KULT

„Én is sakkozom a nézővel” – Interjú Szentgyörgyi Bálinttal, A besúgó író-rendezőjével

Egy ütős, felnövéstörténetbe és történelmi tablóba csomagolt krimit tett le az asztalra A besúgó rendezője, akinek sorozatát most a fél világ nézi, és akinek szakmai karrierje is szinte filmbe illő. És aki még harminc éves sincs. Interjú.

Link másolása

Április 1-jén került fel az HBO Max kínálatába A besúgó, ami nemcsak az HBO első, teljesen saját gyártású produkciója, de amit a magyar premierrel egy időben a világ több mint negyven országában tekinthetnek meg a nézők. Forgatókönyvírója és rendezője, a még nem egészen 30 éves Szentgyörgyi Bálint története már magában is csodába illő: szinte nulla filmes tapasztalattal kopogtatott be az HBO-hoz, ahol azonnal igent mondtak neki, néhány év múlva pedig nem csak első sorozata világpremierjére készül, de egy neves amerikai ügynökség is leszerződtette. Vele beszélgettünk többek között a 80-as évekről, filmkészítésről és felnövésről.

– A te személyes történeted röviden úgy néz ki, hogy volt egy ötleted, „dühből” megírtad, bekopogtattál vele az HBO-hoz, most pedig ott tartasz, hogy a sorozatod bemutatják, te magad pedig egy komoly ügynökségnél fogsz dolgozni. Ez tényleg ennyire álomszerűen ment?

– Igen. Ami realisztikusabb benne, hogy összesen négy év alatt történt ahogy összeraktuk a pilotot és ahogy az HBO ezt lezöldlámpázta. Amikor bevittem, egy „sufnituning” pilot volt, amit haverokkal raktunk össze. A következő lépés az volt, hogy a Google-ből kinéztem az HBO központi telefonszámát, ott a portásnak mondtam el, hogy mit szeretnék, elkezdtek kapcsolgatni az épületben, és egy idő után eljutottam valakihez, akit sikerült meggyőzni, hogy adjanak egy időpontot – végül két hónappal későbbre kaptam.

Megértettem, hogy két hónap múlva lesz egy rés a pajzson, és ezt az időt azzal töltöttem, hogy felkészültem előre a legjobb eshetőségre, arra, hogy ha tetszik nekik a leforgatott pilot, tudni akarják majd, hogy mi a további terv.

Nem akartam egyszerű vázlatot írni, komoly munkát szerettem volna beletenni. Én abban hiszek, hogy az ember dolgozzon: nem elég az, hogy vannak képességeink, abba legalább annyi munkát is bele kell fektetni. Úgyhogy elkezdtem éjjeleken és hajnalonta írni a folytatást úgy, hogy senki nem kérte és senki nem fizetett érte. Ahogy írtam a forgatókönyvet, ott lebegett előttem a Rocky és Sylvester Stallone esete, aki ezt hasonlóan csinálta. Lerakott az asztalra egy olyan forgatókönyvet, amit akart annyira egy stúdió, hogy utána már tudott ő is feltételt szabni.

Levetítettük a pilotot, utána azt mondták, nagyon tetszik nekik, van-e ötletem, hogy mi a folytatás. Én pedig mondtam, hogy nem ötletem van, hanem kinyitottam a kis hátizsákom, és megmutattam a második, a harmadik és a negyedik epizód forgatókönyvét. Egy fél évad volt tehát az asztalon, ők látták, hogy ez meggyőző. Mondtam nekik, hogy én rendezni szeretnék, ez csak így eladó, meg is állapodtunk.

24 éves voltam ekkor, óriási kockázatot vállaltak, hatalmas bizalom és nyitottság volt bennük. Aztán teltek-múltak az évek, én megírtam a további négy részt – hiszen nyolc részes az első évad –, szereztem gyakorlatot két kisjátékfilmben és egy dokumentumfilmben. Ez már azután történt, hogy megállapodtunk az HBO-val, tehát az első filmkocka, amit én leforgattam író-rendezőként, az volt, amit eladtam nekik.

Négy év azért hosszú idő volt, és természetesen az ember sokszor kerül olyan helyzetbe, hogy azt érzi, hogy ez már majdnem meghaladja a képességeit (adott esetben néha meg is haladja), és akkor indul be valahogy az igazi flow-élmény. Amikor azt érzem, hogy ez már túlmutat rajtam, ezért lehet küzdeni, verekedni, és fel is tudom magam szedni a földről. Az első dolog, amit megtanultam az, hogy ebben a szakmában az első tíz év arról szól, hogy mennyire akarod. A másik pedig, hogy minél gyorsabban, mint a keljfeljancsi fel tudd magad húzni. Minél előbb, minél erősebben mész neki, annál hamarabb jön meg az eredménye a munkádnak.

Szentgyörgyi Bálint

– Amikor odamész egy forgalmazóhoz, és különösebben nagy filmes tapasztalat nélkül azt mondod, hogy ezt te fogod rendezni, akkor ők minden további nélkül azt mondják: „oké, csináld”?

– Igen, ez így történt. Persze kérdeznek egy csomó mindent: hogy képzeled el vizuálisan, hogy akarod mozgatni a kamerát... Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy amikor írok, fejben már snittelek, látom magam előtt azt, hogy hogyan szeretném megvalósítani. Körülbelül 75 százaléka annak, ami végül leforgott, az a mozi, ami a fejemben volt, amikor írtam. A maradék 25 százalék az, amikor azt látod a helyszínen, hogy amit kitaláltál, az úgy nem működik, és elkezdesz improvizálni. Ez is egy képesség, egy „izom”, amit fejleszteni kell, hogy ha azt látod, hogy az elképzelt terv nem működik, akkor azt helyben kitaláld. És ehhez nagyon jó partner Szatmári Péter operatőr és fantasztikus partnerek a fiatal színészek, akik a produkcióban szerepelnek.

Azon múlt szerintem a siker, hogy egy kompakt víziót tudtam lerakni az asztalra, nemcsak forgatókönyv szintjén, hanem vizuálisan, karakterépítésben, kormegidézésben, ritmusban is. Hónapokkal azelőtt, hogy elkezdtünk forgatni, annyira felkészült voltam, hogy kiálltam egy budapesti utcába, mai forgalomban, és végigvittem a stábot, megmutatva, hogy „itt lesz a kamera, innen jön a színész, vágni fogunk egyet, ide jön a másik színész, így fog kinézni az egész” stb. És azt hiszem, hogy ez a fajta felkészültség, ami egy civil embernek túlkészültségnek is tűnhet, az, ami igazából ajtókat nyit.

– 1985-ben játszódik a történet, ez hét évvel van a születésed előtt. Neked tehát nincs közvetlen élményed erről a korról. Mi volt, ami miatt mégis ezt választottad témának?

– Egyrészt ez egy nagyon izgalmas kor. Másrészt nincsen túl távol a gyerekkoromtól, de mégis – annak ellenére, hogy csak egy évtized telik el a film története és a kiskorom között – elsüllyedt közben egy világ, és annak a romjain felépült egy vadonatúj. Amikor én felnőttem, azt láttam, hogy a szüleim generációja, akiket a rendszerváltó generációként is szoktak aposztrofálni, egyszerre ismerkednek a kilencvenes évek szabadpiaci vadnyugatával és nevelnek fel minket mindeközben. Az én generációmat jól jellemzi, hogy a szüleink sem igazán ismerték a világot, amiben mi gyerekek voltunk. Ezért engem óhatatlanul elkezdett érdekelni, hogy vajon mi volt közvetlenül előtte? Mi az, amire visszautalnak? Nem is a szüleim, hanem inkább még a nagyszüleim, akiknek tényleg a komfortzónájuk volt a '45-től '89-ig tartó időszak. Ez a korszak, a nyolcvanas évek közepe feldolgozatlan, legalábbis azon a módon, ahogyan én, a saját reflexeimmel hozzá szerettem volna nyúlni.

Amikor szemben állunk egy könyvespolccal, olykor vannak foghíjak, ahol egymásnak dől két könyv, mert onnan hiányzik valami. Engem ez inspirál, hogy pontosan tudom, melyik könyv kellene, hogy ott legyen, amit én el szeretnék olvasni, de azt még nem írta meg senki. Ez ragadja meg a figyelmem, hogy tudom, ez az a projekt, amivel el szeretnék indulni.

– Megvolt a sztori, de – főleg az életkorodból adódóan – nem tudhatsz minden apró részletről az időszakból. Sokan voltak a kor szakértői vagy egyszerű tanúi, akik segítettek abban, hogy a film minden apró részletében korhű és hiteles legyen?

– Amikor ezt elkezdtem írni, arra döbbentem rá, hogy az egész addigi életemben mindenkivel, aki ezt a korszakot megélte, én már úgy beszélgettem, mintha anyagot gyűjtenék. Akkor, 14, 18 vagy 20 évesen még nem tudtam megmondani, hogy lesz egy első filmem, ami erről fog szólni, de éreztem egy érdeklődést. És azt is éreztem, hogy a generációmat alapvetően nem érdekli, hogy hol ebédeltek az emberek akkoriban, hogy milyen autót vezettek, honnan szereztek farmernadrágot vagy hol vettek cigarettát. Ezek a dolgok sokak számára abszolút érdektelen részleteknek tűnnek, amikkel maximum a nagyszülők traktálják az unokákat, de ez engem mindig kifejezetten izgatott.

Amikor elkezdtem írni, olyan volt, mintha összeállnának széttört tükörcserepek a gyerekkoromból egy nagy képpé. Erre nagyon jól tudtam támaszkodni.

A sorozat érinti a formálódó demokratikus ellenzék születését, ennek valós szereplőit pedig ismerjük, sokan ma is aktívak még. Nem tartasz attól, hogy sokan így nézik majd a filmet? Hogy felismerik (vagy felismerni vélik) némelyik, valóságban is létező személyt? Esetleg a szereplőket az ő személyükből „gyúrtad” össze?

– Én azt a szót használnám, hogy játékosság. Semmilyen olyan tudatosság nincs benne, hogy van egy valóban élt személy, aki bele van csatornázva bármelyik karakterbe. Van egy korszellem, vannak ennek a kornak olyan fiataljai, akik mozgatórugói az ország későbbi történésének. Nagyon jó játék, hogy bizonyos jellemvonásokat, elemeket, referenciákat, gondolatokat az ember itt-ott beledolgoz. Ugyanakkor közben ez egy fikció. És én nagyon is szabadon is kezeltem a dolgokat, azt tehát elképzelhetetlennek tartom, hogy bárki magára ismerjen. A valós háttér viszont ad egy plusz ízt az egésznek. Mert egyrészt az egész egy felnövéstörténet, amibe belekevertem az én felnövéstörténetem is. Én vagyok Száva Zsolt, én vagyok Demeter Geri... mondjuk Dugovics Máté figurája a legjobb barátom, Varga Ádám, az nem én vagyok! Ő egyébként az életben is teljesen olyan, mint a filmben. De Száva dühe, Demeter magánya, Kata dilemmája, ez mind az én szívemből jön, egyes szám első személyben.

Ugyanakkor egy nagyon izgalmas krimi is akar lenni – remélem, hogy ez sikerült. Amiben drukkolsz mindenkinek, olykor zavarba is jössz, hogy ennek vagy annak a szereplőnek miért szurkolok még mindig. Vagy épp valakinek szeretnél, de már nem tudsz neki, mert ennél bonyolultabb karakter. Krimi tehát, ami hozzányúl a magyar közelmúlt történelméhez, mint például az általam nagyon kedvelt Costa-Gavras a régi, politikai jellegű filmjeiben. Nagyon szeretem, amikor valaki úgy mer játszani a világgal, hogy a múlt közben száz százalékban hiteles maradjon.

Mindig mindenkinek azt mondtam, azt szeretném, hogy olyan legyen a film, mintha egy kulcslyukon keresztül néznénk a múltat.

– A fiatal szereplőket olyan színészek játsszák, akiknek nagy részét kevésbé ismerjük még filmekből, viszont remekül működnek a képernyőn. Rájuk hogyan találtatok?

Amikor írtam a forgatókönyvet, felraktam magam elé a falra két szót: az egyik az volt, hogy „saját”, a másik, hogy „generációm”. A középgeneráció gyakorlatilag Radnai Csillában és Ördög Tamásban jelenik meg, rajtuk kívül öreg rókák és fiatal oroszlánok vannak a filmben. A fiatal oroszlánok estében egy óriási castingot csináltunk, ha jól emlékszem, több mint kétszáz fiatal színészt láttam. Nem csak arra törekedtem, hogy egyesével beazonosítsam, ki melyik szereplő lesz, hanem arra is, hogy mindenkit megnézzek mindenkivel, még akkor is, ha közös jelenetük kevés van a sorozatban. Mert arra volt szükségem, hogy egy valós kohézió és egy valós közösség jöjjön létre. A sajtónapon is lehetett látni, hogy tényleg barátok lettünk. A filmbe hoztam egy részről a nagyon közeli barátaimat, akik már a pilotban is ott voltak, másrészt pedig bevontuk ebbe a közösségbe az újakat is. Mindig azt mondtam nekik, hogy a brazil fociválogatott nem csak akkor csodálatos, amikor gólt rúgnak, hanem a közönség már attól le van nyűgözve, ahogy passzolgatnak.

Én pedig így szeretnék dolgozni, hogy amikor átvágok az egyik szereplőről a másikra, a másikról a harmadikra, mintha labdát passzolgatna egy új generációnyi focista egymás között. És a „gól”, például egy epizód végi cliffhanger, már csak a hab a tortán.

Fontos volt azt az érzést is keltenem, hogy itt színre lépett egy új generáció. Remélem, hogy sikerült.

– Beszéltél arról, hogy végigjártál sok olyan helyszínt, ami nem, vagy alig változott a Kádár-korszak óta. Mennyi munka volt még ezekkel a helyszínekkel, hogy valóban a '80-as évekbe kerüljünk vissza?

Láng Imola és Tasnádi Zsófi munkáját dicséri ez, akik fantasztikus látványtervezői voltak a produkciónak. Az első szabály, amit lefektettünk, hogy nincs stúdiódíszlet. Nem építünk meg semmit egy üres szobában, hanem azokat a tereket keressük, ahol a valódi élete folyt ennek a generációnak, például a kollégiumban. Ezt pedig megpróbáljuk megtölteni régi bútorral, plakáttal, itt-ott egy falfestéssel. De alapvetően nem a semmiből hozzuk létre a múltat, hanem inkább kicsit visszaállítunk mindent azokra az időkre, amilyenek akkor voltak ezek a helyszínek. Nagyon érdekes volt a helykeresés is, már csak azért is, mert ebben a fázisban én már fejben snitteltem. Sokszor pontosan tudtam, honnan hova akarok vágni, és aszerint kerestük a helyszínt, hogy hogyan lehet a kameramozgás szempontjából is ezt úgy lebontani, ahogy szeretném.

Nagyon érdekes nehézségek is voltak. Például az, hogy ebben a korszakban egy igazi neonvilág volt Budapesten. A filmben vannak olyan jelenetek, ahol van fenn neon az utcán, de a valóságban ezek már nincsenek ott. Ezeket nem is felszerelni borzasztóan nehéz, hanem nagyon drága újra működésbe hozni. Ezt digitálisan kellett odarakni utólag. Szatmári Péter operatőr fantasztikus volt, mert ő találta ki, hogy úgynevezett Astera csövekkel megcsinálja az alapvilágítását a neonnak. De azok csak csövek, amik előtt játszanak a színészek, és utólag, számítógéppel rakjuk rá azokat a neonokat, amik akkor ott voltak. Ez volt az egyetlen erősebb utólagosabb belenyúlásunk. Ezen kívül én abban hiszek, hogy helyben, egy létező térben, gyakorlatban hozzunk létre mindent.

– A fejlődéstörténet nagyon jól nyomon követhető a karakterek fejlődésében is, negatív és pozitív, vagy legalábbis ilyennek látszó irányokban egyaránt mozognak a karakterek. Ennek kidolgozása mennyi munkát igényelt?

– Tudatos volt, hogy amikor felírtam magamnak, hogy „saját generációm”, akkor a sokszor ennél kétdimenziósabb szerepeket játszó fiatalokat olyan lehetőségek elé akartam állítani, amikben sokkal több dimenzióban tudnak játszani. Nagyon érdekes és élvezetes játék volt meglepni a nézőt a karakterfejlődésekkel. Tulajdonképpen már az első rész meglepetést okoz azzal, hogy milyen személyiség Száva Zsolt, akitől azt várjuk, hogy egy klasszikus hős, és kiderül, hogy ennél sokkal árnyaltabb. Miközben az is nagyon meglepő, hogy Demeter egy nagyon bátor fiú, de egy olyan történelmi szerepben van, amit a gyávasággal azonosítunk – leegyszerűsítve, bár sokszor persze helyesen.

Amikor írok, nagyon sokszor gondolkozom azon, hogy ha én játszanék, mikor érezném azt, hogy elég muníciót ad nekem a forgatókönyvíró ahhoz, hogy nagyon sok színt tudjak mutatni, ne csak feketét és fehéret. De ha már itt tartunk: van egy sakk-motívum is az egész sztoriban. Demeter Geri eleve egy sakkozó, és aki figyelmesen nézi a sorozatot, észreveheti, hogy a sakk színei sokszor visszaköszönnek. A kor padlómintázatában, a ruhákban, egyes szereplők ruházata „sötétül” a részek alatt, míg másé éppen ellenkezőleg.

Ráadásul Demeter Geri és Száva Zsolt között is egyfajta sakkjátszma folyik – a legnagyobb öröm pedig, hogy közben én is sakkozom a nézővel.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Coolio, a 90-es évek népszerű rappere
A Gangsta's Paradise 59 éves szerzőjével szívroham végezhetett. 1996-ban Grammy-díjat nyert a világhíres számmal.

Link másolása

59 éves korában elhunyt Coolio, eredeti nevén Artis Leon Ivey Jr., amerikai rapper, hiphop-előadó.

A sztár halálának hírét barátja és menedzsere, Jarez Posey közölte a CNN-nel, egyelőre azonban nem adtak ki információt az okokról. Meg nem erősített információk szerint szívroham végzett a népszerű előadóval.

A hírcsatorna információi szerint tűzoltók és mentők jelentek meg a zenész Los Angeles-i házánál helyi idő szerint szerda délután 16 óra körül. AZ életét 45 percen keresztül próbálták megmenteni, de nem jártak sikerrel.

Coolio a kaliforniai Comptonban született és nőtt fel. Fiatalon reptéri biztonsági őrként és önkéntes tűzoltóként is dolgozott, mielőtt zenei karrierbe kezdett.

Előadói pályafutása legnagyobb mérföldköve a Veszélyes kölykök (Dangerous Minds) című filmhez írt betétdala, a Gangsta's Paradise, ami minden idők egyik legismertebb rapszáma lett.

Coolio – Gangsta's Paradise

A dallal 1996-ban Grammy-díjat nyert, 2022 nyarán pedig megtekintése a YouTube-on átlépte az egymilliárdos határt, és a streamingszolgáltatókon is igen népszerű. Szintén népszerű dala még az 1997-es Nekem 8 (Nothing to Lose) című filmben felhangzó C U When You Get There.

Coolio számos rajzfilm és gyerekműsor zenei anyagán dolgozott többek között a Cartoon Network és a Nickelodeon csatornáknak.

A sztárnak hat gyereke van, egyetlen feleségétől, Josefa Salinastól 2000-ben vált el.

Videó címe

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Básti Juli: „Ne üssenek a seggünkre, ha megyünk az utcán, de ha megjegyzi valaki, hogy de jól nézek ki, az hadd essen jól!”
A Kossuth- és Jászai Mari-díjas művésznőt a Centrál Színház új bemutatója kapcsán kérdeztük többek között a metoo-ról, édesanyjával való kapcsolatáról és a pályakezdésről.

Link másolása

A Centrál Színház 2020-ban egyszer már nekifutott Tracy Letts Mary Page Marlow című drámájának, ám a Covid közbeszólt. Idén ősszel némileg új felfogásban mutatták be ismét. A címszerepet öt hölgy alakítja: Hőnig Emma, Martinovics Dorina, Földes Eszter, Gombó Viola Lotti és persze az egyik legnagyobb kedvencem: Básti Juli. A művésznővel a sajtóbemutató után beszélgettem.

– Látom, olvasom, hogy a mai napig sok interjúban kérdezik az édesapjáról, Básti Lajosról. Én arra gondoltam, beszéljünk most kicsit az édesanyjáról, Zolnay Zsuzsáról. Sok mindenben láttam, de két szerepe a mai napig emlékezetes a gyerekkoromból. Az egyik az És ön mit tud? című tréfás celebvetélkedő, illetve a Mici néni két élete, ahol szenzációsan játszotta a rosszmájú, undok kolléganőt. Kicsit meséljen róla, milyen volt a kapcsolatuk, mennyire tudta segíteni a pályán?

– A mamámnak köszönhetem, hogy egyáltalán elmentem felvételizni. Már sokszor elmondtam, hogy az apám tiltott a pályától, de a mamám, amikor megtudta, hogy mégiscsak szeretnék jelentkezni, abszolút bátorított és cinkosságot vállalt velem.

Úgy beszéltük meg, ha felvesznek, akkor megmondjuk, ha nem vesznek fel, akkor meg sem említjük, hogy megpróbáltam.

Mindig, mindenben nagyon segített. Gyerekkoromban nagyon jó kapcsolatunk volt. Apám halála után kicsit bonyolultabb lett a dolog. Egyáltalán nem akarta, hogy elmenjek Kaposvárra. Hívtak pesti színházak is, és ő győzködött, hogy maradjak Pesten, mert itt lehet karriert építeni. Viszont én pontosan tudtam, hogy ha meg akarom tanulni a szakmát, ahhoz nagyon sok főszerepet kell eljátszanom. Muszáj elmennem vidékre, mert ott megkaphatom az összes létező nagy feladatot. Ezen volt egy kis vitánk, de aztán belátta, hogy igazam van. Emlékezett rá, hogy az ő miskolci egy éve kevés volt. Összesen két főszerepet játszott, a Warrenné mesterségét és az Antigonét.

Minden színésznő pályájának az elején sok a bizonytalanság. Ha tovább lent marad, megerősödik színészként, megkapta volna azokat az emberpróbáló szerepeket, amikben fejlődni tud, jobban ki tudott volna állni később magáért, miután feljött a Nemzetibe. Mert ott aztán elég mostohán bántak vele.

– Azt nem sikerült kiderítenem, hogy játszottak-e együtt.

– Nem. Egyedül Bacsó Péter filmjében, a Banánhéj keringőben volt egy közös jelenetünk. Ő játszotta az anyámat.

– Tegnap, az interjúra készülve újra néztem A vörös grófnőt. Emlékszem, annak idején milyen népszerű volt, és meglepett, hogy az alakítása ma is mennyire frissnek, hitelesnek hat, nem érezni rajta semmi porosságot. Nem ez volt az első filmszerepe, de úgy emlékszem, ekkor figyelt fel önre igazán a közvélemény.

– Igen. A Kettévált mennyezettel nyertem az első külföldön díjam, de azt nem játszották olyan sokat a mozik.

Ezzel együtt nekem sok bajom volt a Vörös Grófnővel. Történelemkönyv szagú volt az összes dialógus.

Az író-rendező, Kovács András ragaszkodott a saját szövegéhez. Én sok helyen máshogy mondtam volna, hétköznapibban, de ő nem nagyon engedte. Ezért aztán nehezen ment a forgatás. Azt viszont nagyon élveztem, hogy ekkora feladatot kaptam. Önmagában is euforikus megkapni egy ekkora szerepet, amikor hemzsegtek körülöttem a jobbnál jobb színésznők. 110 napos forgatás volt! Öt hónapon át forgattunk. Amellett, hogy majdnem minden nap, sokszor több mint 12 órát forgattam, folyton ruhapróbáim voltak. Ha nem volt a filmben 60 ruhám, akkor egy sem. Elképesztő munka volt, de nagyon élveztem, főleg az első részt. A második rész már nehezebb volt, mert ott aztán végképp mi mondtuk föl a történelem leckét.

– Annyi párhuzam talán van a Mary Page Marlow és A vörös grófnő között, hogy ott is és itt is 10-15 év telik el az ön által játszott karakter életében.

– Ez benne a kihívás. Azért színész a színész, ezért megyünk erre a pályára, hogy mindenféle kort, mindenféle embert eljátszhassunk. Emiatt különösen jó feladat a Mary Page, igazi csemege. Amikor először, 3 éve elkezdtük, Borbély Alexandrával játszottuk ketten az összes szerepet. De tény, hogy a szerző eredetileg hat nőre írta, tehát most játsszuk majd pontosan. Egy szereplőt így is spórolunk, de szerintem most nagyon jól van kiosztva.

– A koncepcióváltást Alexandra távozása okozta? Laikusként nézve ez akár lefokozásnak is tűnhet.

– Kifejezetten erősíteti az előadást, hogy többen játsszuk!

– Hőnig Emmával, a gyerekszereplővel együtt öten játsszák ugyanazt a személyt. Négy különböző művész egyéniség. Próbálták valamennyire közelíteni az alakításukat, a szerepfelfogásukat? Hiszen végsősoron mégiscsak ugyanazt az egy embert jelenítik meg.

– Nem kerestünk külsőségeket. A sorsunk hasonló. Mindegyik Mary Page körömszakadtáig küzd. A férfiak pedig többnyire, szerepük szerint lenyomják őt. Nem az volt a lényeg, hogy mindenki szőke legyen, vagy barna.

Ez a darab mindannyiunkról szól, az összes nőről.

Különösen most, amikor felerősödött a kérdés: hogyan bánnak velünk, és miként lehetne másképp.

– A három női generáció, az anya, Mary Page és az ő lánya, Wendy ugyanabban a kiszolgáltatott helyzetben vannak, de reményt ad, hogy Wendy, a legfiatalabb, úgy tűnik, már képes kilépni ebből az ördögi körből és kezébe veszi a sorsát.

– Hozzáteszem, hogy az anya, Roberta sorsát – Pálfi Kata játssza – nem nagyon ismerjük, de azt látjuk, hogy szeretőnek kellett, feleségnek már nem. Ő sem véletlenül lett olyan, amilyen. Mindenki hurcolja magával a maga puttonyát. Ezért is döntöttünk úgy, hogy az utolsó jelenetben a patyolatból kilépve vigyek magammal két batyut, legyen a kezemben két nagy teher. Ami a darabbéli lányomat Wendyt illeti, ő valóban fény az alagút végén. Most már talán máshogy fognak a nőkhöz viszonyulni.

– Óhatatlan, hogy a darabot látva az ember a #metoo mozgalomra gondol.

– Persze. Nem véletlenül írta meg most a darabot a szerző, Tracy Letts.

– Egymás után pattantak ki a zaklatási botrányok, van saját #metoo története?

– Nagyon erős saját élményem is van, de úgy döntöttem nem akarok megszólalni, nem is fogok beszélni róla. Egyébként meg jó lenne egészséges egyensúlyt találni az ügyben. Ne veszítsék el a nők a természetes késztetésüket arra, hogy vonzóak legyenek, hogy megforduljanak utánuk a pasik.

Ne üssenek a seggünkre, ha megyünk az utcán, de ha megjegyzi valaki, hogy de jól nézek ki, az továbbra is hadd essen jól! Amerikában átestek a ló túloldalára, most már mindenért perelni lehet. Ez sajnálatos hülyeség.

Viszont az nagyon fontos, hogy akit bántalom ér, tudjon hova fordulni tanácsért, orvoslatért. Segítsenek neki, és neki segítsenek. Ne gondolja azt, hogy nincs menekvés. Az pedig a legnagyobb bűn, ha gyerekekkel történnek ilyen dolgok, az főbenjáró, hiszen ők végtelenül kiszolgáltatottak, sérülékenyek és az egész életükre kihat a bántás.

– A szakmán belül érezhető változás?

– Szerintem igen.

– Mit hoz a jövő, milyen feladatok várnak még Önre az előttünk álló évadban?

– Csak terveink vannak. Visszahoznánk a Nem félünk a farkastólt, Albee remekét, amit Rudolf Péterrel játszunk, de már Fehér Tiborral Nick szerepében. Azért nem tudok véglegeset mondani, mert beláthatatlan a jövőnk.

Nem tudjuk, mi lesz velünk télen, hogyan fizetjük a számláinkat, jön-e majd a néző.

Aztán az évad végén, májusban megint tervezünk valami nagyszabásút, amiben benne lennék. Annyit elárulhatok, hogy Shakespeare-darab.

Hamarosan látható lesz a Pepe című sorozat második évada, most zajlanak a forgatások. Épp tegnap hívott Dés László, hogy májusban megint lesz egy nagy koncert, ezúttal az Arénában, a legújabb csapattal: Für Anikóval, Mácsai Pállal és Nagy Ervinnel közösen éneklünk majd megint.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Az év legjobb Agatha Christie-filmje: Ecc, pecc, ki lehetsz?
Amit nem Agatha Christie írt, de mégis ott lebeg a szelleme. Igazi modern ki-tette-krimi a mozikban.
Szajki-Vörös Adél - szmo.hu
2022. szeptember 28.


Link másolása

Adott a londoni West End, egy remekül futó darabbal, az 1950-es években. Agatha Christie Egérfogója a mai napig örökérvényű, végtelenül szórakoztató krimi. Épp a századik előadását ünnepli a társulat, amikor drámai módon tetőzik az este: a darab hollywoodi rendezőjét csúnyán vérbe fagyva találják a színpad közepén, mondhatni színpadiasan beállítva.

Adrien Brody (a rendező) szerencsére nemcsak az első jelenetekben látható, mert flashbackből sincs hiány a filmben, ami maga a krimi királynője előtti főhajtás, színházi kikacsintós vígjáték és könnyed eleganciával levezényelt szórakoztató moziélmény.

Na de térjünk vissza a vérbe fagyott Brodyhoz,

akinek egy megátalkodott gyilkos még a nyelvét is ki akarta tépni, állapítja meg a gyorsan kiérkező detektív Sam Rockwell szokásosan briliáns alakításában.

Mellette okvetetlenkedik Stalker közrendőr (Saoirse Ronan végig iszonyú vicces, ahogy nem képes leállni az okoskodással és előre letartóztat fejben már mindenkit, aki kicsit is gyanús, aztán a végén persze mégis ő lesz az egyik megoldókulcs). Mondanunk sem kell, hogy a megfáradt, magánéleti búbánatát alkoholba fojtó Stoppard felügyelő (Rockwell) és a pörgő fiatal nő párosa lesz a film egyik mozgatórugója, az ő nyomozásuk, első pillantásra esetlen működésük vezet a megoldáshoz, ahogy anno az Agatha Christie is remekül kitalálta és a filmben is elhangzik:

kell valami furcsaság, valami szerencsétlenül emberi a nyomozóban, hogy a néző neki drukkoljon, csak esetünkben nem a dagi Poirot hívja össze a gyanús szereplőket egy nagy beszélgetésre, hanem a bizonyítási kényszeres, lelkes újonc és a megfáradt, sánta felügyelő igyekeznek megoldani az ügyet.

Amiben természetesen mindenki gyanús, betekinthetünk a színház korrupt és mocskos kulisszái mögé, miközben a rendező és a forgatókönyvíró, akárcsak Christie a regényei lapjain, úgy manipulálják a nézőt mindentudó és mindent elrejtő elbeszélőként, hogy tényleg nem sejteni, mire lyukad majd ki a sztori.

A történet sorozatosan átver bennünket, akárcsak a nyomozókat. Közben formai trükkökkel operál: hol a krimi műfajára reflektál poénokkal, hol az Egérfogót idézi meg meta-elemként, hol ki-kikacsint a nézőre – akár konkrétan a szereplőket a kamerába beszéltetve –, mintha azt üzenné: látjátok, milyen jó játék ez? Főleg, ha az ember arra is kíváncsi,

merre fejlődik az utóbbi években reneszánszát élő klasszikus who done it-zsáner, azaz a ki-tette rejtélyre épülő csűrt-csavart sztorijú nyomozós, klasszikus krimiműfaj, melynek egyik csúcsdarabja a Knives Out (Tőrbe ejtve) volt a közelmúltban.

Nem beszélve arról, hogy Kenneth Branagh sem véletlenül húzta elő a Christie-klasszikusokat és adaptálja őket sorban. A Christie-i hagyományokhoz biztos húzás visszanyúlni, megújítani vagy megugrani a magasra tett lécet meg pláne.

Az Ecc, pecc vizuálisan, ritmusában, ötletes dramaturgiai és vágási megoldásaival jópofa, de mégis kisebb bravúr, mint a Knives Out, de jókat lehet nevetgélni rajta, találgatni és drukkolni. A megfejtés nem vág fejbe különösebben, a katartikus lezárás is elmarad, de még mindig a zsáner eredetibb darabjai közé tartozik, amit filmnyelvi ötletessége, képei, remek alakításai, eredeti szemszögváltásai miatt még akár újra is nézhetünk majd.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
Új klip: Megjelent Kulka János legelragadóbb dala az érkező lemezéről
Arról a kivételes, túlfűtött és magányos állapotról szól, amikor vége az előadásnak és a nyüzsgés megszűnik.

Link másolása

Különleges természeti jelenségnek lehetünk fül- és szemtanúi a zene segítségével, mert megérkezett „a Hold a párkány szélére ül”.

Kulka János színművész hamarosan megjelenő, személyesen dedikáltatható kiadványának harmadik előfutárában, az „Esti dal”-ban hangzanak el ezek a sorok, amely az egyik legszebb szerzemény a korongról. Arról a kivételes, túlfűtött és magányos állapotról szól, amikor vége az előadásnak, és a nyüzsgés megszűnik.

Az október 7-én debütáló, sorban harmadik ’Pálmaszív’ című nagylemez hét évig készült - Tövisházi Ambrus zeneszerző és Tariska Szabolcs szövegíró a színész betegsége előtt kezdtek a közös munkába, és az „Esti dal” volt az első olyan, közös felvétel, amelyet Kulka János élőben is előadott, köztük a legendássá vált utolsó, Müpás koncertjén.

„A Merényi Dávid által rendezett, különleges kameramozgással felvett videóetűd legnagyobb kihívása talán az volt, hogy mik legyenek azok a tárgyak, amelyek körülveszik a színészt - az eredmény bár rövid, de semmihez nem hasonlítható, érzelmes mozgóképes élmény lett” – osztotta meg a szerzőpáros a zeneszámhoz társuló kisfilm hátterét.

A napokban Kulka János további örömhírt jelentett be hivatalos Facebook-eseményében, ugyanis az előadó személyesen is dedikálja a hallgatók frissen megszerzett fizikai példányát október 11-én, 16 órakor az MG Records Lemezboltban.

Az albummegjelenés további fejleményeiről bővebb infók ITT

VIDEÓ: Kulka János - Esti dal


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk