/kult/a-pesti-polgar-ma-is-arra-hasznalja-a-kavezokat-mint-regen-csak-a-lapok-helyett-a-wi-fi-jelszot-keresi-beszelgetes-saly-noemivel/
hirdetés

KULT
A Rovatból
hirdetés

Saly Noémi: „A pesti polgár ma is arra használja a kávézókat, mint régen, csak a lapok helyett a wi-fi jelszót keresi”

A várostörténész a századeleji kávéházi kultúra legavatottabb kutatója. A pestieknek azért volt életforma a kávéház, „mert olyan szörnyű körülmények között laktak, hogy a lakások jó részében nem lehetett élni, legfeljebb aludni” - mondja.
hirdetés

Látszólag nagy vargabetűk voltak az életében, valójában azonban minden, ami tett, valahol a családi örökségben gyökerezik. Saly Noémi várostörténész megtisztelt azzal, hogy otthonában, egy Monarchia-korabeli, Dunára néző tabáni házban fogadott.

– Ennek a háznak különleges története van.

– Olyannyira, hogy már meg is írtam, ősszel fog megjelenni, Micsoda népek… címmel. Körbe lehetne pitykézni az egészet emléktáblákkal, olyan fejek laktak itt. Ez egy Hauszmann Alajos által épített ház, bár a terveket csak a kivitelező építőmester, a nem kevésbé jeles Havel Lipót szignálta, aki a Királyi Palotától a Kúrián és a Műegyetemen át mindennek a kivitelezője volt. Hauszmann nagyon sokat dolgozott vele. Az első tulajdonos Kégl György volt, aki a lányainak építtette, tőlük egy likőrgyáros família vette meg, akik 1917-től birtokolták, amíg el nem vették tőlük. A mostani kutatásaim során tudtam meg, hogy az én otthonom első lakója Hubay Jenő hegedűművész volt. Ma is nagyon jó ház, száz éve lakik itt mindenki, mind ismerjük egymást, röpdösnek a kistányér sütemények, lekvárok, zacskó zöldségek és gyümölcsök, gyerekvigyázás vagy a gázórás beengedése sem gond.

– Pályád első felét a francia nyelv határozta meg. Hogyan jött számodra a váltás?

– Nem is tudom, hogy beszélhetünk-e váltásról, mert engem a várostörténet, a családom története, a polgári kori Magyarország is mindig érdekelt. A másik szakom az egyetemen a magyar volt, és külön jártam egy speciális kollégiumra a századforduló magyar irodalmából. Az őseim között meg van néhány tisztességes városépítő: az egyik ükapám a Lánchidat jött építeni Pest-Budára, egyik dédapám ácsmester volt, később ő lett a budapesti ács ipartestület mestervizsgáztató bizottságának az elnöke. Anyai ágon dédapám és nagyapám is építész volt, a dédpapa, Francsek Imre csinálta a Városligeti Korcsolyacsarnokot, a fia, ifj. Francsek Imre pedig a Széchenyi fürdőt. Ilyen felmenőkkel merre induljon az ember? De mivel soha nem voltam még tehetséges rajzoló sem, maradt az írás.

hirdetés

– Annak idején egy Gödöllőn rendezett francia-magyar tábor lelkes programszervezőjeként ismertelek meg.

– A francia is családi örökség. Nagyapám, amikor anyám hét éves volt, a húga pedig öt, különböző itthoni botrányok miatt elment Teheránba. A család meg utána. A lányok ott francia apácákhoz jártak iskolába. Nagyapát onnan vitték el a szovjetek mint hadban álló ország polgárát. Ott állt négy nő, dédanyám, nagyanyám meg a két lány a semmi közepén, férfi és jövedelem nélkül. Hazajöttek.

Akkor anyám jobban tudott franciául, mint magyarul. A húgával ez volt később is a közös titkos nyelvük, és engem halálra idegesített kölyök koromban, hogy nem értettem, amikor egymás között beszélgettek.

A Szilágyi Erzsébet gimnáziumba jártam, ami a 70-es években UNESCO-iskola volt, heti hat órában tanultuk a franciát, nagyszerű tanárunk volt: Szalontay Emmi néni megtanított bennünket minden különösebb hókuszpókusz nélkül – volt egy fekete tábla, kréta és kész. Kicsit túl nagy volt épp a vircsaft a családban, ezért a szegedi egyetemre jelentkeztem, hogy kiszabaduljak ebből. Amikor öt év után visszatértem, kicsit légüres térbe kerültem. Elkezdtem tanítani Rákospalotán. Egy éve voltam osztályfőnök, kaptam egy felkérést, hogy menjek el az orvosegyetem egyik kollégiumába tanárnak. Kilenc évig voltam a Rezső téri kollégium igazgató-helyettese, de az osztályomat végigvittem érettségiig. Volt két év, amikor a Tabán–Rákospalota–Rezső tér háromszögben cikáztam a városban. Aztán egyszer csak jött a hírnök pihegve, hogy a szegedi francia tanszékre kell egy 19. százados ember – addigra már megvolt a doktorim – és ott töltöttem 12 évet. Akkoriban csináltam a nagy fordításaimat, Mircea Eliade vallástörténeti műveit, Claude Lévi-Strauss Kulturális Antropológiáját. Aztán meghalt mami, nekem pedig szörnyen megalázó körülmények között kellett eljönnöm Szegedről. Itt álltam megint a semmiben.

– Nem az a típus vagy, aki sokáig dologtalan marad.

Akkor már elkezdtem a kávéházi kutatásokat, jelentek meg publikációim. Így ismerkedtem meg a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum akkor vadonatúj igazgatójával, Kiss Imrével, és rövid úton meggyőztem arról, hogy mindkettőnknek elemi érdeke felvenni engem a múzeumba. Ez lett az utolsó munkahelyem, tizennégy év után most épp a nyugdíj előtti felmentési időmet töltöm. De a naptáram sűrűbb, mint valaha. Éppen most rendeztünk egy kiállítást a szemközti Virág Benedek-házban Napsütötte Tabán címmel a 20. század első harmadának Tabánját megörökítő festők műveiből.

– A budapesti kávéházi kultúráról elsősorban a 20. század első felének irodalmi kávéházai jutnak az emberek eszébe.

– Ennél sokkal több volt: budapesti életforma. Az volt a gyökere, hogy olyan szörnyű körülmények között laktak az emberek, hogy a lakások jó részében nem lehetett élni, legfeljebb aludni, ha az ember abbahagyta a vakarózást a poloskák miatt, meg elcsitult a szomszédság... Ez az irodalmi kávéházi mítosz még mindig benne van a fejekben, de a budapesti polgár, mint olyan volt kávéház-lakó, és ugyanolyan arányban voltak irodalmi kávéházak – minden századik –, mint ahogy a lakosságból kimagasló személyek. Megvoltak a kávéházaik a sertés- és marhakereskedőknek, emitt működött a gyémántbörze, amoda jártak a sütőmunkások olyan péket keresni, akinek szüksége volt kisegítőre.

De kávéházuk volt a rikkancsoknak, a műszem- és művégtag-készítőknek, a csarnoki kofáknak. Még azt is tudom, hogy a Csarnok kávéházban hol ültek a krumpli nagy- és kiskereskedők, a tojásos kofák, és hol volt a bolgárkertészek asztala, ahol egy bizonyos Petar bácsi elnökölt derékig érő szakállban, és amikor ő megszólalt, az egész kávéházban kuss volt...

Az írók pont ugyanolyan hontalan, szerencsétlen albérlet-lakók voltak, mint az akkori budapesti lakosságnak 70–80 százaléka. A kávéház egyfelől egy „felnőtt napközi”, másrészt az információ egyes számú lelőhelye. Egyrészt ott van minden újság – nemcsak az összes budapesti napilap, hanem az Illustrated London News, a nagy párizsi, bécsi, prágai, szentpétervári lapok, amelyek egy nap késéssel érkeznek. A nővendégek kedvéért a kávésok méregdrága divatlapokat járatnak, a gyerekek is ott szocializálódnak, a férfiak lázadnak, az asszonyok nem hagyják magukat... Az ipari munkásságtól az arisztokráciáig mindenki idejár, a kávéház a polgári demokrácia legfőbb fellegvára.

Kávéház a Svábhegyen 1930-ban. Fotó: Fortepan.hu

Ezért bosszantotta annyira a kommunistákat, hogy 1949-ben bezárták szinte az összeset. Ilyen a világon nem sehol nem történt. Olyan gyakran előfordult, hogy bezártak egy kávéházat, mert ott ültek a rebellisek, vagy hogy bezártak egy kávést, mert tűrte a rebelliót. De hogy a kávéházat, mint intézményt takarítsák le egy város térképéről, ez csak Budapesten történt meg.




hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk