, amik abszurd középkori illusztrációkat parodizálnak. Ezek jutottak eszembe, amikor a festmények mellett kiállított irodalmi, teológiai műveket, miniatúrákat nézegettem. Nos, ezekből meríthetett Bosch is.

Érdekesség, hogy a kiállított alkotások témájának hangulatát a szekciók falszíne is leköveti. A túlvilági utazás sötét tónusai után világosabb terekbe léphettünk át, és megismerhettük, miként állította Bosch követendő példának a szentek és Krisztus életét.

Bosch minden bizonnyal jól ismerte a szentek történetét, kompozícióit azonban szokatlan részletekkel egészítette ki. Szent Kristóf vándorbotjára például véres halat festett. A Királyok imádása festményen pedig az idilli jelenet hátterében lócsontvázat fedeztünk fel.

Ezek a részletek nem csak számunkra hatnak nyugtalanítóan. A mester célja az elbizonytalanítás volt.

Bosch a baljós szimbólumokkal hívta fel a figyelmet arra, hogy a gonosz mindenhol jelen van, így éberséggel kell élni a mindennapokat.

Bosch legnyugtalanítóbb, legelgondolkodtatóbb és egyben legismertebb alkotása, a Földi gyönyörök kertje–triptichon. A táblaképegyüttes középső elemén színes és érzéki világban fiatal nők és férfiak hódolnak különféle testi élvezeteknek. Körülöttük túlméretezett madarak, gyümölcsök és egzotikus virágok teszik még különösebbé a látványt.

A sokrétű műalkotás üzenetét a mai napig sem tudták teljes egészében megfejteni. Van olyan teória, amely szerint a fiatal III. Nassaui Henrik és a vele együtt nevelkedő Szép Fülöp számára készült, akiket az emberi ösztönök féken tartására intett.

A Gyönyörök kertje rendkívüli hírét és hatását jelzi, hogy már a 16. században is több másolat készült róla.

Eredetijét sajnos nem láthattuk, de a kiállítás ezt a remekművet is megidézi az egyik legkvalitásosabb korabeli másolattal, illetve egy lenyűgöző arany- és ezüstszálakkal átszőtt falikárpittal.

A kiállításra mindenképp sok időt szánj, mert ezeken az alkotásokon annyi érdekes részlet van, hogy egy-egy képet órákig is nézegethet az ember. Ha kifejezetten az eredeti Bosch festmények érdekelnek, viszonylag könnyen megtalálhatod őket a tárlaton, mert mindegyiket kordon vagy üvegbúra védi.

Legtöbb esetben kisméretű alkotásról van szó, ami megnehezíti a bogarászást. Ötletes segítség ehhez, hogy a tárlat végén lévő vetítés kilenc Bosch alkotást is bemutat "nagyító alatt".

A kiállítást július 17-ig nézheted meg. Részletek és jegyvásárlás a Szépművészeti múzeum honlapján.

Link másolása
KÖVESS MINKET: