hirdetés

KULT
A Rovatból
hirdetés

10 emlékezetes hidegháborús film

Van közte örökzöld James Bond-film, felejthető sablonos akciómozi és mai szemmel is nagyon izgalmas politikai krimi.

Link másolása

hirdetés

Az ukrán válság és a krími események hatására az utóbbi hetekben ismét az érdeklődés fókuszába került Oroszország és a Nyugat viszonya, amelynek kapcsán mind a szakértők, mind a politikusok gyakran felidézték a hidegháború éveit. A honvédelem.hu szubjektív tízes összeállításában a kétpólusú világrendszer mára már szinte elfeledett légkörét idézzük fel néhány emlékezetes film segítségével.

1. A mandzsúriai jelölt

Eredeti cím: The Manchurian Candidate

Megjelenés éve: 1962

Rendezte: John Frankenheimer

hirdetés

Főszereplők: Frank Sinatra, Laurence Harvey, Janet Leigh, Angela Lansbury, Henry Silva

Vajon mi történt Raymond Shaw (Laurence Harvey) alakulatával Koreában? Hiába kaptak meg minden létező kitüntetést hősiességükért, a szakasz több tagját is szörnyű rémálmok kínozzák, és homályosan embertelen, beteges kísérletek emléke kísérti őket. Bennett Marco (Frank Sinatra) nyomozni kezd, és titokzatos, az emberi agy manipulálására irányuló kísérletek, illetve bűntények nyomaira bukkan, amelyek a titkosszolgálatok és a nagypolitika világába vezetnek. A mandzsúriai jelölt egyszerre thriller és keserű szatíra, amelyet a legtöbb internetes összeállítás minden idők legjobb két-három hidegháborús filmje közé sorol, méghozzá méltán. Sajnos Hollywood 2004-ben megpróbálkozott egy remake-kel, amely azonban Denzel Washington és Meryl Streep ellenére sem ért az eredeti nyomába.

1mandzsuria

2. Oroszországból szeretettel

From Russia With Love

1963

Rendezte: Terence Young

Főszereplők: Sean Connery, Daniela Bianchi, Pedro Armendáriz, Lotte Lenya, Robert Shaw

Pár ritka kivételtől eltekintve tulajdonképpen szinte az összes James Bond-filmet felsorolhatnánk a sorozat hőskorából, hiszen a 007-es ügynök annak ellenére is a hidegháborús korszak egyik ikonja, jelképe volt, hogy Pierce Brosnannek és Daniel Craignek köszönhetően a sorozatot az alkotók sikerrel rebootolták, és a mai nézőknek már nem feltétlenül agyafúrt szovjet ügynökök jutnak eszébe Bondról. A sok közül általunk önkényesen kiválasztott Oroszországból szeretettel a széria egyik legsikeresebb darabja volt a maga idejében. A történet szerint a 007-esnek egy szovjet nagykövetségről kell ellopnia egy titokzatos dekódert – a KGB azonban még az ő eszén is túljár. Maga a film egyébként klasszikus Bond-mozi Sean Conneryvel: a maiakhoz képest kissé lassú és szögletes, de mindenképpen örökzöld darab.

kinopoisk.ru

3. Dr. Strangelove, avagy rájöttem, hogy nem kell félni a bombától, meg is lehet szeretni

Dr. Strangelove Or How I Learned To Stop Worrying And Love The Bomb

1964

Rendezte: Stanley Kubrick

Főszereplők: Peter Sellers, George C. Scott, Sterling Hayden, Keenan Wynn, Sam Pickens

Stanley Kubrick éjfekete szatíráját a kritikusok többsége minden idők legjobb és legemlékezetesebb hidegháborús filmjének tartja, és egyben a különc rendező egyik legkerekebb munkájának is – méltán. A filmben egy őrült amerikai tábornok, a beszédes nevű Jack D. Ripper (Sterling Hayden) válik elszabadult hajóágyúvá, és indít a saját szakállára támadást a Szovjetunió ellen, amit aztán az egyaránt tehetetlen balfékként ábrázolt washingtoni és moszkvai vezetés nem is képes megakadályozni. De a végén még az atomháborúnak is meglátják a napfényes oldalát… Mondani sem kell, Kubrick filmje rengeteg vitát váltott ki, de a pengeéles, abszurd elemekben is bővelkedő alkotás ma már Hollywood örök klasszikusai közé tartozik.

3strangelove

4. Háborús játékok

War Games

1983

Rendezte: John Badham

Főszereplők: Matthew Broderick, John Wood, Dabney Coleman, Ally Sheedy, Dennis Lipscomb

Amikor a hidegháborús hangulat betör a középiskolások mindennapjaiba, ráadásul a frissen meghirdetett csillagháborús doktrína futurisztikus szellemiségében – röviden így lehetne jellemezni a Háborús játékok alapszituációját. David Lightman (Matthew Broderick) igazából semmi rosszat nem akart, de véletlenül olyan számítógépes program került hozzá, amely összekötötte őt a Pentagonnal, és nem tudván, mit csinál, nemzetközi patthelyzetet idézett elő, pedig csupán játszani akart egyet. Mint látható, a Háborús játékok teljesen elrugaszkodott a valóságtól, de ennek ellenére is védjegyszerű 80-as évekbeli alkotás – egy letűnt korszak emléke, amely videón Magyarországon is közkézen forgott, és meglehetősen népszerű volt annak idején.

4haborusjatek

5. Vörös hajnal

Red Dawn

1984

Rendezte: John Milius

Főszereplők: Patrick Swayze, Charlie Sheen, Lea Thompson, C. Thomas Howell, Darren Dalton

John Milius sosem számított Hollywood tekintély- vagy tabutisztelő rendezői közé, így a Vörös hajnal már a maga idejében is rengeteg vitát váltott ki. A film egy alternatív valóságban játszódik, ahol az Egyesült Államok a NATO szétesése után gyakorlatilag egyedül maradt a kommunista blokkal szemben. Mexikóban vörös puccs történt, és egy szép napon az amerikaiak arra ébrednek, hogy szovjet katonák intéztek támadást az ország ellen. Ebben a helyzetben pedig nem lehet mást tenni, mint bevenni magukat a vadonba, és partizánakciókkal gyengíteni az ellenfelet… Az érdekes gondolatkísérlet a kasszáknál is működött, noha az amerikai liberális kritikusok szabályosan Milius vérét kívánták a film után. Érdekesség, hogy 2012-ben készült egy kevésbé ütős remake is, amelyben Amerika közös orosz−észak-koreai agresszió áldozata lesz, ez azonban elég csúnyán megbukott.

5voroshajnal

6. Nincs kiút

No Way Out

1987

Rendezte: Roger Donaldson

Főszereplők: Kevin Costner, Gene Hackman, Will Patton, Sean Young, George Dzundza

A Nincs kiút kifejezetten agyafúrt politikai krimi, illetve kémfilm, amely egy szerelmi konfliktusból kiindulva mutat be egy elképzelt szituációt a 80-as évek hidegháborús pszichózisában leledző Pentagonjában. A korrupt, veszélyes védelmi miniszter (Gene Hackman) összekötőjeként a fiatal tiszt, Tom Farrell (Kevin Costner) kerül viszonylag gyorsan szorult helyzetbe, amiből lehetetlennek tűnik kivágnia magát – azt pedig spoilerezés nélkül is elárulhatjuk, hogy a végig roppant hatásos, rideg és feszült atmoszférájú film a végén az egyik legváratlanabb és legbriliánsabb csavarral szolgál, amit csak valaha kiagyaltak Hollywoodban. Kötelező néznivaló.

6nincskiut

7. Vasmadarak II.

Iron Eagle II

1988

Rendezte: Sidney J. Furie

Főszereplők: Louis Gossett Jr., Mark Humphrey, Stuart Margolin, Alan Scarfe, Sharon Brandon

A Vasmadarak II. nem azért került be ebbe az összeállításba, mert annyira jó film, hanem mert ez a mozi – például a vele nagyjából egyszerre bemutatott, „civil vonalon” mozgó, Schwarzenegger-féle Vörös zsaruval egyetemben – már azon hullámba tartozott, amikor az amerikai filmkészítőket is megcsapta a glasznoszty és a peresztrojka szele. A videotékás klasszikus első Vasmadarak folytatásában amerikai és szovjet vadászpilóták, illetve szárazföldi egységek egy titkos akció keretében közösen lépnek fel egy fiktív közel-keleti állam ellen, amely mindkét szuperhatalomra veszélyt jelent. A film meglehetősen naiv és olyan egyszerű, mint a faék, de éppen emiatt rejlik benne valami sajátos báj, és kétségtelenül jellemző kordokumentum – a különböző televíziós csatornákon néha még manapság is bele lehet botlani.

7vasmadarak

8. Vadászat a Vörös Októberre

The Hunt For The Red October

1990

Rendezte: John McTiernan

Főszereplők: Sean Connery, Alec Baldwin, Scott Glenn, Sam Neill, James Earl Jones

Mi történik, ha 1984-ben, a „reaganomics” éveiben hirtelen megindul Amerika felé a legmodernebb fejlesztésű, nukleáris fegyverekkel is bőséggel felszerelt szovjet tengeralattjáró? Nyilván kitör a pánik, és még a kiváló Jack Ryan (Alec Baldwin) ügynöknek sem hiszik el, hogy a Vörös Október kapitányának, Marko Ramiusnak (Sean Connery) nem az esze ment el, és valójában nem támadást tervez, hanem át akar állni az ellenfélhez… A Tom Clancy regényéből forgatott pörgős, izgalmas és kiváló színészi alakításokkal is emlékezetessé tett Vadászat a Vörös Októberre kétségtelenül az egyik legemlékezetesebb hidegháborús akciófilm, amely nem mellesleg kora egyik legsikeresebbje is volt, több mint 200 millió dollárt termelt a kasszáknál. Minden alappal: lassan negyedszázaddal később is egyértelműen a legjobb Jack Ryan-film, pedig később olyanok követték, mint a Férfias játékok vagy a Végveszélyben.

8vorosoktober

9. Tizenhárom nap – Az idegháború

Thirteen Days

2000

Rendezte: Roger Donaldson

Főszereplők: Kevin Costner, Bruce Greenwood, Steven Culp, Dylan Baker, Henry Strozier

Ugyan 145 perces hossza nem tette éppen nézőcsalogatóvá, a Tizenhárom nap kétségtelenül az egyik legszínvonalasabb politikai thriller, amit az elmúlt két évtizedben forgattak Hollywoodban. Erre persze már maga a téma is predesztinálja, hiszen Roger Donaldson mozija a hidegháború legfeszültebb két hetéről, az 1962-es kubai rakétaválságról mesél, amikor a világ szó szerint egy gombnyomásnyira került attól, hogy a két szuperhatalom kietlen, radioaktív sivataggá rakétázza egymást. Kiváló arányérzékkel elkészített, felesleges szájbarágástól mentes, relatív hosszúsága ellenére is végig érdekfeszítő film készült. Mindenképpen érdemes megnézni, és ez a művelet néhány éves szünetekkel akár rendszeresen is simán megismételhető.

9ideghaboru

10. Jó estét, jó szerencsét!

Good Night And Good Luck

2005

Rendezte: George Clooney

Főszereplők: David Strathairn, Robert Downey Jr., George Clooney, Jeff Daniels, Patricia Clarkson

Vajon miért rúgták ki a légierőtől Milo Radulovichot, és miért titkosították az ügy részleteit az 50-es évek elejének paranoiás, mccarthyzmustól kellemetlen levegőjű Amerikájában? És ki állhat az esetet tévéműsorában bemutató Edward R. Murrow (David Strathairn) ellen kezdődő boszorkányüldözés hátterében? George Clooney bátor, izgalmas filmjének középpontjában a 20. századi amerikai történelem egyik sötét fejezete, a minden bokorban kommunistákat sejtő, emberi jogokra fittyet hányó Joseph McCarthy szenátor dominálta korszak visszaélései állnak. A téma politikai érzékenységére jellemző, hogy a filmet ugyan jelölték a legtöbb amerikai filmdíjra, ám e jelölések nagyobbik részét aztán nem tudta tényleges elismerésre váltani. Viszont mindössze 7 millió dollárból készült (fekete-fehérben), és ennek a nyolcszorosát termelte ki a mozipénztáraknál.

Ha tetszett a lista, nyomj egy lájkot!


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
KULT

Mardoll a rap Oszvald Marikája – X-Faktor, 2. élő show

Eddig tudtam nevetni a mentorokon, de most már legtöbbször csak irritálnak. Kritika.

Link másolása

hirdetés

Igen, eljutottam arra a pontra, hogy egyszerűen idegesít, ahogy a mentorok egymás szavába vágva próbálják letolni a torkunkon magukat és a versenyzőiket. Néha tényleg úgy érzem magam, mint a piacon, ahol kofák veszekednek a vevőért. Ami sokszor akkor is elriaszthatja a "vevőt", ha amúgy az áru esetleg tetszik.

Csak akkor támogatom, hogy Miller Dávid minden adás elején énekeljen, ha utána a mentorok értékelik. A mostani produkciója szerintem nem ért széket. Szerencsére nem hagyták kibontakozni, de szerintem 20 másodpercig bőven elég azt hallgatni, hogy „süt a nap”.

Azért ide teszem nektek a klipjét, mert gonosz vagyok.

Miután az első élő show végén harmadolták a mezőnyt, mostanra a székek száma is csökkent, így immár csak három versenyzőt juttathattak tovább a mentorok, a maradék ötöt odadobták a mókusok elé.

Miller Dávid ezután alaposan rám ijesztett. Megtudhattuk, hogy anyukája ott van a stúdióban. Ha esetleg valaki nincs otthon annyira a celeb családfákban, Ullmann Mónikáról van szó, és hát egy ilyen bejelentés után az ember érthetően aggódni kezd, hogy netán anyuci is dalra fakad.

hirdetés
Szerencsére nem tette, bár már láttam lelki szemeim előtt, ahogy elénekli, hogy „Írtam a fiamnak egy dalt”.

Ehhez képest az RTL-nek még egy vágóképet sem ért meg, hogy „itt a műsorvezetőnk celeb anyukája”.

A mentorok egész visszafogottan öltöztek. (Az, hogy Alex haja sötétpiros, és egy kettétört, piros szívecskét rajzoltak a halántékára, nála teljesen normális és visszafogott.)

A múltkor Adél, Alex és Peti extravagáns volt, Laci visszafogott. Nyilvánvaló, hogy akkor ma Lacinak kellett vicces ruhát felvenni: kanárisárga zakót húzott. Alex el is nevezte kollégáját Dáridó Lacinak, és én el is képzeltem Csocseszt Laci gúnyájában. Jól állt neki.

Újítás: megmutatták a múlt hétről a mezőny hátsó traktusában hogyan alakultak a szavazatok százalékban. A 4 továbbjutóról ugyan nem árulták el, melyik fantomkép kit rejt, de az kiderült, és Dávid ki is hangsúlyozta, hogy Tóth Roland csupán fél százalékkal kevesebb szavazatot kapott, mint az utolsó bennmaradó versenyző.

A meszidzs az, hogy mindenki szavazzon, mert hát ugye fél százalék milyen kevés. Lehet, ha én is szavaztam volna (amit sosem tettem), akkor talán Roland nem esik ki.

Persze ez így, ebben a formában nem több parasztvakításnál. Akkor lehetne kezdeni valamit ezzel az információval, ha a szavazatszámokat látnánk. A fél százalék az lehet 5 szavazat és 5000 is, ami nem mindegy. Ne feledjük, az ember és a csimpánz DNS készlete csupán 2%-ban különbözik.

Sőt, épp tegnap olvastam egy cikket arról, hogy voltaképp 50%-ban banánok vagyunk.

Nagy Regina Martina kezdte a műsort, és nem aprózta el, a New York, New Yorkot énekelte, amit előtte ugyebár olyan „jelentéktelen” művészektől hallhattunk, mint Liza Minelli, Frank Sinatra vagy épp Cserháti Zsuzsa.

Az elején kicsit bizonytalannak tűnt, de aztán belejött, megjöttek az energiák, amik ehhez a dalhoz kellenek (legalábbis, amennyire egy 14 éves lánytól elvárható).

Még emlékezhettek, a Mentorháznál nem voltam Regina híve, de az utolsó két előadásával engem is levett a lábamról.

Mivel Regina produkciójáról sajnos nem elérhető hivatalos videó, hallgassátok Cserháti Zsuzsa verzióját.

Viszont bevallom, kicsit értetlenül hallgattam a mentorok értékelését. Adél arról beszélt, tetszik neki, hogy nem léptek ki abból a stílusból, amit Reginától megszoktunk. Peti és Alex is egyetértett vele, egyedül Laci mondta ki azt, ami szerintem is teljesen nyilvánvaló, hogy nagyon is kiléptek.

Nem is értem, hogy lehet azt mondani, hogy Szécsi Pál és Késmárky Marika ugyanaz a stílus, mint a New York, New York. A „Nem vagy te Néró”, amit az első élő show-ban énekelt Regina, tipikus szocpop. Balaton, Bambi és Antal Imre műsorvezetésével készült zenés műsorok jutnak az ember eszébe róla. A New York, New York ennek a világnak pontosan az ellentéte: New York, Broadway, csillogás, a nyugat ópiuma, és nem utolsó sorban Martin Scorsese.

Csak arra tudok gondolni, a mentorok annyival fiatalabbak nálam, hogy onnan nézve minden, ami 1990 előtt volt, az egy stílus.

(Aztán csodálkozunk, ha a Retro rádió Soho Partyt játszik.)

Regina előadásának pont az adja az értékét, hogy ezt az egészen más fílinget is hozni tudta. Mint kiderült, ez a kedvenc dala neki és a családjának is. Örülök, hogy elénekelte, hiszen – SPOILER – a következő adásban már nem lesz rá lehetősége.

Abban igaza lehet Lacinak, hogy Reginának még kell érnie, mert ha hiányzott talán mégis valami, az a fajta finom piszkosság, ami azoknak a sajátja, akiket párszor már megtaposott az élet.

Laci végül nem adott széket a kislánynak, így csak három igennel ülhetett le.

Mehringer Marci következett. Hozzá épp ellentétesen viszonyulok, mint Reginához. Az elején nagy rajongója voltam. Most is elismerem és nagy tehetségnek tartom, de ez a produkciója számomra kissé unalmasra sikeredett, olyannyira, hogy ha választhattam volna, inkább őt engedtem volna haza Regina helyett.

A mentorok is hasonlóan érezték, nem épült a produkció, Adél szerint Marci most nem csinált pillanatot. Így csak saját mentorától kapott igent, tehát a veszélyzónába került.

Bevallom nagy csodálója vagyok a természetnek, és mindig is lenyűgöztek a megmagyarázhatatlan természeti jelenségek. Hogy keletkezik a gömbvillám? Miként képesek a fák a gombafonalakon keresztül kommunikálni egymással?

Miért akar valaki Burai Krisztián dalt énekelni, ha senki nem kényszeríti erre?

Feltétlenül megkérdezem Tabatabai Nejad Flórát, ha találkozunk. Ő már az első élő show-ban is Burai dalt énekelt, és nagyon megörült, amikor a slágergyáros megkereste Puskás Petit, hogy szeretne Flórával dolgozni.

Készült is egy közös dal, amihez videoklip is van, ezért ezt meg tudom mutatni.

A mentorok nem repdestek a boldogságtól, Adél szerint még korai volt saját dalt énekelni. Alex szerint nem volt önazonos.

Szerintem pedig egészen egyszerűem ez egy rossz dal.

Csontig lerágott téma (a mocskos pénz mindent elront, pedig a gazdagságot nem vihetjük a sírba magunkkal, és egyébként is mennyivel jobb lenne boldognak lenni. Köszönjük Emese.)

Következett Paulina, és kiderült, hogy Laci miért öltözött sárgába. Versenyzője Kovács Kati Most kéne abbahagyni című slágerét énekelte – ami egy tehetségkutatóban akkora magaslabda, hogy méltóságon alulinak érzem lecsapni –, Laci pedig ehhez valamiért a Kill Billből merített ihletet, és Uma Thurmanre hajazó sárga ruhát tervezett a lánynak. (Igen, Laci tervezte a ruhát.)

Petinek nem tetszett, jól kezdődött, de hiányzott a vér, a dög. Alex szerint jó ötlet volt a fúzió. Végül a vegyes fogadtatás ellenére Paulina kapott széket, így zsinórban másodszor jutott tovább egyenes ágon.

Rögtön a reklám után megint Laci csapata következett, Mardoll – akit az SZMO Facebook oldalán a kommentelők valamiért Marvellnek hívnak.

Laci ezúttal arra kérte a versenyzőjét, hogy legyen visszafogott, úrinő. Megijedtem, mert ha Mardollban van valami, amit szeretni lehet, az az őrültsége. Mellesleg erről is szólt a dala: I’m Crazy. Ezúttal énekelt is, amit a mentorok szerint nem kellett volna.

Szerintem nem volt hallgathatatlanul szörnyű az énekes rész sem, ebben a produkcióban elment. Összeségében most volt először, hogy Mardoll teljesen magával tudott vinni, nagyon sok jó ötlet volt a produkcióban – állítólag mindent Laci talált ki.

Majd ha felkerülnek a videók az RTL felületeire, feltétlenül nézzétek vissza. Addig be kell érni egy lyric videoval:

Sokat gondolkoztam rajta, ki jut eszembe Mardollról, és ma rájöttem: Oszvald Marika. Tudom, ég és föld a két hölgy világa, de mégis, Mardollan valahogy ugyanaz a huncut energia dolgozik, mint mindenki kedvenc szubrettjében.

A The Harmonies ismét jött, látott és győzött. Kicsit csodálkozom is, hogyhogy ez a három lány nem jutott tovább saját jogon, miközben ők azok, akik folyamatosan hibátlanul teljesítenek.

Ők számomra azok a mezőnyben, akik eddig bármit énekelhettek, nagyon bejött. Pedig higgyék el, T. Danny munkássága legalább annyira távol áll tőlem, mint Burai Krisztiáné, és az Utoljára sírtam érted pontosan az a dal, amire alapból azt mondanám, kár volt megírni. De lám, mégsem, mert a The Harmonies valahogy értelmet adott a dal létezésének.

A lányoktól hitelesebben hangzott, talán azért, mert az ő hangjuk nem igényel autotune-t.

Peti szerint a The Harmonies tagjai voltak ma este a legjobb énekesek, és nehéz vitatkozni vele. Jelen pillanatban a múlt heti produkciójukat tudom megmutatni.

Aleeról megtudtuk, hogy tüszős mandulagyulladása volt ezért nem nagyon tudott készülni. A produkcióján nem látszott meg, hozta a kötelezőt. A fiatal rapper produkciójában nem találtam kivetnivalót, annál értetlenebbül szemléltem a körítést, amit kapott. Valamiféle pankrátor mérkőzésbe csöppnetünk, ami nem teljesen rétem, hogy jött a dalhoz, ráadásul zavaróan elvonta a figyelmet Aleeról.

Ferenci Kamilla zárta a műsort fantasztikusan, pedig az Egyedül ballagokat énekelte a Váradi Roma Cafétól. De Kamillára is igaz ami a The Harmoniesra: az egyéniségével a gyengébb, közhelyesebb dalokat is hitelesebbé tudja tenni.

Szeretném felhívni a figyelmet arra, milyen sok múlik a műsor szerkesztésén. Azzal, hogy Kamilla lett az utolsó fellépő, gyakorlatilag eldőlt a továbbjutása. Hiszen tudni lehetett, nagyon-nagyon csapnivalóan kellene teljesítenie ahhoz, hogy ne kapjon széket, és utolsóként nem fordulhatott elő ami múltkor, hogy a közönség felállítja.

Ha például Nagy Regina lett volna az utolsó, akkor ő örülhetett volna a tálcán kínált továbbjutásnak, és lehet, hogy Kamilla esik ki. A műsorkészítők nyilván azt is látják, ki kap hétről-hétre rengeteg szavazatot, tehát a favoritjaik közül ki az, akit nyugodt szívvel felállíthatnak, ha úgy jön ki, mert akkor is továbbjutnak.

De hát ilyen ez a popszakma. Alee, Paulina és Kamilla jutott tovább székből, a veszélyzónából pedig a The Harmonies, Mardoll és Mehringer Marci menekült meg. Távozott Regina és Flóra.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
KULT

Végre nekünk is van menő karácsonyi filmünk

A Nagykarácsony nem a magyar Igazából szerelem, és nem is kell, hogy az legyen. Kritika.

Link másolása

hirdetés

Tavaly ilyenkor a fene se gondolta, hogy idén is maszkban rohangálunk majd fenyőfáért és karácsonyi ajándékért, már ha rohangálhatunk egyáltalán. Hogy az előző évi szomorkás, adventi vásárok és ünnepi összejövetelek nélküli szürke karácsony után itt állunk majd megint nyakig a parában, slusszpoénként pedig kettészakad az ország, oltottakra és oltatlanokra. Nem kérdés, hogy ebben a helyzetben nagyon kellett nekünk végre egy vicces és szerethető karácsonyi film, ami úgy a miénk, hogy egy pillanatra sem ciki, sőt.

Arnold (Ötvös András) tűzoltó. A csapat legjobbja, egy igazi szuperhős, aki számára nincs lehetetlen. Egy rosszul időzített lánykéréssel viszont váratlan fordulatot vesz az élete, és minden összeomlik körülötte, amit addig biztosnak hitt. A barátnőjét, a tévériporterként dolgozó Zsófit (Rujder Vivien) rajtakapja Szabó Kimmel Tamással (Szabó Kimmel Tamás), a Csak egyszer égsz című, B-kategóriás akciófilm sztárjával, ráadásul a trauma hatására tériszonyos lesz.

Ez egy tűzoltónál nem túl szerencsés, ezért a kapitányság vezetője (Csuja Imre) úgy dönt, hogy nem engedi bevetésre, amíg rendbe nem jön. Addig pedig egyetlen testhezálló feladatot tud rábízni: ő lesz a kötelezően kivezényelt tűzoltó a Várkert Bazár karácsonyi vásárán.

Arnold utálja az egészet. Torkig van a karácsonnyal, idegesíti a fényárban úszó város, a boldog dalocskák, a korcsolyázó szerelmesek, vagyis minden, ami Zsófira emlékezteti. És idegesíti őt Eszter (Zsigmond Emőke) is, az adventi vásár színpadán egy csapat kisiskolással Betlehemes előadást próbáló, szuperlelkes tanítónéni is, aki pedig mindent megtesz azért, hogy átragassza az ünnepi mámort a morcos tűzoltóra. De ahogy közeledik a Szenteste, és kisebb-nagyobb buktatókkal ugyan, de finishbe ér a színdarab, lassan Arnoldnak is kezd leesni, hogy talán mégsem ért véget Zsófival az élet, hanem éppen ellenkezőleg. Talán most kezdődik igazán.

Tele a padlás emlékezetes karácsonyi romantikus filmekkel. Ott van a Holiday, a Bridget Jones naplója, a Kisasszonyok, az Édesek és mostohák és persze a műfaj non plus ultrája, a mindenki kedvence Igazából szerelem, amit évről évre rongyosra vetítenek a tévék az ünnepek idején. A karácsony egyfelől hálás téma, mert hajlamosak vagyunk egy csomó mindent elnézni neki, ami egyébként zavarna minket. Másfelől viszont nem is olyan könnyű úgy megmutatni a girlandos eufóriát és a csillámporos szeretetmámort, hogy ne forduljon giccsbe és ne váljon önmaga paródiájává az egész.

Talán ezért nem mert eddig senki karácsonyi filmmel előjönni itthon, mert hát ugye ennek a híresen pesszimista, a magyar műfaji filmekben már sokszor csalódott népségnek amúgy is elég nehéz őszinte mosolyt csalni az arcára.

Tiszeker Dániel, a #Sohavégetnemérős című zenés film rendezője viszont vállalta a kockázatot, és dacolva a klasszikussá kövült hollywoodi és brit karácsonyi sikerfilmek által magasra tett nézői elvárásokkal, na meg a magyar romantikus filmek minőségét övező általános nézői kétellyel, megcsinálta az első magyar karácsonyi mozifilmet, amire igazán nem lehet panaszunk.
hirdetés

Már az alapötlet is nagyon jó, és az is dicséretes, hogy a karácsony nem színes díszletként van beleerőszakolva a cselekménybe, hanem szerves része annak, a közeledő ünnep a kiindulópontja és fontos alakítója is az eseményeknek. További pluszpont jár a tűzoltók történetbe helyezéséért, mindig örömteli, ha egy nagy érdeklődésre számot tartó közönségfilm arra vállalkozik, hogy felhívja a figyelmet egy fontos, de méltánytalanul alulreprezentált hivatásra.

A Nagykarácsony ráadásul úgy varázsol ünnepi hangulatot a vászonra, hogy nem csal. Már a nyitóképen olyannak mutatja be Budapestet, amilyen valójában, és ehhez végig tartja is magát. Nincs trükközés a műhóval, nem hófödte parkokat és hófehér tereket látunk, hanem ködös, esőáztatta és latyakos utcákat, mert nálunk már régóta ilyen a december, ne is áltassuk magunkat.

Ugyanez a hitelesség jellemző a belsőkre is, egy fővárosi tűzoltóságot pont ilyen málló vakolatú falakkal, vonalas telefonnal és kínai boltos karácsonyi dekorral képzelek el. A lakások is igazi emberek igazi lakásai, a szereplők nem Ikea-katalógus alapján rögtönzött, steril terekben feszengenek, és pont ilyen egy adventi vásár is, pont ilyen emberekkel.

És ha már itt tartunk, nem mehetünk el szó nélkül a Nagykarácsony szereplőgárdája mellett sem. Jó Ötvös Andrást megint főszerepben látni, neki pedig tök jó ellenpontja (és egyben a film egyik visszatérő humorforrása) a (szinte) önmagát játszó Szabó Kimmel Tamás. Zsigmond Emőke tanítónénije telitalálat, nagy a veszélye annak, hogy mostantól mindenki őt akarja majd a filmjébe cukilánynak. A mellékszereplők is egytől egyig nagyon jól el lettek találva, vagy filmen még kevéssé ismert, remek színészek, vagy olyan színészlegendák, akiket öröm újra nagyvásznon látni.

És direkt a végére hagytam a gyerekszínészeket. A magyar filmek rákfenéje szokott lenni a gyerekek szerepeltetése, sokszor ez az a pont, amikor az addig egészen vállalható mozi elbukik. Mert a gyerekszínészek vagy túlságosan gyermeteg szövegeket kapnak a szájukba, vagy felnőtteknek való okosságokat próbálnak eldarálni úgy, mintha a kerületi szavalóversenyen lennének.

Nem tudom, hogy a Nagykarácsony esetében a castingnak, a forgatókönyvnek vagy a megfelelő rendezői instrukcióknak köszönhető-e, esetleg így együtt a háromnak, de a filmben szereplő 9-10 évesek játéka nem hogy nem kínos, hanem kifejezetten szórakoztató. Külön-külön és csoportosan is jól működnek, együtt lélegeznek a filmmel. És ami a legfontosabb, pont olyanok, amilyennek lenniük kell, olyanokat mondanak és úgy, ami egy ennyi idős gyerekre jellemző.

Bár a jó alapsztori, a remek színészek és a sok lehetőséget kínáló két fő helyszín, az adventi vásár és a tűzoltóság még önmagukban nem garantálták volna, hogy a Nagykarácsony ne csak egy legyen a sok közepes romantikus vígjáték közül. De köszönhetően a legapróbb részletekig kidolgozott, többdimenziós karaktereknek – nemcsak a főszereplők, hanem a mellékszereplők is élnek, egy-egy mondatukban, mozdulatukban ott az egész múltjuk – és a nagyon jól átgondolt, sok finomságot és ártatlan poént rejtő forgatókönyvnek, a Nagykarácsony olyan film, amiben magunkra ismerhetünk. Amit nézve jót röhöghetünk a saját hülyeségeinken és ami felnyitja a szemünket arra, hogy a legjobb dolgokat sokszor észre sem vesszük, pedig ott vannak az orrunk előtt.

Pokorny Lia: „A csoda nem feltétlenül a tökéletességben rejlik”

Nagykarácsony

Magyar romantikus vígjáték, 109 perc, 2021.

Rendezte: Tiszeker Dániel

Forgatókönyv: Horváth András Dezső, Fehér Gáspár, Fehér Boldizsár

Szereplők: Ötvös András, Zsigmond Emőke, Pokorny Lia, Scherer Péter, Szabó Kimmel Tamás, Rujder Vivien, Csuja Imre

Bemutató: november 25.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT

Nem nőnek való vidék – Megnéztük a Sabaya című dokumentumfilmet

Felkavaró az Iszlám Állam katonái által elrabolt és szexrabszolgaként tartott kurd nők kimentési akcióiról készült Sundance-győztes dokumentumfilm, a Sabaya.

Link másolása

hirdetés

„Az a legveszélyesebb, amikor minden nyugodt” – mondja Mahmoud, a film főszereplője, aki az Iszlám Állam katonái által évekkel korábban elrabolt jezídi lányokat és asszonyokat menekít ki az északkelet-szíriai al-Hol menekülttáborból. Az önkéntesekből álló kis csapat tagjai összehangolt akciók keretében indulnak a táborba éjszakánként és sátorról sátorra járva keresik a burka mögé rejtett nőket, akiket sokszor golyózáportól kísérve szöktetnek ki az emberi pokolból.

A csapat a nők életben maradt hozzátartozóitól kapott fényképek alapján dolgozik. Több ezren kerestetik velük kétségbeesve az elhurcolt lányaikat és asszonyaikat, de sokakat sajnos már hiába várnak otthon. A táborban fogva tartott jezídi nőket a fotók alapján kutatják fel a beépített besúgók. Ők olyan önként jelentkező nők, akik egykor szintén foglyok voltak itt, de most a lebukás végzetes lehetőségét is vállalva visszaszöknek a táborba, hogy segítsenek a sorstársaikon. Mahmoudék mobiltelefonon tartják velük a kapcsolatot, és ha fülest kapnak tőlük egy-egy megtalált lányról, indul a mentőakció.

Hogy kik azok a jezídik? Ők egy az iraki Szindzsár hegység körül élő, kurd nemzetiségű vallási kisebbség, akik a Bibliát és a Koránt is követik, vallási szokásaik pedig főként szájhagyomány útján öröklődnek.

Az agresszív muszlimok üldözik őket, az Iszlám Állam legutóbb 2014-ben követett el ellenük népirtást. A vérengzés során a fiúkat és a férfiakat megölték, több ezer kislányt és nőt pedig magukkal hurcoltak a táboraikba. Erőszakkal áttérítették őket a muzulmán vallásra, burkát kényszerítettek rájuk és sabayákká, vagyis szexrabszolgákká tették őket.

Hivatalosan feleségek ők, de valójában csak megvetett, alsóbbrendű lények, akiket a férjeik erőszakos közösülésre használnak és veréssel büntetnek. Rengeteg gyerek születik ezekből a kapcsolatokból, és körülbelül el tudjuk képzelni, milyen sors vár rájuk.

Az Iszlám Állam szétverése után a sabayák a harcosok hozzátartozóival együtt az al-Hol menekülttáborba kerültek, abba a kurd fegyveres erők által őrzött szír táborba, ahol ma közel hetvenezren élnek. Lányok, asszonyok és rengeteg gyerek, akik embertelen körülmények között várják, hogy döntsenek a sorsuk felől. Az al-Hol menekülttábor egyébként egyike a legveszélyesebb szír táboroknak, nemrég például azzal került be a hírekbe, hogy egyetlen év alatt közel négyszáz kisgyerek halt meg itt az élelem és az orvosi ellátás hiánya, na meg a hideg miatt.

hirdetés
Hogir Hirori, a Svédországban élő, de Irakban született kurd dokumentumfilmes 2016-ban készítette első filmjét a jezidita kisebbség ellen elkövetett 2014-es népirtásról. A The Girl Who Saved My Life című darabot 2017-ben követte a The Deminer, majd a rendező idén januárban, a Sundance Filmfesztiválon mutatta be a trilógiává bővült sorozat zárófilmjét, a Sabayát, amivel el is nyerte a dokumentumfilmes szekció rendezői díját.

Hirori nem nagy lélegzetvételű történelmi tablót készített rosszak és jók küzdelméről nagybetűs tanulságokkal és nem is hatásvadász helyzetjelentést a szenvedésről, a nyomorról és a kilátástalanságról. Őt maga az ember érdekli. Annak a megmutatása, hogy hogyan telnek a mindennapjaik azoknak, akik itt és most kénytelenek élni, és hogy hogyan lehet ebből a helyzetből mégis kihozni a legjobbat. Hogy milyenek azok a nők, akik egy üldözött vallási kisebbségbe születtek bele egy erőszakos, férfiközpontú világban és hogy hogyan lehet megmaradni még a legnehezebb időkben is embernek – csupa nagybetűvel.

Az író és rendező, aki egyben operatőre és vágója is a filmnek, mindehhez nem a mindentudó narrátor szemszögét választja. Nemcsak szemlélője az eseményeknek, hanem ő maga is szereplővé válik. Kamerájával szinte mindvégig Mahmoudot követi, akinek az egész élete a sabayák kimentése körül forog.

Otthon, a felesége és a kisfia mellett tervezi telefonon a mentőakciót éjjel-nappal, innen indul a társaival a menekülttáborba, a kimentett lányokat pedig a saját házában szállásolja el, akik majd innen kerülnek vissza a családjukhoz.

Hirori ugyanúgy résztvevője az akcióknak, mint a többiek, kamerájával ott ül Mahmoudék mögött az autóban, velük tart a menekülttábor sátraiba, ő is átéli velük, amikor a lányok kicsempészése után üldözőbe veszik őket és tüzet nyitnak rájuk. És akkor is ott van, amikor Mahmoud házában a kimentett lányokról lekerül a burka, és láthatóvá válik az arcuk, a szemükben pedig ott van az az elmondhatatlanul sok szenvedés, amit átéltek. A szenvedés, amiről nekünk itt, Európa közepén csak homályos sejtéseink lehetnek. De ezekben a szép és szomorú szemekben a fájdalom mellett ott csillog a remény is, ami nekik maga az élet.

Sabaya

Svéd dokumentumfilm, 90 perc, 2021.

Rendező: Hogir Hirori

Bemutató: november 18.

Szereted a skandináv filmeket? Most egy héten át nézheted őket!

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés

Liptai Claudia: Mi, emberek alapvetően birkák vagyunk

A népszerű tévés személyiség 10 év kihagyás után látható ismét színpadon, a Centrál Színházban. Tudatosan áldozta fel annak idején a színpadot a televízióért, de két éve szakított a kereskedelmi televíziózással.

Link másolása

hirdetés

Liptai Claudia Alan Bennett Beszélő fejek című művében tért vissza a világot jelentő deszkákra. Az interjúban szóba került, milyen extra kihívásokkal szembesítette ez a nem mindennapi előadás. A Beszélő fejekről írt kritikám itt érhető el.

– Bevallom, én most láttam először színpadon. Nem tudom, pontosan mire számítottam, de az biztos, hogy minden előzetes elvárásomat felülmúlta.

Ahogy a kritikámban is írtam, az a Liptai Claudia, akit én ismerni véltem, teljesen eltűnt a színpadon, és nem a jelmez meg a smink miatt. Adja magát a kérdés: ha ennyire jó, miért szerepel ilyen ritkán színházban?

– Az az igazság, hogy 22 évvel ezelőtt én a színházat tudatos elhatározásból a háttérbe szorítottam az életemben. Marton László osztályába jártam, a Vígszínházba kerültem gyakorlatra, és aztán oda is szerződtem.

Csak valahogy nem találkozott a korom a szerepekkel. Nem éreztem, hogy fiatal színésznőként nagyon „harapnék”, nem voltam fontos, nem gondolkoztak bennem.

hirdetés

Visszanézve egyébként nem is biztos, hogy igazam volt, csak fiatalon, 24 évesen az ember mindig többre vágyik.

Miután megkeresett az RTL, és dolgozni kezdtem a televízióban, behívatott Marton László, ki a Vígszínház igazgatója is volt, és azt mondta, nem tudja egyeztetni a forgatásaimat a színházi próbákkal. Ezért aztán a színház „huss”, eltűnt az életemből.

Aztán 2010 végén, édesanyám halála után felhívott Puskás Tamás, hogy lenne egy darab. Felsorolta a szereposztást – Rudolf Péter, Básti Juli… Leültem a földre: biztos engem akar? Hisz akkor én már egy évtizede nem álltam színpadon.

Egyébként Tamás nem titkolta: amellett, hogy tehetségesnek tart, az is dolgozott benne, hogy a tévés ismertségem miatt talán bevonzok a Centrál Színházba olyan embereket, akik addig nem jártak ott.

Ez az előadás volt a Pletykafészek, utána játszottam még egy előadásban, és megint elsodort az élet. Aztán körülbelül másfél-két éve megint felhívott Tamás, hogy a Ma este megbukunk című darabnak lesz egy második része, és szeretne felkérni rá.

Nagyon örültem, csakhogy ez elmaradt a Covid miatt, mert angol a rendezőnő. De aztán jött a Beszélő fejek ötlete. Az is elmaradt, hiszen azt tavasszal szerettük volna bemutatni, de legalább most ősszel megvalósulhatott.

Dióhéjban ennyi az én színházi pályafutásom.

– Említette azt, hogy Puskás Tamás egyszerre próbált építeni a tehetségére és a tévés ismertségére. Sok hasonló törekvésnél lehetett azt látni, hogy nem feltétlenül azok jönnek be a névre, akik értékelik ezt a más jellegű produkciót.

– Ez egy érdekes helyzet. Szerintem az emberek alapvetően… ez csúnya szó lesz, de magamra is érvényesnek tartom…

Szóval mi, emberek alapvetően birkák vagyunk. Szeretjük, ha megmondják, merre menjünk.

Szeretjük, ha azt mondják, hogy ez a nő ebben a skatulyában van. Vicces, ügyesen improvizál a képernyőn, de komoly szerepben nem akarom látni.

Egyébként nagyon sok példa van erre, például Gálvölgyi János vagy Bodrogi Gyula, akiket egészen máshogy ismert meg az ország, miközben mindkettejüknek van nagyon komoly, drámai vénája is.

Ilyen szempontból a Beszélő fejek egy nagyon jó mixtura. Nagyon féltem is tőle. Meg is kérdeztem Tamástól: biztosan rám akartad osztani? Semmi közöm ehhez a nőhöz. De azt felelte, ő tudja, hogy képes vagyok átváltozni.

Egyébként egészen a nyilvános főpróbáig azt hittem, hogy ezt az emberek csöndben végig fogják ülni. Nagyon meglepődtem, hogy nevetnek rajta, kicsit meg is voltam sértve. Hiszen én komoly szerepet játszom! (nevet)

– A Beszélő fejek sok szempontból különleges darab. Nem vagyok színész, de úgy képzelem, nagyon nehéz színészi feladat lehet, amikor egyedül van a színpadon, ráadásul ilyen hosszú ideig. Mennyire igényelt más hozzáállást, mint egy hagyományos dráma?

– Lehet, hogy nem színész, de együttérző a színészekkel, ami nagyon jó érzés. Ezt nem szokták így átlátni. Amellett, hogy milyen nehéz volt átváltoznom a karakterré, ott volt a következő probléma, hogy én még életemben nem álltam egyedül a színpadon.

Menekültem a monodrámától. Most készülök egy önálló estre, és ott is nagyon félek, hogy egyáltalán, ki lesz kíváncsi 25-30 percen keresztül egyetlen emberre?

Azért is jó, ha többen játsszunk, mert az ember olyankor úgy érzi, ha nem tudok valamit, akkor majd a másik kisegít valahogy. Ráadásul a néző is, aki beül, és látja a négy színész nevét, azt hiheti, hogy ez egy négyszereplős dráma.

Viszont nagyon erősek a szövegek, úgyhogy amikor közeledett a főpróba – ilyenkor a színész teljesen elbizonytalanodik, úgy érzi, tök hülye –, egy valamiben nagyon bíztam: a szöveg erejében.

Tudtam, hogy ha semmi mást nem teszek, csak megfelelő hangsúlyokkal elmondom a szöveget, már akkor jónak kell lennie.

És ugyanilyen a másik három szöveg is, amit a kollégáim mondanak.

– Egy ilyen minimalista produkcióban mennyi mozgástere van a rendezőnek? Miben tud kibontakozni, hogyan tud segíteni a színésznek?

– Én az olyan rendezőt szeretem, aki határozottan instruál, akinek van elképzelése, megmondja, mit szeretne látni.

Tamás határozott rendező, amiből egyébként vannak konfliktusok is. Én az elején egyet kértem tőle: Tamás, kérlek, szeress engem! Én nem vagyok rutinos színpadi ember, próbáld meg az erényeimet kiemelni, mert abba tudok kapaszkodni.

Gyengeségem, hogy ha sokat kritizálnak, akkor mindenre azt hiszem, hogy rossz, és összeomlik az egész. Tamás ezt teljesen megérti, valószínűleg azért, mert ő is színész.

Az elején még arról is szó volt, hogy a háttérben lesz vetítés. Vagy például hangeffektek. Aztán ahogy ült a Tamás próbáról próbára, szép lassan arra jutott, hogy ide semmi más nem kell, csak a szőnyeg, a szék, és én, mint színész.

Ez óriási dicséret.

Pedig én is annak az iskolának vagyok a tagja, akik még azt tanulták, hogy mindenféle kellék kell, állandóan csináljunk valamit, történjen valami, bukfencezzek, legyen a kezemben egy kólás doboz…

De a Beszélő fejek teljesen lecsupaszodott, ami akkora bizalmat jelent a rendezőtől, hogy a színész is el kezd hinni magában. Ma már alig várom, hogy bemehessek és elmondhassam a történetemet.

– Az is nehézség lehet, hogy egy ilyen, kissé bizarr sztori esetén a színész értelem szerűen nem tud annyira a saját élményeiből építkezni.

– Az a fura, hogy mégis. Eleve nagyon szeretem a krimiket, ezért már az első olvasáskor is nagyon tetszett a szerepem. Tudtam, hol fog a közönség hátra hőkölni, hol van olyan fordulat, amire nem számítottak.

Ezek szélsőséges helyzetek, de biztos vagyok, hogy a nézőtéren is akadnak, akik azt fogják gondolni közben, hogy „Basszus, én is ilyen élethelyzetben vagyok. Beleragadtam valamibe, amiből nem tudok kijönni.”

Ez pedig olyan élmény, amihez mégiscsak tudok kapcsolódni, van benne megélhető valóság.

Olyan szempontból persze nehéz volt, hogy én nem vagyok megalkuvó típus, mint a darabban szereplő nő. Én mindig az igazságot keresem és harcolok. De hát ez a színészet.

Nem kell sorozatgyilkosnak lenni ahhoz, hogy el tudj játszani egy sorozatgyilkost.

– Amikor tévében látjuk, akár műsorvezetőként, akár mondjuk zsűritagként, azt is szerepként fogja fel, vagy olyankor az igazi Liptai Claudiát láthatjuk?

– Nekem talán az a legnagyobb erényem, hogy nagyon önazonos vagyok. Ezt szeretik bennem az emberek, ezért lettem ennyire népszerű.

Amikor elkezdtem a tévézést, nagyon sok kollégámat – megint csúnya szót mondok – „megcsinálták” a kereskedelmi tévék. Valamilyen képre próbálták formálni. Engem viszont békén hagytak. Nem érdekelte őket, hogy éppen szőke vagy vörös vagyok, tíz kilóval több vagy kevesebb, sose szóltak abba bele, hogy ki legyek.

Éppen ezért sosem kellett meghasonulásban élnem.

Amit látnak, az tényleg 100%-ig engem tartalmaz, ez a sikerem titka.

– Ezután esetleg gyakrabban láthatjuk színházban?

– Elvileg a Ma este megbukunk-ot be szeretnénk mutatni, de a mostani helyzetben minden nagyon bizonytalan. A színház a túlélésért küzd, és nem tudhatjuk, mikor lesz ennek vége. Valószínűleg a 30 éves háború elején sem gondolták, hogy olyan sokáig fog tartani.

Szívesen elhívnék én is az előadásra olyanokat, akik nem hittek bennem, hogy megmutassam nekik. De valószínűleg most nem az az időszak van, amikor a színházcsinálók új embereket akarnak felfedezni, hanem örülnek, ha a már meglévő kollégáikat meg tudják tartani.

Mindenesetre én teljesen nyitott vagyok, és ha valaki megkeres komoly ötlettel, mindenképp megfontolom.

Egy biztos: két éve azért hagytam ott a TV2-őt, mert azt éreztem, hogy nincs magánéletem, és a kisfiam nélkülem nő fel. Elég baj, hogy a Panka kicsit anyukahiányban cseperedett. Márpedig a színház mindig rettentő sok elfoglaltságot jelent.

De az biztos, hogy nem ezzel fejezem be, még nem búcsúzom a színpadtól!

fot: Centrál Színház/Horváth Judit

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: