KULT

Amíg a Földön élünk, nem tudunk sem tiszta poklot, sem tiszta mennyet megélni – beszélgetés Szabó T. Annával

A Szabadulógyakorlat című új kötete a kibeszélésről és a megbékélésről szól, a Mastercard 20/20 kampányában a hajléktalanokról fogalmazott meg gondolatokat.

Link másolása

Szeretettel teli szenvedéllyel van jelen a kortárs magyar irodalomban Szabó T. Anna. Az írónőtől mi sem áll távolabb, mint az „elefántcsonttoronyba” való zárkózás, hiszen azok közé tartozik, aki rendszeresen előadásokat tart, és olvashatjuk költészetbe ágyazott gondolatait a közösségi médiában is. Decemberben pedig egyike volt azoknak a szerzőknek, akik a Mastercard 20/20 címmel indított érzékenyítő kampányában, amelyet a fizetéstechnológiai cég felvezetésnek szán a 40 éven aluliaknak készült irodalmi díj januári beindításához. És ezekben a hetekben jelent meg Anna új novelláskötete, a Szabadulógyakorlat.

- Olvashatjuk Kő, könyv című írásodat a Mastercard 20/20 kampányában, Soós Bertalan fotóival. Ilyenkor télen szinte mindenkinek vannak megrázó élményei hajléktalanokkal kapcsolatban, de talán e néhány fotóval kísért monológ jobban tudatosítja bennünk ezeket a sorsokat.

- Most Budaörsön élek, és a vírus óta alig járok be Budapestre, úgyhogy ezen a télen még fontosabb volt nekem ez a fotósorozat, hiszen a nagyvárosi életem tele volt ezekkel az élményekkel. A netes posztokból látom, hogy a kollégáim közben nyitott szemmel és szívvel járják a várost, feljegyzik a hajléktalanok történeteit, és sokszor megosztják azt is, kinek kellene vagy lehetne segíteni. A legutóbb Miklya Emese írt éppen egy szent őrültről, aki cipőket osztogatott a villamoson. Az én történetemben is egy csendes vallási megszállott szerepel, egy traumatizált, jó szóra és égi kegyelemre szomjas férfi, aki a polgári létből zuhan bele egyenesen a teljes kiszolgáltatottságba, ahonnan egyre reménytelenebbnek látszik kikapaszkodnia, hiszen nemcsak a nincstelensége egyre fájóbb, hanem a mentális állapota is egyre rosszabb. Segítséget pedig emberektől nem kér, bár amit adnak, elfogadja, de csak odaföntről várja a közbeavatkozást. Az ihlető képsorozat nagyon megrázó, annál is inkább, mert szép, holott a kiszolgáltatottságot és a hideget mutatja, a világot alulnézetből, úgy, ahogy mindenkinek meg kellene tanulnia látni akkor is, ha ezeket a sorsokat nem élte át.

- Közel 30 évvel ezelőtt sok művész remélte, hogy a rendszerváltás meghozza Magyarországon az igazi kulturális mecenatúrát. Kísérletek ugyan voltak/vannak, de nem vált széleskörű törekvéssé. Éppen ezért érzem fontosnak a Mastercard kezdeményezését.

- Sok művésznek van polgári foglalkozása, de aki éppen a vírus előtt kezdett befutni és megélni abból, amit a legjobban tud, azokat rémesen fájóan érintette a fellépési lehetőségek hiánya. Olyanok is vannak, aki zseniálisak, de nem akarnak „termelni”, ellenállnak a kiégett profizmus kísértésének, nem akarnak mesteremberek lenni, az iparosmunkát is bevállalják a szenvedélyes munka mellé – ezért közülük sokan most futárként vagy egyéb segítő szakmákban dolgoznak. Ezek a nehéz, karantén-idők mutatják meg a legjobban, hogy milyen kiszolgáltatott egy művész, hiszen ha egy zenésznek vagy festőnek tönkremegy egyéb munkákban a keze, soha többé nem tud úgy dolgozni, ahogy azelőtt. Az ilyen időszakokban életmentő lehet, ha van a művészeknek tartaléka – a mecenatúra megteremtheti a minimális megélhetés feltételeit akkor is, amikor a művész éppen nem tud egyéb forrásból pénzt keresni.

A kultúrán keresztül teremt értéket a Mastercard

"Felelős vállalatként nagyon fontos számunkra, hogy a napi tevékenységünkön felül a helyi közösségeket érintő területeken is jelen legyünk. Hisszük, hogy a rendelkezésünkre álló technológia és erőforrások segítségével a kultúrán keresztül is értéket tudunk teremteni a társadalom számára" - mondta Eölyüs Endre, a Mastercard Magyarországért és Szlovéniáért felelős igazgatója.

Ha egy nagyobb munkán dolgozik valaki éppen, komponál, vagy egy különleges képet vagy kötetet vagy előadást hoz létre, olyankor annyira sebezhető, mint egy nő, amikor veszélyeztetett terhes. Ilyenkor megérdemlik az óvó-védő támogatást, hiszen ezerszeresen adják vissza majd.

Gondoljuk meg, hogy József Attillát vagy Radnótit hányan akarnák a mai eszükkel felkarolni, míg annak idején rettenetes nehezen éltek meg. Ilyen kaliberű művészek élnek ma is köztünk, ezt nyugodtan kijelenthetem – a velük való törődés nemcsak emberi jócselekedetnek, hanem nemzeti befektetésnek is tekinthető. Az viszont nem szül jó vért, ha a művészek a politika játékszerévé válnak, vagyis ha a támogatásuk a világnézetük függvénye – épp ezért van óriási szerepük ma azoknak a független mecénásoknak, akik felismerik, mekkora kincs egy-egy ilyen érzékeny művész, korának elfogulatlan krónikása. Most szűnt meg az Eszéki Erzsébet barátnőm által kitalált Aegon-díj és társdíj, fájó űrt hagyva maga után – sajnos Magyarországon semmi sem stabil, semmit nem terveznek igazán hosszú távra ahhoz, hogy valódi, megbízható hagyományt teremtsenek. Éppen ideje egy ilyen kezdeményezésnek is, és annak, hogy a mecénások elkezdjenek valóban hosszútávon gondolkodni, mert a művészet állapota vissza fogja tükrözni majd ezt a megbízhatóságot. Minden új díjnak roppantul örülök, és erősen remélem, hogy gyökeret ver és lombot hajt, és hosszan termi majd gyönyörű gyümölcseit.

- Szeretet, szelídség, természetes szépség árad egyéniségedből, novelláid viszont gyakran tele vannak féktelen, máskor elfojtott szenvedélyekkel, és a sötét oldaltól sem félsz.

- Romantikus alkat vagyok, de annak a 19. századi értelmében. Lehet, hogy ma ezt bipolárisnak neveznék, bár nem kaptam ilyen diagnózist. Két mágneses pólus, a nagyon nagy boldogság és nagyon nagy szomorúság határoz meg engem, és nagyon kell figyelnem arra, hogy egyikbe se zuhanjak bele teljesen. A fegyelem rendkívül fontos az életemben, számomra az a középpont, hogy egyik irányba se lendüljek ki végletesen. Tekinthetjük ezt egyfajta metronómnak, olyan ingának, amely nem engedi, hogy leragadjak egy ponton. Az emberi érzelmeknek olyan árnyalatai és fokozatai vannak, amin ez az inga kilengés közben átmegy. Nekem a fegyelem arra kell, hogy elfogulatlanul írhassak, és egy prózaírónak még nagyobb fegyelemre van szüksége, mert hosszútávfutó. Egy dal vagy egy vers csak indulatkitörés. Ha az ember túlélte a kamaszkorát, és a fiatal felnőttséget – azt a bizonyos 27 évet – már Arany János lesz belőle és nem Petőfi.

Én soha nem szerettem volna fiatalon meghalni, ugyanakkor beleszürkülni sem akarok az életbe. Kicsit rohanok, aztán lecsillapodom. Aki romantikus alkat, de élni akar ebben a világban, és nem akarja elveszíteni a józan eszét, így él.

Nem véletlenül vannak utalások ebben a könyvben az Üvöltő szelekre, de Goethe Ifjú Wertherje is végig a fejemben volt. Nagyon kell vigyázni, hogy ne haljunk bele az érzelmi ingadozásainkba. Ezeket a dolgokat azért nehéz megfogalmazni, mert semmi sem áll távolabb az emberi kinyilatkoztatástól, mint ez a lélekállapot, amelyben nem tudjuk, hogy az áldozat szól-e belőlünk vagy a próféta, kiszolgáltatottak vagyunk-e vagy kitártak az égnek. De lehet, hogy a kettő összefügg…

- A Szabadulógyakorlatban a zene állandóan visszatérő motívum. Keretbe foglalja a Zsoltárszimfónia című írás és a ravasz szójátékú Élj a kopár hegyen. Sztravinszkij és Muszorgszkij, Bartók és a rock pokoljárói: Jim Morrison, Lou Reed, a Black Sabbath, Henry Rollins. Ennyire fontos számodra a zene ihletése?

- A zene nem szórakozás. A zene belemerülés. A zene elragadtatás. Kamaszkoromban a versek mentettek meg az érzelmi megbolondulástól, de a zene ugyanilyen fontos volt. Kórusban énekeltem negyediktől tizedikig, de még Szombathelyen is, amikor Kolozsvárról átkerültem. Zenélni nem tudok, hangszeren nem játszom, de minden, amit írok, különösen a verseim, de a prózáim is zenei ritmikus ihletettségűek és ennek a telítettségét szeretném mindig elérni a szövegben is. Ilyen értelemben különbözöm egy „kimért” prózaírótól. Egyfajta lüktetésre engedem rá a szöveget, a fegyelem arra való, hogy értelme is legyen annak, amit mondok. Sokáig nem tudtam írás közben zenét hallgatni, de újabban megy: a kiégés ellen használom. Hosszú ideig azért sem volt rá szükség, mert a gyerekeimnek sokat énekeltem és ez kielégítette a zenéhez kötődő érzelmi igényeimet. De ők már kamaszok, isten őrizz, hogy énekeljek nekik, ezért visszatértem a zenehallgatáshoz.

Élem és lélegzem a zenét – ezért is volt most nagy szükségem Jim Morrisonra. Ez egyfajta játék a tűzzel kiégés ellen. Azt mondják, boldog ember nem ég ki, de nem szabad elfelejteni örülni.

És jó tudni, hogy vannak emberek, akik számára mindig tétje van annak, amit csinálnak. A 18 éves nagyfiam zenész lett, ugyanazt a szenvedélyt érzem benne, mint a régi nagyokban, és ami bennem is volt az ő korában. Nekem arra kell ügyelnem, hogy képes legyen megélni és túlélni.

- A nőiség megélésének számtalan formáját olvashatjuk ebben a könyvben, egészen a legszélsőségesebb identitás-zavarokig. Hihetetlen, hogy mennyi mindent hozhatnak felszínre a körülmények, párkapcsolatok, családi örökségek.

- Van még sok fontos, elmondandó női történet. A Szabadulógyakorlatban vannak olyanok, amelyek még a nagymamáink korában játszódnak és az ő elfojtásaik, gátlásaik elmesélései is hátravannak. Az utóbbi 40-50 évben világszerte óriási lendületbe jöttek a női szerzők, nálunk is: sokat írtak ezekről a témákról Szabó Magdától Tompa Andreáig, Tóth Krisztáig. A Törésteszt című kötetben a harag volt erős bennem, izzó parázs, felcsapó lángok, itt viszont a feldolgozás igénye, a megbékélés szándéka vezetett. Bár erre is mondták már, hogy szomorú könyv, de úgy érzem, megmutatom benne az örömöt is. A zene is ilyen szabadulógyakorlat – már az is kiút, ha az ember elkezd énekelni.

Ami pedig a nőiséget illeti: nem olyan egyértelmű a határ férfi és nő között. Az életkorokkal változik az emberi személyiség, és ez nemcsak a szerveken, hanem a lelkeken, a tapasztalatokon is múlik.

Van tehát mit feldolgozni és van mit megbeszélni. Közben benne van a boszorkányság motívuma, ami még mindig az elfojtás felé mutat, és ebből ki kell jönni – Muszorgszkij zenéje, az Egy éj a kopár hegyen is egy boszorkányszombatról szól.

- Találunk a novellák között két igazi „zeneművet”: az egyik a Visszafogott, a másik a Két örvény. Szinte felkínálják magukat hangos olvasásra, a beleszőtt dalszövegekkel, mondókákkal, ráolvasásokkal.

- Mindkettő valóban „zene”, de egyben képzőművészeti alkotások. A Két örvény Kis Róka Csaba képéhez készült, amelyen teljesen elszabadul az őrület. A Visszafogottat három színésznő mondta el a Szépművészeti Múzeum Textúra-sorozatában Lucas Cranach Jézus és a házasságtörő asszony című képénél egymás után tízszer, én közülük csak a remek Sodró Elizát láttam. A megkövezés köveivel körülvéve tízpercenként halt bele és támadt fel újra. Ez az, amire írás közben nem szabad gondolnom, hogy milyen nehéz az olvasónak, a színésznek átélnie. A világ nagy részén, de sok helyütt Magyarországon is olyan erős a nők kiszolgáltatottsága, hogy erről is beszélni kell, és nem véletlen talán, hogy a néma képekből lett beszéd és zene. Mindennek megvan a maga ritmusa, az átkozódásnak is. A némaság és a hang között megtaláltad a hidat azzal, hogy olvasod.

- Ugyancsak lenyűgöző a Tűzmadár, a zárómotívuma egyike azoknak, amelyekről a spirituális emberek azt vallják, hogy valahonnan „odafentről” jött.

- Ezeknél a zenéknél mindig felmerül a kérdés, hogy „fentről”, vagy lentről” – mint ahogyan Jim Morrisonnál is a „pokoltánc”. Ez is a két végpont: amíg a Földön élünk, nem tudunk sem tiszta poklot, sem tiszta mennyet megélni. Lehet, hogy unalmas is lenne? Nemes Nagy Ágnes így írt: „Hogy a csak-jó se hal, se hús?/Én nem vagyok manicheus/Az örök üdvösséget én nem/únnám.” Mesterházi Mónika pedig így: „Volna Isten, nem kéne verset írni/csak hálás, szövegtelen éneket,/ha volna, hogyha nézőpont helyett/csak látna – így is igyekszem kibírni.”

- Facebook-oldaladon rendszeresen idézel a magyar költészet ismert és rejtett gyöngyszemeiből. Korunkban, amely nem a líráról szól, olyan jó odamenni a könyvespolchoz, leemelni egy verseskötetet, és megtalálni benne azt a néhány sort, ami engem szólít meg.

- Én is ezt teszem, találomra kinyitok egy könyvet – ez is a hashtag-je ezeknek a posztoknak. Valami vakon vezeti a kezemet a polcon, mint egy mágnes. Annak idején az Eötvös Kollégiumban az Irodalomtörténeti Intézet könyvtárában tanultunk, és vizsgaidőszakban azt tűztem ki magamnak jutalmul, hogy félóránként háttal a polcnak levettem egy könyvet és tíz percet vele tölthettem. Nagyon szép felfedezéseim voltak. Kamaszkoromban, amikor 20 forint volt a zsebpénzem, jártam a felszámolás alatt álló állami könyvesboltokat, ahol fillérekért lehetett vásárolni. Kinyitottam egy verseskötetet, és ha tetszett, megvettem. Ezeket az örömöket élem újra és osztom meg másokkal. Nekem a vers a legextrémebb szabadulógyakorlatom.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Coolio, a 90-es évek népszerű rappere
A Gangsta's Paradise 59 éves szerzőjével szívroham végezhetett. 1996-ban Grammy-díjat nyert a világhíres számmal.

Link másolása

59 éves korában elhunyt Coolio, eredeti nevén Artis Leon Ivey Jr., amerikai rapper, hiphop-előadó.

A sztár halálának hírét barátja és menedzsere, Jarez Posey közölte a CNN-nel, egyelőre azonban nem adtak ki információt az okokról. Meg nem erősített információk szerint szívroham végzett a népszerű előadóval.

A hírcsatorna információi szerint tűzoltók és mentők jelentek meg a zenész Los Angeles-i házánál helyi idő szerint szerda délután 16 óra körül. AZ életét 45 percen keresztül próbálták megmenteni, de nem jártak sikerrel.

Coolio a kaliforniai Comptonban született és nőtt fel. Fiatalon reptéri biztonsági őrként és önkéntes tűzoltóként is dolgozott, mielőtt zenei karrierbe kezdett.

Előadói pályafutása legnagyobb mérföldköve a Veszélyes kölykök (Dangerous Minds) című filmhez írt betétdala, a Gangsta's Paradise, ami minden idők egyik legismertebb rapszáma lett.

Coolio – Gangsta's Paradise

A dallal 1996-ban Grammy-díjat nyert, 2022 nyarán pedig megtekintése a YouTube-on átlépte az egymilliárdos határt, és a streamingszolgáltatókon is igen népszerű. Szintén népszerű dala még az 1997-es Nekem 8 (Nothing to Lose) című filmben felhangzó C U When You Get There.

Coolio számos rajzfilm és gyerekműsor zenei anyagán dolgozott többek között a Cartoon Network és a Nickelodeon csatornáknak.

A sztárnak hat gyereke van, egyetlen feleségétől, Josefa Salinastól 2000-ben vált el.

Videó címe

Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Básti Juli: „Ne üssenek a seggünkre, ha megyünk az utcán, de ha megjegyzi valaki, hogy de jól nézek ki, az hadd essen jól!”
A Kossuth- és Jászai Mari-díjas művésznőt a Centrál Színház új bemutatója kapcsán kérdeztük többek között a metoo-ról, édesanyjával való kapcsolatáról és a pályakezdésről.

Link másolása

A Centrál Színház 2020-ban egyszer már nekifutott Tracy Letts Mary Page Marlow című drámájának, ám a Covid közbeszólt. Idén ősszel némileg új felfogásban mutatták be ismét. A címszerepet öt hölgy alakítja: Hőnig Emma, Martinovics Dorina, Földes Eszter, Gombó Viola Lotti és persze az egyik legnagyobb kedvencem: Básti Juli. A művésznővel a sajtóbemutató után beszélgettem.

– Látom, olvasom, hogy a mai napig sok interjúban kérdezik az édesapjáról, Básti Lajosról. Én arra gondoltam, beszéljünk most kicsit az édesanyjáról, Zolnay Zsuzsáról. Sok mindenben láttam, de két szerepe a mai napig emlékezetes a gyerekkoromból. Az egyik az És ön mit tud? című tréfás celebvetélkedő, illetve a Mici néni két élete, ahol szenzációsan játszotta a rosszmájú, undok kolléganőt. Kicsit meséljen róla, milyen volt a kapcsolatuk, mennyire tudta segíteni a pályán?

– A mamámnak köszönhetem, hogy egyáltalán elmentem felvételizni. Már sokszor elmondtam, hogy az apám tiltott a pályától, de a mamám, amikor megtudta, hogy mégiscsak szeretnék jelentkezni, abszolút bátorított és cinkosságot vállalt velem.

Úgy beszéltük meg, ha felvesznek, akkor megmondjuk, ha nem vesznek fel, akkor meg sem említjük, hogy megpróbáltam.

Mindig, mindenben nagyon segített. Gyerekkoromban nagyon jó kapcsolatunk volt. Apám halála után kicsit bonyolultabb lett a dolog. Egyáltalán nem akarta, hogy elmenjek Kaposvárra. Hívtak pesti színházak is, és ő győzködött, hogy maradjak Pesten, mert itt lehet karriert építeni. Viszont én pontosan tudtam, hogy ha meg akarom tanulni a szakmát, ahhoz nagyon sok főszerepet kell eljátszanom. Muszáj elmennem vidékre, mert ott megkaphatom az összes létező nagy feladatot. Ezen volt egy kis vitánk, de aztán belátta, hogy igazam van. Emlékezett rá, hogy az ő miskolci egy éve kevés volt. Összesen két főszerepet játszott, a Warrenné mesterségét és az Antigonét.

Minden színésznő pályájának az elején sok a bizonytalanság. Ha tovább lent marad, megerősödik színészként, megkapta volna azokat az emberpróbáló szerepeket, amikben fejlődni tud, jobban ki tudott volna állni később magáért, miután feljött a Nemzetibe. Mert ott aztán elég mostohán bántak vele.

– Azt nem sikerült kiderítenem, hogy játszottak-e együtt.

– Nem. Egyedül Bacsó Péter filmjében, a Banánhéj keringőben volt egy közös jelenetünk. Ő játszotta az anyámat.

– Tegnap, az interjúra készülve újra néztem A vörös grófnőt. Emlékszem, annak idején milyen népszerű volt, és meglepett, hogy az alakítása ma is mennyire frissnek, hitelesnek hat, nem érezni rajta semmi porosságot. Nem ez volt az első filmszerepe, de úgy emlékszem, ekkor figyelt fel önre igazán a közvélemény.

– Igen. A Kettévált mennyezettel nyertem az első külföldön díjam, de azt nem játszották olyan sokat a mozik.

Ezzel együtt nekem sok bajom volt a Vörös Grófnővel. Történelemkönyv szagú volt az összes dialógus.

Az író-rendező, Kovács András ragaszkodott a saját szövegéhez. Én sok helyen máshogy mondtam volna, hétköznapibban, de ő nem nagyon engedte. Ezért aztán nehezen ment a forgatás. Azt viszont nagyon élveztem, hogy ekkora feladatot kaptam. Önmagában is euforikus megkapni egy ekkora szerepet, amikor hemzsegtek körülöttem a jobbnál jobb színésznők. 110 napos forgatás volt! Öt hónapon át forgattunk. Amellett, hogy majdnem minden nap, sokszor több mint 12 órát forgattam, folyton ruhapróbáim voltak. Ha nem volt a filmben 60 ruhám, akkor egy sem. Elképesztő munka volt, de nagyon élveztem, főleg az első részt. A második rész már nehezebb volt, mert ott aztán végképp mi mondtuk föl a történelem leckét.

– Annyi párhuzam talán van a Mary Page Marlow és A vörös grófnő között, hogy ott is és itt is 10-15 év telik el az ön által játszott karakter életében.

– Ez benne a kihívás. Azért színész a színész, ezért megyünk erre a pályára, hogy mindenféle kort, mindenféle embert eljátszhassunk. Emiatt különösen jó feladat a Mary Page, igazi csemege. Amikor először, 3 éve elkezdtük, Borbély Alexandrával játszottuk ketten az összes szerepet. De tény, hogy a szerző eredetileg hat nőre írta, tehát most játsszuk majd pontosan. Egy szereplőt így is spórolunk, de szerintem most nagyon jól van kiosztva.

– A koncepcióváltást Alexandra távozása okozta? Laikusként nézve ez akár lefokozásnak is tűnhet.

– Kifejezetten erősíteti az előadást, hogy többen játsszuk!

– Hőnig Emmával, a gyerekszereplővel együtt öten játsszák ugyanazt a személyt. Négy különböző művész egyéniség. Próbálták valamennyire közelíteni az alakításukat, a szerepfelfogásukat? Hiszen végsősoron mégiscsak ugyanazt az egy embert jelenítik meg.

– Nem kerestünk külsőségeket. A sorsunk hasonló. Mindegyik Mary Page körömszakadtáig küzd. A férfiak pedig többnyire, szerepük szerint lenyomják őt. Nem az volt a lényeg, hogy mindenki szőke legyen, vagy barna.

Ez a darab mindannyiunkról szól, az összes nőről.

Különösen most, amikor felerősödött a kérdés: hogyan bánnak velünk, és miként lehetne másképp.

– A három női generáció, az anya, Mary Page és az ő lánya, Wendy ugyanabban a kiszolgáltatott helyzetben vannak, de reményt ad, hogy Wendy, a legfiatalabb, úgy tűnik, már képes kilépni ebből az ördögi körből és kezébe veszi a sorsát.

– Hozzáteszem, hogy az anya, Roberta sorsát – Pálfi Kata játssza – nem nagyon ismerjük, de azt látjuk, hogy szeretőnek kellett, feleségnek már nem. Ő sem véletlenül lett olyan, amilyen. Mindenki hurcolja magával a maga puttonyát. Ezért is döntöttünk úgy, hogy az utolsó jelenetben a patyolatból kilépve vigyek magammal két batyut, legyen a kezemben két nagy teher. Ami a darabbéli lányomat Wendyt illeti, ő valóban fény az alagút végén. Most már talán máshogy fognak a nőkhöz viszonyulni.

– Óhatatlan, hogy a darabot látva az ember a #metoo mozgalomra gondol.

– Persze. Nem véletlenül írta meg most a darabot a szerző, Tracy Letts.

– Egymás után pattantak ki a zaklatási botrányok, van saját #metoo története?

– Nagyon erős saját élményem is van, de úgy döntöttem nem akarok megszólalni, nem is fogok beszélni róla. Egyébként meg jó lenne egészséges egyensúlyt találni az ügyben. Ne veszítsék el a nők a természetes késztetésüket arra, hogy vonzóak legyenek, hogy megforduljanak utánuk a pasik.

Ne üssenek a seggünkre, ha megyünk az utcán, de ha megjegyzi valaki, hogy de jól nézek ki, az továbbra is hadd essen jól! Amerikában átestek a ló túloldalára, most már mindenért perelni lehet. Ez sajnálatos hülyeség.

Viszont az nagyon fontos, hogy akit bántalom ér, tudjon hova fordulni tanácsért, orvoslatért. Segítsenek neki, és neki segítsenek. Ne gondolja azt, hogy nincs menekvés. Az pedig a legnagyobb bűn, ha gyerekekkel történnek ilyen dolgok, az főbenjáró, hiszen ők végtelenül kiszolgáltatottak, sérülékenyek és az egész életükre kihat a bántás.

– A szakmán belül érezhető változás?

– Szerintem igen.

– Mit hoz a jövő, milyen feladatok várnak még Önre az előttünk álló évadban?

– Csak terveink vannak. Visszahoznánk a Nem félünk a farkastólt, Albee remekét, amit Rudolf Péterrel játszunk, de már Fehér Tiborral Nick szerepében. Azért nem tudok véglegeset mondani, mert beláthatatlan a jövőnk.

Nem tudjuk, mi lesz velünk télen, hogyan fizetjük a számláinkat, jön-e majd a néző.

Aztán az évad végén, májusban megint tervezünk valami nagyszabásút, amiben benne lennék. Annyit elárulhatok, hogy Shakespeare-darab.

Hamarosan látható lesz a Pepe című sorozat második évada, most zajlanak a forgatások. Épp tegnap hívott Dés László, hogy májusban megint lesz egy nagy koncert, ezúttal az Arénában, a legújabb csapattal: Für Anikóval, Mácsai Pállal és Nagy Ervinnel közösen éneklünk majd megint.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Az év legjobb Agatha Christie-filmje: Ecc, pecc, ki lehetsz?
Amit nem Agatha Christie írt, de mégis ott lebeg a szelleme. Igazi modern ki-tette-krimi a mozikban.
Szajki-Vörös Adél - szmo.hu
2022. szeptember 28.


Link másolása

Adott a londoni West End, egy remekül futó darabbal, az 1950-es években. Agatha Christie Egérfogója a mai napig örökérvényű, végtelenül szórakoztató krimi. Épp a századik előadását ünnepli a társulat, amikor drámai módon tetőzik az este: a darab hollywoodi rendezőjét csúnyán vérbe fagyva találják a színpad közepén, mondhatni színpadiasan beállítva.

Adrien Brody (a rendező) szerencsére nemcsak az első jelenetekben látható, mert flashbackből sincs hiány a filmben, ami maga a krimi királynője előtti főhajtás, színházi kikacsintós vígjáték és könnyed eleganciával levezényelt szórakoztató moziélmény.

Na de térjünk vissza a vérbe fagyott Brodyhoz,

akinek egy megátalkodott gyilkos még a nyelvét is ki akarta tépni, állapítja meg a gyorsan kiérkező detektív Sam Rockwell szokásosan briliáns alakításában.

Mellette okvetetlenkedik Stalker közrendőr (Saoirse Ronan végig iszonyú vicces, ahogy nem képes leállni az okoskodással és előre letartóztat fejben már mindenkit, aki kicsit is gyanús, aztán a végén persze mégis ő lesz az egyik megoldókulcs). Mondanunk sem kell, hogy a megfáradt, magánéleti búbánatát alkoholba fojtó Stoppard felügyelő (Rockwell) és a pörgő fiatal nő párosa lesz a film egyik mozgatórugója, az ő nyomozásuk, első pillantásra esetlen működésük vezet a megoldáshoz, ahogy anno az Agatha Christie is remekül kitalálta és a filmben is elhangzik:

kell valami furcsaság, valami szerencsétlenül emberi a nyomozóban, hogy a néző neki drukkoljon, csak esetünkben nem a dagi Poirot hívja össze a gyanús szereplőket egy nagy beszélgetésre, hanem a bizonyítási kényszeres, lelkes újonc és a megfáradt, sánta felügyelő igyekeznek megoldani az ügyet.

Amiben természetesen mindenki gyanús, betekinthetünk a színház korrupt és mocskos kulisszái mögé, miközben a rendező és a forgatókönyvíró, akárcsak Christie a regényei lapjain, úgy manipulálják a nézőt mindentudó és mindent elrejtő elbeszélőként, hogy tényleg nem sejteni, mire lyukad majd ki a sztori.

A történet sorozatosan átver bennünket, akárcsak a nyomozókat. Közben formai trükkökkel operál: hol a krimi műfajára reflektál poénokkal, hol az Egérfogót idézi meg meta-elemként, hol ki-kikacsint a nézőre – akár konkrétan a szereplőket a kamerába beszéltetve –, mintha azt üzenné: látjátok, milyen jó játék ez? Főleg, ha az ember arra is kíváncsi,

merre fejlődik az utóbbi években reneszánszát élő klasszikus who done it-zsáner, azaz a ki-tette rejtélyre épülő csűrt-csavart sztorijú nyomozós, klasszikus krimiműfaj, melynek egyik csúcsdarabja a Knives Out (Tőrbe ejtve) volt a közelmúltban.

Nem beszélve arról, hogy Kenneth Branagh sem véletlenül húzta elő a Christie-klasszikusokat és adaptálja őket sorban. A Christie-i hagyományokhoz biztos húzás visszanyúlni, megújítani vagy megugrani a magasra tett lécet meg pláne.

Az Ecc, pecc vizuálisan, ritmusában, ötletes dramaturgiai és vágási megoldásaival jópofa, de mégis kisebb bravúr, mint a Knives Out, de jókat lehet nevetgélni rajta, találgatni és drukkolni. A megfejtés nem vág fejbe különösebben, a katartikus lezárás is elmarad, de még mindig a zsáner eredetibb darabjai közé tartozik, amit filmnyelvi ötletessége, képei, remek alakításai, eredeti szemszögváltásai miatt még akár újra is nézhetünk majd.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
Új klip: Megjelent Kulka János legelragadóbb dala az érkező lemezéről
Arról a kivételes, túlfűtött és magányos állapotról szól, amikor vége az előadásnak és a nyüzsgés megszűnik.

Link másolása

Különleges természeti jelenségnek lehetünk fül- és szemtanúi a zene segítségével, mert megérkezett „a Hold a párkány szélére ül”.

Kulka János színművész hamarosan megjelenő, személyesen dedikáltatható kiadványának harmadik előfutárában, az „Esti dal”-ban hangzanak el ezek a sorok, amely az egyik legszebb szerzemény a korongról. Arról a kivételes, túlfűtött és magányos állapotról szól, amikor vége az előadásnak, és a nyüzsgés megszűnik.

Az október 7-én debütáló, sorban harmadik ’Pálmaszív’ című nagylemez hét évig készült - Tövisházi Ambrus zeneszerző és Tariska Szabolcs szövegíró a színész betegsége előtt kezdtek a közös munkába, és az „Esti dal” volt az első olyan, közös felvétel, amelyet Kulka János élőben is előadott, köztük a legendássá vált utolsó, Müpás koncertjén.

„A Merényi Dávid által rendezett, különleges kameramozgással felvett videóetűd legnagyobb kihívása talán az volt, hogy mik legyenek azok a tárgyak, amelyek körülveszik a színészt - az eredmény bár rövid, de semmihez nem hasonlítható, érzelmes mozgóképes élmény lett” – osztotta meg a szerzőpáros a zeneszámhoz társuló kisfilm hátterét.

A napokban Kulka János további örömhírt jelentett be hivatalos Facebook-eseményében, ugyanis az előadó személyesen is dedikálja a hallgatók frissen megszerzett fizikai példányát október 11-én, 16 órakor az MG Records Lemezboltban.

Az albummegjelenés további fejleményeiről bővebb infók ITT

VIDEÓ: Kulka János - Esti dal


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk