Bartis Attila: A vége
Bartis Attila: A vége
(a giccs)
Mélyváron a nagyáruház háztartási osztályán, a porcelános sor végén voltak a nippek. Balett-táncosnő, nyúl, macska cérnagombolyaggal, kéményseprő, pipáját szívó betyár. Talán még volt más is. Mosófazékért mentünk Apámmal. Már iskolás voltam. Akkor kezdtem az elsőt. A régi mosófazék, amiben a ruhákat főztük, kilyukadt. Huszonöt vagy harmincliteres fazekak voltak, már nem tudom. Horganyzott bádogból. Ősszel abba szedtük az almát is.
Apámat tanár korában ismerte mindenki. Az eladónő is a háztartásin. Segített kiválasztani a fazekat. Aztán elvitte a pénztárhoz, hogy ne kelljen cipeljük, ha még nézelődünk. Apám azt mondta, vegyünk Anyámnak egy virágvázát is, hogy ne csak a mosófazekat kapja.
A vázák után jöttek a nippek. Nagyon tetszett a kéményseprő. Megkérdeztem Apámtól, biztos-e, hogy föltétlenül vázát akar venni. Azt mondta, ő a maga részéről egyáltalán nem szeretne vázát, de tudja, hogy Anyám arra vágyik. Hogy legyen a kis asztalon egy karcsú váza, amibe egy szál virágot lehet tenni, mert otthon csak csokroknak való vázák vannak. Azt mondtam Apámnak, hogy szerintem Anyám ennek a kéményseprőnek is örülne. Nevetett. Kedvesen. Azt mondta, ezt kizártnak tartja. Kérdeztem, miért. Rátámaszkodott a botjára, és azt mondta: Kisfiam, ez giccs.
Fogalmam nem volt róla, mi az a giccs. Mindössze azt tudtam, hogy mindig valami olyasmivel kapcsolatban hallottam, ami tetszett. Giccs volt Erzsike néniéknél a falvédő, a rádiójukon a román üveghal, fölötte a bekeretezett havasi gyopár. Arra gondoltam, hogy amit Anyám szeret, azt szeretem én is. Én szeretem a giccset, mondtam Apámnak. Rendben, akkor édesanyádnak vigyük a vázát, ezt pedig vegyük meg neked, mondta. Nagyon örültem. Fizettünk, aztán elindultunk haza. A két fülétől fogva ketten vittük a mosófazekat, papírba csomagolva benne volt a váza meg a giccs.
Aztán a Dózsa György úton hazafele Apám elmagyarázta, hogy a giccs a művészet ellentéte. A buták művészete. Az összes naplemente, meg patakból ivó őzike hazugság. Nem szó szerint hazugság, hiszen naplemente is van, az őzek is isznak. Művészetként hazugság. Mert az örök idill illúzióját akarják kelteni. Mintha az életben nem lenne ugyanúgy jelen a rossz, mint a jó, a csúf, mint a szép. Dürer már tizennégy évesen olyan rajzot készített az anyjáról, amilyet kevesen. És nemcsak azért, mert kiváló rajztudása volt, hanem, mert az édesanyját a csúnyaságával együtt volt bátorsága megmutatni. Ugyanazzal a hatalmas rajztudással készíthetett volna giccset is. Készíthetett volna olyan rajzot, amelyik azt sugallja, hogy az anyja boldog és gyönyörű, sőt minden öregasszony az. És az bizony giccs lenne, kisfiam. Pont az tette naggyá Dürert meg a többieket, hogy nem hazudtak. Michelangelo Dávidjában egyszerre van benne az erő, az önbizalom és a feszültség. Mert mégiscsak egy Góliáttal kell megküzdenie. Ez a kéményseprő viszont pont úgy mosolyog, mintha egy életen át kormos kéményeket pucolni lenne a legnagyobb boldogság. A giccs egyszerűen hazugság. Elfelejteni az élet nehezét. Rózsaszín habnak látni a világot. Ez a giccs.
Azt mondtam Apámnak, hogy akkor én most nagyon buta voltam, amiért annyira tetszett nekem ez a kéményseprő. Azt mondta, egyáltalán nem voltam buta, hiszen nekem még nem volt honnan tudnom, mi a giccs. Buta akkor lennék, ha majd felnőttként is ilyen nippekkel tölteném meg az otthonom, és ezeket hagynám a gyerekeimre is. Azt mondtam, lehet, de ezt a kéményseprőt ne mutassuk meg Anyámnak. Nevetett, azt mondta, ez az én giccsem, azt teszek vele, amit akarok.
Otthon levettem a polcról a Michelangelo-albumot, bevittem a szobámba és kikerestem Dávidot. Aztán odatettem mellé a kéményseprőt. Majd elsüllyedtem szégyenemben. Apámnak igaza volt. Nem elhittem, hanem láttam. Vacsora után hátramentem a kert végébe a málnabokrokhoz, és egy kővel szép lassan apró darabokra törtem a nippet, létrástul, vigyorostul, mindenestül. Aztán a törmeléket a csomagolópapírba gyűjtöttem. Úgy bőgtem, mint a záporeső. A giccs azóta is ott van elásva.
Akkor gyere, mondta Éva.
Most?
Igen, most.
Felkelt, öltözni kezdett. Kinyitotta a spalettákat, az ablakot. Az ég még középszürke volt.
Hova akarsz menni?
Megszerettetem veled a giccset.
Az nehéz lesz, mondtam.
Bízd rám, sikerülni fog.
Semmivel nem rángatsz ki ebből az ágyból.
Nem is válaszolt. A csípőjére húzta a ruhát, egy pillanat alatt levette magáról a bugyit és ugyanazzal a mozdulattal kidobta az ablakon.
Siess, mert valaki megtalálja.
Kiment a fürdőbe, a gyógyszeres dobozban keresgélt. Bekiáltott, hogy hol a hipermangán. Mondtam, hogy az nem gyógyszer, hanem vegyszer, kint van a konyhában a laborszekrényben. Egy barna üveg a fixírsó mögött.
Megvan, mondtam, amikor a kapun kiléptünk.
Másnak is lehet jó napja, mondta, és elrángatott.
A Népköztársaságon még alig volt forgalom. Belém karolt, szinte szaladnom kellett mellette. Végre jött egy taxi, leintette.
Nincs nálam annyi, mondtam.
Nálam van, mondta. Az Erzsébet hídra, mondta a taxisnak.
Biztos?, kérdezte a férfi.
Higgye el, nálam jobban senki nem tudja, hova akarok menni, mondta Éva.
Elhiszem, hölgyem, csak ugrani a Szabadságról szoktak.
Ó, mi egészen másféle bűncselekményre készülünk, mondta Éva.
Hallgattam.
Amire a hídra értünk, már kelt fel a nap. Fizetett, kiszálltunk. Amióta elkészült az új híd, talán ha kétszer jártam arra. Balról a Vár, jobbról a Parlament, középen vijjogó sirályok. Így Éva mellett már egészen otthonos volt ez a város.
Ez azért nem giccs, mondtam.
Ez? Ez semmi. Gyere, mondta. Átszabálytalankodtunk az úttesten, megállt a híddal szemben a hegy lábánál, ahova zuhog a vízesés. A vízpermettől itt-ott átázott a ruhája.
Szóval a giccs az hazugság.
Igen, mondtam.
Rózsaszín hab.
Igen, mondtam.
Az élet könnyűje. És te nem szereted.
Így igaz, nem szeretem, mondtam.
Akkor most te adod a habot, én a rózsaszínt.
Micsinálok?
Beszórod ezt a doboz Ultrát, mondta, és kivette a fürdőben talált mosóport a táskájából.
Nem.
Most.
Beleszórtam. Ő meg beszórta az összes hipermangánom.
Pillanatokon belül nőni kezdett a halványlila hab, aztán áttört a korláton, ki az útra. Abban álltunk. Már elérte a fehér ruha alját.
A kéményseprőd ehhez képest egy Michelangelo volt, mondta.
Tudom. Fussunk, mondtam.
Te hülye vagy. Itt akarod hagyni?
Nem hülye vagyok, hanem gyáva.
Azt látom.
Felmentünk a szoborhoz, onnan néztük, ahogy odalent a hajnali autósok átgázolnak a maradék habon.
Ha félsz tőle, meghalsz, mondta. Még akkor is, ha apádnak igaza volt.
Nem félek tőle, csak nem szeretem.
Ugyan. Eltemeted a kert végében, mint egy öreg kutyát, és nem szereted? Megfulladsz. Nem mersz levegőt venni.
De, mostantól merek.
Akkor jó. Akkor megbaszhatsz, mondta.
Meglátnak. Háromtól öt év.
A csípőjére húzta az ázott ruhát, ráhasalt a kőpárkányra.
Majd csak jön valaki.
Kornél bő húsz év múlva egyszer azt mondta, soha semmit nem irigyelt tőlem, csak ezt a hajnalom.
"az egyetlen, ami kiűzheti belőlünk a magányt, az a másik szívverése a saját mellkasunkban" (B.A.)
Egy fotográfus története, aki... Nem: egy férfi története, aki... Nem: egy szerelem története, ami... Vagy több szerelem története, amik egymással... Vagy egy ország története, ami... Na hagyjuk. Ez a regény megad mindent, amit egy regény adhat: igazságot, őszinteséget, atmoszférát, mesét. Meg mindehhez még valamit, amit Bartis Attila rajongói már ismernek: az érzelmek olyan elképesztő erejű sodrását, ami magába ránt, és nem ereszt. Mindegy, hogy az olvasó mániákusnak tartja-e Szabad Andrást, vagy pedig halálosan beleszeret, mindenképpen azt érzi, csak úgy érdemes élni, ahogy ő: ezen a hőfokon. Az ilyen szereplőt nevezzük főhősnek. Vele kell menni.
(Kemény István)
Bartis Attila 1968-ban született Marosvásárhelyen. Író, fotográfus.
Tizenhat évesen, családjával együtt, 1984 novemberében költözött Marosvásárhelyről Budapestre, miután édesapját, Bartis Ferencet, az ismert írót, szerkesztőt megfosztották román állampolgárságától és kiutasították az országból.
„A nyugalom” című regényéből készült drámát „Anyám, Kleopátra” címmel 2003-ban tűzte műsorára a Nemzeti Színház, majd 2008-ban „Nyugalom” címmel mutatták be a magyar mozikban a regény alapján készül játékfilmet, amelyet Alföldi Róbert rendezett. Bartis Attila művei már több idegen nyelven is olvashatók.
Egy éven át írt tárcákat az Élet és Irodalom című folyóiratnak, ezeket írásait „A Lázár apokrifek” című kötetben adta ki a Magvető.
Fotóművészként fényképei számos kiállításon vettek már részt.
Kötetei:
- A séta (regény, Balassi-Jak Kiadó, Budapest, 1995)
- A kéklő pára (novellák, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1998)
- A nyugalom (regény, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2001)
- A Lázár apokrifek (tárcanovellák, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2005)
- Amiről lehet, beszélgetések Kemény Istvánnal, Magvető, 2010.
- A csöndet úgy, fotónapló, Magvető, 2010.
Drámák:
- Anyám, Kleopátra, Magyar Nemzeti Színház, Budapest, rendező: Garas Dezső, 2003.
- Romlás, Vígszínház, Budapest, rendező: Szikora János, 2009.
Kiállításai:
- Az Engelhard-hagyaték, Dorottya Galéria, Budapest, 1996. Literaturhaus, Frankfurt, 1999. Czuly barbarzynca, Varsó, 2006. Photo Pygmalion, Vintage Galéria, Budapest, 1998. 33 fotográfia, Goethe Intézet, Budapest, 2007.
Nyomj egy lájkot, hogy ezzel is segítsd a kortárs magyar irodalom ügyét!