KULT
A Rovatból
hirdetés

„A legnagyobb öröm, hogy én is sakkozom a nézővel” – Interjú Szentgyörgyi Bálinttal, A besúgó című HBO-sorozat író-rendezőjével

Egy ütős, felnövéstörténetbe és történelmi tablóba csomagolt krimit tett le az asztalra A besúgó rendezője, akinek sorozatát most a fél világ nézi, és akinek szakmai karrierje is szinte filmbe illő. És aki még harminc éves sincs. Interjú.

Link másolása

Április 1-jén került fel az HBO Max kínálatába A besúgó, ami nemcsak az HBO első, teljesen saját gyártású produkciója, de amit a magyar premierrel egy időben a világ több mint negyven országában tekinthetnek meg a nézők. Forgatókönyvírója és rendezője, a még nem egészen 30 éves Szentgyörgyi Bálint története már magában is csodába illő: szinte nulla filmes tapasztalattal kopogtatott be az HBO-hoz, ahol azonnal igent mondtak neki, néhány év múlva pedig nem csak első sorozata világpremierjére készül, de egy neves amerikai ügynökség is leszerződtette. Vele beszélgettünk többek között a 80-as évekről, filmkészítésről és felnövésről.

– A te személyes történeted röviden úgy néz ki, hogy volt egy ötleted, „dühből” megírtad, bekopogtattál vele az HBO-hoz, most pedig ott tartasz, hogy a sorozatod bemutatják, te magad pedig egy komoly ügynökségnél fogsz dolgozni. Ez tényleg ennyire álomszerűen ment?

– Igen. Ami realisztikusabb benne, hogy összesen négy év alatt történt ahogy összeraktuk a pilotot és ahogy az HBO ezt lezöldlámpázta. Amikor bevittem, egy „sufnituning” pilot volt, amit haverokkal raktunk össze. A következő lépés az volt, hogy a Google-ből kinéztem az HBO központi telefonszámát, ott a portásnak mondtam el, hogy mit szeretnék, elkezdtek kapcsolgatni az épületben, és egy idő után eljutottam valakihez, akit sikerült meggyőzni, hogy adjanak egy időpontot – végül két hónappal későbbre kaptam.

Megértettem, hogy két hónap múlva lesz egy rés a pajzson, és ezt az időt azzal töltöttem, hogy felkészültem előre a legjobb eshetőségre, arra, hogy ha tetszik nekik a leforgatott pilot, tudni akarják majd, hogy mi a további terv.

Nem akartam egyszerű vázlatot írni, komoly munkát szerettem volna beletenni. Én abban hiszek, hogy az ember dolgozzon: nem elég az, hogy vannak képességeink, abba legalább annyi munkát is bele kell fektetni. Úgyhogy elkezdtem éjjeleken és hajnalonta írni a folytatást úgy, hogy senki nem kérte és senki nem fizetett érte. Ahogy írtam a forgatókönyvet, ott lebegett előttem a Rocky és Sylvester Stallone esete, aki ezt hasonlóan csinálta. Lerakott az asztalra egy olyan forgatókönyvet, amit akart annyira egy stúdió, hogy utána már tudott ő is feltételt szabni.

Levetítettük a pilotot, utána azt mondták, nagyon tetszik nekik, van-e ötletem, hogy mi a folytatás. Én pedig mondtam, hogy nem ötletem van, hanem kinyitottam a kis hátizsákom, és megmutattam a második, a harmadik és a negyedik epizód forgatókönyvét. Egy fél évad volt tehát az asztalon, ők látták, hogy ez meggyőző. Mondtam nekik, hogy én rendezni szeretnék, ez csak így eladó, meg is állapodtunk.

24 éves voltam ekkor, óriási kockázatot vállaltak, hatalmas bizalom és nyitottság volt bennük. Aztán teltek-múltak az évek, én megírtam a további négy részt – hiszen nyolc részes az első évad –, szereztem gyakorlatot két kisjátékfilmben és egy dokumentumfilmben. Ez már azután történt, hogy megállapodtunk az HBO-val, tehát az első filmkocka, amit én leforgattam író-rendezőként, az volt, amit eladtam nekik.

Négy év azért hosszú idő volt, és természetesen az ember sokszor kerül olyan helyzetbe, hogy azt érzi, hogy ez már majdnem meghaladja a képességeit (adott esetben néha meg is haladja), és akkor indul be valahogy az igazi flow-élmény. Amikor azt érzem, hogy ez már túlmutat rajtam, ezért lehet küzdeni, verekedni, és fel is tudom magam szedni a földről. Az első dolog, amit megtanultam az, hogy ebben a szakmában az első tíz év arról szól, hogy mennyire akarod. A másik pedig, hogy minél gyorsabban, mint a keljfeljancsi fel tudd magad húzni. Minél előbb, minél erősebben mész neki, annál hamarabb jön meg az eredménye a munkádnak.

Szentgyörgyi Bálint

– Amikor odamész egy forgalmazóhoz, és különösebben nagy filmes tapasztalat nélkül azt mondod, hogy ezt te fogod rendezni, akkor ők minden további nélkül azt mondják: „oké, csináld”?

– Igen, ez így történt. Persze kérdeznek egy csomó mindent: hogy képzeled el vizuálisan, hogy akarod mozgatni a kamerát... Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy amikor írok, fejben már snittelek, látom magam előtt azt, hogy hogyan szeretném megvalósítani. Körülbelül 75 százaléka annak, ami végül leforgott, az a mozi, ami a fejemben volt, amikor írtam. A maradék 25 százalék az, amikor azt látod a helyszínen, hogy amit kitaláltál, az úgy nem működik, és elkezdesz improvizálni. Ez is egy képesség, egy „izom”, amit fejleszteni kell, hogy ha azt látod, hogy az elképzelt terv nem működik, akkor azt helyben kitaláld. És ehhez nagyon jó partner Szatmári Péter operatőr és fantasztikus partnerek a fiatal színészek, akik a produkcióban szerepelnek.

Azon múlt szerintem a siker, hogy egy kompakt víziót tudtam lerakni az asztalra, nemcsak forgatókönyv szintjén, hanem vizuálisan, karakterépítésben, kormegidézésben, ritmusban is. Hónapokkal azelőtt, hogy elkezdtünk forgatni, annyira felkészült voltam, hogy kiálltam egy budapesti utcába, mai forgalomban, és végigvittem a stábot, megmutatva, hogy „itt lesz a kamera, innen jön a színész, vágni fogunk egyet, ide jön a másik színész, így fog kinézni az egész” stb. És azt hiszem, hogy ez a fajta felkészültség, ami egy civil embernek túlkészültségnek is tűnhet, az, ami igazából ajtókat nyit.

– 1985-ben játszódik a történet, ez hét évvel van a születésed előtt. Neked tehát nincs közvetlen élményed erről a korról. Mi volt, ami miatt mégis ezt választottad témának?

– Egyrészt ez egy nagyon izgalmas kor. Másrészt nincsen túl távol a gyerekkoromtól, de mégis – annak ellenére, hogy csak egy évtized telik el a film története és a kiskorom között – elsüllyedt közben egy világ, és annak a romjain felépült egy vadonatúj. Amikor én felnőttem, azt láttam, hogy a szüleim generációja, akiket a rendszerváltó generációként is szoktak aposztrofálni, egyszerre ismerkednek a kilencvenes évek szabadpiaci vadnyugatával és nevelnek fel minket mindeközben. Az én generációmat jól jellemzi, hogy a szüleink sem igazán ismerték a világot, amiben mi gyerekek voltunk. Ezért engem óhatatlanul elkezdett érdekelni, hogy vajon mi volt közvetlenül előtte? Mi az, amire visszautalnak? Nem is a szüleim, hanem inkább még a nagyszüleim, akiknek tényleg a komfortzónájuk volt a '45-től '89-ig tartó időszak. Ez a korszak, a nyolcvanas évek közepe feldolgozatlan, legalábbis azon a módon, ahogyan én, a saját reflexeimmel hozzá szerettem volna nyúlni.

Amikor szemben állunk egy könyvespolccal, olykor vannak foghíjak, ahol egymásnak dől két könyv, mert onnan hiányzik valami. Engem ez inspirál, hogy pontosan tudom, melyik könyv kellene, hogy ott legyen, amit én el szeretnék olvasni, de azt még nem írta meg senki. Ez ragadja meg a figyelmem, hogy tudom, ez az a projekt, amivel el szeretnék indulni.

– Megvolt a sztori, de – főleg az életkorodból adódóan – nem tudhatsz minden apró részletről az időszakból. Sokan voltak a kor szakértői vagy egyszerű tanúi, akik segítettek abban, hogy a film minden apró részletében korhű és hiteles legyen?

– Amikor ezt elkezdtem írni, arra döbbentem rá, hogy az egész addigi életemben mindenkivel, aki ezt a korszakot megélte, én már úgy beszélgettem, mintha anyagot gyűjtenék. Akkor, 14, 18 vagy 20 évesen még nem tudtam megmondani, hogy lesz egy első filmem, ami erről fog szólni, de éreztem egy érdeklődést. És azt is éreztem, hogy a generációmat alapvetően nem érdekli, hogy hol ebédeltek az emberek akkoriban, hogy milyen autót vezettek, honnan szereztek farmernadrágot vagy hol vettek cigarettát. Ezek a dolgok sokak számára abszolút érdektelen részleteknek tűnnek, amikkel maximum a nagyszülők traktálják az unokákat, de ez engem mindig kifejezetten izgatott.

Amikor elkezdtem írni, olyan volt, mintha összeállnának széttört tükörcserepek a gyerekkoromból egy nagy képpé. Erre nagyon jól tudtam támaszkodni.

A sorozat érinti a formálódó demokratikus ellenzék születését, ennek valós szereplőit pedig ismerjük, sokan ma is aktívak még. Nem tartasz attól, hogy sokan így nézik majd a filmet? Hogy felismerik (vagy felismerni vélik) némelyik, valóságban is létező személyt? Esetleg a szereplőket az ő személyükből „gyúrtad” össze?

– Én azt a szót használnám, hogy játékosság. Semmilyen olyan tudatosság nincs benne, hogy van egy valóban élt személy, aki bele van csatornázva bármelyik karakterbe. Van egy korszellem, vannak ennek a kornak olyan fiataljai, akik mozgatórugói az ország későbbi történésének. Nagyon jó játék, hogy bizonyos jellemvonásokat, elemeket, referenciákat, gondolatokat az ember itt-ott beledolgoz. Ugyanakkor közben ez egy fikció. És én nagyon is szabadon is kezeltem a dolgokat, azt tehát elképzelhetetlennek tartom, hogy bárki magára ismerjen. A valós háttér viszont ad egy plusz ízt az egésznek. Mert egyrészt az egész egy felnövéstörténet, amibe belekevertem az én felnövéstörténetem is. Én vagyok Száva Zsolt, én vagyok Demeter Geri... mondjuk Dugovics Máté figurája a legjobb barátom, Varga Ádám, az nem én vagyok! Ő egyébként az életben is teljesen olyan, mint a filmben. De Száva dühe, Demeter magánya, Kata dilemmája, ez mind az én szívemből jön, egyes szám első személyben.

Ugyanakkor egy nagyon izgalmas krimi is akar lenni – remélem, hogy ez sikerült. Amiben drukkolsz mindenkinek, olykor zavarba is jössz, hogy ennek vagy annak a szereplőnek miért szurkolok még mindig. Vagy épp valakinek szeretnél, de már nem tudsz neki, mert ennél bonyolultabb karakter. Krimi tehát, ami hozzányúl a magyar közelmúlt történelméhez, mint például az általam nagyon kedvelt Costa-Gavras a régi, politikai jellegű filmjeiben. Nagyon szeretem, amikor valaki úgy mer játszani a világgal, hogy a múlt közben száz százalékban hiteles maradjon.

Mindig mindenkinek azt mondtam, azt szeretném, hogy olyan legyen a film, mintha egy kulcslyukon keresztül néznénk a múltat.

– A fiatal szereplőket olyan színészek játsszák, akiknek nagy részét kevésbé ismerjük még filmekből, viszont remekül működnek a képernyőn. Rájuk hogyan találtatok?

Amikor írtam a forgatókönyvet, felraktam magam elé a falra két szót: az egyik az volt, hogy „saját”, a másik, hogy „generációm”. A középgeneráció gyakorlatilag Radnai Csillában és Ördög Tamásban jelenik meg, rajtuk kívül öreg rókák és fiatal oroszlánok vannak a filmben. A fiatal oroszlánok estében egy óriási castingot csináltunk, ha jól emlékszem, több mint kétszáz fiatal színészt láttam. Nem csak arra törekedtem, hogy egyesével beazonosítsam, ki melyik szereplő lesz, hanem arra is, hogy mindenkit megnézzek mindenkivel, még akkor is, ha közös jelenetük kevés van a sorozatban. Mert arra volt szükségem, hogy egy valós kohézió és egy valós közösség jöjjön létre. A sajtónapon is lehetett látni, hogy tényleg barátok lettünk. A filmbe hoztam egy részről a nagyon közeli barátaimat, akik már a pilotban is ott voltak, másrészt pedig bevontuk ebbe a közösségbe az újakat is. Mindig azt mondtam nekik, hogy a brazil fociválogatott nem csak akkor csodálatos, amikor gólt rúgnak, hanem a közönség már attól le van nyűgözve, ahogy passzolgatnak.

Én pedig így szeretnék dolgozni, hogy amikor átvágok az egyik szereplőről a másikra, a másikról a harmadikra, mintha labdát passzolgatna egy új generációnyi focista egymás között. És a „gól”, például egy epizód végi cliffhanger, már csak a hab a tortán.

Fontos volt azt az érzést is keltenem, hogy itt színre lépett egy új generáció. Remélem, hogy sikerült.

– Beszéltél arról, hogy végigjártál sok olyan helyszínt, ami nem, vagy alig változott a Kádár-korszak óta. Mennyi munka volt még ezekkel a helyszínekkel, hogy valóban a '80-as évekbe kerüljünk vissza?

Láng Imola és Tasnádi Zsófi munkáját dicséri ez, akik fantasztikus látványtervezői voltak a produkciónak. Az első szabály, amit lefektettünk, hogy nincs stúdiódíszlet. Nem építünk meg semmit egy üres szobában, hanem azokat a tereket keressük, ahol a valódi élete folyt ennek a generációnak, például a kollégiumban. Ezt pedig megpróbáljuk megtölteni régi bútorral, plakáttal, itt-ott egy falfestéssel. De alapvetően nem a semmiből hozzuk létre a múltat, hanem inkább kicsit visszaállítunk mindent azokra az időkre, amilyenek akkor voltak ezek a helyszínek. Nagyon érdekes volt a helykeresés is, már csak azért is, mert ebben a fázisban én már fejben snitteltem. Sokszor pontosan tudtam, honnan hova akarok vágni, és aszerint kerestük a helyszínt, hogy hogyan lehet a kameramozgás szempontjából is ezt úgy lebontani, ahogy szeretném.

Nagyon érdekes nehézségek is voltak. Például az, hogy ebben a korszakban egy igazi neonvilág volt Budapesten. A filmben vannak olyan jelenetek, ahol van fenn neon az utcán, de a valóságban ezek már nincsenek ott. Ezeket nem is felszerelni borzasztóan nehéz, hanem nagyon drága újra működésbe hozni. Ezt digitálisan kellett odarakni utólag. Szatmári Péter operatőr fantasztikus volt, mert ő találta ki, hogy úgynevezett Astera csövekkel megcsinálja az alapvilágítását a neonnak. De azok csak csövek, amik előtt játszanak a színészek, és utólag, számítógéppel rakjuk rá azokat a neonokat, amik akkor ott voltak. Ez volt az egyetlen erősebb utólagosabb belenyúlásunk. Ezen kívül én abban hiszek, hogy helyben, egy létező térben, gyakorlatban hozzunk létre mindent.

– A fejlődéstörténet nagyon jól nyomon követhető a karakterek fejlődésében is, negatív és pozitív, vagy legalábbis ilyennek látszó irányokban egyaránt mozognak a karakterek. Ennek kidolgozása mennyi munkát igényelt?

– Tudatos volt, hogy amikor felírtam magamnak, hogy „saját generációm”, akkor a sokszor ennél kétdimenziósabb szerepeket játszó fiatalokat olyan lehetőségek elé akartam állítani, amikben sokkal több dimenzióban tudnak játszani. Nagyon érdekes és élvezetes játék volt meglepni a nézőt a karakterfejlődésekkel. Tulajdonképpen már az első rész meglepetést okoz azzal, hogy milyen személyiség Száva Zsolt, akitől azt várjuk, hogy egy klasszikus hős, és kiderül, hogy ennél sokkal árnyaltabb. Miközben az is nagyon meglepő, hogy Demeter egy nagyon bátor fiú, de egy olyan történelmi szerepben van, amit a gyávasággal azonosítunk – leegyszerűsítve, bár sokszor persze helyesen.

Amikor írok, nagyon sokszor gondolkozom azon, hogy ha én játszanék, mikor érezném azt, hogy elég muníciót ad nekem a forgatókönyvíró ahhoz, hogy nagyon sok színt tudjak mutatni, ne csak feketét és fehéret. De ha már itt tartunk: van egy sakk-motívum is az egész sztoriban. Demeter Geri eleve egy sakkozó, és aki figyelmesen nézi a sorozatot, észreveheti, hogy a sakk színei sokszor visszaköszönnek. A kor padlómintázatában, a ruhákban, egyes szereplők ruházata „sötétül” a részek alatt, míg másé éppen ellenkezőleg.

Ráadásul Demeter Geri és Száva Zsolt között is egyfajta sakkjátszma folyik – a legnagyobb öröm pedig, hogy közben én is sakkozom a nézővel.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
20 éve halt meg Hofi Géza – Összegyűjtöttük kedvenc idézeteinket a nagy nevettetőtől
20 idézet a magyar kabaré történetének egyik leghíresebb és legtöbbet emlegetett alakjától.
Forrás: Wikipédia, Címkép: Fortepan/Szalay Zoltán - szmo.hu
2022. április 10.


Link másolása

Húsz évvel ezelőtt, 2002. április 10-én halt meg Hofi Géza, Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas magyar humorista, előadóművész, színművész, a magyar kabaré történetének egyik leghíresebb és legtöbbet emlegetett alakja.

Halálának évfordulója alkalmából most összegyűjtöttük a 20 kedvenc idézetünket a nagy nevettetőtől:

1. "A világon az emberi ész van a legjobban szétosztva. Mindenki meg van győződve róla, hogy neki egy kicsivel több jutott."

2. "A lét határozza meg a tudatot. Ha megisszuk a lét, a tudat elszáll..."

3. "Az életszínvonal olyan, mint a léghajó. Ha azt akarod, hogy emelkedjen, ki kell belőle dobálni mindent, és amikor a legmagasabban vagy, akkor jössz rá hogy nem maradt semmid. Többit számold ki!"

4. "Hidd el nekem, itt hármat foghatsz: A Kossuthot, a Szabad Európát meg a pofádat."

5. "Magyarországon az egy főre jutó bunkók száma: kettő."

6. "A korrupció az, amiből mi kimaradunk."

7. "Mindennek van határa, kivéve az emberi hülyeségnek és a Szovjetuniónak."

8. "Mielőtt bármi véleményed van, egyeztess!"

9. "...a barát olyan, mint az esőkabát az előszobában. Amikor nincs szükség rá, »csendesen« meglapul a polcon, de amikor esik, a sötétben is megtalálom, hiszen OTT VAN!"

10. "Soha nem elég annyit nyújtani, amennyit a közönség elvár. Sikert annyival is el lehet érni, csak éppen nem biztos, hogy legközelebb is kíváncsiak lesznek az emberek. Ezért kell a többi."

11. "A rohadt kommunizmust megúsztam, aztán most a polgári demokrácia visz el."

12. "Nem vagy hülye, csak nincsen szerencséd amikor gondolkozol."

13. "Az igazságból elveszett az »i«."

14. "A fociban a lényeg, hogy amikor megkapod a labdát, baromi gyorsan olyannak kell passzolni, akinek a meze ugyanolyan színű, mint a tied! Ja, és futni kell. A vízilabdában ezt már megoldották, aki nem úszik, megfullad."

15.

Videó: Hofi Géza Orbán Viktorról

16. "– Te képzeld, a feleségem krumplipürét akart csinálni a rántott húshoz, de amikor kiment a kamrába krumpliért, összeesett, és meghalt.

– S’te, mit csináltál?

– Há’ rizst."

17. "A temetőre az van kiírva: FELTÁMADUNK! Akkó má' jobb a kocsma, me' oda meg az, hogy SOSE HALUNK MEG."

18. "Van egy öreg orvos haverom, azt mondja: „Tudod, Géza, az a fontos, hogy egészség legyen...meg beteg"

19. "– Művész úr, régen láttam!

– Ja, régen én is."

20. "Anyósom fekszik az ágyon:

– Jaaaaj...Meghalok...Egy pók mászik a plafonon...

– Anyuka! Egyszerre csak egy dologgal tessék foglalkozni!"

Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
Rohammentő – egy újabb Michael Bay-film, ami lehetne jó is, de inkább fáj nézni…
Hát eljött ez az idő is: Michael Bay rendezett egy filmet magának. A Rohammentőben van érték, meglepő módon nem is kevés, de hiába az ügyes alapötlet, ha a megvalósítást nem jó nézni.

Link másolása

Filmünk egy 80 perces dán drámának a 132 perces feldolgozása, amely az eredeti film zsánerét a háttérbe helyezi, és inkább ráfekszik az akcióra és a thrillerre. Tele van inspirációkkal, utalásokkal, mint például

a Michael Mann-féle Szemtől szemben remek bankrablós jelenetének megidézése, vagy egy-egy direkt utalás

A sziklára (nem a színész, hanem a film), és a Bad Boysra. Nos a két főbb probléma a fent említettekben keresendő. A Rohammentő indokolatlanul hosszú, ha nem is adunk alább a pusztításból, akkor is maximum 100 percben elmesélhető, a másik pedig Michael Bay személye.

Rendezőnk elért az önimádás olyan szintjére, hogy inkább fájdalmas, mint röhejes nézni. Nem viccelek, két egymást követő jelenetben is utalt saját filmjeire, amit már nem lehet vicces kikacsintásnak tekinteni a néző felé, itt komoly önismereti problémával állunk szemben.

Ezeken felül pedig a látványvilág még kevésbé hozza meg a néző kedvét, hogy beüljön még egyszer a moziba.

Roberto De Angelis operatőr a kézikamerával vagy a színészek arcában van premier plánban, vagy átváltunk egy nagytotál drón felvételre, amiben egy felhőkarcoló tetejéről repül le a drón iszonyatosan nagy sebességgel a földfelszín közelébe. Ez utóbbi még úgy ahogy látványos, csak Bay úgy használja, ahogy a robbanásait: gyakran, feleslegesen és teljesen öncélúan. Sok ilyen jelenettől, illetve a gyors vágásoktól megfájdul az ember feje is.

A felvételek egyébként nagyon ütősek, a robbanások, az autók alatt „elúszó” drónfelvétel, vagy Jake Gyllenhaal ördögi mosolya két milliméterről, de valahogy nem áll össze az egész egy koherens, élvezhető produktummá.

A vágás is nagyon bayes, gyors snittek, többször forgó kamera, néha inkább zavaró, mint látványos így a mozi.

Egy autósugratás esetében tizenhárom vágást számoltam össze, teljesen feleslegesen, extrém módon szétvagdosott a film. Értem, hogy ettől nő az adrenalin, pörgős a tempó, de nekem megtöri az akciót, ha nem látom rendesen mi történik. Lehet, hogy öregszem.

A történetről csak röviden írok, mert nem is lehet sokat. Danny és Will Sharp testvérek, akik egy csapattal együtt ki akarnak rabolni egy bankot Los Angelesben, előző inkább hivatásból, míg utóbbi kényszerből, ugyanis a felesége súlyos beteg és a veterán katonai biztosítása nem fedezi a kezeléseket. Így elkeseredettségében beszáll őrült tesója balhéjába, majd minden rosszul sül el, és

kénytelenek elkötni azt a mentőautót, amely azért a rendőrért jött, akit ők sebesítettek meg.

A mentős, akit elrabolnak, próbálja életben tartani a rendőrt, a főszereplőink pedig ebben támogatják, hiszen ha meghal, a nyomukba loholó zsaruknak nem lesz okuk, hogy ne törjék össze a rohammentőt. A feszültség működik, az akció működik, bár nem sokat látunk belőle, a szereplők jók, igazából csak a film, ami körülöttük van, az a kevés.

A színészekre nem lehet panasz: ez a Jake Gyllenhaal-show. Egy félőrült, kiszámíthatatlan pszichopata szerepében ripacskodik Jake, akit egy visszafogottabb Yahya Abdul-Mateen II egészít ki.

Jók voltak együtt, szórakoztató volt őket nézni,

a probléma inkább az, hogy mindkét főhős, vagy inkább antihős karaktere papírvékony. Ez igazából mindenkire elmondható a filmben: Yahya Abdul karaktere a film végén ugyan olyan lelkiismeretes, mint ahogy az elején megismertük, Jake ugyan olyan őrült a 130. percben, mint az elsőben.

Semmi karakterfejlődés. Mit várunk egy popcorn-mozitól? kérdezhetné az átlagnéző, és ebben igaza is volna, ámde a film mégis próbálkozik. Próbálják ezeket az amúgy annyira nem szerethető bankrablókat szerethetővé varázsolni, viszonylag sikeresen.

Drukkolni nem nagyon tudunk nekik, annyira nincs is idő megismerni karaktereinket, hiszen rohamtempóban halad a film,

a 10. percben már a félresikerült rablás képeit nézzük. Az egyetlen karakter, akire talán rá lehet fogni, azt, hogy reálisan ábrázolták, az elrabolt mentős: Eiza González Cam Thompsonja. A színésznő nagyon jó volt a szerepben, jól kiegészítette a keményfiúkat, és talán neki tudtunk drukkolni mindenféle rossz szájíz nélkül.

Nem állítom, hogy nem érdemes megnézni a filmet, ha valaki nagyon szereti Jake Gyllenhaal-t, akkor üljön be rá, mert nagyon szórakoztató a szerepében, vagy ha egy kis adrenalinra vágyunk, azért egy-két jeleneten jól lehet szórakozni.

Egyébként a viccesebb pillanatok a film legjobb részei,

amikor a két testvér éppen nem ordibál egymással, vagy mindenkivel, akkor még a párbeszédek is egész jók. A korhatárbesorolás, valószínűleg három nagyon kemény és véres jelenetnek köszönhető, amik szerény véleményem szerint teljesen kihagyhatóak lettek volna, és akkor talán több nézőt becsalogatna a mozikba a Rohammentő. A nem túl hívogató címmel és 18-as karikával kétlem, hogy aratni fog a mester legújabb robbantgatása. De ne legyen igazam.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Szakács Gergő új klipjétől mindenkinek utazni támad majd kedve
Ahogy ő fogalmazott, a Nincsen út című szerzemény spiripop stílusú dal, amely egy a több mint tízévnyi zenei- és érzelmi evolúció állomásaiból.

Link másolása

Újabb dalt mutat be a hamarosan érkező nagylemezéről Szakács Gergő, ráadásul olyan klippel, amelytől mindenkinek utazni támad majd kedve.

Fantasztikus környezetben forgatta le profi csapattal friss videóját az énekes, aki április 28-án az Akvárium színpadán mutatja be Evolúció című új albumát. Ahogy fogalmazott, a

Nincsen út című szerzemény egy spiripop stílusú dal, amely egy a több mint tíz évnyi zenei–és érzelmi evolúció állomásaiból, amiket a lemezen mutat majd be.

A magával ragadó klip ötlete Gergő egyik utazása során született meg benne: „Piran az egyik kedvenc kocsival is elérhető helyem, úgyhogy januárban kiutaztam oda pár napra, hogy adjak egy utolsó lökést a lemez befejezéséhez. Egyik reggel néztem a tengert, és egyszer csak jönni kezdtek a Nincsen út első versszakának szavai.

Mivel elég vizuális típus vagyok, így a klip is egyből elkezdett pörögni a fejemben: egy dzsungelt láttam magam előtt.”

Annyira beégett az előadó fejébe a dzsungel képe, hogy aztán az egész lemez vizualitását is meghatározza a motívum – ezt nemsokára láthatja is a közönség.

Gergő elárulta, hogyan is forgott a klip, amelynek izgalmas munkálataira Nagy Bence, Lévai-Hangyássy Bence, valamint László Péter drónpilóta tartott vele. „Tavaly nyáron egy barátom mesélt Madeiráról, és beugrott, talán arra is alkalmas lehet ez a hely, hogy ott készítsük el a klipet. Rákerestem a képekre, és pont azt láttam, amit szerettem volna. Végül négy napig tartott a forgatás: a hegyekben 3 fok volt, az óceánparton pedig 24. Rövidnadrágban, átázott cipőben jártuk be az egész szigetet. Az időjárás is mellénk szegődött: amikor ködre volt szükségünk, köd volt, de amikor napsütésben nézett volna ki a legjobban az adott helyszín, akkor ragyogott a nap. Az egész sziget olyan volt, mintha egy giga stáb bevilágította és berendezte volna előre, csak nekünk.”

Az énekes hozzátette, a legjobb helyszínekért sokszor le kellett térniük az útról, és felkapaszkodni a hegyekre, vagy éppen egy vízesés alá bemászni. Pont ezek a kitérők adták meg a forgatás vezérelvét: „Amerre mennék, nincsen út.”

VIDEÓ: Szakács Gergő - Nincsen út


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
28 év után új számmal jött ki a Pink Floyd, a dalt Ukrajnának ajánlották
A Hey Hey Rise Up című dalt az ukrán Boombox zenekar énekese, Andrij Hlivnyuk vokáljaival vették fel.

Link másolása

A Pink Floyd 28 év után új számot adott ki, a dalt Ukrajnának ajánlják. A Pitchfork azt írja, hogy a dal klipjében Andrij Hlivnyuk (az ukrán Boombox együttes tagja) is vokálozik.

Az ukrán énekes amerikai turnén volt épp a zenekarával, amikor Oroszország megtámadta Ukrajnát. Hlivnyuk azonnal visszatért Kijevbe, hogy beálljon katonának, az ukrán főváros főterén vette fel az „Ó, a vörös kányabangiták a réten” című hazafias dalt.

Ezeket a részleteket emelte át a Pink Floyd a Hey Hey Rise Up című új számába, amit tegnap publikáltak.

A zenekar lényegében 1994 óta nem adott ki új felvételt, az azóta megjelent lemezeiken korábbi feldolgozások és remasterelt számok hallhatóak.

A mostani felállásban David Gilmour és Nick Mason eredeti tagok mellett Guy Pratt basszusgitáros és Nitin Sawhney billentyűs játszik.

A szám bevételeit az Ukrajnai Humanitárius Alapnak ajánlották fel, Gilmour elmondta: azt reméli, hogy a zenéjükkel minél nagyobb nyilvánosságot és támogatást tudnak szerezni az ukránok ügyéhez:

„Pénzt szeretnénk gyűjteni humanitárius szervezetek számára, és erősíteni a morált. Szeretnénk kifejezni támogatásunkat Ukrajnának, megmutatni, hogy a világ nagy része elítéli, ha egy szuperhatalom megtámadja azt a független demokratikus országot, amellyé Ukrajna vált.”

A klipben felvételek vannak az orosz tankokkal szemben fegyvertelenül kiálló ukránokról a kijevi függetlenségi szoborról, a harcokról, a romokról és az ukrajnai menekültekről is.

A Pink Floyd már márciusban is tett egy gesztust Ukrajnának: azt közölték, hogy minden, 1987 után kiadott szerzeményüket elérhetetlenné teszik digitálisan Oroszországban és Fehéroroszországban.

Íme, az új Pink Floyd-szám:


Link másolása
KÖVESS MINKET: