KULT
A Rovatból

Falhoz vág és kicsavar a Better Call Saul fináléja, hasonlóan a Breaking Badhez

Vince Gilliganék méltó módon búcsúztatják el a tévétörténelem egyik legszenzációsabb ügyvédjét, pontot téve ezzel egy fergeteges univerzum történetének végére. Kritika.

Link másolása

Hat évad után véget ért a Better Call Saul című, sokszoros díjnyertes sorozat, kétségkívül filmtörténeti műremek. Ezzel pedig 14 év után – úgy tűnik – pont került egy komplett univerzum történetének végére, amiben egy kétségbeesett kémiatanár bűnbeesését és pokolba ereszkedését (Breaking Bad), valamint egy simlis, de zseniális ügyvéd felemelkedéseit, bukásait és az ezek közötti lavírozását (Better Call Saul) kísérhettük végig. Ráadásként kitekintve a Breaking Bad másodhegedűs főhősének történetére egy egész estés filmben (El Camino).

Illetve nyomon követhettük, hogy a főszereplők ki mindenkit tettek tönkre átalakulásaik során.

Nagyon nehéz bármint írni a sorozat utolsó része után. Nehéz megfogni, hogy a remekül megkomponált utolsó epizódról érdemes-e beszámolni, ami méltó lezárása volt annak, amivel a sorozatok készítői elkényeztettek minket, vagy belekezdjünk-e abba, hogy mit jelentett a világnak és – igyekszem nem túlozni – az egyetemes kultúratörténetnek a Breaking Bad/Better Call Saul. Előrebocsátom, hogy igyekszem nem spoilerezni, de ha valaki még nem látta volna ezeket a műveket, a saját maga érdekében nézze végig, mert nem biztos, hogy egyhamar hasonlót láthat a tévében vagy a streamingszolgáltatók kínálatában.

Végül arra jutottam, hogy egy cikkben énekelni meg a két sorozat összkulturális lényegét túlságosan nagy falat lenne, így az „alapmű” Breaking Bad zsenialitásának érzékeltetésére csak annyit írnék: ez az a sorozat, aminek mellékágából, vagyis spin-offjából olyan fergeteges alkotást kreált a modern tévétörténet két legnagyobb zsenije, Vince Gilligan és Peter Gould, hogy sok kritikus véleménye szerint esélyes a „minden idők legjobb sorozata” címre. Aki pedig ezzel vitázik, az általában épp a Breaking Bad-et teszi elé.

A rákbeteg, a családja jövőéért aggódó kémiatanár kisember csetlő-botló drogkotyvasztójából az új-mexikói drogkartell egyik császárává, és eközben egy szörnyeteggé váló Walter White figuráját valószínűleg mindenki ismeri, aki az elmúlt 14 évet nem egy mosoda alatti pince mélyén töltötte, hisz a karakter egyértelműen popkulturális ikonná vált. De amennyire nem lehet pár mondatban összefoglalni a Bryan Cranston által alakított karakter, és így a sorozat lényegét, úgy nehéz szinopszist adni a Better Call Saul (a továbbiakban csak: BCS) fő lényegéről és a szereplő jelleméről is.

A Breaking Bad (a továbbiakban csak: BB) simlis ügyvédje Walt fő karaktere mellett a nézők egyik kedvencévé nőtte ki magát. Bár az alkotók minden mellékszereplővel nagyon profin bántak, és mindenki személyiségében ott volt egy komplett élet története, a színes öltönyökben harsányan sziporkázó Saul Goodmanről pontosan lehetett látni, hogy több van benne, mint egy álnéven praktizáló, kamuzsidó, miutgrász figura. Olyannyira, hogy az alkotókban már a BB alatt felmerült, hogy ebben a figurában van meg leginkább a spin-off lehetősége, a sorozat végére pedig már biztossá vált, hogy belevágnak az újabb szériába. Érdekesség, hogy eleinte – nem teljesen logikátlan módon – szűk harminc perces vígjátéki (sitcom) formátumban gondolkoztak, és állítólag Peter Gould kezdett egyre inkább egy drámai sorsot belelátni a sokszor csak felszínesen majomkodó zugügyvéd figurájába.

Ezt a sorsot pedig maximálisan ki is pörgették a BCS-ban. A sorozatban megismerjük eredeti nevén James McGill (Bob Odenkirk) korai történetét (nagyjából a BB előtt 6 évvel kezdődik a sztori), aki folyamatos harcot folytat bátyjával és az egész világgal, hogy megmutassa, ő is ér annyit, mint a felső körökhöz tartozó ügyvéd-nagykutyák. Miután Chicagóban egy jópofa, de simlis szélhámosként próbálja rongálni azt a McGill nevet, amit testvére Chuck elsőrangú ügyvédként igyekszik felépíteni, Új-Mexikóban már lenne rá esélye, hogy megmutassa rátermettségét, azonban hamar kiderül számára, hogy rajongva tisztelt bátyja minden erejével azon van, hogy bebizonyítsa: Jimmy egy javíthatatlan balhés alak. Egyfajta Lúdas Matyi karakterként főhősünk igyekszik visszavágni azoknak, akik nem hisznek benne, vagy akár hátráltatják kibontakozásában, egy idő után azonban kiderül: olyan figura ő, aki nem háromszor ver vissza a helyi Döbrögiken, hanem képes a végsőkig elmenni, hogy revansot vegyen a becsületén. Mindeközben viszont újra és újra visszacsúszik abba a szerepbe, amit az őt lenézők vagy felszínesen ismerők gondolnak róla. A karakter kevésbé végletes, ennek ellenére, de inkább: éppen ezért összetettebb, mint a lassan, de biztosan az ördöggé váló Walter White. És legfőképp:

az ő oldalán nem egy olykor élő lelkiismeretként is funkcionáló Jesse Pinkman másodhegedül, hanem egy lelki társ, Kim Wexler (Rhea Seehorn), aki viszont becsületes, vérprofi ügyvédnő létére inkább a lovat adja Jimmy/Saul alá, mintsem a "jó" út felé lökdösné.

Kim Wexler figurája az egyike azoknak, akikről a BB óta biztosan tudjuk, hogy nem szerepelnek Goodman jövőjében, így különösen izgalmas csavart kap, hogy mi történik vele, valamint két másik alap BCS-karakterrel: a mélyen belül jószívű rosszfiúval, Nacho Vargával (Michael Mando) és a mexikói drogkartell prominens családja, a Salamancák egyik legkíméletlenebb tagjával, Lalóval (Tony Dalton). Ugyanakkor a Vince Gilligan vezette írócsapat zsenialitását dicséri, hogy azokért a szereplőkért is tövig rágjuk a körmünk, akikről a BB-ből pontosan tudjuk már, mi lesz a sorsuk.

Közéjük tartoznak olyan hibátlanul eltalált karakterek, mint a mindenki elintézőemberének számító, majdnem mindig érzelemmentesnek tűnő Mike Ehrmantraut (Jonathan Banks) és a sorozattörténelem egyik leghidegrázósabb negatív szereplője, Gustavo Fring (Giancarlo Esposito), akinek egy „Jónapot, uram!” köszönésétől is fel tud állni a szőr a karunkon. Mellettük tényleg már csak ínyenc jutalom, hogy láthatjuk a kábszerellenes ügynökök fenegyerekét, Hank Schradert (Dean Norris) és társát, Gomezt (Steven Michael Quezada), és persze egy dramturgiailag remekül megkomponált ponton magát Walter White-ot (Bryan Cranston) és Jesse Pinkmant (Aaron Paul) is. Így a szemünk előtt egyszerre épül fel Jimmy McGill/Saul Goodman karaktere, valamint a BB-ből jól ismert alvilág részletei.

És ami már a Breaking Badben is történelmi vállalás volt, azt a BCS-ban Gilliganék tökélyre fejlesztik: minden annyira aprólékosan, pontosan és mindeközben feszültséggel telve van felépítve, hogy a lassú snittek, olykor 10-15 percesre épített jelenetek ellenére sem tudjuk elunni magunk, épp ellenkezőleg: egy fénymásolóban egy mázsányi papírral pepecselés vagy fahéjas-krémes tekercsek kenegetése közben is lélegzetünket visszafojtva figyelünk a képernyőre. Mindenezeket a képsorokat pedig sokszor olyan (a BB-ben már valamelyest megszokott) kameraszögekből nézzük, amik néha öncélú operatőri művészkedésnek tűnnek, de minden egyes képkockának garantáltan minden esetben megvan a maga oka és célja. Ahogy a felhasznált zenéknek, egy-egy kósza szövegtévesztésnek, egy leeső fagyitölcsérnek – tényleg mindennek.

Ezért van az, hogy ha néha lassúnak, túl kimértnek is tűnik a sorozat, egy pillanatig sem tudunk neheztelni rá, mert figyelmünk minden egyes másodpercét meghálálja.

Az utolsó (a két részre bontott hatodik) évadban aztán egyre komolyabb főszerepet kap a sorozat eleje óta nyomokban már meglévő jövőbeli történetszál: a sorozat sztorijából adódóan nem spoilerezek nagyot, ha elárulom, hogy Saul Goodman a BB azon karaktereinek egyike, aki úgy-ahogy megússza a Walttal való együttműködést, így a Better Call Saul kisebb (ám annál hangsúlyosabb) részben azt mutatja meg, hogyan tud boldogulni és meg tud-e maradni teljesen átlagembernek az egykor a világot a lábai előtt tudó ügyvéd. Ahogy omahai életét, és immár harmadik személyiségének történéseit egyre jobban megismerjük úgy kezdenek kiütközni a nyilvánvaló ellentétek mellett rokon vonásai a BB fő szereplőjével. Így vonul be Walter White után Saul Goodman is az egyetemes kultúratörténet legizgalmasabb és legösszetettebb karakterei közé.

És ennél a pontnál bukik ki az, hogy kicsit csaltam a címadással, hiszen sokkal többet foglalkoztam magával a szériával, mint annak záró részeivel. Ennek oka pedig rendkívül egyszerű: az utolsó részekről nagyon nehéz spoilermentesen beszélni. Amik a tények: ezek az epizódok az előzményeknél sokkal többet foglalkoznak a BB utáni korszakkal, ahol Jimmy/Saul ezúttal egy Gene Takavic nevű pékségi dolgozóként próbál fekete-fehér képsorokon megbújni a törvény elől a nebraskai Omahában, teljes kettősséggel viseltetve egykori élete iránt. A sztori előrehaladtával pedig egyre nyilvánvalóbb lesz:

három ember harca folyik a szemünk előtt, még ha egy testben is, és a legutolsó pillanatokig kell várnunk, hogy kiderüljön: melyikük tud életképesen alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez.

Akármilyen keveset is árulunk el a Better Call Saul fináléjáról, azt mindenképp le kell szögeznünk, hogy a sorozat gyönyörűen, meghatóan és lélegzetelállítóan izgalmasan búcsúzik a karakterektől és az egész világtól, amit felépített. Az utolsó részekben sorban kapjuk azokat a jeleneteket, amik könnyen lehet, a filmtörténet klasszikusai közé kerülnek. És ez így is van rendjén attól a sorozatuniverzumtól, ami meg merte és meg tudta mutatni a világnak, hogy a zsenialitás akkor is zsenialitás, ha 5-6 évadon át, 50-60 perces adagokban érkezik.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Azért forgatta egyszerre az Avatar folytatásait James Cameron, hogy elkerülje a „Stranger Things-hatást”
Még a koronavírus-járvány alatt is kapott különleges engedélyt az új-zélandi kormánytól, hogy hat hónap után folytathassák a forgatást, még mielőtt túl sokat nőttek volna a gyerekszínészek.

Link másolása

James Cameron azt nyilatkozta, hogy azért forgatta egyszerre az Avatar folytatásait, hogy elkerülje a Stranger Things-hatást, azaz hogy túl sokat nőjenek a gyerekszínészek két film között - mondta a rendező az Entertainment Weeklynek.

A víz útja ugyanis több gyerekkaraktert is bemutat: Trinity Jo-Li Bliss 7 évesen kapta meg Tuk szerepét, most pedig már 13, a most 18 éves Jack Championt pedig 12 évesen castingolták. Mivel a gyerekek "úgy nőttek, mint a gomba", a második és harmadik részt, valamint a negyedik első jeleneteit egyszerre forgatták le. Volt, hogy délelőtt a második film jeleneteit vették fel, délután pedig már a harmadikon dolgoztak.

Szerencsére a koronavírus-járvány miatt sem kellett több hónapra leállniuk, Cameron ugyanis különleges engedélyt kapott Új-Zéland kormányától, hogy pár kulcsszereplővel (köztük Championnal) hat hónap után újra dolgozni tudjanak, még mielőtt túl sokat nőne.

"Hiába szeretem, a Stranger Things-hatás része, hogy bár még középiskolásokat játszanak, mindenki 27 évesnek néz ki" - nyilatkozta a sorozatról.

A film egyik 14 éves na'viját viszont a 73 éves Sigourney Weaver játssza: a színésznő sem tudta elsőre elképzelni, hogyan fog ez működni. Az idejét főként a gyerekszínészekkel töltötte.

"Elhatároztam, hogy mindenben utolérem a gyerekeket, akik tele vannak végtelen energiával és rugalmasággal. Nagyon örülök, hogy kialakult a mi saját bandánk" - nyilatkozta Weaver.

A harmadik Avatar-film várhatóan 2024-ben kerül a mozikba, a negyedik 2026-ban, az ötödik 2028-ban.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
Meghalt Kertész Ákos
A Kanadában élő Kossuth- és József Attila-díjas író 90 éves volt.
Fotó: Facebook/KMHírlap - szmo.hu
2022. december 22.


Link másolása

Meghalt Kertész Ákos, Kossuth-díjas magyar író - közölte a Kanadai Magyar Hírlap Facebook-oldalán.

Kertész Ákos 1966–1992 között a Mafilm dramaturgja, forgatókönyv- és dialógusírója volt, ahonnan 60 évesen vonult nyugdíjba. 1994 és 1997 között az Élet és Irodalom című hetilap szerkesztője és főmunkatársa volt.

2012. február 29-én Kanadába költözött, menekültstátuszt kért, mivel elmondása szerint az Amerikai Népszavában 2011. augusztus 29-én közölt cikke megjelenése óta állandóan zaklatták és megfenyegették Magyarországon.

Kertész kisregényei és elbeszélései a hatvanas évektől fogva jelentek meg, első regénye, a Sikátor pedig rögtön átütő siker lett, amit csak fokozott az 1971-es Makra, máig talán legismertebb műve.

Kertész számos díjat, kitüntetést vehetett át pályája során.

A József Attila-díjat megkapta 1972-ben és 1974-ben is, a Magyar Érdemrend tisztikeresztjét 1992-ben ítélték neki oda. Később megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét is, 2008-ban pedig Kossuth-díjas lett

- foglalta össze a Magyar Hang.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Cigányozik, buzizik, de „érzékenyít” is a A Nagy Fehér Főnök, az RTL+ saját gyártású produkciója
A dramedy műfajának megfelelően egyszerre szórakoztat és ad át mélyebb mondanivalót a produkció, amiben a legnagyobb sztárok minden szinten odateszik magukat. Kritika.
Malinovszki András - szmo.hu
2022. december 20.


Link másolása

Azt már egy korábbi cikkünkben megénekeltük, hogy legyen akármilyen megosztó Zámbó Jimmy személye és a művészete is, A Király című sorozat nagy feladatot vállalt magára. Egyszerre egyfajta sors- és szociodráma, életrajzi-fikciós alkotás, és a 80-as, 90-es évek vadszocialista, majd -kapitalista Magyarországának hiteles bemutatója. És ezt a lécet ráadásul meg is ugorja! (Cikkünk megjelenése óta ráadásul még tovább emelte a tétet.)

Nos, az RTL másik saját gyártású, fizetős platformra szánt nagyszabású sorozata, A Nagy Fehér Főnök hasonlóan merész. A dramedy műfaj egyszerre fajsúlyos és vicces volta ellenére szeretné megmutatni a XXI. századi magyar kisvárosi lét nehéz, nyomorúsággal és főleg előítéletekkel teli világát úgy, hogy megoldási javaslatot is kínál arra, hogyan lehet ezt a létállapotot túlélni – akár még jól is érezni magunkat benne.

Az alapsztori szerint Csikós Nándit (Lengyel Tamás), az élet rossz végén álló vidéki kisembert éppen kirúgják a munkahelyéről – szerinte rasszista megjegyzés miatt, valójában mert egy tróger. Ezután nem sokkal meghívják Nádai Anikó talk-showjába (gyönyörű RTL-es cameo), ahol szembesül vele, hogy öccse, Ottó immár a húga, Brigi (Rujder Vivien). (Eközben látjuk a fél falut, ahogyan a showt nézik kora este, ami miatt a filmbeli csatornát valószínűleg jól megbüntetik oda nem illő tartalom miatt, de ez mellékes, a sorozat sem tér ki rá, csak gondoltam, megemlítem, hol élünk.)

A sokk hatására hősünk a kamerák előtt veri meg testvérét válogatottan durva (hálistennek kellően és hitelesen szókimondó) szitkozódás közepette, majd még jobban kitagadja, mint amennyire addig tette. Briginek viszont eltökélt szándéka, hogy visszatér szülőhelyére, azaz együtt fog lakni bátyjával, innentől pedig futószalagon jöhetnek a konfliktusok. Főleg mivel kettejük mellett ott van Nándi fia, a sokkal elfogadóbb (bár nagy lelki hullámvasutat megjáró) Botond, és volt felesége, a talán még kirekesztőbb Rita. Emellett Nándi tartozik a helyi maffiózónak és bandájának, erre pedig már csak finom ráadás a válogatott kocsmatöltelék csapat, a főhős egyetlen kvázi menedéke nem épp polgári élete elől. (A további főbb szerepekben olyan színészeket látunk – a teljesség igénye nélkül –, mint Ötvös András, Fekete Zsolt, Pápai Rómeó, Gáspár Tibor és Farkas Franciska.)

Adott volna minden, hogy egy bugyuta sitcommá silányítsák az alaphelyzetet, de szerencsére a Tasnádi István fémjelezte írói csapatnak ennél több volt a gondolata.

Aprólékosan összeszedték, mennyi valódi problémát lehet bemutatni ezeken a szituáción és az adott karaktereken keresztül, és a sorozat több mint fele után úgy tűnik, elhatározták, hogy ezt következetes szocioábrázolással végig is viszik. Amilyen társadalmi sajátosságokat és problémákat egy mai magyar falu/kisváros életén keresztül be lehet mutatni, azt a történet igyekszik maradéktalanul megtenni. Romák, melegek, munkanélküliek, a társadalom perifériáján lévők – A Nagy Fehér Főnök az összes ziccert nagyon szépen előkészíti, és a legtöbb gólt be is rúgja. Finom bónuszként olyan társadalmi csoportok „kisebbségivé” válásának lehetőségét is felvillantja, mint az értelmiség vagy a toleráns liberálisok.

Gyorsan hozzá kell tenni, hogy nem tudná ezt megtenni, ha nem lenne hozzá egy remek színészgárdája, élén a manapság egyik legfoglalkoztatottabb, és minden szerepében brillírozni képes Lengyel Tamással. A nagyobb hangú, mint amennyire éles eszű, félig a periférián tengődő „egyszerű” srác karaktere persze ismerős lehet korábbi pályafutásából, de sem a forgatókönyv, sem maga Lengyel nem engedi meg, hogy itt is A mi kis falunk karikatúraszerű Gyuriját kapjuk. Helyette Nándi egy hús-vér figura, emberi gyengeségekkel, vállalhatatlan beszólásokkal, de részről-részre kibontakozó, ügyesen felépített karakterfejlődéssel. (Talán nem spoiler elárulni, hogy arra nem lehet egy komplett, nyolcrészes sorozatot felhúzni, hogy a szalonnáci karakter minden epizódban bucira veri nővé operált testvérét – még ha sajnos a magyar valóságban el is tudunk képzelni hasonló élethelyzetet.)

Rujder Vivien szépen alakítja a nagyon is nőies, de tökéletesen határozott (a sorozat egy pontján mókás öndefiníciója szerint: „tökös”) transznemű testvért. Az nem az ő hibája, hogy a forgatókönyv néha kicsit „elszáll”, és a bizonytalan, a nőiességével még mindig sokszor csak ismerkedő karakter bizonyos szituációkban indokolatlanul kiemeli, olykor kicsit ki is használja új testi adottságait. Itt, és még néhány szituációban (pl. Botond néha követhetetlenül gyors színeváltozásaiban vagy a közösség papjának látványosan semmitmondó karakterében), a sorozat kissé felszínes és elnagyolt tud lenni, de az ezeknél sokkal finomabb karakterábrázolások kárpótolnak.

Olyan dolgokra gondolok itt, mint például az „integrálódott” roma karakter, aki – olykor bizony szomorú és megható módon – rezignáltan azonosul, sőt: ért egyet a társak rasszista megnyilvánulásaival. (Azt sem az „arcunkba tolják”, hanem igyekeznek finoman érzékeltetni, hogy Zoli egyszersmind az egyetlen igazán életképes és magával leginkább rendben lévő figura a „többségi” környezetben.) De A Nagy Fehér Főnökig kellett várni arra is, hogy egy sorozat értelmesen és hitelesen tudja bemutatni, a pezsgő nagyvárosba felkerülő vidéki figuráját. A kínzóan rossz TV2-s Bödörék után végre nem Stohl András Szeszélyes évszakokba is kevés, kínos eszetlenkedését látjuk, hanem az első részben Lengyel Tamás nagyon finom, apró mozdulatokban megmutatkozó óvatosságát, bizonytalanságát az addigi életterétől merőben szokatlan környezetben. A néha harsány vígjátéki elemek mellett ezek szolgáltatják a dramedy drámai részét és meglehetősen erős szocioábrázolását.

A sorozat színvonalának említésekor az sem elhanyagolható, hogy (A Királlyal együtt) végre eljött a magyar sorozatokban is a „lassulás” korszaka. Azaz amikor a készítők egy jelenetet nem csak ötlettelenül az orrunk elé dobnak, hanem – olykor kifejezetten szép és érzéketes képeken keresztül – tisztességesen fel is építik, ezáltal adva súlyt a mondanivalónak. Az ilyen megoldások akár öntudatlanul és belénk ivódnak, és sokat tesznek hozzá a befogadáshoz – nem mellékesen értelmes, felnőtt emberként kezelik a nézőt, ami hálás dolog a mai tévés kínálatban.

Az már a nyolcrészes sorozat felén túl is látható, hogy A Nagy Fehér Főnök nem szűkölködik drámában és mélyebb gondolatokban, de ha hinni lehet az itt-ott elcsípett készítői félmondatoknak, ennél komolyabb fordulatok is jönnek. Ez a sorozat nem ajánlott annak, aki azt gondolja, hogy „végre jól megkapják a cigányok/buzik/zsidók/libsik” egy magyar produkcióban, de azoknak sem feltétlenül, akik arra várnak, hogy a nyolcadik rész végére minden, egykor szélsőséges és gyűlölettel teli figura belép a TASZ-ba (vagy akár a Roma Komába). De aki fajsúlyos témákat nézne jó magyar mozgóképes alkotásban, és eközben akár még időnként röhögne is egyet a különféle társadalmi rétegek csetlés-botlásain, bátran vágjon bele A Nagy Fehér Főnökbe – meg fogja hálálni a sorozat.

A Lengyel Tamással készült interjúnkat itt tudjátok elolvasni:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
Agatha Christie is csettintene egyet, annyira csavaros lett a Tőrbe ejtve folytatása
Daniel Craig habókos, de zseniális Benoit Blanc-ja végérvényesen bevonult a filmtörténelem nagy detektívjei közé, Az üveghagyma pedig éppolyan jó, mint az első rész. Spoilermentes kritika.

Link másolása

Az már biztos, hogy Rian Johnsonnál manapság senki nem érzi jobban a klasszikus értelemben vett krimizsánert, a gyilkos kilétét megfejtős fajtát.

A 2019-es Tőrbe ejtve folytatását, Az üveghagymát látva legalábbis könnyedén megfogalmazódhat bennünk, hogy ilyen körmönfont sztorikat a krimi nagyasszonya tudott csak letenni anno az asztalra.

Így méltó örökösre talált a műfaj rajongóbázisa Johnson személyében, aki egyébként mindig szeretett játszani a műfajokkal. Első filmje, a 2005-ös Beépülve például a noirt ötvözte az iskolában játszódó tinifilmekkel, a 2008-as Szélhámos fivéreket pedig nem is nagyon lehet hova besorolni, hiszen egyszerre volt vígjáték, krimi, dráma, valamint romantikus és akciófilm. A 2012-es Looper – A jövő gyilkosában már az időutazós science fiction zsánerébe vegyítette bele a krimit, eddigi legmegosztóbb és legnagyobb szabású filmjével, a 2017-es Star Wars – Az utolsó Jedikkel pedig egy kellemeset reformált az addig hasonló panelekből építkező messzi-messzi galaxison.

S vajon hova lehet még építkezni egy Star Wars-film megrendezése után? Nos, 2019-ben a Tőrbe ejtvével Johnson megmutatta, hova. A sztárparádés „whodunit”-, avagy „kitette”-film többek között Daniel Craig, Ana de Armas, Chris Evans, Jamie Lee Curtis, Don Johnson, Toni Collette, Michael Shannon és Christopher Plummer segedelmével mutatta meg, hogy 20 évvel az ezredforduló után is van még kraft ebben a loporolnivaló műfajban, amennyiben egy körmönfont és kiismerhetetlen forgatókönyv áll rendelkezésre.

Márpedig Rian Johnson piszok jó író. Oscarra is jelölték a szkriptjét 2020-ban (az Akadémia szerint azonban az Élősködőké jobban sikerült…).

Nem mellesleg a 40 millió dolláros költségeire összeszedett a világ mozijaiból 312,8 milliót még pont a Covid kirobbanása előtt, szóval a kasszasikerlét sem maradt el.

S hogy a második részt, Az üveghagymát miért nem a mozikban láthatjuk? Nos, a gyártó stúdió, a Lionsgate fejesei a Tőrbe ejtve meglepő népszerűsége ellenére úgy döntöttek, nem ők fejik tovább Johnson remekét, hanem piacra dobják a franchise-t: így került a legtöbbet ígérő Netflixhez potom 450 millió dollárért. Ők viszont kapásból két folytatást kezdtek el fejleszteni Johnsonnal, így Benoit Banc biztosan kap még minimum egy epizódot, amelyben kedvére nyomozhat. Néhány országban (Németország, Spanyolország, Nagy-Britannia, Írország, USA) mozis premiert is kapott a film, magyarországi forgalmazóval sajnos azonban nem született megállapodás, ezért nekünk nélkülöznünk kell a nagyvásznat.

Persze ez nem von le semmit Az üveghagyma értékéből, a tévében is rendkívül hatásos, noha nyilvánvalóan a látványra is kellőképp odafigyeltek az alkotók.

Mintha ezúttal több pénz állt volna rendelkezésre (pedig a hivatalos adatok szerint épp annyi, mint az első résznél: 40 millió dollár).

A sztori szerint Benoit Blanc (Craig) kap egy rejtélyes dobozt, ami egy meghívót rejt az excentrikus milliárdos Miles Bron (Edward Norton kellemesen tenyérbemászó) egzotikus görög magánszigetére egy jó kis gyilkos játékra. A többi vendég Bron baráti köréből kerül ki: akad itt exmodell divattervező (Kate Hudson) és az asszisztense (Jessica Henwick), YouTube-sztár (Dave Bautista) és a szexi barátnője (Madelyn Cline), egy Milesnak dolgozó tudós (Leslie Odom Jr.), Connecticut kormányzója (Kathryn Hahn), valamint egy titokzatos nő (Janelle Monáe), akinek nem is kellene ott lennie.

Csodabogarak találkozója lett tehát a gyilkos hétvége, ami természetesen nem úgy alakul, ahogy Miles szerette volna. Ennél többet elárulni a cselekményről azonban vétek lenne, hiszen Rian Johnson forgatókönyve folyamatosan átver minket.

Le a kalappal hát azelőtt, aki a nagy leleplezések előtt összerakja magában a hogyanokat és miérteket.

Az üveghagyma más hangulatot áraszt magából, mint az első rész: a borongós massachusettsi kúria után ezúttal a napfényes tengerparton zajlanak az események, a látvány viszont ezúttal is pazar. Miles Bron modern villája láttán legalábbis nem csodálkoznánk, ha a production designer Rick Heinrichsnek is kijárna egy Oscar-jelölés. Tökéletes terep egy jó kis gyilkossághoz. Mert annyit azért elárulhatunk, hogy gyilkosság történik, még jó hogy, hiszen egy Tőrbe ejtve-filmről beszélünk.

Az első rész egyik nagy erénye volt a remek szereposztás, ez pedig Az üveghagymára is érvényes, hiszen ezúttal is egy kiváló sztárgárda gondoskodik a szórakoztatásunkról.

Közülük is kitűnik a csodás Janelle Monáe (most az ő karaktere kapta azt a kitüntető figyelmet, mint amit Ana de Armasé az első részben), valamint Daniel Craig, aki talán most még jobb, mint amilyennek három éve láthattuk. Ráadásul magáról Benoit Blanc-ról is sokkal többet tudunk meg, közelebb kerülünk hozzá, többek között egy kiváló cameónak hála, amikkel egyébként nem fukarkodik a film: érdemes figyelni, milyen nagy nevek tűnnek fel apróbb szerepekben (az egyikük épp egy magyarországi forgatásról ruccant át egy napra a stábhoz). De Kate Hudsont és a ritkán filmező Edward Nortont is öröm nézni.

Természetesen adódik az összehasonlítgatás az első résszel: jobb vagy rosszabb Az üveghagyma? Meg lehet ismételni azt a zsenialitást, amivel a Tőrbe ejtve varázsolta el a „kitette” szubzsáner megszállottjait? Nos, igen is meg nem is, de nem ez a lényeg. Az üveghagyma a saját jogán, a saját erejéből jó film, nincs szüksége az előzményekre. Épp ezért legyen elég annyi, hogy a maga nemében mindkét alkotás egészen kiváló, és mindkettőtől megkapjuk azt, amiért a krimit imádni lehet: ütős, fordulatos sztori, hús-vér karakterek, érthető és átélhető motivációk, kifogástalan kiállítás. Az év egyik legjobb filmélménye, ennyi.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk