hirdetés

KULT
A Rovatból
hirdetés

„Ahogy múlnak a hónapok, egyre jobban hiányzik” – Karinthy Vera édesapjáról és a színháza megmentéséről

Karinthy Vera, Karinthy Frigyes dédunokája Leányfalun töltötte a nyarait Cinivel, a nagypapával, és egyáltalán nem nehezedett rá a legendás irodalmi család súlya. Édesapja, Karinthy Márton halála óta viszont neki kell egyenesbe hozni a színházát. Juhász Anna beszélgetett vele.

Link másolása

hirdetés

Karinthy Vera belenőtt az irodalomba, mégis azt érzi, lekésték egymást édesapjával, a nemrég elhunyt Karinthy Mártonnal. A tízéves Juhász Anna Irodalmi Szalon legutóbbi tematikus estjén a Karinthy-család volt a középpontban, ekkor beszélgetett az irodalmár a Karinthy-örökössel, Verával, aki haikukat is ír.

– Ha azt a nevet mondom Magyarországon, hogy Karinthy, akkor azt gondolom, hogy tízből tíz ember szeme előtt van egy arc, egy irodalmi mű, vagy egy történet. Karinthy Frigyes ott van az életünkben, az író, aki a te dédnagyapád volt. Milyen volt neked ezzel a tudattal, ezzel a családnévvel és ezzel örökséggel felnőni?

– Számomra ez éppolyan természetes volt, mint bárkinek a neve: lehettem volna Nagy, Kiss, Takács. Nekem a Karinthy név kiskoromban nem jelentett különösebben többet, nem kezeltek másképp, ugyanolyannak éreztem magam, mint a többi ember.

– Oké, természetes volt, de azért beleszülettél egy alkotó családba, dédnagypapád Karinthy Frigyes, a nagypapa, Karinthy Ferenc és az édesapád, Karinthy Márton is az irodalommal, művészetekkel, kultúrával foglalkozott. Mennyire volt a családi legendárium része, hogy dédnagypapádról mesélnek, hogy olyan lakásokban vagytok akár, amihez irodalmi legendák kapcsolódnak?

– A mindennapok része volt.

hirdetés

– Mondj pár ilyen legendát, vagy élményt, gondolatot, ami eszedbe jut. Nekem az első az Utazás a koponyám körül - ez a könyv önmagában Karinthy Frigyes, és aztán persze a Hadik és aztán persze a házassága.

– Nekem a viccelődés. Majd Böhm Aranka, a dédnagymamám, a családi viták, a legendák. Saját élmény is számos van a nevemhez kapcsolódva. Sokszor, amikor bemutatkoztam, például egy taxiba beülve vagy amikor elmentem könyvtárba, és mondták, hogy hát a nevet kérik, mondtam, hogy "Karinthy". Erre: "De nem az íróét, az önét!" Nyelvtanárként, angoltanárként dolgozom, és korábban a Karinthy Frigyes úton tanítottam, akkoriban mindig ezzel viccelődtek, hogy „Karinthy tanít a Karinthyn“. Az embereknek mindig Frigyes ugrott be elsőre és nem hitték el, hogy engem így hívnak.

– Karinthy Ferenchez a nagypapádhoz kapcsolódóan már ténylegesen sok emléked lehet, hiszen őt ismerted és a gyerekkorod része volt.

– Rengeteg élményem van vele. Tizenhat éves koromban hunyt el, tehát nagyon emlékszem rá. Leányfalun töltöttük a nyarainkat - ezek a legcsodálatosabb nyarak voltak, maga volt a földi Paradicsom. Ott volt egy kis nyaralónk, ott alkotott, emlékszem, szólt a régi bakelit lemez, miközben írt. Nagymamám segített neki, ő volt a titkárnője: nagypapám diktálta a műveit és nagymamám gépelte. Ezekben az időkben itt Leányfalun sokat iszap-csúszdáztunk, kenuztunk.

Nagypapám megtanította, hol lehet átúszni a Dunát, hogy hol olyan a folyó, ahol nincs örvény. Szemben volt velünk a Kacsa-sziget, együtt úsztunk, kajakoztunk, pingpongoztunk, vitt minket rendszeresen motorozni. A szabad strandra bemehettünk hajnalban, szerették, ha Cini bácsi hozta az unokáját,

Van egy vicces emlék is: egyszer mérgében behajította az írógépét a Dunába.

– Húha, miért?

– Nem tetszett önmagának, amit írt és ideges lett. Cini elég hirtelen temperamentumú ember volt.

– Szigorú volt, vagy inkább ez maximalizmus?

– Maximalista volt. Velünk nem volt szigorú egyáltalán, a gyerekekkel folyton nevetgélt, viccelődött, bevont minket mindig a játékokba és a Karinthy szójátékokba is. Nálunk minden játékosan történt: az ebédek, a beszélgetések, minden. Sokszor, amikor a Dunán jöttek a hajók, bemondták a ház előtt, hogy “...és itt alkot a híres Karinthy Ferenc...!“ A nagypapám, aki szeretett elég lazán öltözködni, ilyenkor rendszerint lebukott és elbújt, mert a kukkerekkel benéztek a kertünkbe...

– Visszamennék egy picit a szüleihez - Karinthy Frigyeshez és Böhm Arankához. Te is mondtad, milyen izgalmas és különleges személyiség volt Aranka.

– Bizony, egy nagyon intelligens, művelt asszony volt, sok író múzsája, gyönyörű nő, izgalmas személyiség és közben... mindig mondogatjuk családon belül, hogy egy szörnyeteg is, szóval nagyon nehéz természete volt.

Folyton veszekedtek Frigyessel, de igazából ez tartotta életben a kapcsolatukat...

– Akár publikum előtt is vitáztak, például a Hadikban.

– Publikum előtt is, volt, hogy papucsok repültek ki az ablakon, és hát az a legenda járja, hogy Frigyes tulajdonképpen azért halt meg, mert egy heves vita következtében a papucsával Böhm Aranka fejbe vágta a műtét után, és lehet, hogy ez okozta a halálát. Persze sok legenda kering.

– Kering sok történet Karinthy Gáborról is, a tehetséges költőről, akit leginkább édesapád könyvéből ismerünk, az Ördöggörcsből. Ami egy alapmű, egy korszakos alkotás és egy kordokumentum Karinthy Gáborból kiindulva több generációnak a története. Szeretnék is rátérni édesapádra is, akinek a színház lett az otthona.

– Édesapám küzdött az ősök szellemiségével, ezzel a nyomással, amellyel én is küzdök, és szerintem ez az egész családot végigkísérte. Szerintem mindannyian úgy éreztük, azaz úgy érzem - most már csak magamról beszélhetek sajnos -, hogy egy árnyék van felettünk, egy nyomás, hogy meg kell felelni az ősöknek. Ferenc így érezte édesapjával, apukám Ferenccel, én pedig apukámmal, és szerintem ez megy tovább, és a lányaim is majd így fogják érezni gondolom, ha idősebbek lesznek.

"Édesapám azért ment a színi pályára, azért lett saját színháza, mert ki akart szakadni, hogy ő is kövesse az írói vonalat, de egyszer csak érezte az ördöggörcsöt, amiről írt. Jött egy hatalmas erő, úgy jellemezte, hogy egy erős depresszió, egy erős vágy - ki kellett, hogy írja magából, ami benne van. Akkor írta az Ördöggörcsöt.

De hát ő sem kerülhette ki a sorsát, nagyon sikeres lett a könyv. Ezt önmagának írta, nem volt semmilyen terve, semmilyen szándéka ezzel a kötettel, nem gondolta, hogy ekkora siker lesz. De aztán persze a színháznál maradt élete végéig.

– A színháznál, amihez kapcsolódva itt Újbudán biztos mindannyiunknak van egy élménye - előadáshoz kapcsolódóan, vagy a Marcihoz. Marcizom, bocsánat, de mi ismertük egymást...

– Mindenkinek Marci volt természetesen...

– Amikor megnyílt a Hadik Kávéházban a Hadik Irodalmi Szalon 2010-ben, Ő volt az első esten vendégem Saly Noémivel, Fesztbaum Bélával, Gyarmati Istvánnal, és emlékszem, még halála előtt pár hónappal veled együtt forgattunk hármasban. Mindig biztatott minket munkára is, meg arra, hogy egy új irodalmi aranykor felé menjünk. Meg kell kérdeznem, Vera: egy ilyen tragikus időszakban hogy tudsz stabilan megállni a lábadon a feladatokkal? Egy hagyatékot és egy munkát örököltél, egy színházat. Hogy érzed magad ebben a szerepben több hónappal édesapád halála után?

– Iszonyatosan nehéz. Több okból is. Az első, hogy gyászolom édesapámat, még most is ugyanolyan nehéz, sőt, egyre nehezebb, ahogy múlnak a hónapok, egyre jobban hiányzik. Nem volt titok, többször említette interjúkban, hogy nem volt a legjobb édesapa, neki a színház volt a mindene, a színház volt a családja. És ezt addig nem értettem meg, amíg el nem veszítettem őt. Most értettem meg igazán, hogy belecsöppentem ebbe az egészbe, a mélyvízbe dobott a halálával. Nem voltam erre felkészülve, tudtam, hogy beteg, és beszélgettünk is erről, de nagyon hirtelen történt minden, az utolsó szakasza a betegségnek nagyon gyorsan zajlott.

"Most látom nap mint nap a küzdelmeit. Nagyon nehéz helyzetbe került a színház, és hónapok óta próbálom megmenteni. Sok szó van erről mostanában, aggódnak az emberek és nagyon nehéz helyzetben vagyok. A Karinthy Színház majdnem elveszett, és végre van egy lehetőség, hogy megmentsem.

Minden erőmmel azért küzdök, hogy a színház stabil anyagi körülmények között hosszútávon működhessen, de ugyanakkor édesapám szelleisége megmaradhasson, azokkal az értékekkel, amelyeket ő képviselt és amelyek fontosak voltak számára. Sok támadás ér, miközben még csak épp elindultak a tárgyalások és két-három hónap, mire biztonságba kerül a színház. Azon vagyunk én és a leendő vevőjelöltek is, hogy a legnagyobb biztonságban, ugyanebben a szellemiségben folytatódhasson a színház élete és működhessen hosszútávon.




hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
KULT
Retteghetnek az unokázós csalók – Megnéztük Az unokát
A Mindenkiért Oscar-díjat nyert Deák Kristóf első mozifilmjében egy nyugdíjasokra leselkedő rém üti fel a fejét, avagy ilyen egy magyar bosszúdráma.

Link másolása

hirdetés

Csörög a telefon egy idős férfi vagy nő lakásában. Egy magát általában rendőrnek vagy más hivatalos személynek kiadó hang azt mondja, a hívott unokája közúti balesetet okozott, a sértett pedig hajlandó elállni a feljelentéstől egy bizonyos összeg fejében. Az aggódó nagyszülő azonnal magához kapja minden összekuporgatott pénzét (gyakran milliókat), amit készséggel átnyújt a nem sokkal később lakásához érő „kollégának”. Aztán kiderül, hogy az unoka jól van, és semmi nem volt igaz az egészből, az illető pedig futhat a pénze után. Csúnyán átverték.

Ez nem egy film sztorija, ez sajnos a valóság – az „unokázós” csalók jó ideje ténykednek Magyarországon is, és noha több ilyen szervezetet sikerült már kézre keríteni, továbbra is sokan próbálnak így pénzt kicsikarni a naiv és beteg idős emberekből.

A pénz természetesen sosem kerül elő, ami marad, az csupán a szégyenérzet, amiért bedőltek a csalóknak.

Deák Kristóf író-rendező sajnos első kézből tapasztalta meg mindezt, hiszen az ő nagyszüleit is átverték e módszerrel, az alkotóban munkáló düh pedig arra sarkallta őt, hogy első mozis nagyjátékfilmje e témát járja körül. Így született meg Az unoka című bosszúsztori.

A történet szerint az unokázós csalók Rudi (Blahó Gergely) nagyapját (Jordán Tamás) pécézik ki, aki rengeteg pénzt, sőt, még régi, nagy becsben tartott karóráját is odaadja a lakásához érkező álrendőrnőnek. Papus (így hívja őt Rudi) persze összeomlik, miután kiderül az igazság, Rudi pedig elhatározza, ha törik, ha szakad, visszaszerzi nagyapja óráját. Miután a rendőrségre nem igazán számíthat (hiszen számtalan ilyen esettel kell megbirkózniuk), civilként nyomozásba kezd, hogy kézre kerítse az idős embereket kihasználó gazokat.

Kiváló alap egy izgalmas, akciókkal is felturbózott krimihez, Deák pedig a film első felében valóban brillírozik. Dühítő és drámai jelenetek sorjáznak a remek felütésben – amikor például Jordán Tamás hosszú perceken keresztül, kvázi sokkos állapotban próbál minden otthon található értéket összegyűjteni, az nehezen felejthető, ám annál inkább átélhető.

hirdetés
Ez is volt a film célja: az érzékenyítés. Hogy figyeljünk oda szüleinkre, nagyszüleinkre, és értessük meg velük, mit kell tenniük hasonló helyzetben.

A tanulságot nem a film végén kapjuk meg, erről már az első 10-20 percben megbizonyosodhatunk. A történet további része pedig inkább a nyomozásról szól. Egy nagyapját tiszta szívből szerető, szelíd huszonéves férfi egyre elkeseredettebb küzdelméről, amelynek során megtalálja magában a bátorságot és az elszántságot.

Sajnos ez a szakasz a nagyon is valóságos alapot már egyre hihetetlenebb szituációkkal taszítja az olcsóbb, hollywoodias krimik birodalmába, a nagyon is átélhető és valódi drámát sugárzó nyitányból így később egy szimpla, kevésbé markáns bosszúsztori kerekedik. Persze mindez nem feledteti el a nézőkkel az eredeti célt: Az unoka megnézése után talán másképp tekintünk majd idős ismerőseinkre, rokonainkra.

A színészek tekintetében nincs okunk panaszra, hiszen a filmben számos remek hazai művész feltűnik. Jordán Tamás például egészen elképesztő alakítást nyújt a szégyennel szembesülő Papus szerepében, és Pogány Judit is kiváló a főkolompos csaló mit sem sejtő édesanyjaként, az „átvert nyugdíjasok klubjának” tagjai közt pedig olyan magyar legendákat találhatunk, mint pl. Papp János, Mikó István, Hámori Ildikó, Tordai Teri, Kertész Péter vagy Baranyi László.

A fiatalabb generációból egyértelműen a Domát alakító Jászberényi Gábor viszi a pálmát, akivel Deák egy hazai filmekben ritkán látható filmes archetípust, az úgynevezett „villaint”, avagy főgonoszt hozta be a képletbe.

Az egyébként kifejezetten tehetséges Döbrösi Laura (Félvilág, Aranyélet) talán most kevésbé tudott fogást találni a karakterén, és a főhős Blahó Gergely sem kapott egy kellően rétegzett karaktert, így főként aggodalmaskodó arckifejezéssel nyomozza végig a filmet, noha az kétségtelen, hogy szimpatikus, és lehet neki drukkolni.

Az unoka nem tipikus magyar film, erősen érződik rajta a nyugati hatás (persze a műfajiság nem ördögtől való), a hazai miliő és atmoszféra mégis kézzel tapintható, így magunkénak érezhetjük mindazt, ami a vásznon zajlik. Kár, hogy az egyre irreálisabb fordulatokon és a nehézkes finálén végül megcsúszik a mű, mindenesetre az is valami, hogy végül talpon marad.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
KULT
Az elveszett lány - Dakota Johnson szenved az anyaszerepben, és nincs ezzel egyedül
A felelősség terhe és az emlékek súlya alatt Olivia Colman is összeroppan Az elveszett lányban.

Link másolása

hirdetés

Maggie Gyllenhaalt ha máskor nem, A titkárnő című film főszereplőjeként ismerhettük meg színésznőként még 2002-ben, miután 2001-ben testvérével, Jake Gyllenhaallal a címszerepben emlékezetes mellék-karakterként jelent meg a Donnie Darkóban. Egy mondatban csak két merész kultfilm, így indult a két testvér karrierje, akik azóta is hűek önmagukhoz. Bár mindketten tűntek fel szuperhősös franchise-ban, de leginkább kiváló ízlésükről és szofisztikált, érzékeny játékukról ismertek (és szerintem alulértékeltek, már ami az Oscar-díjat illeti, de még azt is el tudom róluk képzelni, nem zavarja őket, hogy "csak" jelölésük van).

Maggie Gyllenhaal első nagyjátékfilm-rendezése 2021 utolsó napján került fel a Netflixre, ez az Elena Ferrante regénye alapján készült Az elveszett lány (The Lost Daughter, nem simán lányt, hanem valakinek a lányát jelzi), és elég magasra tette a lécet. Nemcsak azért, mert jó a film, sok jó függetlenfilm készül. Hanem azért is, mert

tabudöngető. Persze, nem először láttuk filmben, milyen nehéz anyának lenni, de ilyen mélységekbe kevésnek sikerült lemenni úgy, hogy közben más szempontból is eredeti és provokatív.

Leda (Olivia Colman), a 48 éves főiskolai professzor egy görögországi üdülőhelyre érkezik a film jelenben játszódó idősíkjában. Egyedül utazik oda, láthatóan várakozással teli, ám egyszerre folyamatos emlékbetörései lesznek, melyeket diszkrét, finom montázsokkal mutat be felvillanó képekként a film. Vagy: konkrét flashbackekkel, melyben a fiatal anya Lédát (Jessie Buckley ismét fantasztikus, akárcsak mindig, amióta a Csernobilban beleszerettünk) látjuk, aki finoman szólva is küzd az anyasággal.

Két kislány édesanyja, de fiatal irodalomtudósként szüntelenül azért harcol, hogy dolgozhasson, mert szenvedélyesen érdekli a szakterülete. A férjével sem tökéletes a kapcsolata, többnyire Leda van a kislányokkal, és ebben az időben próbál valamire jutni a munkájával. Türelmetlen, sokszor alig képes kontrollálni az indulatait, szenved. Sokunknak ismerős.

hirdetés
Aztán egyszer elutazik egy konferenciára, ahol találkozik egy elismert professzorral (Gyllenhaal remek castingja saját férje, Peter Sarsgaard), akivel intellektuálisan, érzelmileg és érzékileg is egymásra kattannak.

S hogy mit keresnek ezek az emlékek a napfényes görögországi nyaraláson? Egy, az üdülőhelyre érkező család egyik tagja, egy fiatal anya (Dakota Johnson) triggereli Leda fejében a régről hordozott, súlyos traumát, bűntudatot és mindenféle kavargó érzelmeket, melyeket láthatóan még mindig nem tett rendbe magában. Johnson karaktere egy egyszerű lány, aki ugyanúgy tehernek érzi sokszor a rajta "lógó" gyermeket, ahogy Leda egykor a saját, szeretett lányaival kapcsolatban érezte.

A film zsigerien átadja, hogy mennyire fájdalmas az az érzés, amikor egy nő nem "született ősanya", hanem másfelé is jár a feje, mást is szeretne, másra is vágyna, mert nemcsak az anyaszerepben tud kiteljesedni - másra viszont nincs lehetősége a körülményei miatt.

A színészek csodásak, a lehengerlő Colman és Johnson mellett Ed Harris is, akit mindig üdítő látni, látszik, hogy olyasvalaki vezette őket, akinek ez a vérében van.

A lányom karácsonyra ajándékba kapott egy gyermek-Bibliát, amit olvasunk. Azt kérdezte tőlem az Ószövetség első negyede tájékán, miért szerepel olyan kevés nő a képeken, és miért nincsenek fontos női szereplők. Megnyugtató választ kapott - hiszen vannak -, de elgondolkodtatott, hogy miért merült fel egy  gyermekben ez a kérdés. Amikor már a női jogokról beszéltünk az ő nyelvén, eszembe jutott, hogy ennek a komplex kérdéskörnek a része a film világa is.

Legtöbbször szép vagy vonzó nőkkel kell azonosulnunk. Vagy legalábbis szép lelkűekkel.

Ezt a fajta karakterbéli komplexitást azonban, amit Gyllenhaal bevállalt Colmanével, kevés film teszi. Egy nő, akit néha értünk, néha sajnálunk, néha határozottan taszítónak érezzük, aki elveszett - mert ő is egy elveszett lány, ha úgy tetszik, Isten elveszett lánya - , aki nem találja a kiutat az élete és maga által teremtett örvényből, s aki tud szeretni, de nehezen tud adni, mert akinek nincs miből, mert talán magát sem szereti önmaga teljességében, mert talán őt sem szerették eléggé, az miből adjon...

Ilyen összetett női alakokat nem elégszer látunk. Összetett, de szerethető férfiakat, bűnös férfiakat annál régebb óta: kövér maffiózókat, akiket szeretünk, bukott férfiakat, akik visszatalálnak a jó útra, vicces, groteszk figurákat, akiket legszívesebben átölelnénk.

Én Leda figuráját is legszívesebben átölelném, mert nem arról van szó, hogy nem szereti a gyermekeit, hanem mert képtelennek érzi magát a boldogságra, és vagy afelé, vagy afelől szalad, de nem találja a helyét. Forgatókönyvíróként, filmkritikusként és nőként kevés ennél fontosabb női problémát látok, aminek talán egyre szélesebb rés nyílik, hogy megmutatkozzon: a női gyengeséget, sokféleséget, esendőséget, az ősanyaság ellentétének bátor felvállalását, a női összeomlást, a nehézségeket, hogy nem mindig vagyunk szépek s szuperwomenek.

És azt is gondolom, a férfi gyengeségeket, a férfiak szülőséggel kapcsolatos jelenlegi nehézségeit, a családok válságait is kevés film ábrázolja mélységeiben. Van még hová fejlődni, és Az elveszett lány, minden hibájával és olykori - főleg vizuális - esetlenségével együtt ezt az utat tapossa ki éppen, amiért nagy taps jár neki.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
Óriási rekordot döntött a Ne nézz fel!, Leonardo Dicaprio és Jennifer Lawrence új filmje a Netflixen
Még sosem néztek egy hét alatt annyian egy filmet, mint ezt.

Link másolása

hirdetés

Új csúcsot ért el a Ne nézz fel! című film a Netflixen: még soha nem néztek egyetlen filmet annyian egy hét alatt, mint Adam McKay szatíráját - írja a Deadline.

December 27. és január 2. között összesen 152,29 millió órát néztek a felhasználók a filmből globálisan, ilyen magas számra pedig korábban még nem volt példa egyetlen produkciónál sem.

Sőt, Leonardo DiCaprio és Jennifer Lawrence új filmje már minden idők harmadik legnézettebb filmje lett a Netflixen a Sandra Bullock-féle Madarak a dobozban (Bird Box) és a Dwayne Johson, Gal Gadot és Ryan Reynolds főszereplésével készült, szintén új Különösen veszélyes bűnözők (Red Notice) mögött. A Deadline szerint azonban a Ne nézz fel! olyan népszerű, hogy hamarosan simán beelőzheti mindkét "riválist", és ezzel újabb rekordot tudhat magáénak.

A film egy szatíra, amelyben a két főszereplő, Leonardo DiCaprio és Jennifer Lawrence két csillagászt alakít, akik megpróbálják figyelmeztetni a világot arra, hogy egy olyan üstökös közelít, amely képes elpusztítani a bolygót. Csakhogy meglepetésükre az emberek nem igazán akarnak hinni nekik. Ez tulajdonképpen egy szándékos allegóriája a klímaválság elleni küzdelemnek: hiába figyelmeztetnek folyamatosan a tudósok arra, hogy egyre jobban pusztul a Föld, az emberiség nagy része nem veszi ezt komolyan, és nem akarnak tenni ellene.

Míg számos filmkritikus erősen bírálta a filmet, a klímatudósok és -aktivisták nem győzik dicsérni. Szerintük ugyanis ez a film képes lehet felnyitni az emberek szemét arra, hogy mi zajlik jelenleg a világban a klímaválság kapcsán.

Kritikánkat itt olvashatod el:

hirdetés


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés
„Végre megkaptam azt, amire már több mint egy évtizede vágytam” – Visszatérés Roxfortba
Az első Harry Potter-film 20. évfordulóján a Warner úgy döntött, újra összehozza az alkotókat, és készítenek egy jó kis dokumentumfilmet.

Link másolása

hirdetés

Nem fogok pártatlan szemlélőként írni, mert nem tudok. Én a Harry Potter-filmekkel és a Gyűrűk Ura-filmekkel nőttem fel. Mindkét filmes univerzum hatalmas hatással volt rám, de amíg Tolkien könyveit csak nagyon nehezen tudtam fiatal fejjel elolvasni,

a Harry Potter-könyveket faltam,

magyarul és angolul is többször végigolvastam őket.

Fiatalkorom meghatározó eleme volt a varázsvilág, szinte a szereplőkkel együtt nőttem fel, a Harry Pottert játszó Daniel Radcliffe csak egy hónappal fiatalabb nálam.

Amikor véget ért a sorozat, nagy űrt hagyott maga után,

bár imádtam az utolsó részeket is, igazi rajongóként még több Harry Potter-tartalomra vágytam volna. Ezt a stúdió is pontosan tudta, mármint azt, hogy mekkora igény van még újabb történetekre J.K. Rowling világából, de sajnos az első próbálkozások felemásra sikeredtek.

A Legendás állatok és megfigyelésük közepesen indult, és aztán borzalmasan folytatódott,

a számítógépes játékok gyengék voltak, az új könyvet nem is olvastam, viszont ez a dokumentumfilm számomra telitalálat lett.

hirdetés

Rajongóként végre megkaptam azt, amire már több mint egy évtizede vágytam. Visszatértem a gyerekkoromba, még ha csak 90 percre is. A filmben megismerhetünk izgalmas háttérinformációkat, érdekességeket a színészek viszonyairól, megtudhatjuk, hogyan élték meg a sikert és a forgatásokat.

Természetesen mindent próbálnak nosztalgia-szemüvegen keresztül mutatni.

Egyértelműen átjön az érzés, hogy milyen lehetett 100 gyerekkel együtt dolgozni: kifejezetten nehéz. Megtudhatunk rengeteg extra információt a szereplőkről, a karakterekről, a színészek kiválasztásáról, és sok archív felvételt is láthatunk, köztük interjúkat a fiatal Daniel Radcliffe-fel, Emma Watsonnal és Rupert Grinttel. Gyakorlatilag ők viszik a hátukon a filmet,

Harry és barátai vannak a fókuszban,

ők interjúvolnak egy-egy színészt, emlékeznek vissza, milyen is volt a brit filmművészet krémjével együtt dolgozni. Megemlékeznek színészekről, akik nem lehetnek már velünk, kiemelve Alan Rickmant, Helen McCroryt és Richard Harrist. Igazi érzelmi hullámvasút egy rajongó számára.

Azoknak, akik nem ebben nőttek fel, nem tudom mit adhat a Visszatérés Roxfortba. Talán tényleg érdekes kulisszatitkokat a filmkészítésről, interjúkat olyan híres brit színészekkel, mint Robbie Coltrane, Helena Bonham Carter, Ralph Fiennes vagy Gary Oldman.

Megszólaltatták az összes film rendezőjét,

Chris Columbust, az azóta Oscar díjas Alfonso Cuarónt, Mike Newellt és David Yates-t. Az ő oldalukról is lebilincselő részleteket tudhattunk meg a forgatásokról, szórakoztató látni, melyik rendező hol kapcsolódott be a sorozatba, és hogy kezelte a fiatalokat. Míg Columbus gyerekként ismerte meg őket, addig Mike Newell elmeséli, hogyan törte el az egyik Weasley-iker a bordáját egy szerencsétlenül sikerült verekedési jelenet próbáján.

Nekem nagyon sokat jelent ez a kis összeröffenés, elmondhatatlan öröm volt számomra, hogy ismét láthattam a csapatot együtt, ahogy visszavittek a varázslatokkal teli múltba.

Minőségi munka, rengeteg utalással, odaillő jelenetek bevágásával.

Minden passzolt. Valószínűleg a Warnernek nagyon sok pénzbe került, de még így se szólaltattak meg sokakat. Gondolom, ebben közrejátszik a rengeteg időpont-egyeztetés, a járványidőszak, sokak már koruknál fogva nem tudnak forgatásokra utazni. Például nagyon hiányoltam Maggie Smith-t, de már ő is 87 éves.

Természetesen a 90 perces hossz is behatárolta az interjúk mennyiségét,

de McGalagony professzor mellett Michael Gambon, David Thewlis és, J.K. Rowling is hiányzott - utóbbi még érthető is a jelenlegi médiabalhéi miatt. Ő csak archív felvételeken szólalt meg, ugyanakkor meghallgattam volna, milyen lehetett átvenni Dumbledore szerepét egy színészlegendától Michael Gambonnak.

Jó volt, de jobb lett volna még több. Jól összerakott, iparos munka

a Visszatérés Roxfortba, rajongóként elképesztő élmény volt

újra együtt látni gyerekkorom egyik meghatározó színészgárdáját. Köszönjük, hogy láthattuk. A dokumentumfilm elérhető az HBO Go kínálatában.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: