Baksa-Soós Attila: A boldogság mindig csak egy pillanat
Baksa-Soós Attila a hazai művészeti élet megkerülhetetlen szereplője. Ő az, aki a zenészektől a festőkön át az írókig mindenkit ismer, és mindenhol ott van. Kiállításokat nyit meg, formabontó performanszokat tart, rádióműsort vezet, könyveket és dalszövegeket ír. Mindemellett pedig váltakozó intenzitással építészként is dolgozik.
Pedig egy nap neki is csak 24 órából áll, igaz, ennek a lehető legminimálisabb részét tölti alvással: 42 évesen is úgy pörög, mint mások a legvadabb tinédzseréveikben. Arról beszélgettünk, hogy bírja a felfokozott tempót, miért nem kötelezte el magát egy irányzat mellett sem, és hogyan élte meg gyerekként, hogy édesapja a korszak egyik legnépszerűbb – egyben legvitatottabb – zenekarának frontembere volt.
– Rengeteg művész van a felmenőid, rokonaid között. Mennyire következett ebből, hogy belőled is az lesz?
– Tulajdonképpen azt, hogy belőlem mi lett, a mai napig nem tudom megfogalmazni. De a terpentinszag, a festőpaletták, ecsetek, állványok, illetve a hangszerek valóban annyira beleivódtak a hétköznapjaimba, hogy letagadhatatlan a hatásuk. Bár Németországban születtem, mivel a szüleimet emigrációra kényszerítették, 11 hónapos koromban mégis hazakerültem a nagyszüleimhez, onnantól ők neveltek. Igaz, volt benne egy kis visszásság, hogy édesapámat és édesanyámat csak ritkán láthattam, de így is szó szerint mesébe illő gyerekkorom volt.
Érdekes egyébként, hogy az emberek idővel visszakanyarodnak a röghöz, ahonnan elindultak. Ez a hely, ahol jelenleg lakom, körülbelül 300 méterre van attól, ahol felnőttem. Nemrég számoltam össze, hogy 17 költözésen vagyok túl az életem során, de néhány éve ismét ide lyukadtam ki. Az ablakból látni lehet az egykori iskolámat, a Kodály Zoltán Ének-Zenei Általános Iskolát, ami szintén rengeteget adott nekem. Jó néhány osztálytársamból profi zenész lett később, és akikből nem, azoknál is megmaradt a zene szeretete. Az én esetemben a családi háttér mellett legalább annyira jelentős tényező volt ez is.
Fotó: Sándor Péter, 325 Studios
Baksa-Soós Attila 1972-ben született. Apja Baksa-Soós János, aki a máig legendás Kex zenekar frontembere volt a ’60-as, ’70-es évek fordulóján. Anyja Stiller-Luzsicza Ágnes festőművész, apai nagyapja Baksa-Soós László színész, a Magyar Rádió rendezője, anyai nagyapja Luzsicza Lajos festőművész, a Műcsarnok egykori igazgatója, nagy-nagybátyja Baksa-Soós György, szobrász.
Tizenöt éves korától Németországban élt, először Düsseldorfban, érettségi után pedig Münchenben. Egyetemistaként légi- és űrkutatás szakra járt, majd rövid idő múlva átjelentkezett építészetre. Tanulmányai mellett számos alkalmi munkája volt, dolgozott pincérként, valamint mixerként a város egyik legnagyobb koktélbárjában. 2000 decemberében költözött vissza Magyarországra, azóta Budapesten lakik. Első feleségétől két gyereke született, Lelle 18, Csanád 15 éves.
2011-ben jelent meg Rocklitera Vol.01 című kötete, amiben általa fontosnak gondolt előadókról (pl. Quimby, Rutkai Bori, Supernem, Hiperkarma) írt szürreális novellákat, Lékó Tamás fotóival párba állítva. A könyvnek egy évvel később a folytatása is elkészült. További művei: Vorogyin és az OMOSZ (1999, regény), 1Hullámon Bár (2003, regény), Éjjeli utas (2006, versek), Cinege a lábát (2009, regény), Szikvíz a tengerben (2014, rajzos-cetlis kötet). Ő illusztrálta Lewis Carroll A Snyárk-vadászat című könyvének magyar fordítását (2011).
Fotó: Thierry Levineaux
– Az, hogy a Kex egy élő legenda volt, hogy csapódott le neked gyerekként, mennyire voltál tisztában vele?
– Szinte egyáltalán nem. Már bőven 14-15 éves lehettem, amikor rendesen tudatosult bennem és átgondoltam, hogy édesapámnak volt egy ennyire népszerű zenekara. Azt hiszem, ez egy általánosan létező jelenség, hogy
Arról pedig főleg fogalmad sincs, mások számára mekkora a jelentőségük. Így fordulhatott elő az is, hogy a nagypapám könyveit (ő egyébként festőművész volt) csak a halála után olvastam el.
Ez a közeli-távoli viszony nagyon érdekes, mert egyrészt szinte mindennél alapvetőbben meghatározza az életed, folyamatosan jelen van a mindennapjaidban, másrészt viszont mégis olyan távolinak tűnik: azt érezheted, még mindig van elég időd megismerni. Egyébként az írásaimban is rendszeresen tapasztalom, hogy a nagyon közeli dolgokról (így a családomról vagy a szeretteimről) sokkal inkább nehezemre esik bármit leírnom, mint a távolibbakról.
– Édesapáddal milyen volt a viszonyod?
– Ez egy elég különös történet. Bő harminc éven keresztül szinte alig volt köztünk fizikai kapcsolat, sőt telefonon is csak egyszer beszéltünk egymással. A gondolataimban persze végig jelen volt, de a mindennapi életemben egyáltalán nem. Ez volt a helyzet egészen 33 éves koromig. Ekkor egyik nap váratlanul felébredtem az éjszaka közepén, úgy hajnal 4 óra körül, és azt éreztem, hogy most valami nagy baj történt vele és azonnal oda kell mennem hozzá. Nem tudom megmagyarázni, egyszerűen rám jött egy késztetés, hogy muszáj mennem. Így rögtön kocsiba ültem, és kivezettem Berlinbe innen Budapestről. Majdnem 24 órával később, valamikor hajnalban értem oda.
A két Baksa-Soós és Méhes Lóránt festőművész - Forrás: Wikipedia
Vittem magammal egy gitárt meg egy fuvolát, és bent a házban elkezdtem zenélni. Az emeletet, ajtót nem tudtam, úgyhogy csak ott a hatszintes épület közepén. Persze kijött az összes lakó, el akartak zavarni, rám hívták a rendőrséget,
szóval volt minden. Végül aztán édesapám is előkerült, és behívott a lakásába, pont mielőtt kivágtak volna a házból. Ami furcsa, hogy gyakorlatilag csak a munkáinkról beszéltünk: ő vetített nekem, megmutatta a festményeit és szobrait, én meg zenéltem, szavaltam, és felolvastam a saját cuccaimból. Ezután lementünk egy közeli rétre focizni, majd meglátogattuk a féltestvéremet, akivel akkor találkoztam először.
Teljesen idilli családi piknik kerekedett az egészből. Emlékszem, a Spree folyó partján ájultam el végül a fáradtságtól, és olyat aludtam, amire évek óta nem volt példa. Belegondolva ennél meghatározóbb fordulópontot nem igazán tudok elképzelni két ember viszonyában. Innentől fogva rendszeresen kommunikáltunk, főleg postai levelek útján. Ennek is megvolt a maga varázsa: rettentő szép és részletes leveleket írtunk mindketten, megosztva egymással a rajzainkat, verseinket, írásainkat is.
Az együttes 1968 decemberében alakult. Bár többnyire az Illés előzenekarának szerződtették őket és így viszonylag sok koncertet adhattak, az átlagos közönség nem igazán értette zenéjüket. Fellépéseikre jellemző volt az állandó improvizatív készség mind a zenében, mind a színpadi megjelenésben. A Budai Ifjúsági Parkban, saját közönségük előtt performanszokkal vegyített, felejthetetlen koncertjeiken játszották progresszív zenéjüket, melyre a rögtönzésre épülő hangszeres játék mellett erős billentyűs hangzásvilág volt jellemző. Saját dalaik mellett feldolgoztak több József Attila-verset.
Két dal, az Elszállt egy hajó a szélben és a Tiszta szívvel-megzenésítés:
Egy Kex-koncert szünetében lépett először színpadra Cseh Tamás is. Több alkalommal Hobo is énekelt velük. A hivatalos zenei ízlésbe viszont nem fért bele a Kex, így stúdióban mindössze két dalt (Elszállt egy hajó a szélben, Család) rögzíthettek, és további négy számukat vette fel a rádió. Baksa-Soós 1971-es kiválásával (az év őszén az NSZK-ba emigrált, korabeli hivatalos szóhasználattal disszidált) gyakorlatilag megszűnt a zenekar, bár a többi tag még másfél évig próbált együtt maradni, sikertelenül.
(Wikipédia)
– Sok különböző művészeti ággal foglalkozol: kicsit író is vagy, kicsit zenész, illetve képzőművész is. Tudatosan nem akartad magad elkötelezni egyik mellett sem?
– Ez nagyon érdekes kérdés, az igazat megvallva soha nem gondolkodtam még rajta. De a válasz az lehet, hogy egész életemben féltem attól, hogy ha elkötelezem magam egyetlen irányba, azzal az összes többi lehetőséget potenciálisan kizárom. Így volt már gyerekkoromban is, amikor az országos fuvolaversenyen elért eredményemnek köszönhetően felvételi nélkül kerültem be a Konziba. Mégsem kezdtem el oda járni, mert attól féltem, hogy akkor végérvényesen komolyzenész válik belőlem. Ugyanígy bennem volt ez, amikor megszülettek az első írói sikereim – akkor is mindenképp el akartam kerülni, hogy beskatulyázzanak. Úgy gondolom, sokkal összetettebb annál a személyiségem és a gondolatvilágom, hogy pusztán írással, zenével, vagy bármivel foglalkozzak. Ezzel nem lenézni akarom azokat, akik velem szemben elhivatottak egyetlen szakma iránt – sőt, valahol irigylem őket -, de
Persze olykor elkerülhetetlenül megkapom, hogy „nyilván azért csinál ennyi mindent, mert igazából semmihez se ért”. Ezzel a véleménnyel sincs különösebb gond, hiszen az igazság, a visszaigazolás azokban rejlik.
Loretta (közös dal a Supernemes Papp Szabival):
Wild Colours (közös dal Frenkkel):
– Eredeti szakmád, az építészet hogy fér össze ezzel a nagyon szerteágazó tevékenységi körrel?
– Az építészet számomra mindig egy alkalmazott művészet volt. Ez alatt azokat az ágazatokat értem, ahol kompromisszumokat kell kötnöd, alkalmazkodnod kell a szakma szabályaihoz és a megrendelőid igényeihez, különben csak a fióknak dolgoznál. Ebből kifolyólag mindig is elsősorban pénzkereseti forrásként tekintettem rá, ami segít fenntartani a családomat, ugyanakkor soha nem tudja kielégíteni a bennem buzgó kreatív energiákat. Lehet, hogy pont ez a kettősség gerjeszti az állandó nyughatatlanságomat. Én nagyon családcentrikus ember vagyok, az otthon biztonsága mindig is kiemelkedő fontosságú volt számomra. Ugyanakkor az egész nem tudna működni akkor, ha nem lenne meg mellette a teljes értékű művészet által nyújtott hatalmas alkotói szabadság is.
– A gyerekeid mennyire ütöttek rád ilyen téren?
– Hatalmas öröm számomra, hogy mindketten elképesztően kifinomult zenei érzékenységgel bírnak. Szinte biztos vagyok benne, hogy az ő életüket is végigkíséri majd az alkotás. A lányom, Lelle fantasztikusan énekel, nyolc éven keresztül volt benne a rádió gyerekkórusában, azóta pedig kortárs tánccal foglalkozik. Csanádot, a fiamat hat év hegedülés után most Ligeti Gyuri (a Zagar és a We are Rockstars zenekarok vezéregyénisége – a szerk.) tanítja elektromos gitáron, és ő is egészen hihetetlen tehetség. Emellett mindketten képzőművészeti vonalon is szuper dolgokat alkotnak. Úgy tűnik, tényleg lehet valami a genetikában.
– A spontaneitás is lételemed, jól gondolom?
– Abszolút,
A kiszámíthatatlanság éltet, ez okozza a boldog pillanataimat. A boldogság ugyanis mindig csak egy pillanat – és ha ezekből sokat tudsz egymás mellé rakni, akkor mondhatod, hogy boldog ember vagy. A jelenlegi feleségemmel, Grétivel most már 5-6 éve nagyon rendszeressé váltak ezek a boldog pillanatok az életünkben, úgyhogy azt hiszem, végre teljesen kiegyensúlyozott vagyok. Amikor valaki úgy hivatkozott ránk egy újságban, hogy „a budapesti rock n’ roll pár”, az nagyon jól esett, mert szerintem tényleg meglátta a lényeget. És ez nem egy mesterkélten felvett szerep, egyszerűen csak a belsőnkből fakad.
Fotó: Miki 357
Papp Szabival (Supernem) és Beck Zazával (30Y) – Fotó: Lékó Tamás
– Az állandó éjszakázást hogy bírod?
– Azt vettem észre, ha elkap a gondolat, hogy „basszus, 42 éves vagyok, most már vissza kéne venni kicsit a tempóból”, és lefekszem aludni, annak éppen ellentétes hatása lesz.
Ezerszer jobb folyamatosan 200 százalékon pörögni, állandóan megújulva és váratlan irányokat véve. Érdekes, ez szintén csak most fogalmazódik meg bennem, de talán az egész amiatt lehet, mert félek, nehogy kimaradjak valamiből? Lehetséges.
Mondjuk, azért vannak olyan helyzetek, amikor a végkimerüléstől elájulok, és egyhuzamban 20 órát alszom. Ezt a barátaim már előre látják rajtam, ilyenkor nagyon kedvesen hívnak nekem egy taxit, valaki hazakísér, aztán egy-két napig nem keresnek. Majd pedig újraindul az egész. Egyébként részben azért is kezdtem el írni 18-19 éves korom környékén, mert nagyon jól esett tollat venni a kezembe, elmélyedni magamban, és kicsit pihentetni azt a hihetetlenül extrovertált állapotot, amiben már akkoriban is éltem.
– Legtöbben talán a két Rocklitera kötetnek köszönhetően hallottak rólad, amit azóta több kiállítás, zenés performansz, sőt rádióműsor is követett.
– A Rockliterából valóban egyfajta brand lett az első könyv megjelenése óta, önálló dinamikával. Ebben óriási szerepe van Lobenwein Norbertnek és Fülöp Zoltánnak, a Volt Fesztivál alapítóinak, akik kezdettől fogva hatalmas bizalommal voltak irántam. Nekik köszönhetem, hogy az egész történet nem állt meg a két kötetnél: lett belőle kiállítás országszerte vagy 15 helyszínen – sőt, Berlinbe is eljutottunk vele –, rengeteg performanszos fellépés, élő beszélgetéssorozat (például a Volton), valamint a most már állandó műsorom az Open Air Rádióban.
Néhány helyszín, ahová eljutott a kiállítás
Fotó: Kálló Péter
Friss és meghatározhatatlan volt az álomittas lepedő ropogása. Vörös ibolyaillat, üde fények. Tekintetem megakadt a hajfürtökön, majd a lány rózsaszáján időzött. Mintha szendergés közben is énekelne. A redőnyön átszűrődő napsugár váratlan szögben esett ébredező szemöldökére. Halkan lépegettem a lakosztály parkettáján.
::::::: Halszálkagerinc! - úszott ki számon.
Az ezüst reggelizőtálcát letettem a zsúrkocsira, és az öltözőparavánra lendítettem egy földre hajított csokornyakkendőt. Óvatosan tártam ki az ablakot, hogy farkasszemet nézhessek egy bájos citromsármánnyal.
::::::: Mire gondolsz röppenő barátom? - kérdeztem.
Szélesre tártam a tavaszi ablakot és szűkebbre húztam fehér kötényem.
::::::: Korábban vártam, most éledezem, nyílok és dalolok - csiripelte szórakozottan a madárka.
::::::: Jujj, de jó neked - nyújtózott nagyot a lány. - Én is ezt teszem.
Egy kis parfümös párnaigazítás, selyemköntösre kattintott hajcsat és semmi más, csak egy mindent összegző mosoly.
::::::: Gyertek-gyertek, reggelizzünk együtt - intett a lány.
Pirítóst kentünk, szamócát csipogtunk, s közben szárnyas lelkünk verseket csipegetett. Lágy, érzékeny és hajlékony verseket. A lány dúdolt hozzá és forró teát szürcsölt. Éreztem, itt most megáll az idő, átértékelődik a múlt, értelemre lel mindaz, ami talán nem is létezett eleddig. Egyszerű szólam, melyben virul a hajnal, a nap és az évszak. Nő és férfi, madár és csillag.
::::::: Csitt - szólt a lány hirtelen és tapsolt egyet a sarokban megbúvó bűvészláda irányába.
A paraván lángra lobbant, kerevetén két tigris lendült át. Virágba borult a fal, a szoba megnyúlt, a dallam felerősödött. Egy egész színi társulat foglalta el a rögtönzött színpadot. Mindhárman egymásba karoltunk az ágyon. Láttunk porondmestert előugrani varázscilinderből, büszke állatidomárt és tajtékzó vadakat.
::::::: Még, még, még! - kiáltott a lány, majd újra tapsolt.
A bársonyládából zenekar ugrott elő, szintetizátor hangján sziszegő kígyók, saját gerincüket összecsomózó artisták. A tenger lengése már a teraszig ért, tavirózsák nyíltak a sós vízen. Fürödni volt kedvünk! Gondolatban velünk úsztak a tigrisek és a zene. Víz alatti patakok fakadtak, ércek és borostyán borzongott a felszínen. A horizonton színes szalagok úsztak. Megsimogattam a sármányt.
::::::: Ugye nem félsz?
::::::: Hangja kicsit reszketett, de éreztem bízik bennünk.
Hatalmas fákból kivájt hajók úsztak felénk, ágyúik megcsillantak a ferde szélben. Termékeny szirtek emelkedtek átlátható dzsungelekkel. Megint elcsattant egy vidám taps, és szabadnak éreztük a légies fuvallatot.
A falon újabb és újabb ablakok nyíltak. A lány egy pillanatra megszakította a dallam sodrását, csöndet intett hangnak, s hangtalannak. A távolba nézett.
::::::: Szigetet látok, rajta emberek. Szerelmesen állnak az esőben, mint madár a szellőben, ha dalol, ha dalol.
::::::: Dalol! - szólt kis barátunk.
Hosszúra növesztette lábait és vállunkon billegette magát a zene hullámaira.
Hobo 70. születésnapján a Nemzeti Színházban – Fotó: Eöri Szabó Zsolt
– Mivel foglalkozol mostanában?
– Évente egy-két új saját dalt veszek fel barátokkal, de ami mostanában leginkább kitölti a napjaimat, az egy 100 magyar zenészt bemutató irodalmi, képes portrékötet. Miki 357-tel (fotós és operatőr, az utóbbi évek egyik legfelkapottabb magyar kliprendezője – a szerk.) dolgozunk rajta, ő fotózza, én írom. Alapvetően szépirodalmi jellegűek lesznek az írások, de sokkal kevesebb fikciós és több valós elemmel, mint a Rocklitera esetében. A tervek szerint ősszel fog megjelenni, Etalon lesz a címe. Egyaránt szerepelnek benne a ’60-as, ’70-es évek nagy sztárjai és mai fiatal tehetségek. Az LGT-től és az Omegától a Supernem és a 30Y tagjain át a Middlemist Redig és Iamyankig terjed a szórás. Fateromhoz egy verset írtam, mely számtalan próza mellett az egyetlen lírikus munka lesz az új könyvben.
Ha tetszett az interjú, oszd meg!