KULT

"Remélem, idővel bennünket is hagyományteremtőnek neveznek" – beszélgetés Bodor Johannával Marica grófnő és István, a király között

Szép város Kolozsvár, Hej, cigány, Ringó vállú csengeri violám... Ezeket a dalokat még feltehetően azok is ismerik, akiknek nem az operett a kedvenc műfajuk.

Link másolása

Kálmán Imre Marica grófnő című darabjának „slágerei” a fentiek. Most ez a klasszikus operett különleges helyszínen szólal meg. A Fertő-tavi Mörbisch-i Seefestspiele óriási vízi színpadán mutatják be július 12-én.

Az előadás koreográfusával, Bodor Johannával, az Operettszínház balettigazgatójával beszélgetünk, aki – mily véletlen – éppen Kolozsvárott született.

-Hogyan kapta Ön ezt a megtisztelő felkérést?

-Meglepetés volt a szó legnemesebb értelmében. Peter Edelmann, a Mörbisch-i fesztivál művészeti igazgatója, megkérdezte Kálmán Yvonne-t, Kálmán Imre lányát, hogy kit ajánl koreográfusnak a Marica grófnőhöz. Ő két évvel ezelőtt megnézte az Operettszínházban A chicagói hercegnőt, nagyon tetszett neki, és bár azt is két munkatárssal csináltam, mert három műfaj találkozik táncban - néptáncban Lénárt Gabor segített, a sztepp pedig Hajdu Anita alkotása volt az irányításom alatt -engem ajánlott. A rendező, Karl Absenger azonban nem látta a munkáimat, ezért neki videó-felvételeket küldtem ki, ami nem volt egyszerű, mert nemigen szoktam dokumentálni a saját munkáimat. Így végül engem választottak ki erre a fantasztikus feladatra. Azért azt is hadd mondjam el, hogy olyan előd járt ott előttem, mint Seregi László, akire nagy csodálattal néztem fel és álmomban sem gondoltam volna, hogy a nyomdokaiba léphetek ezen a helyszínen. Hatalmas öröm, ugyanakkor megható és döbbenetes érzés.

-Kálmán Yvonne vélhetően úgy gondolta, hogy Ön megértette a darab lényegét.

-Én nagyon szeretek valamit mindig újragondolni, újrafogalmazni mozgásban. Kálmán Imre csodálatos zenét hagyott nekünk örökül. És örültem annak, hogy Kálmán Yvonne is azt kérte: ha a möbisch-i előadásban a tánc egy kicsit frissülne ízlésvilágában, dinamikusabb, játékosabb lenne, felébresztené a közönséget. Ne csak szép legyen, profi és előteljes, hanem valamiféle új stílust szeretnének látni. Úgy látszik, ha az ember mer, értő szemek észreveszik ezt a típusú gondolkodást táncban is.

-A legnagyobb kihívás minden művészetben, így a táncban is, hogy úgy megújítani valamit, hogy a mű eredeti szelleme megmaradjon.

-A Marica grófnő története színházi értelemben nagyon jó. Minden szereplőnek van sorsa, valahonnan valahová fejlődik a történetben, mindenkinek van közölnivalója, szándéka és mindenki harcol, hogy elérje, amit szeretne. És közben dramaturgiai szempontból is tele van csavarokkal, ettől lesz izgalmas. Ezt nem lehet táncban sem kihagyni.

Én azt mondom, hogy nagyon fontos tekintettel lenni a hagyományokra és tanulni belőlük, de a hagyományt nem lehet alibinek használni arra, hogy a mögé bújva ismételjünk meg alkotásokat.

Az, amit mi megkaptunk, építi a tudásunkat. Az a dolgom, hogy azt a megfejtési rendszert feldolgozzam, és próbáljam ahhoz újraértelmezni. Arra is gondolni kell, hogy milyenek a mai emberek, milyen a mai tempónk. Nem kell elveszíteni az érzelmi mondanivalót, de nem biztos, hogy ma annyi időnk van a lírára. Nem mindegy a közlési tempó és az sem, hogy hová kerülnek a hangsúlyok. Merem remélni, hogy azzal, amit jó páran csinálunk ebben a szakmában a 21. században, idővel bennünket is „hagyomány-teremtőnek” neveznek.

-Nyilvánvaló, hogy ma már nem lehet úgy játszani, mint Honthy Hanna, Rátonyi Róbert, Feleki Kamill vagy Latabár Kálmán…

-… de tanulni kell tőlük, észrevenni, hogy milyen módszerrel dolgoztak, hogyan értelmeztek egy szerepet, hogyan szórakoztatták a nézőt, milyen technikát, milyen ritmusokat és hangsúlyokat használtak, hogyan őrizték meg a sikeresség mellett a közlendőt. Ők nem öncélúan szórakoztattak, hanem nagyon komoly tartalmat vittek magukkal. Nem lehet átugrani bizonyos dolgokat, mert különben nem jutunk el a lényeghez. Ezt próbálom a magam életében is elérni. Seregi László nemcsak csodálatos koreográfus volt, hanem nagyon tudott színházban is gondolkodni. Lehetett érezni a táncosain is, hogy értik, miről táncol. Előtérben volt náluk a jelenet tartalma, érzelmi oldala. Nekem szerencsém volt, mert ismerhettem, és szeretett, befogadott a köreibe. Amikor egy olyan helyszínnel találkozom, ahol Seregi is dolgozott, bennem óhatatlanul eszembe jut, hogy ő mit szólna hozzá: tetszene-e neki, vagy azt mondaná rekedtes hangon, „kislányom, nem így kéne megoldani ezt a jelenetet.” Sziporkázott, amikor valaki kihúzta nála a gyufát… Nagyon fontos ezekre gondolni, de közben menni kell előre, és vinni tovább azt a gondolkodásmódot, amit érvényesnek érzek színházban és táncban egyaránt.

-Egészen különleges mörbisch-i színpad egyrészt méreteivel, másrészt azzal, hogy víz veszi körül. Ez hogyan befolyásolja az Ön munkáját?

-Érdekes volt megtapasztalni, hogy a művészeti vezető és a rendező jobban félnek a színpad méreteiről, mint én. Azt szerették volna, hogy a koreográfiák nagy karmozgásokból álljanak, hogy betöltsék a teret. Én győri és szegedi balettosként táncoltam nagy színpadokon is.

Ilyenkor nemcsak a mozdulatok milyensége számít, hanem az az energia is, amivel jelen vagyunk a színpadon.

Ha én állok egy tízemeletes épület tetején, lenézek az alatta lévő parkra és látom a gyerekeket játszani, nem biztos, hogy egy homokozó kislányt érzékelek fentről, de a fogócskázó gyerekeket igen. Azt próbáltam elmagyarázni nekik, hogy a színpadon használt energia, a térformák szépsége fontos, továbbá az, hogy a figyelmet hová koncentráljuk. Negyven táncos és ötven statiszta van a színpadon. Kiszámoltam: 70 lépés a színpad teljes szélessége. Nagyon kell tudni használni a teret. Mindenkinek meg kell értenie, hogy minden mozdulatnak érzékelhetőnek kell lennie még az utolsó sorban is. Tehát attól, hogy messze van a néző és sokan vagyunk a színpadon, senki és senkinek az energiája nem tűnhet el… Egy szlovák társulatot válogattunk össze több mint 100 táncosból. A húsvéti négy szabadnap alatt dolgoztuk ki a nagy számaikat, ezeket felvettük videóra, és azt kértem tőlük, hogy ezekből készüljenek fel, mert kevés időnk lesz próbálni. És ez a 40 táncos másfél hónap után úgy jött próbára, hogy a tánc lépésanyaga benne volt a testükben, és már lehetett nekik magasabb szintű instrukciókat adni…Ebben a munkában Hajdu Anita és Kováts Gergely Csanád az alkotótársaim.

-A Marica grófnő mellett az István, a királyra készül. Ennek a darabnak az elmúlt 35 évben számtalan változata volt. Ön hogyan közelíti meg?

-Számomra minden előadásnál az a legfontosabb, hogy a rendezőnek mi az elképzelése a darabról, hogyan viszonyul a zenéhez. E koncepció nyomán lehet tovább gondolkodni. Ezúttal nekem az az irányadó, ahogy Székely Kriszta rendező látja az előadást. A másik szempont az, hogy az ő felfogására én hogyan válaszolok alkotóként. Lénárt Gáborral dolgozunk közösen, szétosztottuk egymás között a számokat. Ő rettentően szereti Koppány világát, ezek a legsikeresebb számok. Meg is kapta ezeket, és nagyon boldog vagyok, mert egy fiatal koreográfust így érdemes felemelni. Nekem is nagyon jó, mert a Marica grófnő mellett hirtelen kellett elvállalnom az Istvánt. Láttam annak idején a királydombi előadást és sok másikat is. Nagyon fontos ilyenkor, hogy az ember igyekszik kizárni azokat az élményeket, amiket más előadásokban megkapott. Úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk kikerülni a felismerhető táncelemeket. Fizikai reakcióból dolgozunk: bizonyos pontokon komponált káoszt vagy bulizást látunk a színpadon, de rengeteg munka van abban, hogy mindez úgy fessen, mintha ott, akkor született volna meg. És ugyancsak megpróbáltuk kerülni azt a színpadi nyelvet, ami „tuti siker.” Gábornak, aki néptáncos végzettségű, nagyon könnyű lett volna ezen a formanyelven beszélnie. De mi nem a néptánc sikerességébe akartunk kapaszkodni, hanem rá akartunk jönni arra, hogyan lehet ebben az előadásban másképpen mozogni, mint eddig bárki más. Azt máris elmondhatom, hogy elképesztő energia robban a színpadról a nézőtér felé. Egy olyan táncnyelvet szültünk meg, ami a csak az István, a királyé. A táncosok és a színészek reakciójából már fel lehet mérni, hogyan érzik magukat abban a világban, amit köréjük raktunk. A táncos is boldog attól, hogy megmutathatja, mit tud, hogy fontos lesz a színpadon.

Ráadásul olyan megterhelő az, amit előadnak, hogy az adrenalin nem is tud kifutni máshová, minthogy őrjöngésig táncolnak.

Kezdetben féltettük is őket, de most már kialakult az a „szufla-mennyiség” bennük, amitől egyre jobban dolgoznak. Tetszik ez a bátorság, hogy belevágtunk, hogy színházunk tagjaiban mozgósítani lehetett a tartalék energiákat. Az embert táltosítja az, ha egy csapat így dolgozik, ez önmagában kihívás egy alkotó számára. Ez úton szeretnék köszönetet szeretnék mondani Lőrinczy György főigazgatónak a lehetőségért és színházamnak, amiért ilyen feladatok mellett maximális támogatást kapok, továbbá a Pentatonnak, amiért a Marica grófnő kapcsán ilyen professzionálisan segítenek és gondoskodnak arról , hogy nyugalommal tudjak dolgozni.

-Az Ön Édesapja Bodor Pál, ismertebb nevén Diurnus, az elmúlt évtizedek egyik legkiválóbb írástudója volt. Mi az, amit tőle kapott lelkiekben, szellemiekben?

-Apu nagyon alapos ember volt, bármilyen munkába kezdett bele, mindig nagyon felkészült rá. Ez volt az egyik, amit megtanultam tőle. Ha egy témakörhöz hozzá szeretnénk szólni, minden szempontból körbe kell járni, megvizsgálni, meg kell találni minden összefüggését, így tudjuk leszűrni azt a lényeget, amellyel tudunk dolgozni, őszintén alkotni. Ő sokáig volt a romániai magyar televíziónak főszerkesztője, nagyon sok emberrel dolgozott együtt. Láttam őt főnökként napi 14 órákat dolgozni, soha életemben nem hallottam őt panaszkodni, vagy kimondani azt a mondatot, hogy „fáradt vagyok”. Végtelen tisztelettel és odaadással bánt a munkatársaival, miközben borzalmasan szigorú volt. A szigornak, a tiszteletnek, az elvárásnak és a hangnemnek azt az arányát tanultam meg tőle, amelynek alapján állíthatom, hogy lehet így dolgozni, és eredményt elérni. Ő dolgozott a legtöbbet, példát akart mutatni, és ahhoz képest, hogy mennyit foglalkozott emberekkel, sorsokkal, történetekkel, írással, hogy hozzá képest nem lehetett lemaradni.

És nagyon melegszívű ember volt, aki jobban szerette a világot, semmint a világ szerette őt. De ő ebből kimozdíthatatlan volt.

Attól, hogy nem minden alakult úgy, ahogy ő megálmodta, ő nem változott. Sokszor mondta nekem: „Johanna, tanuld meg, hogy a jósághoz erő kell”. A jóság nem a gyengeség jele, a jóságot képviselni kell, meg kell védeni, és ahhoz rengeteg erő és kitartás kell. Ezt próbálom én is.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Coolio, a 90-es évek népszerű rappere
A Gangsta's Paradise 59 éves szerzőjével szívroham végezhetett. 1996-ban Grammy-díjat nyert a világhíres számmal.

Link másolása

59 éves korában elhunyt Coolio, eredeti nevén Artis Leon Ivey Jr., amerikai rapper, hiphop-előadó.

A sztár halálának hírét barátja és menedzsere, Jarez Posey közölte a CNN-nel, egyelőre azonban nem adtak ki információt az okokról. Meg nem erősített információk szerint szívroham végzett a népszerű előadóval.

A hírcsatorna információi szerint tűzoltók és mentők jelentek meg a zenész Los Angeles-i házánál helyi idő szerint szerda délután 16 óra körül. AZ életét 45 percen keresztül próbálták megmenteni, de nem jártak sikerrel.

Coolio a kaliforniai Comptonban született és nőtt fel. Fiatalon reptéri biztonsági őrként és önkéntes tűzoltóként is dolgozott, mielőtt zenei karrierbe kezdett.

Előadói pályafutása legnagyobb mérföldköve a Veszélyes kölykök (Dangerous Minds) című filmhez írt betétdala, a Gangsta's Paradise, ami minden idők egyik legismertebb rapszáma lett.

Coolio – Gangsta's Paradise

A dallal 1996-ban Grammy-díjat nyert, 2022 nyarán pedig megtekintése a YouTube-on átlépte az egymilliárdos határt, és a streamingszolgáltatókon is igen népszerű. Szintén népszerű dala még az 1997-es Nekem 8 (Nothing to Lose) című filmben felhangzó C U When You Get There.

Coolio számos rajzfilm és gyerekműsor zenei anyagán dolgozott többek között a Cartoon Network és a Nickelodeon csatornáknak.

A sztárnak hat gyereke van, egyetlen feleségétől, Josefa Salinastól 2000-ben vált el.

Videó címe

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Básti Juli: „Ne üssenek a seggünkre, ha megyünk az utcán, de ha megjegyzi valaki, hogy de jól nézek ki, az hadd essen jól!”
A Kossuth- és Jászai Mari-díjas művésznőt a Centrál Színház új bemutatója kapcsán kérdeztük többek között a metoo-ról, édesanyjával való kapcsolatáról és a pályakezdésről.

Link másolása

A Centrál Színház 2020-ban egyszer már nekifutott Tracy Letts Mary Page Marlow című drámájának, ám a Covid közbeszólt. Idén ősszel némileg új felfogásban mutatták be ismét. A címszerepet öt hölgy alakítja: Hőnig Emma, Martinovics Dorina, Földes Eszter, Gombó Viola Lotti és persze az egyik legnagyobb kedvencem: Básti Juli. A művésznővel a sajtóbemutató után beszélgettem.

– Látom, olvasom, hogy a mai napig sok interjúban kérdezik az édesapjáról, Básti Lajosról. Én arra gondoltam, beszéljünk most kicsit az édesanyjáról, Zolnay Zsuzsáról. Sok mindenben láttam, de két szerepe a mai napig emlékezetes a gyerekkoromból. Az egyik az És ön mit tud? című tréfás celebvetélkedő, illetve a Mici néni két élete, ahol szenzációsan játszotta a rosszmájú, undok kolléganőt. Kicsit meséljen róla, milyen volt a kapcsolatuk, mennyire tudta segíteni a pályán?

– A mamámnak köszönhetem, hogy egyáltalán elmentem felvételizni. Már sokszor elmondtam, hogy az apám tiltott a pályától, de a mamám, amikor megtudta, hogy mégiscsak szeretnék jelentkezni, abszolút bátorított és cinkosságot vállalt velem.

Úgy beszéltük meg, ha felvesznek, akkor megmondjuk, ha nem vesznek fel, akkor meg sem említjük, hogy megpróbáltam.

Mindig, mindenben nagyon segített. Gyerekkoromban nagyon jó kapcsolatunk volt. Apám halála után kicsit bonyolultabb lett a dolog. Egyáltalán nem akarta, hogy elmenjek Kaposvárra. Hívtak pesti színházak is, és ő győzködött, hogy maradjak Pesten, mert itt lehet karriert építeni. Viszont én pontosan tudtam, hogy ha meg akarom tanulni a szakmát, ahhoz nagyon sok főszerepet kell eljátszanom. Muszáj elmennem vidékre, mert ott megkaphatom az összes létező nagy feladatot. Ezen volt egy kis vitánk, de aztán belátta, hogy igazam van. Emlékezett rá, hogy az ő miskolci egy éve kevés volt. Összesen két főszerepet játszott, a Warrenné mesterségét és az Antigonét.

Minden színésznő pályájának az elején sok a bizonytalanság. Ha tovább lent marad, megerősödik színészként, megkapta volna azokat az emberpróbáló szerepeket, amikben fejlődni tud, jobban ki tudott volna állni később magáért, miután feljött a Nemzetibe. Mert ott aztán elég mostohán bántak vele.

– Azt nem sikerült kiderítenem, hogy játszottak-e együtt.

– Nem. Egyedül Bacsó Péter filmjében, a Banánhéj keringőben volt egy közös jelenetünk. Ő játszotta az anyámat.

– Tegnap, az interjúra készülve újra néztem A vörös grófnőt. Emlékszem, annak idején milyen népszerű volt, és meglepett, hogy az alakítása ma is mennyire frissnek, hitelesnek hat, nem érezni rajta semmi porosságot. Nem ez volt az első filmszerepe, de úgy emlékszem, ekkor figyelt fel önre igazán a közvélemény.

– Igen. A Kettévált mennyezettel nyertem az első külföldön díjam, de azt nem játszották olyan sokat a mozik.

Ezzel együtt nekem sok bajom volt a Vörös Grófnővel. Történelemkönyv szagú volt az összes dialógus.

Az író-rendező, Kovács András ragaszkodott a saját szövegéhez. Én sok helyen máshogy mondtam volna, hétköznapibban, de ő nem nagyon engedte. Ezért aztán nehezen ment a forgatás. Azt viszont nagyon élveztem, hogy ekkora feladatot kaptam. Önmagában is euforikus megkapni egy ekkora szerepet, amikor hemzsegtek körülöttem a jobbnál jobb színésznők. 110 napos forgatás volt! Öt hónapon át forgattunk. Amellett, hogy majdnem minden nap, sokszor több mint 12 órát forgattam, folyton ruhapróbáim voltak. Ha nem volt a filmben 60 ruhám, akkor egy sem. Elképesztő munka volt, de nagyon élveztem, főleg az első részt. A második rész már nehezebb volt, mert ott aztán végképp mi mondtuk föl a történelem leckét.

– Annyi párhuzam talán van a Mary Page Marlow és A vörös grófnő között, hogy ott is és itt is 10-15 év telik el az ön által játszott karakter életében.

– Ez benne a kihívás. Azért színész a színész, ezért megyünk erre a pályára, hogy mindenféle kort, mindenféle embert eljátszhassunk. Emiatt különösen jó feladat a Mary Page, igazi csemege. Amikor először, 3 éve elkezdtük, Borbély Alexandrával játszottuk ketten az összes szerepet. De tény, hogy a szerző eredetileg hat nőre írta, tehát most játsszuk majd pontosan. Egy szereplőt így is spórolunk, de szerintem most nagyon jól van kiosztva.

– A koncepcióváltást Alexandra távozása okozta? Laikusként nézve ez akár lefokozásnak is tűnhet.

– Kifejezetten erősíteti az előadást, hogy többen játsszuk!

– Hőnig Emmával, a gyerekszereplővel együtt öten játsszák ugyanazt a személyt. Négy különböző művész egyéniség. Próbálták valamennyire közelíteni az alakításukat, a szerepfelfogásukat? Hiszen végsősoron mégiscsak ugyanazt az egy embert jelenítik meg.

– Nem kerestünk külsőségeket. A sorsunk hasonló. Mindegyik Mary Page körömszakadtáig küzd. A férfiak pedig többnyire, szerepük szerint lenyomják őt. Nem az volt a lényeg, hogy mindenki szőke legyen, vagy barna.

Ez a darab mindannyiunkról szól, az összes nőről.

Különösen most, amikor felerősödött a kérdés: hogyan bánnak velünk, és miként lehetne másképp.

– A három női generáció, az anya, Mary Page és az ő lánya, Wendy ugyanabban a kiszolgáltatott helyzetben vannak, de reményt ad, hogy Wendy, a legfiatalabb, úgy tűnik, már képes kilépni ebből az ördögi körből és kezébe veszi a sorsát.

– Hozzáteszem, hogy az anya, Roberta sorsát – Pálfi Kata játssza – nem nagyon ismerjük, de azt látjuk, hogy szeretőnek kellett, feleségnek már nem. Ő sem véletlenül lett olyan, amilyen. Mindenki hurcolja magával a maga puttonyát. Ezért is döntöttünk úgy, hogy az utolsó jelenetben a patyolatból kilépve vigyek magammal két batyut, legyen a kezemben két nagy teher. Ami a darabbéli lányomat Wendyt illeti, ő valóban fény az alagút végén. Most már talán máshogy fognak a nőkhöz viszonyulni.

– Óhatatlan, hogy a darabot látva az ember a #metoo mozgalomra gondol.

– Persze. Nem véletlenül írta meg most a darabot a szerző, Tracy Letts.

– Egymás után pattantak ki a zaklatási botrányok, van saját #metoo története?

– Nagyon erős saját élményem is van, de úgy döntöttem nem akarok megszólalni, nem is fogok beszélni róla. Egyébként meg jó lenne egészséges egyensúlyt találni az ügyben. Ne veszítsék el a nők a természetes késztetésüket arra, hogy vonzóak legyenek, hogy megforduljanak utánuk a pasik.

Ne üssenek a seggünkre, ha megyünk az utcán, de ha megjegyzi valaki, hogy de jól nézek ki, az továbbra is hadd essen jól! Amerikában átestek a ló túloldalára, most már mindenért perelni lehet. Ez sajnálatos hülyeség.

Viszont az nagyon fontos, hogy akit bántalom ér, tudjon hova fordulni tanácsért, orvoslatért. Segítsenek neki, és neki segítsenek. Ne gondolja azt, hogy nincs menekvés. Az pedig a legnagyobb bűn, ha gyerekekkel történnek ilyen dolgok, az főbenjáró, hiszen ők végtelenül kiszolgáltatottak, sérülékenyek és az egész életükre kihat a bántás.

– A szakmán belül érezhető változás?

– Szerintem igen.

– Mit hoz a jövő, milyen feladatok várnak még Önre az előttünk álló évadban?

– Csak terveink vannak. Visszahoznánk a Nem félünk a farkastólt, Albee remekét, amit Rudolf Péterrel játszunk, de már Fehér Tiborral Nick szerepében. Azért nem tudok véglegeset mondani, mert beláthatatlan a jövőnk.

Nem tudjuk, mi lesz velünk télen, hogyan fizetjük a számláinkat, jön-e majd a néző.

Aztán az évad végén, májusban megint tervezünk valami nagyszabásút, amiben benne lennék. Annyit elárulhatok, hogy Shakespeare-darab.

Hamarosan látható lesz a Pepe című sorozat második évada, most zajlanak a forgatások. Épp tegnap hívott Dés László, hogy májusban megint lesz egy nagy koncert, ezúttal az Arénában, a legújabb csapattal: Für Anikóval, Mácsai Pállal és Nagy Ervinnel közösen éneklünk majd megint.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Az év legjobb Agatha Christie-filmje: Ecc, pecc, ki lehetsz?
Amit nem Agatha Christie írt, de mégis ott lebeg a szelleme. Igazi modern ki-tette-krimi a mozikban.
Szajki-Vörös Adél - szmo.hu
2022. szeptember 28.


Link másolása

Adott a londoni West End, egy remekül futó darabbal, az 1950-es években. Agatha Christie Egérfogója a mai napig örökérvényű, végtelenül szórakoztató krimi. Épp a századik előadását ünnepli a társulat, amikor drámai módon tetőzik az este: a darab hollywoodi rendezőjét csúnyán vérbe fagyva találják a színpad közepén, mondhatni színpadiasan beállítva.

Adrien Brody (a rendező) szerencsére nemcsak az első jelenetekben látható, mert flashbackből sincs hiány a filmben, ami maga a krimi királynője előtti főhajtás, színházi kikacsintós vígjáték és könnyed eleganciával levezényelt szórakoztató moziélmény.

Na de térjünk vissza a vérbe fagyott Brodyhoz,

akinek egy megátalkodott gyilkos még a nyelvét is ki akarta tépni, állapítja meg a gyorsan kiérkező detektív Sam Rockwell szokásosan briliáns alakításában.

Mellette okvetetlenkedik Stalker közrendőr (Saoirse Ronan végig iszonyú vicces, ahogy nem képes leállni az okoskodással és előre letartóztat fejben már mindenkit, aki kicsit is gyanús, aztán a végén persze mégis ő lesz az egyik megoldókulcs). Mondanunk sem kell, hogy a megfáradt, magánéleti búbánatát alkoholba fojtó Stoppard felügyelő (Rockwell) és a pörgő fiatal nő párosa lesz a film egyik mozgatórugója, az ő nyomozásuk, első pillantásra esetlen működésük vezet a megoldáshoz, ahogy anno az Agatha Christie is remekül kitalálta és a filmben is elhangzik:

kell valami furcsaság, valami szerencsétlenül emberi a nyomozóban, hogy a néző neki drukkoljon, csak esetünkben nem a dagi Poirot hívja össze a gyanús szereplőket egy nagy beszélgetésre, hanem a bizonyítási kényszeres, lelkes újonc és a megfáradt, sánta felügyelő igyekeznek megoldani az ügyet.

Amiben természetesen mindenki gyanús, betekinthetünk a színház korrupt és mocskos kulisszái mögé, miközben a rendező és a forgatókönyvíró, akárcsak Christie a regényei lapjain, úgy manipulálják a nézőt mindentudó és mindent elrejtő elbeszélőként, hogy tényleg nem sejteni, mire lyukad majd ki a sztori.

A történet sorozatosan átver bennünket, akárcsak a nyomozókat. Közben formai trükkökkel operál: hol a krimi műfajára reflektál poénokkal, hol az Egérfogót idézi meg meta-elemként, hol ki-kikacsint a nézőre – akár konkrétan a szereplőket a kamerába beszéltetve –, mintha azt üzenné: látjátok, milyen jó játék ez? Főleg, ha az ember arra is kíváncsi,

merre fejlődik az utóbbi években reneszánszát élő klasszikus who done it-zsáner, azaz a ki-tette rejtélyre épülő csűrt-csavart sztorijú nyomozós, klasszikus krimiműfaj, melynek egyik csúcsdarabja a Knives Out (Tőrbe ejtve) volt a közelmúltban.

Nem beszélve arról, hogy Kenneth Branagh sem véletlenül húzta elő a Christie-klasszikusokat és adaptálja őket sorban. A Christie-i hagyományokhoz biztos húzás visszanyúlni, megújítani vagy megugrani a magasra tett lécet meg pláne.

Az Ecc, pecc vizuálisan, ritmusában, ötletes dramaturgiai és vágási megoldásaival jópofa, de mégis kisebb bravúr, mint a Knives Out, de jókat lehet nevetgélni rajta, találgatni és drukkolni. A megfejtés nem vág fejbe különösebben, a katartikus lezárás is elmarad, de még mindig a zsáner eredetibb darabjai közé tartozik, amit filmnyelvi ötletessége, képei, remek alakításai, eredeti szemszögváltásai miatt még akár újra is nézhetünk majd.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
Új klip: Megjelent Kulka János legelragadóbb dala az érkező lemezéről
Arról a kivételes, túlfűtött és magányos állapotról szól, amikor vége az előadásnak és a nyüzsgés megszűnik.

Link másolása

Különleges természeti jelenségnek lehetünk fül- és szemtanúi a zene segítségével, mert megérkezett „a Hold a párkány szélére ül”.

Kulka János színművész hamarosan megjelenő, személyesen dedikáltatható kiadványának harmadik előfutárában, az „Esti dal”-ban hangzanak el ezek a sorok, amely az egyik legszebb szerzemény a korongról. Arról a kivételes, túlfűtött és magányos állapotról szól, amikor vége az előadásnak, és a nyüzsgés megszűnik.

Az október 7-én debütáló, sorban harmadik ’Pálmaszív’ című nagylemez hét évig készült - Tövisházi Ambrus zeneszerző és Tariska Szabolcs szövegíró a színész betegsége előtt kezdtek a közös munkába, és az „Esti dal” volt az első olyan, közös felvétel, amelyet Kulka János élőben is előadott, köztük a legendássá vált utolsó, Müpás koncertjén.

„A Merényi Dávid által rendezett, különleges kameramozgással felvett videóetűd legnagyobb kihívása talán az volt, hogy mik legyenek azok a tárgyak, amelyek körülveszik a színészt - az eredmény bár rövid, de semmihez nem hasonlítható, érzelmes mozgóképes élmény lett” – osztotta meg a szerzőpáros a zeneszámhoz társuló kisfilm hátterét.

A napokban Kulka János további örömhírt jelentett be hivatalos Facebook-eseményében, ugyanis az előadó személyesen is dedikálja a hallgatók frissen megszerzett fizikai példányát október 11-én, 16 órakor az MG Records Lemezboltban.

Az albummegjelenés további fejleményeiről bővebb infók ITT

VIDEÓ: Kulka János - Esti dal


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk