/kult/a-zseni-sakkozo-lany-esete-a-droggal-berant-a-vezercsel/?utm-source=kapcsolodo
hirdetés

KULT
A Rovatból
hirdetés

A zseni sakkozó lány esete a droggal – beránt A vezércsel

Az utóbbi idők egyik legjobb sorozata, ne hagyd ki!
hirdetés

Innen jó nyerni, szokás mondani arra, ha valaki nagy hátránnyal indul. A vezércsel főszereplője is ilyen figurának mondható, és ha már figura, arról azonnal a sakk juthat eszünkbe, főleg ez esetben, ugyanis a hősnő sakkjátékos. A Netflix sorozata egyszerre izgalmas, fájdalmasan szomorú és felszabadító - kevés széria van, ami ilyen érzelmeket képes egyszerre kiváltani a nézőből. Legutóbb a Patrick Melrose volt például ilyen, melynek hőse-írója  a való életben is komoly gyermekkori traumát élt át és élt túl.

A minisorozat középpontjában egy tragikusan induló élet áll: Beth Harmoné (Anna Taylor-Joy), aki 9 évesen elárvul, szinte feldolgozhatatlan körülmények között. Ezután egy árvaházba kerül, ám a bizarr körülmények ellenére - az itt lakó gyermekeket módszeresen gyógyszerezik, nyugtatózzák - itt fordul érdekeset is a sorsa.

Először elkezd kísérletezni a nappalra beadott nyugtatók hatásával éjjelenként, majd egy napon az intézmény pincéjében találja magát, ahol egy idős bácsi magában sakkozik. Az 1960-as években járunk Amerikában, eleve az árvaházban is csak lányok laknak, és egyáltalán, a nők megítélése a mainál is ingatagabb lábakon áll. De Beth addig erősködik, amíg a bácsi meg nem tanítja erre a játékra - bár már a mindennapos megfigyeléseiből nagyjából le is vette elsőre, miről szól a dolog - , majd minden nap megpróbál lelógni hozzá, hogy tovább tanuljon.

Mert az introvertált kislányt nagyjából semmi más nem érdekli, és öntudatlanul abba az irányba megy, amerre az agya vezeti: kifelé a sötétségből a fekete-fehér, számára biztonságot nyújtó fekete-fehér sakktáblába, egy olyan tevékenységbe, amiben tehetséges, ami megmenti. Jobban mondva nem tehetséges, hanem zseni.

Csakhogy gyerekként rászokni a nyugtatókra nem túl előnyös, Beth pedig ráadásul a gyógyszer bevétele után - amit teljesen random mennyiségben, azaz veszélyesen adagolva szed, ahogy épp össze tudja gyűjteni őket -, éjjelente a plafonon sakktáblát vizionál, és játszik.

hirdetés

Még akkor is sakkozik, amikor nem tudna, és eközben az elméje sajnos a gyógyszer hatását összeköti saját sakk-képességével, és ez láthatóan évtizedekre kódolódik benne: akkor tudok jól játszani, ha előtte beveszem.

Mi pedig annak drukkolunk, hogy tehetsége kivirágozzon, és az első pillanatban irreálisnak: hogy kigyógyuljon a függőségéből, illetve feltételezhető mentális betegségéből (ami lehet akár sima poszttraumás stressz szindróma is, de ugye az akkori pszichológia-pszichiátria még közelében sem járt a mainak).

A sakk persze szimbólum is: fekete-fehér, tiszta szabályokkal. Lehet bele kapaszkodni, aki játssza, csak arra a bábucsapatra fókuszál, és a gondolataiban bízik, és ha győz, mindig, újra és újra meggyőzi magát, hogy a gondolatai segítették győzni - tehát képes jól működni az élet egy területén.

Anna Taylor-Joy csodálatos alakítást nyújt, a zene gyönyörű, a dramaturgia feszes, a fordulatok váratlanok, és végre egy olyan sorozat, melynek középpontjában az elme és annak sokszínűsége és titokzatossága áll, és ami mindezt képes végtelenül szórakoztatóan és izgalmasan megfogalmazni. És még úgy is, hogy csettintésre nyitja meg az empátia csapjait a nézőben, aki, akárcsak a Patrick Melrose esetében, azon merenghet, hogy vajon mi az az erő, ami önpusztításuk ellenére itt tartja ezeket a tehetségeket - és drukkolhat, hogy itt tartsa, mert tőlük fényesebb a világ.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk