KULT

Falhoz vág és kicsavar a Better Call Saul fináléja, hasonlóan a Breaking Badhez

Vince Gilliganék méltó módon búcsúztatják el a tévétörténelem egyik legszenzációsabb ügyvédjét, pontot téve ezzel egy fergeteges univerzum történetének végére. Kritika.

Link másolása

Hat évad után véget ért a Better Call Saul című, sokszoros díjnyertes sorozat, kétségkívül filmtörténeti műremek. Ezzel pedig 14 év után – úgy tűnik – pont került egy komplett univerzum történetének végére, amiben egy kétségbeesett kémiatanár bűnbeesését és pokolba ereszkedését (Breaking Bad), valamint egy simlis, de zseniális ügyvéd felemelkedéseit, bukásait és az ezek közötti lavírozását (Better Call Saul) kísérhettük végig. Ráadásként kitekintve a Breaking Bad másodhegedűs főhősének történetére egy egész estés filmben (El Camino).

Illetve nyomon követhettük, hogy a főszereplők ki mindenkit tettek tönkre átalakulásaik során.

Nagyon nehéz bármint írni a sorozat utolsó része után. Nehéz megfogni, hogy a remekül megkomponált utolsó epizódról érdemes-e beszámolni, ami méltó lezárása volt annak, amivel a sorozatok készítői elkényeztettek minket, vagy belekezdjünk-e abba, hogy mit jelentett a világnak és – igyekszem nem túlozni – az egyetemes kultúratörténetnek a Breaking Bad/Better Call Saul. Előrebocsátom, hogy igyekszem nem spoilerezni, de ha valaki még nem látta volna ezeket a műveket, a saját maga érdekében nézze végig, mert nem biztos, hogy egyhamar hasonlót láthat a tévében vagy a streamingszolgáltatók kínálatában.

Végül arra jutottam, hogy egy cikkben énekelni meg a két sorozat összkulturális lényegét túlságosan nagy falat lenne, így az „alapmű” Breaking Bad zsenialitásának érzékeltetésére csak annyit írnék: ez az a sorozat, aminek mellékágából, vagyis spin-offjából olyan fergeteges alkotást kreált a modern tévétörténet két legnagyobb zsenije, Vince Gilligan és Peter Gould, hogy sok kritikus véleménye szerint esélyes a „minden idők legjobb sorozata” címre. Aki pedig ezzel vitázik, az általában épp a Breaking Bad-et teszi elé.

A rákbeteg, a családja jövőéért aggódó kémiatanár kisember csetlő-botló drogkotyvasztójából az új-mexikói drogkartell egyik császárává, és eközben egy szörnyeteggé váló Walter White figuráját valószínűleg mindenki ismeri, aki az elmúlt 14 évet nem egy mosoda alatti pince mélyén töltötte, hisz a karakter egyértelműen popkulturális ikonná vált. De amennyire nem lehet pár mondatban összefoglalni a Bryan Cranston által alakított karakter, és így a sorozat lényegét, úgy nehéz szinopszist adni a Better Call Saul (a továbbiakban csak: BCS) fő lényegéről és a szereplő jelleméről is.

A Breaking Bad (a továbbiakban csak: BB) simlis ügyvédje Walt fő karaktere mellett a nézők egyik kedvencévé nőtte ki magát. Bár az alkotók minden mellékszereplővel nagyon profin bántak, és mindenki személyiségében ott volt egy komplett élet története, a színes öltönyökben harsányan sziporkázó Saul Goodmanről pontosan lehetett látni, hogy több van benne, mint egy álnéven praktizáló, kamuzsidó, miutgrász figura. Olyannyira, hogy az alkotókban már a BB alatt felmerült, hogy ebben a figurában van meg leginkább a spin-off lehetősége, a sorozat végére pedig már biztossá vált, hogy belevágnak az újabb szériába. Érdekesség, hogy eleinte – nem teljesen logikátlan módon – szűk harminc perces vígjátéki (sitcom) formátumban gondolkoztak, és állítólag Peter Gould kezdett egyre inkább egy drámai sorsot belelátni a sokszor csak felszínesen majomkodó zugügyvéd figurájába.

Ezt a sorsot pedig maximálisan ki is pörgették a BCS-ban. A sorozatban megismerjük eredeti nevén James McGill (Bob Odenkirk) korai történetét (nagyjából a BB előtt 6 évvel kezdődik a sztori), aki folyamatos harcot folytat bátyjával és az egész világgal, hogy megmutassa, ő is ér annyit, mint a felső körökhöz tartozó ügyvéd-nagykutyák. Miután Chicagóban egy jópofa, de simlis szélhámosként próbálja rongálni azt a McGill nevet, amit testvére Chuck elsőrangú ügyvédként igyekszik felépíteni, Új-Mexikóban már lenne rá esélye, hogy megmutassa rátermettségét, azonban hamar kiderül számára, hogy rajongva tisztelt bátyja minden erejével azon van, hogy bebizonyítsa: Jimmy egy javíthatatlan balhés alak. Egyfajta Lúdas Matyi karakterként főhősünk igyekszik visszavágni azoknak, akik nem hisznek benne, vagy akár hátráltatják kibontakozásában, egy idő után azonban kiderül: olyan figura ő, aki nem háromszor ver vissza a helyi Döbrögiken, hanem képes a végsőkig elmenni, hogy revansot vegyen a becsületén. Mindeközben viszont újra és újra visszacsúszik abba a szerepbe, amit az őt lenézők vagy felszínesen ismerők gondolnak róla. A karakter kevésbé végletes, ennek ellenére, de inkább: éppen ezért összetettebb, mint a lassan, de biztosan az ördöggé váló Walter White. És legfőképp:

az ő oldalán nem egy olykor élő lelkiismeretként is funkcionáló Jesse Pinkman másodhegedül, hanem egy lelki társ, Kim Wexler (Rhea Seehorn), aki viszont becsületes, vérprofi ügyvédnő létére inkább a lovat adja Jimmy/Saul alá, mintsem a "jó" út felé lökdösné.

Kim Wexler figurája az egyike azoknak, akikről a BB óta biztosan tudjuk, hogy nem szerepelnek Goodman jövőjében, így különösen izgalmas csavart kap, hogy mi történik vele, valamint két másik alap BCS-karakterrel: a mélyen belül jószívű rosszfiúval, Nacho Vargával (Michael Mando) és a mexikói drogkartell prominens családja, a Salamancák egyik legkíméletlenebb tagjával, Lalóval (Tony Dalton). Ugyanakkor a Vince Gilligan vezette írócsapat zsenialitását dicséri, hogy azokért a szereplőkért is tövig rágjuk a körmünk, akikről a BB-ből pontosan tudjuk már, mi lesz a sorsuk.

Közéjük tartoznak olyan hibátlanul eltalált karakterek, mint a mindenki elintézőemberének számító, majdnem mindig érzelemmentesnek tűnő Mike Ehrmantraut (Jonathan Banks) és a sorozattörténelem egyik leghidegrázósabb negatív szereplője, Gustavo Fring (Giancarlo Esposito), akinek egy „Jónapot, uram!” köszönésétől is fel tud állni a szőr a karunkon. Mellettük tényleg már csak ínyenc jutalom, hogy láthatjuk a kábszerellenes ügynökök fenegyerekét, Hank Schradert (Dean Norris) és társát, Gomezt (Steven Michael Quezada), és persze egy dramturgiailag remekül megkomponált ponton magát Walter White-ot (Bryan Cranston) és Jesse Pinkmant (Aaron Paul) is. Így a szemünk előtt egyszerre épül fel Jimmy McGill/Saul Goodman karaktere, valamint a BB-ből jól ismert alvilág részletei.

És ami már a Breaking Badben is történelmi vállalás volt, azt a BCS-ban Gilliganék tökélyre fejlesztik: minden annyira aprólékosan, pontosan és mindeközben feszültséggel telve van felépítve, hogy a lassú snittek, olykor 10-15 percesre épített jelenetek ellenére sem tudjuk elunni magunk, épp ellenkezőleg: egy fénymásolóban egy mázsányi papírral pepecselés vagy fahéjas-krémes tekercsek kenegetése közben is lélegzetünket visszafojtva figyelünk a képernyőre. Mindenezeket a képsorokat pedig sokszor olyan (a BB-ben már valamelyest megszokott) kameraszögekből nézzük, amik néha öncélú operatőri művészkedésnek tűnnek, de minden egyes képkockának garantáltan minden esetben megvan a maga oka és célja. Ahogy a felhasznált zenéknek, egy-egy kósza szövegtévesztésnek, egy leeső fagyitölcsérnek – tényleg mindennek.

Ezért van az, hogy ha néha lassúnak, túl kimértnek is tűnik a sorozat, egy pillanatig sem tudunk neheztelni rá, mert figyelmünk minden egyes másodpercét meghálálja.

Az utolsó (a két részre bontott hatodik) évadban aztán egyre komolyabb főszerepet kap a sorozat eleje óta nyomokban már meglévő jövőbeli történetszál: a sorozat sztorijából adódóan nem spoilerezek nagyot, ha elárulom, hogy Saul Goodman a BB azon karaktereinek egyike, aki úgy-ahogy megússza a Walttal való együttműködést, így a Better Call Saul kisebb (ám annál hangsúlyosabb) részben azt mutatja meg, hogyan tud boldogulni és meg tud-e maradni teljesen átlagembernek az egykor a világot a lábai előtt tudó ügyvéd. Ahogy omahai életét, és immár harmadik személyiségének történéseit egyre jobban megismerjük úgy kezdenek kiütközni a nyilvánvaló ellentétek mellett rokon vonásai a BB fő szereplőjével. Így vonul be Walter White után Saul Goodman is az egyetemes kultúratörténet legizgalmasabb és legösszetettebb karakterei közé.

És ennél a pontnál bukik ki az, hogy kicsit csaltam a címadással, hiszen sokkal többet foglalkoztam magával a szériával, mint annak záró részeivel. Ennek oka pedig rendkívül egyszerű: az utolsó részekről nagyon nehéz spoilermentesen beszélni. Amik a tények: ezek az epizódok az előzményeknél sokkal többet foglalkoznak a BB utáni korszakkal, ahol Jimmy/Saul ezúttal egy Gene Takavic nevű pékségi dolgozóként próbál fekete-fehér képsorokon megbújni a törvény elől a nebraskai Omahában, teljes kettősséggel viseltetve egykori élete iránt. A sztori előrehaladtával pedig egyre nyilvánvalóbb lesz:

három ember harca folyik a szemünk előtt, még ha egy testben is, és a legutolsó pillanatokig kell várnunk, hogy kiderüljön: melyikük tud életképesen alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez.

Akármilyen keveset is árulunk el a Better Call Saul fináléjáról, azt mindenképp le kell szögeznünk, hogy a sorozat gyönyörűen, meghatóan és lélegzetelállítóan izgalmasan búcsúzik a karakterektől és az egész világtól, amit felépített. Az utolsó részekben sorban kapjuk azokat a jeleneteket, amik könnyen lehet, a filmtörténet klasszikusai közé kerülnek. És ez így is van rendjén attól a sorozatuniverzumtól, ami meg merte és meg tudta mutatni a világnak, hogy a zsenialitás akkor is zsenialitás, ha 5-6 évadon át, 50-60 perces adagokban érkezik.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Coolio, a 90-es évek népszerű rappere
A Gangsta's Paradise 59 éves szerzőjével szívroham végezhetett. 1996-ban Grammy-díjat nyert a világhíres számmal.

Link másolása

59 éves korában elhunyt Coolio, eredeti nevén Artis Leon Ivey Jr., amerikai rapper, hiphop-előadó.

A sztár halálának hírét barátja és menedzsere, Jarez Posey közölte a CNN-nel, egyelőre azonban nem adtak ki információt az okokról. Meg nem erősített információk szerint szívroham végzett a népszerű előadóval.

A hírcsatorna információi szerint tűzoltók és mentők jelentek meg a zenész Los Angeles-i házánál helyi idő szerint szerda délután 16 óra körül. AZ életét 45 percen keresztül próbálták megmenteni, de nem jártak sikerrel.

Coolio a kaliforniai Comptonban született és nőtt fel. Fiatalon reptéri biztonsági őrként és önkéntes tűzoltóként is dolgozott, mielőtt zenei karrierbe kezdett.

Előadói pályafutása legnagyobb mérföldköve a Veszélyes kölykök (Dangerous Minds) című filmhez írt betétdala, a Gangsta's Paradise, ami minden idők egyik legismertebb rapszáma lett.

Coolio – Gangsta's Paradise

A dallal 1996-ban Grammy-díjat nyert, 2022 nyarán pedig megtekintése a YouTube-on átlépte az egymilliárdos határt, és a streamingszolgáltatókon is igen népszerű. Szintén népszerű dala még az 1997-es Nekem 8 (Nothing to Lose) című filmben felhangzó C U When You Get There.

Coolio számos rajzfilm és gyerekműsor zenei anyagán dolgozott többek között a Cartoon Network és a Nickelodeon csatornáknak.

A sztárnak hat gyereke van, egyetlen feleségétől, Josefa Salinastól 2000-ben vált el.

Videó címe

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Básti Juli: „Ne üssenek a seggünkre, ha megyünk az utcán, de ha megjegyzi valaki, hogy de jól nézek ki, az hadd essen jól!”
A Kossuth- és Jászai Mari-díjas művésznőt a Centrál Színház új bemutatója kapcsán kérdeztük többek között a metoo-ról, édesanyjával való kapcsolatáról és a pályakezdésről.

Link másolása

A Centrál Színház 2020-ban egyszer már nekifutott Tracy Letts Mary Page Marlow című drámájának, ám a Covid közbeszólt. Idén ősszel némileg új felfogásban mutatták be ismét. A címszerepet öt hölgy alakítja: Hőnig Emma, Martinovics Dorina, Földes Eszter, Gombó Viola Lotti és persze az egyik legnagyobb kedvencem: Básti Juli. A művésznővel a sajtóbemutató után beszélgettem.

– Látom, olvasom, hogy a mai napig sok interjúban kérdezik az édesapjáról, Básti Lajosról. Én arra gondoltam, beszéljünk most kicsit az édesanyjáról, Zolnay Zsuzsáról. Sok mindenben láttam, de két szerepe a mai napig emlékezetes a gyerekkoromból. Az egyik az És ön mit tud? című tréfás celebvetélkedő, illetve a Mici néni két élete, ahol szenzációsan játszotta a rosszmájú, undok kolléganőt. Kicsit meséljen róla, milyen volt a kapcsolatuk, mennyire tudta segíteni a pályán?

– A mamámnak köszönhetem, hogy egyáltalán elmentem felvételizni. Már sokszor elmondtam, hogy az apám tiltott a pályától, de a mamám, amikor megtudta, hogy mégiscsak szeretnék jelentkezni, abszolút bátorított és cinkosságot vállalt velem.

Úgy beszéltük meg, ha felvesznek, akkor megmondjuk, ha nem vesznek fel, akkor meg sem említjük, hogy megpróbáltam.

Mindig, mindenben nagyon segített. Gyerekkoromban nagyon jó kapcsolatunk volt. Apám halála után kicsit bonyolultabb lett a dolog. Egyáltalán nem akarta, hogy elmenjek Kaposvárra. Hívtak pesti színházak is, és ő győzködött, hogy maradjak Pesten, mert itt lehet karriert építeni. Viszont én pontosan tudtam, hogy ha meg akarom tanulni a szakmát, ahhoz nagyon sok főszerepet kell eljátszanom. Muszáj elmennem vidékre, mert ott megkaphatom az összes létező nagy feladatot. Ezen volt egy kis vitánk, de aztán belátta, hogy igazam van. Emlékezett rá, hogy az ő miskolci egy éve kevés volt. Összesen két főszerepet játszott, a Warrenné mesterségét és az Antigonét.

Minden színésznő pályájának az elején sok a bizonytalanság. Ha tovább lent marad, megerősödik színészként, megkapta volna azokat az emberpróbáló szerepeket, amikben fejlődni tud, jobban ki tudott volna állni később magáért, miután feljött a Nemzetibe. Mert ott aztán elég mostohán bántak vele.

– Azt nem sikerült kiderítenem, hogy játszottak-e együtt.

– Nem. Egyedül Bacsó Péter filmjében, a Banánhéj keringőben volt egy közös jelenetünk. Ő játszotta az anyámat.

– Tegnap, az interjúra készülve újra néztem A vörös grófnőt. Emlékszem, annak idején milyen népszerű volt, és meglepett, hogy az alakítása ma is mennyire frissnek, hitelesnek hat, nem érezni rajta semmi porosságot. Nem ez volt az első filmszerepe, de úgy emlékszem, ekkor figyelt fel önre igazán a közvélemény.

– Igen. A Kettévált mennyezettel nyertem az első külföldön díjam, de azt nem játszották olyan sokat a mozik.

Ezzel együtt nekem sok bajom volt a Vörös Grófnővel. Történelemkönyv szagú volt az összes dialógus.

Az író-rendező, Kovács András ragaszkodott a saját szövegéhez. Én sok helyen máshogy mondtam volna, hétköznapibban, de ő nem nagyon engedte. Ezért aztán nehezen ment a forgatás. Azt viszont nagyon élveztem, hogy ekkora feladatot kaptam. Önmagában is euforikus megkapni egy ekkora szerepet, amikor hemzsegtek körülöttem a jobbnál jobb színésznők. 110 napos forgatás volt! Öt hónapon át forgattunk. Amellett, hogy majdnem minden nap, sokszor több mint 12 órát forgattam, folyton ruhapróbáim voltak. Ha nem volt a filmben 60 ruhám, akkor egy sem. Elképesztő munka volt, de nagyon élveztem, főleg az első részt. A második rész már nehezebb volt, mert ott aztán végképp mi mondtuk föl a történelem leckét.

– Annyi párhuzam talán van a Mary Page Marlow és A vörös grófnő között, hogy ott is és itt is 10-15 év telik el az ön által játszott karakter életében.

– Ez benne a kihívás. Azért színész a színész, ezért megyünk erre a pályára, hogy mindenféle kort, mindenféle embert eljátszhassunk. Emiatt különösen jó feladat a Mary Page, igazi csemege. Amikor először, 3 éve elkezdtük, Borbély Alexandrával játszottuk ketten az összes szerepet. De tény, hogy a szerző eredetileg hat nőre írta, tehát most játsszuk majd pontosan. Egy szereplőt így is spórolunk, de szerintem most nagyon jól van kiosztva.

– A koncepcióváltást Alexandra távozása okozta? Laikusként nézve ez akár lefokozásnak is tűnhet.

– Kifejezetten erősíteti az előadást, hogy többen játsszuk!

– Hőnig Emmával, a gyerekszereplővel együtt öten játsszák ugyanazt a személyt. Négy különböző művész egyéniség. Próbálták valamennyire közelíteni az alakításukat, a szerepfelfogásukat? Hiszen végsősoron mégiscsak ugyanazt az egy embert jelenítik meg.

– Nem kerestünk külsőségeket. A sorsunk hasonló. Mindegyik Mary Page körömszakadtáig küzd. A férfiak pedig többnyire, szerepük szerint lenyomják őt. Nem az volt a lényeg, hogy mindenki szőke legyen, vagy barna.

Ez a darab mindannyiunkról szól, az összes nőről.

Különösen most, amikor felerősödött a kérdés: hogyan bánnak velünk, és miként lehetne másképp.

– A három női generáció, az anya, Mary Page és az ő lánya, Wendy ugyanabban a kiszolgáltatott helyzetben vannak, de reményt ad, hogy Wendy, a legfiatalabb, úgy tűnik, már képes kilépni ebből az ördögi körből és kezébe veszi a sorsát.

– Hozzáteszem, hogy az anya, Roberta sorsát – Pálfi Kata játssza – nem nagyon ismerjük, de azt látjuk, hogy szeretőnek kellett, feleségnek már nem. Ő sem véletlenül lett olyan, amilyen. Mindenki hurcolja magával a maga puttonyát. Ezért is döntöttünk úgy, hogy az utolsó jelenetben a patyolatból kilépve vigyek magammal két batyut, legyen a kezemben két nagy teher. Ami a darabbéli lányomat Wendyt illeti, ő valóban fény az alagút végén. Most már talán máshogy fognak a nőkhöz viszonyulni.

– Óhatatlan, hogy a darabot látva az ember a #metoo mozgalomra gondol.

– Persze. Nem véletlenül írta meg most a darabot a szerző, Tracy Letts.

– Egymás után pattantak ki a zaklatási botrányok, van saját #metoo története?

– Nagyon erős saját élményem is van, de úgy döntöttem nem akarok megszólalni, nem is fogok beszélni róla. Egyébként meg jó lenne egészséges egyensúlyt találni az ügyben. Ne veszítsék el a nők a természetes késztetésüket arra, hogy vonzóak legyenek, hogy megforduljanak utánuk a pasik.

Ne üssenek a seggünkre, ha megyünk az utcán, de ha megjegyzi valaki, hogy de jól nézek ki, az továbbra is hadd essen jól! Amerikában átestek a ló túloldalára, most már mindenért perelni lehet. Ez sajnálatos hülyeség.

Viszont az nagyon fontos, hogy akit bántalom ér, tudjon hova fordulni tanácsért, orvoslatért. Segítsenek neki, és neki segítsenek. Ne gondolja azt, hogy nincs menekvés. Az pedig a legnagyobb bűn, ha gyerekekkel történnek ilyen dolgok, az főbenjáró, hiszen ők végtelenül kiszolgáltatottak, sérülékenyek és az egész életükre kihat a bántás.

– A szakmán belül érezhető változás?

– Szerintem igen.

– Mit hoz a jövő, milyen feladatok várnak még Önre az előttünk álló évadban?

– Csak terveink vannak. Visszahoznánk a Nem félünk a farkastólt, Albee remekét, amit Rudolf Péterrel játszunk, de már Fehér Tiborral Nick szerepében. Azért nem tudok véglegeset mondani, mert beláthatatlan a jövőnk.

Nem tudjuk, mi lesz velünk télen, hogyan fizetjük a számláinkat, jön-e majd a néző.

Aztán az évad végén, májusban megint tervezünk valami nagyszabásút, amiben benne lennék. Annyit elárulhatok, hogy Shakespeare-darab.

Hamarosan látható lesz a Pepe című sorozat második évada, most zajlanak a forgatások. Épp tegnap hívott Dés László, hogy májusban megint lesz egy nagy koncert, ezúttal az Arénában, a legújabb csapattal: Für Anikóval, Mácsai Pállal és Nagy Ervinnel közösen éneklünk majd megint.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Az év legjobb Agatha Christie-filmje: Ecc, pecc, ki lehetsz?
Amit nem Agatha Christie írt, de mégis ott lebeg a szelleme. Igazi modern ki-tette-krimi a mozikban.
Szajki-Vörös Adél - szmo.hu
2022. szeptember 28.


Link másolása

Adott a londoni West End, egy remekül futó darabbal, az 1950-es években. Agatha Christie Egérfogója a mai napig örökérvényű, végtelenül szórakoztató krimi. Épp a századik előadását ünnepli a társulat, amikor drámai módon tetőzik az este: a darab hollywoodi rendezőjét csúnyán vérbe fagyva találják a színpad közepén, mondhatni színpadiasan beállítva.

Adrien Brody (a rendező) szerencsére nemcsak az első jelenetekben látható, mert flashbackből sincs hiány a filmben, ami maga a krimi királynője előtti főhajtás, színházi kikacsintós vígjáték és könnyed eleganciával levezényelt szórakoztató moziélmény.

Na de térjünk vissza a vérbe fagyott Brodyhoz,

akinek egy megátalkodott gyilkos még a nyelvét is ki akarta tépni, állapítja meg a gyorsan kiérkező detektív Sam Rockwell szokásosan briliáns alakításában.

Mellette okvetetlenkedik Stalker közrendőr (Saoirse Ronan végig iszonyú vicces, ahogy nem képes leállni az okoskodással és előre letartóztat fejben már mindenkit, aki kicsit is gyanús, aztán a végén persze mégis ő lesz az egyik megoldókulcs). Mondanunk sem kell, hogy a megfáradt, magánéleti búbánatát alkoholba fojtó Stoppard felügyelő (Rockwell) és a pörgő fiatal nő párosa lesz a film egyik mozgatórugója, az ő nyomozásuk, első pillantásra esetlen működésük vezet a megoldáshoz, ahogy anno az Agatha Christie is remekül kitalálta és a filmben is elhangzik:

kell valami furcsaság, valami szerencsétlenül emberi a nyomozóban, hogy a néző neki drukkoljon, csak esetünkben nem a dagi Poirot hívja össze a gyanús szereplőket egy nagy beszélgetésre, hanem a bizonyítási kényszeres, lelkes újonc és a megfáradt, sánta felügyelő igyekeznek megoldani az ügyet.

Amiben természetesen mindenki gyanús, betekinthetünk a színház korrupt és mocskos kulisszái mögé, miközben a rendező és a forgatókönyvíró, akárcsak Christie a regényei lapjain, úgy manipulálják a nézőt mindentudó és mindent elrejtő elbeszélőként, hogy tényleg nem sejteni, mire lyukad majd ki a sztori.

A történet sorozatosan átver bennünket, akárcsak a nyomozókat. Közben formai trükkökkel operál: hol a krimi műfajára reflektál poénokkal, hol az Egérfogót idézi meg meta-elemként, hol ki-kikacsint a nézőre – akár konkrétan a szereplőket a kamerába beszéltetve –, mintha azt üzenné: látjátok, milyen jó játék ez? Főleg, ha az ember arra is kíváncsi,

merre fejlődik az utóbbi években reneszánszát élő klasszikus who done it-zsáner, azaz a ki-tette rejtélyre épülő csűrt-csavart sztorijú nyomozós, klasszikus krimiműfaj, melynek egyik csúcsdarabja a Knives Out (Tőrbe ejtve) volt a közelmúltban.

Nem beszélve arról, hogy Kenneth Branagh sem véletlenül húzta elő a Christie-klasszikusokat és adaptálja őket sorban. A Christie-i hagyományokhoz biztos húzás visszanyúlni, megújítani vagy megugrani a magasra tett lécet meg pláne.

Az Ecc, pecc vizuálisan, ritmusában, ötletes dramaturgiai és vágási megoldásaival jópofa, de mégis kisebb bravúr, mint a Knives Out, de jókat lehet nevetgélni rajta, találgatni és drukkolni. A megfejtés nem vág fejbe különösebben, a katartikus lezárás is elmarad, de még mindig a zsáner eredetibb darabjai közé tartozik, amit filmnyelvi ötletessége, képei, remek alakításai, eredeti szemszögváltásai miatt még akár újra is nézhetünk majd.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
Új klip: Megjelent Kulka János legelragadóbb dala az érkező lemezéről
Arról a kivételes, túlfűtött és magányos állapotról szól, amikor vége az előadásnak és a nyüzsgés megszűnik.

Link másolása

Különleges természeti jelenségnek lehetünk fül- és szemtanúi a zene segítségével, mert megérkezett „a Hold a párkány szélére ül”.

Kulka János színművész hamarosan megjelenő, személyesen dedikáltatható kiadványának harmadik előfutárában, az „Esti dal”-ban hangzanak el ezek a sorok, amely az egyik legszebb szerzemény a korongról. Arról a kivételes, túlfűtött és magányos állapotról szól, amikor vége az előadásnak, és a nyüzsgés megszűnik.

Az október 7-én debütáló, sorban harmadik ’Pálmaszív’ című nagylemez hét évig készült - Tövisházi Ambrus zeneszerző és Tariska Szabolcs szövegíró a színész betegsége előtt kezdtek a közös munkába, és az „Esti dal” volt az első olyan, közös felvétel, amelyet Kulka János élőben is előadott, köztük a legendássá vált utolsó, Müpás koncertjén.

„A Merényi Dávid által rendezett, különleges kameramozgással felvett videóetűd legnagyobb kihívása talán az volt, hogy mik legyenek azok a tárgyak, amelyek körülveszik a színészt - az eredmény bár rövid, de semmihez nem hasonlítható, érzelmes mozgóképes élmény lett” – osztotta meg a szerzőpáros a zeneszámhoz társuló kisfilm hátterét.

A napokban Kulka János további örömhírt jelentett be hivatalos Facebook-eseményében, ugyanis az előadó személyesen is dedikálja a hallgatók frissen megszerzett fizikai példányát október 11-én, 16 órakor az MG Records Lemezboltban.

Az albummegjelenés további fejleményeiről bővebb infók ITT

VIDEÓ: Kulka János - Esti dal


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk