KULT

Blues-gitáros magyar népzenei gyökerekkel - interjú a Kossuth-díjas Tátrai Tiborral

Tibusz - ahogy a zenésztársadalom és a közönség ismeri - több mint fél évszázada áll színpadon, és még mai legszívesebben farmernadrágban és pólóban lép fel, egyetlen imázsa a piros gitár.

Link másolása

Tibusz – így ismeri őt a zenésztársadalom és a közönség egyaránt. Több mint fél évszázada áll a színpadon, olyan zenekarokat fémjelzett gitárjátéka, mint a Syrius, a Generál, a Hobo Blues Band, a Magyar Atom és a Tátrai Band. Tátrai Tibort március 15-én Kossuth-díjjal tüntették ki, ebből az alkalomból beszélgettünk.

Régóta ismerjük egymást, most a „helyzet” miatt – ráadásul mindketten két oltás között vagyunk – csak telefonon értekezhettünk, de Tibusz hangjához, őszinte stílusához, nevetéseihez hozzá tudtam képzelni sajátos mimikáját is.

- A Zene számodra maga az élet.

- A legnagyobb boldogság számomra, hogy olyasmit csinálok, amit a legjobban szeretek. Mekkora szerencse, hogy ez biztosítja a megélhetésemet, miközben ki tudom magam vele fejezni, ki tudom adni a bennem lévő energiát és ez más embereket megfog, meghat. Ez a hatás nem tervezhető, nem működik parancsra, hanem csak úgy él, hogy én adom, te pedig veszed.

- Számtalan műfajban kipróbáltad magad a jazz-rock-tól a latinig, de azon gitárosok közé tartozol, akinek a „hangját” azonnal meg lehet ismerni, akár nagyobb szólóról, akár finom háttérfutamokról van szó. Hogyan alakult ki a „Tátrai-sound”?

- Kamaszkorom óta bennem van, hogy legjobban önmagamnak akarok megfelelni. Nálam ez a sporttal, a boksszal kezdődött. Emlékszem arra az időre, amikor feltűnt Eddie Van Halen a „tappinges” gitárjátékával, amivel iskolát teremtett. Úgy éreztem, hogy erre én is képes lennék, csak gyakorlás kérdése az egész, de ezzel elveszteném a kapcsolatomat a zenével, és az alkalmazott technikák felhasználásával egy trendet követve próbálnék a rengeteg hasonló gitáros közé emelkedni. Nálunk is szinte minden gitáros Van Halen stílusában kezdett akkoriban játszani. Én pedig ezt eldobtam, elkezdtem vonalban, teljesen tiszta hangon, ujjal gitározni. Nem új technikát akartam bevezetni, csak eltávolodni ettől a tömegpszichózistól, hogy minél gyorsabban, minél telítettebben kell játszani. Nem mondom, lenyűgöző az ilyen gitárosokat hallgatni, de csak éppen ez a stílus nem vezet sehová. Hogy nézne ki például, ha a Tátrai Bandben úgy játszanék, mint Yngwie Malmsteen? Szerencsére nagyon korán kezdtem a gitározást, és hamar megtelítődtem azzal, aminek kötelezően be kell épülnie az ember lelkébe. A Jóisten áldja meg Miles Davist, aki kimondta: „Minden blues”. Ezt nagyon magamra vettem, mert ez volt, ami belőlem kidőlt.

Még a latinban is blues-gitározom. De el kell mondanom, hogy gyerekkoromban csak magyar nótát hallgattam. Amikor aztán felcseperedtem, Orszáczky Jackie-ékkel, Lakatos Bögöly Bélával gyakran jártunk népi zenekarokat hallgatni, és amikor például Jackie hazajött Ausztráliából, elvitt olyan fiatal roma zenészekhez, hogy a gatyám lecsúszott...

De itt van most a Swing á la Django, akik A Dalban szerepeltek, ők képviselik a legújabb generációt. Elképesztő, hogy milyen szinten muzsikálnak! A lényeg, hogy a blues nagyon közel áll a népzenéhez, de én nem úgy játszom, ahogy Muddy Waters, hanem úgy, ahogy a pentatont hallottam a népzenészektől. Talán ezért is szeretnek itthon, mert ez tudat alatt megjelenik a gitározásomban.

- Valósággal hozzád nőtt a piros gitár látványa.

- Valamikor az ősidőkben kint voltam egy frankfurti hangszerkiállításon, ahol ki volt állítva B.B. King fekete Lucille gitárja és Jimi Hendrix fehér Stratocastere. Kivilágított ketrecekben voltak és mindenki ezeket bámulta. Nekem viszont piros kellett. Pedig a kiváló hangszerkészítő, Bíró Ádám, mindenképpen egy rikító sárgát akart, mert eszméletlenül szép erezete volt a fának, és a sárga ezt még jobban kidobta volna. Én azonban a Shadows-ban piros gitárt láttam Hank Marvinnél és számomra azóta a gitár színe piros. És ezt pillanatok alatt mindenki befogadta. Azóta is minden gitárom piros, egy Stratocastert kivéve.

Sosem törekedtem az imázsteremtésre, ma is legszívesebben farmernadrágban, pólóban lépek fel, a piros gitár imázsa azonban bejött!

- Lemezek tucatjait készítetted különböző formációkkal a hőskortól napjainkig.

- Olyan utat jártam be a lemezstúdiókban, hogy megteremtsek egy hangot a gitáron, hogy azt a mai fiatalok el sem tudják képzelni. A Rottenbiller utcai stúdióban egy négy, azaz négysávos magnóra kellett egy komplett zenekari felvételt feljátszani. Amikor megszólalt a torzítós gitárom, a hangmérnök közölte, hogy ez a hang nem jó a zöld „varázsszem” szerint – nem füllel hallgatta meg. Ha előzőleg meghallgatott volna egy Eric Claptont, vagy Jimi Hendrixet akkor képben is lett volna. Ez volt a kezdet. Először akkor lett rendes gitárhangom, amikor az Omega stúdióban vettünk fel egy Hobo Blues Band-lemezt – az Oly sokáig voltunk lent, és Póka Egonnal kevergettük a hangszíneket. Onnantól kezdve már jobban ráláttam és azt tudtam kiemelni a végtelen lehetőségekből, ami az én játékomhoz ideális volt.

- Volt-e olyan lemez, amellyel maradéktalanul meg voltál elégedve, gitárosként vagy szerzőként?

Nálam minden lemez teljes erőbedobással készül. Olyan nem volt, hogy „na, dobjuk össze.” Aztán vannak lemezek, amiket az ember úgy enged el a stúdióban, hogy „jó”, van, ami csak „megfelelő”, de van, amikor megtörténik a varázslat, és jobb lesz, mint amit elképzeltünk. Az a nagy dolog!

A 66-os úton című HBB-lemezen volt néhány olyan darab, amiről úgy gondolom, hogy a gitárhangom elérte a „kiváló lövész érdemérmet”. De szeretem azokat is, amikor lágyan, melegen szól a hangszer. Zeneszerzőként is rengeteg feladatom volt. Pálvölgyi Gézával csináltam két instrumentális lemezt, Totyával (Szűcs Antal Gábor) a Latin Duóval négyet és készítettem még egy “Tibusz 4” néven futó lemezt a Mendelssohn Kamarazenekarral muzsikáltunk együtt, egyet pedig a Tátrai Trenddel. Ezeknél egészen más a kihívás, mint az énekes lemezeknél.

– Melyek voltak életed legmeghatározóbb találkozásai?

- Mindenekelőtt Orszáczky Miklós! Nálam idősebb, műveltebb, elképesztően érzékeny ember volt, tele szeretettel, karmával, tehetséggel. És nekem akkora szerencsém volt, hogy engem felcsípett a Syriusba. Miután elment Ausztráliába, a kapcsolatunk, a baráti viszonyunk, ha lehet, még inkább elmélyült. Készült is ebből egy lemez, a Deserted Downtown, amely nálam a csúcsot jelenti. Ausztrál és új-zélandi zenészekkel játszunk, mindenkinek ajánlom, nem magam miatt, hanem azért, ami ott történik.

- Aztán eljött a pillanat, amikor egy színpadon játszottál B.B. Kinggel.

- Köszönöm a sorsnak, hogy ez összejött, és így több mint 20 évre visszatekintve is hihetetlen, hogy ezt a közönség milyen nyílt szívvel fogadta be, és hogy mennyire érződik az oda-vissza szeretet. B.B. Kinggel sok világsztár lépett fel, mindegyik tolta magát, B.B. King meghallgatta őket, aztán köszönte, lépett tovább. Én pedig úgy gondoltam, hogy ha felmegyek a színpadra ebbe a társaságba, megpróbálok a lehető legmélyebben beépülni ebbe a hangulatba, amit onnan kapok. Pontosan emlékszem, hogy történt: amikor az első két harmónia leszaladt, én behúztam egy zittyet, ránéztem a Hammondosra, aki rámpillantott és ő is húzott egyet. Akkor tudtam, hogy abban a pillanatban összeolvadtunk és már egy zenekar vagyunk. Magyarul: bevettek. Az öreg megváltoztatta a műsort, egy nagy jam-session lett belőle, amit ő is élvezett.

- Ott voltam azon a koncerten, és ez pontosan lejött a nézőtérre is.

– Igen, elég egy villanás, de anélkül nem megy.

- Hűséges, családszerető ember hírében állsz.

- Immár nyolc unokám van, a 008-as számú három és fél éves. Tavalyelőtt lehettünk utoljára mind együtt karácsonykor, egyszerre volt szívet melengető látvány és őrült buli.

- Mindannyian várjuk már a pillanatot, amikor újra mehetünk koncertre. Nálunk jobban csak ti, zenészek várjátok ezt.

- Jelenleg csak azoknak van munkájuk, akik valamilyen gépen keresztül tudnak zenélni. Ma már persze van némi kultúrája az otthonmuzsikálásnak, de

az az élmény, hogy én gitározok neked, te pedig nézed és meghallgatod, nagyon hiányzik.

De van egy tervem. Sydney-ben láttam Orszáczky Miklósnak egy formációját, amely egy törzshelyen minden kedden az alapzenekarral kezdett, aztán jöttek fúvósok, énekesek, gitárosok, mindenféle zenészek és indult a jam-session. Én egy hagyományos blues-bandára gondoltam, amelyben megjelenhetnének a fiatalok, hogy együtt érezzük a zene által adott bensőséges kapcsolatot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Coolio, a 90-es évek népszerű rappere
A Gangsta's Paradise 59 éves szerzőjével szívroham végezhetett. 1996-ban Grammy-díjat nyert a világhíres számmal.

Link másolása

59 éves korában elhunyt Coolio, eredeti nevén Artis Leon Ivey Jr., amerikai rapper, hiphop-előadó.

A sztár halálának hírét barátja és menedzsere, Jarez Posey közölte a CNN-nel, egyelőre azonban nem adtak ki információt az okokról. Meg nem erősített információk szerint szívroham végzett a népszerű előadóval.

A hírcsatorna információi szerint tűzoltók és mentők jelentek meg a zenész Los Angeles-i házánál helyi idő szerint szerda délután 16 óra körül. AZ életét 45 percen keresztül próbálták megmenteni, de nem jártak sikerrel.

Coolio a kaliforniai Comptonban született és nőtt fel. Fiatalon reptéri biztonsági őrként és önkéntes tűzoltóként is dolgozott, mielőtt zenei karrierbe kezdett.

Előadói pályafutása legnagyobb mérföldköve a Veszélyes kölykök (Dangerous Minds) című filmhez írt betétdala, a Gangsta's Paradise, ami minden idők egyik legismertebb rapszáma lett.

Coolio – Gangsta's Paradise

A dallal 1996-ban Grammy-díjat nyert, 2022 nyarán pedig megtekintése a YouTube-on átlépte az egymilliárdos határt, és a streamingszolgáltatókon is igen népszerű. Szintén népszerű dala még az 1997-es Nekem 8 (Nothing to Lose) című filmben felhangzó C U When You Get There.

Coolio számos rajzfilm és gyerekműsor zenei anyagán dolgozott többek között a Cartoon Network és a Nickelodeon csatornáknak.

A sztárnak hat gyereke van, egyetlen feleségétől, Josefa Salinastól 2000-ben vált el.

Videó címe

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Básti Juli: „Ne üssenek a seggünkre, ha megyünk az utcán, de ha megjegyzi valaki, hogy de jól nézek ki, az hadd essen jól!”
A Kossuth- és Jászai Mari-díjas művésznőt a Centrál Színház új bemutatója kapcsán kérdeztük többek között a metoo-ról, édesanyjával való kapcsolatáról és a pályakezdésről.

Link másolása

A Centrál Színház 2020-ban egyszer már nekifutott Tracy Letts Mary Page Marlow című drámájának, ám a Covid közbeszólt. Idén ősszel némileg új felfogásban mutatták be ismét. A címszerepet öt hölgy alakítja: Hőnig Emma, Martinovics Dorina, Földes Eszter, Gombó Viola Lotti és persze az egyik legnagyobb kedvencem: Básti Juli. A művésznővel a sajtóbemutató után beszélgettem.

– Látom, olvasom, hogy a mai napig sok interjúban kérdezik az édesapjáról, Básti Lajosról. Én arra gondoltam, beszéljünk most kicsit az édesanyjáról, Zolnay Zsuzsáról. Sok mindenben láttam, de két szerepe a mai napig emlékezetes a gyerekkoromból. Az egyik az És ön mit tud? című tréfás celebvetélkedő, illetve a Mici néni két élete, ahol szenzációsan játszotta a rosszmájú, undok kolléganőt. Kicsit meséljen róla, milyen volt a kapcsolatuk, mennyire tudta segíteni a pályán?

– A mamámnak köszönhetem, hogy egyáltalán elmentem felvételizni. Már sokszor elmondtam, hogy az apám tiltott a pályától, de a mamám, amikor megtudta, hogy mégiscsak szeretnék jelentkezni, abszolút bátorított és cinkosságot vállalt velem.

Úgy beszéltük meg, ha felvesznek, akkor megmondjuk, ha nem vesznek fel, akkor meg sem említjük, hogy megpróbáltam.

Mindig, mindenben nagyon segített. Gyerekkoromban nagyon jó kapcsolatunk volt. Apám halála után kicsit bonyolultabb lett a dolog. Egyáltalán nem akarta, hogy elmenjek Kaposvárra. Hívtak pesti színházak is, és ő győzködött, hogy maradjak Pesten, mert itt lehet karriert építeni. Viszont én pontosan tudtam, hogy ha meg akarom tanulni a szakmát, ahhoz nagyon sok főszerepet kell eljátszanom. Muszáj elmennem vidékre, mert ott megkaphatom az összes létező nagy feladatot. Ezen volt egy kis vitánk, de aztán belátta, hogy igazam van. Emlékezett rá, hogy az ő miskolci egy éve kevés volt. Összesen két főszerepet játszott, a Warrenné mesterségét és az Antigonét.

Minden színésznő pályájának az elején sok a bizonytalanság. Ha tovább lent marad, megerősödik színészként, megkapta volna azokat az emberpróbáló szerepeket, amikben fejlődni tud, jobban ki tudott volna állni később magáért, miután feljött a Nemzetibe. Mert ott aztán elég mostohán bántak vele.

– Azt nem sikerült kiderítenem, hogy játszottak-e együtt.

– Nem. Egyedül Bacsó Péter filmjében, a Banánhéj keringőben volt egy közös jelenetünk. Ő játszotta az anyámat.

– Tegnap, az interjúra készülve újra néztem A vörös grófnőt. Emlékszem, annak idején milyen népszerű volt, és meglepett, hogy az alakítása ma is mennyire frissnek, hitelesnek hat, nem érezni rajta semmi porosságot. Nem ez volt az első filmszerepe, de úgy emlékszem, ekkor figyelt fel önre igazán a közvélemény.

– Igen. A Kettévált mennyezettel nyertem az első külföldön díjam, de azt nem játszották olyan sokat a mozik.

Ezzel együtt nekem sok bajom volt a Vörös Grófnővel. Történelemkönyv szagú volt az összes dialógus.

Az író-rendező, Kovács András ragaszkodott a saját szövegéhez. Én sok helyen máshogy mondtam volna, hétköznapibban, de ő nem nagyon engedte. Ezért aztán nehezen ment a forgatás. Azt viszont nagyon élveztem, hogy ekkora feladatot kaptam. Önmagában is euforikus megkapni egy ekkora szerepet, amikor hemzsegtek körülöttem a jobbnál jobb színésznők. 110 napos forgatás volt! Öt hónapon át forgattunk. Amellett, hogy majdnem minden nap, sokszor több mint 12 órát forgattam, folyton ruhapróbáim voltak. Ha nem volt a filmben 60 ruhám, akkor egy sem. Elképesztő munka volt, de nagyon élveztem, főleg az első részt. A második rész már nehezebb volt, mert ott aztán végképp mi mondtuk föl a történelem leckét.

– Annyi párhuzam talán van a Mary Page Marlow és A vörös grófnő között, hogy ott is és itt is 10-15 év telik el az ön által játszott karakter életében.

– Ez benne a kihívás. Azért színész a színész, ezért megyünk erre a pályára, hogy mindenféle kort, mindenféle embert eljátszhassunk. Emiatt különösen jó feladat a Mary Page, igazi csemege. Amikor először, 3 éve elkezdtük, Borbély Alexandrával játszottuk ketten az összes szerepet. De tény, hogy a szerző eredetileg hat nőre írta, tehát most játsszuk majd pontosan. Egy szereplőt így is spórolunk, de szerintem most nagyon jól van kiosztva.

– A koncepcióváltást Alexandra távozása okozta? Laikusként nézve ez akár lefokozásnak is tűnhet.

– Kifejezetten erősíteti az előadást, hogy többen játsszuk!

– Hőnig Emmával, a gyerekszereplővel együtt öten játsszák ugyanazt a személyt. Négy különböző művész egyéniség. Próbálták valamennyire közelíteni az alakításukat, a szerepfelfogásukat? Hiszen végsősoron mégiscsak ugyanazt az egy embert jelenítik meg.

– Nem kerestünk külsőségeket. A sorsunk hasonló. Mindegyik Mary Page körömszakadtáig küzd. A férfiak pedig többnyire, szerepük szerint lenyomják őt. Nem az volt a lényeg, hogy mindenki szőke legyen, vagy barna.

Ez a darab mindannyiunkról szól, az összes nőről.

Különösen most, amikor felerősödött a kérdés: hogyan bánnak velünk, és miként lehetne másképp.

– A három női generáció, az anya, Mary Page és az ő lánya, Wendy ugyanabban a kiszolgáltatott helyzetben vannak, de reményt ad, hogy Wendy, a legfiatalabb, úgy tűnik, már képes kilépni ebből az ördögi körből és kezébe veszi a sorsát.

– Hozzáteszem, hogy az anya, Roberta sorsát – Pálfi Kata játssza – nem nagyon ismerjük, de azt látjuk, hogy szeretőnek kellett, feleségnek már nem. Ő sem véletlenül lett olyan, amilyen. Mindenki hurcolja magával a maga puttonyát. Ezért is döntöttünk úgy, hogy az utolsó jelenetben a patyolatból kilépve vigyek magammal két batyut, legyen a kezemben két nagy teher. Ami a darabbéli lányomat Wendyt illeti, ő valóban fény az alagút végén. Most már talán máshogy fognak a nőkhöz viszonyulni.

– Óhatatlan, hogy a darabot látva az ember a #metoo mozgalomra gondol.

– Persze. Nem véletlenül írta meg most a darabot a szerző, Tracy Letts.

– Egymás után pattantak ki a zaklatási botrányok, van saját #metoo története?

– Nagyon erős saját élményem is van, de úgy döntöttem nem akarok megszólalni, nem is fogok beszélni róla. Egyébként meg jó lenne egészséges egyensúlyt találni az ügyben. Ne veszítsék el a nők a természetes késztetésüket arra, hogy vonzóak legyenek, hogy megforduljanak utánuk a pasik.

Ne üssenek a seggünkre, ha megyünk az utcán, de ha megjegyzi valaki, hogy de jól nézek ki, az továbbra is hadd essen jól! Amerikában átestek a ló túloldalára, most már mindenért perelni lehet. Ez sajnálatos hülyeség.

Viszont az nagyon fontos, hogy akit bántalom ér, tudjon hova fordulni tanácsért, orvoslatért. Segítsenek neki, és neki segítsenek. Ne gondolja azt, hogy nincs menekvés. Az pedig a legnagyobb bűn, ha gyerekekkel történnek ilyen dolgok, az főbenjáró, hiszen ők végtelenül kiszolgáltatottak, sérülékenyek és az egész életükre kihat a bántás.

– A szakmán belül érezhető változás?

– Szerintem igen.

– Mit hoz a jövő, milyen feladatok várnak még Önre az előttünk álló évadban?

– Csak terveink vannak. Visszahoznánk a Nem félünk a farkastólt, Albee remekét, amit Rudolf Péterrel játszunk, de már Fehér Tiborral Nick szerepében. Azért nem tudok véglegeset mondani, mert beláthatatlan a jövőnk.

Nem tudjuk, mi lesz velünk télen, hogyan fizetjük a számláinkat, jön-e majd a néző.

Aztán az évad végén, májusban megint tervezünk valami nagyszabásút, amiben benne lennék. Annyit elárulhatok, hogy Shakespeare-darab.

Hamarosan látható lesz a Pepe című sorozat második évada, most zajlanak a forgatások. Épp tegnap hívott Dés László, hogy májusban megint lesz egy nagy koncert, ezúttal az Arénában, a legújabb csapattal: Für Anikóval, Mácsai Pállal és Nagy Ervinnel közösen éneklünk majd megint.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Az év legjobb Agatha Christie-filmje: Ecc, pecc, ki lehetsz?
Amit nem Agatha Christie írt, de mégis ott lebeg a szelleme. Igazi modern ki-tette-krimi a mozikban.
Szajki-Vörös Adél - szmo.hu
2022. szeptember 28.


Link másolása

Adott a londoni West End, egy remekül futó darabbal, az 1950-es években. Agatha Christie Egérfogója a mai napig örökérvényű, végtelenül szórakoztató krimi. Épp a századik előadását ünnepli a társulat, amikor drámai módon tetőzik az este: a darab hollywoodi rendezőjét csúnyán vérbe fagyva találják a színpad közepén, mondhatni színpadiasan beállítva.

Adrien Brody (a rendező) szerencsére nemcsak az első jelenetekben látható, mert flashbackből sincs hiány a filmben, ami maga a krimi királynője előtti főhajtás, színházi kikacsintós vígjáték és könnyed eleganciával levezényelt szórakoztató moziélmény.

Na de térjünk vissza a vérbe fagyott Brodyhoz,

akinek egy megátalkodott gyilkos még a nyelvét is ki akarta tépni, állapítja meg a gyorsan kiérkező detektív Sam Rockwell szokásosan briliáns alakításában.

Mellette okvetetlenkedik Stalker közrendőr (Saoirse Ronan végig iszonyú vicces, ahogy nem képes leállni az okoskodással és előre letartóztat fejben már mindenkit, aki kicsit is gyanús, aztán a végén persze mégis ő lesz az egyik megoldókulcs). Mondanunk sem kell, hogy a megfáradt, magánéleti búbánatát alkoholba fojtó Stoppard felügyelő (Rockwell) és a pörgő fiatal nő párosa lesz a film egyik mozgatórugója, az ő nyomozásuk, első pillantásra esetlen működésük vezet a megoldáshoz, ahogy anno az Agatha Christie is remekül kitalálta és a filmben is elhangzik:

kell valami furcsaság, valami szerencsétlenül emberi a nyomozóban, hogy a néző neki drukkoljon, csak esetünkben nem a dagi Poirot hívja össze a gyanús szereplőket egy nagy beszélgetésre, hanem a bizonyítási kényszeres, lelkes újonc és a megfáradt, sánta felügyelő igyekeznek megoldani az ügyet.

Amiben természetesen mindenki gyanús, betekinthetünk a színház korrupt és mocskos kulisszái mögé, miközben a rendező és a forgatókönyvíró, akárcsak Christie a regényei lapjain, úgy manipulálják a nézőt mindentudó és mindent elrejtő elbeszélőként, hogy tényleg nem sejteni, mire lyukad majd ki a sztori.

A történet sorozatosan átver bennünket, akárcsak a nyomozókat. Közben formai trükkökkel operál: hol a krimi műfajára reflektál poénokkal, hol az Egérfogót idézi meg meta-elemként, hol ki-kikacsint a nézőre – akár konkrétan a szereplőket a kamerába beszéltetve –, mintha azt üzenné: látjátok, milyen jó játék ez? Főleg, ha az ember arra is kíváncsi,

merre fejlődik az utóbbi években reneszánszát élő klasszikus who done it-zsáner, azaz a ki-tette rejtélyre épülő csűrt-csavart sztorijú nyomozós, klasszikus krimiműfaj, melynek egyik csúcsdarabja a Knives Out (Tőrbe ejtve) volt a közelmúltban.

Nem beszélve arról, hogy Kenneth Branagh sem véletlenül húzta elő a Christie-klasszikusokat és adaptálja őket sorban. A Christie-i hagyományokhoz biztos húzás visszanyúlni, megújítani vagy megugrani a magasra tett lécet meg pláne.

Az Ecc, pecc vizuálisan, ritmusában, ötletes dramaturgiai és vágási megoldásaival jópofa, de mégis kisebb bravúr, mint a Knives Out, de jókat lehet nevetgélni rajta, találgatni és drukkolni. A megfejtés nem vág fejbe különösebben, a katartikus lezárás is elmarad, de még mindig a zsáner eredetibb darabjai közé tartozik, amit filmnyelvi ötletessége, képei, remek alakításai, eredeti szemszögváltásai miatt még akár újra is nézhetünk majd.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
Új klip: Megjelent Kulka János legelragadóbb dala az érkező lemezéről
Arról a kivételes, túlfűtött és magányos állapotról szól, amikor vége az előadásnak és a nyüzsgés megszűnik.

Link másolása

Különleges természeti jelenségnek lehetünk fül- és szemtanúi a zene segítségével, mert megérkezett „a Hold a párkány szélére ül”.

Kulka János színművész hamarosan megjelenő, személyesen dedikáltatható kiadványának harmadik előfutárában, az „Esti dal”-ban hangzanak el ezek a sorok, amely az egyik legszebb szerzemény a korongról. Arról a kivételes, túlfűtött és magányos állapotról szól, amikor vége az előadásnak, és a nyüzsgés megszűnik.

Az október 7-én debütáló, sorban harmadik ’Pálmaszív’ című nagylemez hét évig készült - Tövisházi Ambrus zeneszerző és Tariska Szabolcs szövegíró a színész betegsége előtt kezdtek a közös munkába, és az „Esti dal” volt az első olyan, közös felvétel, amelyet Kulka János élőben is előadott, köztük a legendássá vált utolsó, Müpás koncertjén.

„A Merényi Dávid által rendezett, különleges kameramozgással felvett videóetűd legnagyobb kihívása talán az volt, hogy mik legyenek azok a tárgyak, amelyek körülveszik a színészt - az eredmény bár rövid, de semmihez nem hasonlítható, érzelmes mozgóképes élmény lett” – osztotta meg a szerzőpáros a zeneszámhoz társuló kisfilm hátterét.

A napokban Kulka János további örömhírt jelentett be hivatalos Facebook-eseményében, ugyanis az előadó személyesen is dedikálja a hallgatók frissen megszerzett fizikai példányát október 11-én, 16 órakor az MG Records Lemezboltban.

Az albummegjelenés további fejleményeiről bővebb infók ITT

VIDEÓ: Kulka János - Esti dal


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk