KULT
A Rovatból

A pop-rock pudingképű Schubertje – Sir Paul McCartney 80 éves

Egy nemzedék zenei forradalmának élharcosa volt, de lelke mélyén konzervatív maradt.

Link másolása

Amikor egy, a 60-as években kamaszkorát élő ember szembesül azzal, hogy egykori ideáljai, ha megérték, 80 évesek lettek, egy kicsit megdöbben, hiszen ez azt jelenti, hogy felette is elszálltak az évek. Ugyanakkor van egy másik érzés is: ezek az ideálok máig jelen vannak, néhányan még a színpadon is, de életművükkel mindenképpen, és ezzel fiatalon tartják tisztelőiket is.

Így vagyok én Sir Paul McCartney-val is, akit lassan 50 éve, 1972. augusztusában volt szerencsém élőben látni a Wings együttes élén Helsinkiben, a Messuhalli sportcsarnokban, ahol 20 évvel korábban Papp László második olimpiai aranyérmét nyerte. Akkoriban Apám diplomáciai kiküldetése révén ott éltünk, a helyi zenei élet teljesítette ki a pop-rock iránti rajongásomat és alapozta meg lemezgyűjteményemet. Bár az akkor még javában dúló Lennon-McCartney vitában én John Lennon pártján álltam, azért örömmel mentem meghallgatni Pault, hiszen mégiscsak Beatle volt. És bár akkoriban szerették a Wingset „a világ legrosszabb zenekarának” titulálni, nagyszerű koncert volt, Macca egyénisége minden pillanaton és hangon átsugárzott.

Még néhány évvel korábban egy rajzot, amelyen a Beatles When I’m 64 című dala nyomán „megöregítették” a négy liverpudlit. Sajnos ketten nem érték meg ezt a kort – Lennont 40 évesen gyilkolták meg, George Harrisont pedig 58 évesen vitte el a rák – így nem tudjuk, milyenek lettek volna 64 évesen. Pault a művész tokás, tiszteletre méltó úriemberként ábrázolta, és bár mindig őt tartották a bandában a legkonzervatívabb felfogásúnak, az élet rácáfolt e képre: a minap megnéztem a YouTube-on egy idei, Seattle-ben tartott koncertjét, és egy fess, élettel teli idős fickót láttam, aki még mindig képes élőben is élményt nyújtani a közönségnek.

James Paul McCartney 1942. június 18-án született Liverpoolban. Élete második legfontosabb dátuma – és egyben a 20.századi zene történetét megváltoztató esemény – 1957.július 6. Ezen a napon vitte el őt egy barátja, bizonyos Ivan Vaughan a Woolton kerületi Szent Péter parókiára, ahol a Quarry Men nevű zenekar játszott egy esküvői garden partyn.

Paulnak, aki akkoriban már próbálgatta zenész szárnyait, nagyon megtetszett az énekes hangja, játéka, személyisége. Aznap este egy másik buli során Vaughan bemutatta őket egymásnak: John Lennon, Paul McCartney – a többi már történelem.

A két fiú néhány év alatt korunk talán legnagyobb szerzőpárosává nőtte ki magát, bár kezdettől fogva különböző egyéniségek voltak. Lennon elképzelései nyersebbek voltak, McCartney viszont inkább kötődött a hagyományosabb brit dalkincshez, ő volt a romantikusabb alkat, még akkor is, ha ő énekelt néhányat a „legüvöltősebb” dalok közül a Kansas Citytől a Helter Skelterig.

Mivel egy idő után a Lennon-McCartney címkét csak szerzői-kiadói jogok miatt tartották fenn, még könnyebb lett beazonosítani, hogy melyik Beatles-dal melyikük szerzeménye. Az övéi az olyan gyöngyszemek, mint a Yesterday, az Eleanor Rigby, a Fool On The Hill, a Penny Lane, a Hey Jude vagy a Let It Be, a már-már klasszikus ihletésű For No One és She’s Leaving Home, a játékosan szerelmes Blackbird, de ő vitte be a Beatles zenéjébe az 1920-as, 30-as évek kuplévilágát a már említett When I’m 64-ral, a Martha My Dear-rel vagy a Maxwell’s Silver Hammerrel.

Dallamai látszólag egyszerűek, de tele vannak rejtett finomságokkal. Sokszor hallottam amatőr zenészektől, hogy „Beatlest játszani mindenki tud”, aztán vért izzadtak, amikor le kellett követni egy akkordmenetet. Nem véletlen, hogy már a Beatles idején a „20.század Schubertjeként” emlegették.

A balkezes Paul, miként társai is, teljesen autodidakta módon tanult meg basszusgitározni, gitáron, zongorán játszani, később még dobolni is. Állítólag a mai napig nem tud kottát olvasni. Különleges hangfekvéséről a szakértők azt mondták, hogy „mindenen áthatol”, annak ellenére, hogy nem is igazán erős. A Beatlesnek egyik nagy fegyvere éppen az utánozhatatlan vokál volt, és ez hiányzott a legjobban mindegyikük későbbi szólódalaiból.

A ma már elképzelhetetlen tömeghisztéria, ami a Beatlest körülvette, nemcsak a zenéből fakadt, hanem a négy fiú egyéniségéből és külsejéből is. Paul kamaszos mosolyával, furcsán lefelé álló szemeivel, „pudingképével”, ahogyan annak idején írták, volt az első számú kedvenc, olyan, akihez a hagyományokhoz hű brit lányos anyák örömmel hozzáadták volna gyermeküket. Amikor Macca 1969 márciusában feleségül vette az amerikai Linda Eastman fotóst, valóságos nemzeti gyász tört ki a szigetország hölgyei között. Paul azonban így sem tagadta meg magát: 29 éven át, Linda haláláig, mintacsalád voltak négy gyermekükkel.

Alig egy évvel később a gyász már világméretűvé dagadt, amikor Paul 1970. április 10-én bejelentette, hogy kilép a Beatlesből, és ezzel akaratlanul is „elvitte a balhét” a Fab Four, egy nemzedék zenei forradalma zászlóvivőjének feloszlásáért. Holott valójában csupán elfáradtak egymástól, és mindenki a maga útját akarta járni. De azért még üzengettek egymásnak egy ideig nem túl kedves dolgokat a médiában és dalokban egyaránt.

A bűnbak mégis Macca lett, és így is ítélték meg első önálló munkáit, pedig második szólóalbuma, a Ram már olyan slágereket is tartalmazott, mint Too Many People vagy az Eat At Home. Ez kihatott az új bandára, a Wings-re is, nem utolsósorban Linda billentyűs-vokalista szerepe miatt, hiszen a „jólértesültek” szerint éppen Mrs.McCartney és John Lennon kedvese, Yoko Ono közti rivalizálás marta szét a Beatlest.

Paul azonban már 1972 februárjában meggyőzte közönségét, amikor az új csapattal rögtönzött turnéra indult brit egyetemi klubokban úgy, hogy a közönség csak a helyszínen tudta meg, kik lépnek fel. Ezzel a muzsikus egyben csattanós választ adott azoknak is, akik hittek az ostoba rémhírnek, mely szerint a Beatles 1966-ban azért hagyta abba a koncertezést, mert őt halálos autóbaleset érte, a fotókon egy hasonmás jelent meg, és a konteósok számos „bizonyítékot” találtak erre az utolsó évek Beatles-dalaiban és a lemezborítókon.

És hogy ihletét sem vesztette el, mutatták a Paul McCartney & The Wings legjobb lemezei: a Band on The Run (1973), a Venus and Mars (1975) és főleg a London Town (1978). Az egyik legnagyobb slágerük az Élni és halni hagyni (Live and Let Die) című James Bond-film betétdala lett, de ennek a korszaknak a legemlékezetesebb dala a Mull of Kintyre, amelyben McCartney a skót föld előtt rótta le tiszteletét, amely élete legnehezebb pillanataiban adott neki megnyugvást és lelki megtisztulást. A karácsonyi éneknek szánt dal egyfajta „nemhivatalos” skót himnusszá vált.

A Wings 1979-ben feloszlott, innentől kezdve Paul, persze sokszor Lindával párban folytatta karrierjét, bár lelkileg kétségtelenül nagy törést jelentett számára John Lennon halála, akivel minden huzavona ellenére örök barátok maradtak. Készített felvételt Stevie Wonderrel és Michael Jacksonnal, pop-rock albumai mellett, amelyek közül talán a Flowers In The Dirt (1989) és a Flaming Pie (1997) voltak a legkiválóbbak.

De komolyzenei babérokra is tört: írt balettzenét, és a Liverpool oratóriumot nálunk is bemutatták 2002-ben a Pesti Vigadóban. Egy évvel később Paul személyesen is tiszteletét tette Magyarországon, és a Budapest Sportarénában adott nagy sikerű koncertet.

Pályafutására visszatekintve nem lehet nem megemlíteni azt a szolgálatot, amelyet Lindával együtt a vegetarianizmus világméretű terjedéséért tettek, és egyben meggyőződéses állatvédők is lettek. Részt vett számtalan humanitárius akcióban: ő szervezte meg az 1978-ban a polpotizmus rémuralma alól felszabadult Kambodzsának szánt segélykoncertet, részt vett a Live Aiden, majd 20 évvel később a Live 8-en a Hyde Parkban a U2-val.

Második feleségével, Heather Millsszel pedig a taposóaknák betiltásáért folyó kampányba kapcsolódott be. „Gondolkozz globálisan, cselekedj lokálisan” – vallja. Büszke lehet lányára, Stellára is, aki a fenntartható divat egyik legelismertebb egyénisége.

Paul McCartney 80 évesen sem pihen meg. Immár 9 éve házasok a nála 17 évvel fiatalabb amerikai Nancy Shewellel, akivel 2011. október 9-én – azaz John Lennon születésnapján – házasodtak össze a londoni Marylebone kerületi városházán. Ugyanott, ahol annak idején Lindával.

Még mindig az a legnagyobb boldogság számára, ha bemegy egy stúdióba, és kijön egy kész dallal. Bár a nyugodt családi légkör mindig fontos volt neki, el sem tudja képzelni, hogy otthon üljön és a tévét bámulja. Inkább irány a színpad, hadd szóljon a zene…

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Azért forgatta egyszerre az Avatar folytatásait James Cameron, hogy elkerülje a „Stranger Things-hatást”
Még a koronavírus-járvány alatt is kapott különleges engedélyt az új-zélandi kormánytól, hogy hat hónap után folytathassák a forgatást, még mielőtt túl sokat nőttek volna a gyerekszínészek.

Link másolása

James Cameron azt nyilatkozta, hogy azért forgatta egyszerre az Avatar folytatásait, hogy elkerülje a Stranger Things-hatást, azaz hogy túl sokat nőjenek a gyerekszínészek két film között - mondta a rendező az Entertainment Weeklynek.

A víz útja ugyanis több gyerekkaraktert is bemutat: Trinity Jo-Li Bliss 7 évesen kapta meg Tuk szerepét, most pedig már 13, a most 18 éves Jack Championt pedig 12 évesen castingolták. Mivel a gyerekek "úgy nőttek, mint a gomba", a második és harmadik részt, valamint a negyedik első jeleneteit egyszerre forgatták le. Volt, hogy délelőtt a második film jeleneteit vették fel, délután pedig már a harmadikon dolgoztak.

Szerencsére a koronavírus-járvány miatt sem kellett több hónapra leállniuk, Cameron ugyanis különleges engedélyt kapott Új-Zéland kormányától, hogy pár kulcsszereplővel (köztük Championnal) hat hónap után újra dolgozni tudjanak, még mielőtt túl sokat nőne.

"Hiába szeretem, a Stranger Things-hatás része, hogy bár még középiskolásokat játszanak, mindenki 27 évesnek néz ki" - nyilatkozta a sorozatról.

A film egyik 14 éves na'viját viszont a 73 éves Sigourney Weaver játssza: a színésznő sem tudta elsőre elképzelni, hogyan fog ez működni. Az idejét főként a gyerekszínészekkel töltötte.

"Elhatároztam, hogy mindenben utolérem a gyerekeket, akik tele vannak végtelen energiával és rugalmasággal. Nagyon örülök, hogy kialakult a mi saját bandánk" - nyilatkozta Weaver.

A harmadik Avatar-film várhatóan 2024-ben kerül a mozikba, a negyedik 2026-ban, az ötödik 2028-ban.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
Meghalt Kertész Ákos
A Kanadában élő Kossuth- és József Attila-díjas író 90 éves volt.
Fotó: Facebook/KMHírlap - szmo.hu
2022. december 22.


Link másolása

Meghalt Kertész Ákos, Kossuth-díjas magyar író - közölte a Kanadai Magyar Hírlap Facebook-oldalán.

Kertész Ákos 1966–1992 között a Mafilm dramaturgja, forgatókönyv- és dialógusírója volt, ahonnan 60 évesen vonult nyugdíjba. 1994 és 1997 között az Élet és Irodalom című hetilap szerkesztője és főmunkatársa volt.

2012. február 29-én Kanadába költözött, menekültstátuszt kért, mivel elmondása szerint az Amerikai Népszavában 2011. augusztus 29-én közölt cikke megjelenése óta állandóan zaklatták és megfenyegették Magyarországon.

Kertész kisregényei és elbeszélései a hatvanas évektől fogva jelentek meg, első regénye, a Sikátor pedig rögtön átütő siker lett, amit csak fokozott az 1971-es Makra, máig talán legismertebb műve.

Kertész számos díjat, kitüntetést vehetett át pályája során.

A József Attila-díjat megkapta 1972-ben és 1974-ben is, a Magyar Érdemrend tisztikeresztjét 1992-ben ítélték neki oda. Később megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét is, 2008-ban pedig Kossuth-díjas lett

- foglalta össze a Magyar Hang.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Cigányozik, buzizik, de „érzékenyít” is a A Nagy Fehér Főnök, az RTL+ saját gyártású produkciója
A dramedy műfajának megfelelően egyszerre szórakoztat és ad át mélyebb mondanivalót a produkció, amiben a legnagyobb sztárok minden szinten odateszik magukat. Kritika.
Malinovszki András - szmo.hu
2022. december 20.


Link másolása

Azt már egy korábbi cikkünkben megénekeltük, hogy legyen akármilyen megosztó Zámbó Jimmy személye és a művészete is, A Király című sorozat nagy feladatot vállalt magára. Egyszerre egyfajta sors- és szociodráma, életrajzi-fikciós alkotás, és a 80-as, 90-es évek vadszocialista, majd -kapitalista Magyarországának hiteles bemutatója. És ezt a lécet ráadásul meg is ugorja! (Cikkünk megjelenése óta ráadásul még tovább emelte a tétet.)

Nos, az RTL másik saját gyártású, fizetős platformra szánt nagyszabású sorozata, A Nagy Fehér Főnök hasonlóan merész. A dramedy műfaj egyszerre fajsúlyos és vicces volta ellenére szeretné megmutatni a XXI. századi magyar kisvárosi lét nehéz, nyomorúsággal és főleg előítéletekkel teli világát úgy, hogy megoldási javaslatot is kínál arra, hogyan lehet ezt a létállapotot túlélni – akár még jól is érezni magunkat benne.

Az alapsztori szerint Csikós Nándit (Lengyel Tamás), az élet rossz végén álló vidéki kisembert éppen kirúgják a munkahelyéről – szerinte rasszista megjegyzés miatt, valójában mert egy tróger. Ezután nem sokkal meghívják Nádai Anikó talk-showjába (gyönyörű RTL-es cameo), ahol szembesül vele, hogy öccse, Ottó immár a húga, Brigi (Rujder Vivien). (Eközben látjuk a fél falut, ahogyan a showt nézik kora este, ami miatt a filmbeli csatornát valószínűleg jól megbüntetik oda nem illő tartalom miatt, de ez mellékes, a sorozat sem tér ki rá, csak gondoltam, megemlítem, hol élünk.)

A sokk hatására hősünk a kamerák előtt veri meg testvérét válogatottan durva (hálistennek kellően és hitelesen szókimondó) szitkozódás közepette, majd még jobban kitagadja, mint amennyire addig tette. Briginek viszont eltökélt szándéka, hogy visszatér szülőhelyére, azaz együtt fog lakni bátyjával, innentől pedig futószalagon jöhetnek a konfliktusok. Főleg mivel kettejük mellett ott van Nándi fia, a sokkal elfogadóbb (bár nagy lelki hullámvasutat megjáró) Botond, és volt felesége, a talán még kirekesztőbb Rita. Emellett Nándi tartozik a helyi maffiózónak és bandájának, erre pedig már csak finom ráadás a válogatott kocsmatöltelék csapat, a főhős egyetlen kvázi menedéke nem épp polgári élete elől. (A további főbb szerepekben olyan színészeket látunk – a teljesség igénye nélkül –, mint Ötvös András, Fekete Zsolt, Pápai Rómeó, Gáspár Tibor és Farkas Franciska.)

Adott volna minden, hogy egy bugyuta sitcommá silányítsák az alaphelyzetet, de szerencsére a Tasnádi István fémjelezte írói csapatnak ennél több volt a gondolata.

Aprólékosan összeszedték, mennyi valódi problémát lehet bemutatni ezeken a szituáción és az adott karaktereken keresztül, és a sorozat több mint fele után úgy tűnik, elhatározták, hogy ezt következetes szocioábrázolással végig is viszik. Amilyen társadalmi sajátosságokat és problémákat egy mai magyar falu/kisváros életén keresztül be lehet mutatni, azt a történet igyekszik maradéktalanul megtenni. Romák, melegek, munkanélküliek, a társadalom perifériáján lévők – A Nagy Fehér Főnök az összes ziccert nagyon szépen előkészíti, és a legtöbb gólt be is rúgja. Finom bónuszként olyan társadalmi csoportok „kisebbségivé” válásának lehetőségét is felvillantja, mint az értelmiség vagy a toleráns liberálisok.

Gyorsan hozzá kell tenni, hogy nem tudná ezt megtenni, ha nem lenne hozzá egy remek színészgárdája, élén a manapság egyik legfoglalkoztatottabb, és minden szerepében brillírozni képes Lengyel Tamással. A nagyobb hangú, mint amennyire éles eszű, félig a periférián tengődő „egyszerű” srác karaktere persze ismerős lehet korábbi pályafutásából, de sem a forgatókönyv, sem maga Lengyel nem engedi meg, hogy itt is A mi kis falunk karikatúraszerű Gyuriját kapjuk. Helyette Nándi egy hús-vér figura, emberi gyengeségekkel, vállalhatatlan beszólásokkal, de részről-részre kibontakozó, ügyesen felépített karakterfejlődéssel. (Talán nem spoiler elárulni, hogy arra nem lehet egy komplett, nyolcrészes sorozatot felhúzni, hogy a szalonnáci karakter minden epizódban bucira veri nővé operált testvérét – még ha sajnos a magyar valóságban el is tudunk képzelni hasonló élethelyzetet.)

Rujder Vivien szépen alakítja a nagyon is nőies, de tökéletesen határozott (a sorozat egy pontján mókás öndefiníciója szerint: „tökös”) transznemű testvért. Az nem az ő hibája, hogy a forgatókönyv néha kicsit „elszáll”, és a bizonytalan, a nőiességével még mindig sokszor csak ismerkedő karakter bizonyos szituációkban indokolatlanul kiemeli, olykor kicsit ki is használja új testi adottságait. Itt, és még néhány szituációban (pl. Botond néha követhetetlenül gyors színeváltozásaiban vagy a közösség papjának látványosan semmitmondó karakterében), a sorozat kissé felszínes és elnagyolt tud lenni, de az ezeknél sokkal finomabb karakterábrázolások kárpótolnak.

Olyan dolgokra gondolok itt, mint például az „integrálódott” roma karakter, aki – olykor bizony szomorú és megható módon – rezignáltan azonosul, sőt: ért egyet a társak rasszista megnyilvánulásaival. (Azt sem az „arcunkba tolják”, hanem igyekeznek finoman érzékeltetni, hogy Zoli egyszersmind az egyetlen igazán életképes és magával leginkább rendben lévő figura a „többségi” környezetben.) De A Nagy Fehér Főnökig kellett várni arra is, hogy egy sorozat értelmesen és hitelesen tudja bemutatni, a pezsgő nagyvárosba felkerülő vidéki figuráját. A kínzóan rossz TV2-s Bödörék után végre nem Stohl András Szeszélyes évszakokba is kevés, kínos eszetlenkedését látjuk, hanem az első részben Lengyel Tamás nagyon finom, apró mozdulatokban megmutatkozó óvatosságát, bizonytalanságát az addigi életterétől merőben szokatlan környezetben. A néha harsány vígjátéki elemek mellett ezek szolgáltatják a dramedy drámai részét és meglehetősen erős szocioábrázolását.

A sorozat színvonalának említésekor az sem elhanyagolható, hogy (A Királlyal együtt) végre eljött a magyar sorozatokban is a „lassulás” korszaka. Azaz amikor a készítők egy jelenetet nem csak ötlettelenül az orrunk elé dobnak, hanem – olykor kifejezetten szép és érzéketes képeken keresztül – tisztességesen fel is építik, ezáltal adva súlyt a mondanivalónak. Az ilyen megoldások akár öntudatlanul és belénk ivódnak, és sokat tesznek hozzá a befogadáshoz – nem mellékesen értelmes, felnőtt emberként kezelik a nézőt, ami hálás dolog a mai tévés kínálatban.

Az már a nyolcrészes sorozat felén túl is látható, hogy A Nagy Fehér Főnök nem szűkölködik drámában és mélyebb gondolatokban, de ha hinni lehet az itt-ott elcsípett készítői félmondatoknak, ennél komolyabb fordulatok is jönnek. Ez a sorozat nem ajánlott annak, aki azt gondolja, hogy „végre jól megkapják a cigányok/buzik/zsidók/libsik” egy magyar produkcióban, de azoknak sem feltétlenül, akik arra várnak, hogy a nyolcadik rész végére minden, egykor szélsőséges és gyűlölettel teli figura belép a TASZ-ba (vagy akár a Roma Komába). De aki fajsúlyos témákat nézne jó magyar mozgóképes alkotásban, és eközben akár még időnként röhögne is egyet a különféle társadalmi rétegek csetlés-botlásain, bátran vágjon bele A Nagy Fehér Főnökbe – meg fogja hálálni a sorozat.

A Lengyel Tamással készült interjúnkat itt tudjátok elolvasni:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
Agatha Christie is csettintene egyet, annyira csavaros lett a Tőrbe ejtve folytatása
Daniel Craig habókos, de zseniális Benoit Blanc-ja végérvényesen bevonult a filmtörténelem nagy detektívjei közé, Az üveghagyma pedig éppolyan jó, mint az első rész. Spoilermentes kritika.

Link másolása

Az már biztos, hogy Rian Johnsonnál manapság senki nem érzi jobban a klasszikus értelemben vett krimizsánert, a gyilkos kilétét megfejtős fajtát.

A 2019-es Tőrbe ejtve folytatását, Az üveghagymát látva legalábbis könnyedén megfogalmazódhat bennünk, hogy ilyen körmönfont sztorikat a krimi nagyasszonya tudott csak letenni anno az asztalra.

Így méltó örökösre talált a műfaj rajongóbázisa Johnson személyében, aki egyébként mindig szeretett játszani a műfajokkal. Első filmje, a 2005-ös Beépülve például a noirt ötvözte az iskolában játszódó tinifilmekkel, a 2008-as Szélhámos fivéreket pedig nem is nagyon lehet hova besorolni, hiszen egyszerre volt vígjáték, krimi, dráma, valamint romantikus és akciófilm. A 2012-es Looper – A jövő gyilkosában már az időutazós science fiction zsánerébe vegyítette bele a krimit, eddigi legmegosztóbb és legnagyobb szabású filmjével, a 2017-es Star Wars – Az utolsó Jedikkel pedig egy kellemeset reformált az addig hasonló panelekből építkező messzi-messzi galaxison.

S vajon hova lehet még építkezni egy Star Wars-film megrendezése után? Nos, 2019-ben a Tőrbe ejtvével Johnson megmutatta, hova. A sztárparádés „whodunit”-, avagy „kitette”-film többek között Daniel Craig, Ana de Armas, Chris Evans, Jamie Lee Curtis, Don Johnson, Toni Collette, Michael Shannon és Christopher Plummer segedelmével mutatta meg, hogy 20 évvel az ezredforduló után is van még kraft ebben a loporolnivaló műfajban, amennyiben egy körmönfont és kiismerhetetlen forgatókönyv áll rendelkezésre.

Márpedig Rian Johnson piszok jó író. Oscarra is jelölték a szkriptjét 2020-ban (az Akadémia szerint azonban az Élősködőké jobban sikerült…).

Nem mellesleg a 40 millió dolláros költségeire összeszedett a világ mozijaiból 312,8 milliót még pont a Covid kirobbanása előtt, szóval a kasszasikerlét sem maradt el.

S hogy a második részt, Az üveghagymát miért nem a mozikban láthatjuk? Nos, a gyártó stúdió, a Lionsgate fejesei a Tőrbe ejtve meglepő népszerűsége ellenére úgy döntöttek, nem ők fejik tovább Johnson remekét, hanem piacra dobják a franchise-t: így került a legtöbbet ígérő Netflixhez potom 450 millió dollárért. Ők viszont kapásból két folytatást kezdtek el fejleszteni Johnsonnal, így Benoit Banc biztosan kap még minimum egy epizódot, amelyben kedvére nyomozhat. Néhány országban (Németország, Spanyolország, Nagy-Britannia, Írország, USA) mozis premiert is kapott a film, magyarországi forgalmazóval sajnos azonban nem született megállapodás, ezért nekünk nélkülöznünk kell a nagyvásznat.

Persze ez nem von le semmit Az üveghagyma értékéből, a tévében is rendkívül hatásos, noha nyilvánvalóan a látványra is kellőképp odafigyeltek az alkotók.

Mintha ezúttal több pénz állt volna rendelkezésre (pedig a hivatalos adatok szerint épp annyi, mint az első résznél: 40 millió dollár).

A sztori szerint Benoit Blanc (Craig) kap egy rejtélyes dobozt, ami egy meghívót rejt az excentrikus milliárdos Miles Bron (Edward Norton kellemesen tenyérbemászó) egzotikus görög magánszigetére egy jó kis gyilkos játékra. A többi vendég Bron baráti köréből kerül ki: akad itt exmodell divattervező (Kate Hudson) és az asszisztense (Jessica Henwick), YouTube-sztár (Dave Bautista) és a szexi barátnője (Madelyn Cline), egy Milesnak dolgozó tudós (Leslie Odom Jr.), Connecticut kormányzója (Kathryn Hahn), valamint egy titokzatos nő (Janelle Monáe), akinek nem is kellene ott lennie.

Csodabogarak találkozója lett tehát a gyilkos hétvége, ami természetesen nem úgy alakul, ahogy Miles szerette volna. Ennél többet elárulni a cselekményről azonban vétek lenne, hiszen Rian Johnson forgatókönyve folyamatosan átver minket.

Le a kalappal hát azelőtt, aki a nagy leleplezések előtt összerakja magában a hogyanokat és miérteket.

Az üveghagyma más hangulatot áraszt magából, mint az első rész: a borongós massachusettsi kúria után ezúttal a napfényes tengerparton zajlanak az események, a látvány viszont ezúttal is pazar. Miles Bron modern villája láttán legalábbis nem csodálkoznánk, ha a production designer Rick Heinrichsnek is kijárna egy Oscar-jelölés. Tökéletes terep egy jó kis gyilkossághoz. Mert annyit azért elárulhatunk, hogy gyilkosság történik, még jó hogy, hiszen egy Tőrbe ejtve-filmről beszélünk.

Az első rész egyik nagy erénye volt a remek szereposztás, ez pedig Az üveghagymára is érvényes, hiszen ezúttal is egy kiváló sztárgárda gondoskodik a szórakoztatásunkról.

Közülük is kitűnik a csodás Janelle Monáe (most az ő karaktere kapta azt a kitüntető figyelmet, mint amit Ana de Armasé az első részben), valamint Daniel Craig, aki talán most még jobb, mint amilyennek három éve láthattuk. Ráadásul magáról Benoit Blanc-ról is sokkal többet tudunk meg, közelebb kerülünk hozzá, többek között egy kiváló cameónak hála, amikkel egyébként nem fukarkodik a film: érdemes figyelni, milyen nagy nevek tűnnek fel apróbb szerepekben (az egyikük épp egy magyarországi forgatásról ruccant át egy napra a stábhoz). De Kate Hudsont és a ritkán filmező Edward Nortont is öröm nézni.

Természetesen adódik az összehasonlítgatás az első résszel: jobb vagy rosszabb Az üveghagyma? Meg lehet ismételni azt a zsenialitást, amivel a Tőrbe ejtve varázsolta el a „kitette” szubzsáner megszállottjait? Nos, igen is meg nem is, de nem ez a lényeg. Az üveghagyma a saját jogán, a saját erejéből jó film, nincs szüksége az előzményekre. Épp ezért legyen elég annyi, hogy a maga nemében mindkét alkotás egészen kiváló, és mindkettőtől megkapjuk azt, amiért a krimit imádni lehet: ütős, fordulatos sztori, hús-vér karakterek, érthető és átélhető motivációk, kifogástalan kiállítás. Az év egyik legjobb filmélménye, ennyi.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk