KÖZÖSSÉG
A Rovatból

„Minden napban hatalmas hála van" – önkéntesek, akik a gyerekekkel érkezőket segítik a Keletiben

A gyereksarok spontán kezdeményezésből jött létre és már azt sem tudják, ki volt a kezdeményező. De nem is lényeg.
Fischer Gábor - szmo.hu
2022. március 19.


Link másolása

Amint megindultak a menekülők Ukrajnából, azonnal mozdult a civil társadalom. Mint hét évvel ezelőtt, nem vártak semmi parancsra, önszerveződően megjelentek a pályaudvarokon. Azok is, akik ott voltak már 2015-ben, amikor Szíriából menekültek az emberek (többek között) Putyin bombái elől és most is, amikor a szomszédos országból. Ma már rendszeresen érkeznek a vonatok, és nem akar szűnni a menekülők sokasága. A hasonlóságok között persze vannak különbségek is.

Akkor az állam nem akart tudomást venni az emberek nyomorúságáról, a hivatalos Magyarország nem mutatott együttérzést a hazájukat vesztettekkel, addig most az állam is megmozdult.

Sokat jelent az ingyenes utazás, az egész Európában érvényes egészségügyi és szociális ellátás, ám akikkel a vonatokról leszálló, sokszor napokig úton levők először találkoznak, azok a civilek, egyházi karitatív szervezetek és egyéni önkéntesek.

A Keletiben, legelőször a szervezettség tűnik fel.

Amint megérkezik a vonat, a leszállóknak azonnal frissítőket, ételt osztanak, és útbaigazítást is adnak, hol kaphatnak további segítséget.

A Keleti erre a célra átadott várótermében óriási a nyüzsgés. Pultoknál adományokat osztanak, máshol szállás lehetőségeket koordinálnak. Van egy hosszú asztal, ahol egymás mellett sorban, laptopoknál dolgoznak azok, akik a menekülők továbbutazását intézik. Kialakult egy rendszer, az önkéntesek szemmel láthatóan gyorsan és elhivatottan dolgoznak, pontos időbeosztásban. Emberek lézengenek, nyakukban táblákkal. Az egyik, ukrán nyelven azt hirdeti, hogy az illető önkéntes tolmács. Másokra az van kiírva, hogy ingyenesen fuvaroznak. A beérkező, és még tanácstalan családokat ők szólítják meg, irányítják a pultoknál dolgozókhoz, akik kezükbe veszik a sorsukat.

Egy folyosón kisgyerekeseknek alakítottak ki külön pihenő, játszó és segítő állomást, ahol minden olyan speciális igényt igyekeznek kielégíteni, amire a legkiszolgáltatottabb menekülőknek szüksége van.

Rengetegen jönnek gyerekkel. Kifejezetten sokan csecsemőkkel, kicsikkel. Az így érkezők a legtöbbször nők, anyák, akiknek a férjüket otthon kellett hagyni, hiszen minden férfira szükség van most a harcokban.

De van kivétel is. Például az a hallgatag fiatal férfi, akinek felesége meghalt, ezért ő hozta a kicsiket. Ilyenkor kiengedik az elvileg hadköteles apát. Szótlanul ül egy asztalnál, a gyerekekkel éppen önkéntesek játszanak.

Az egyik kuckóban kicsik babáznak, kicsit odébb egy babaágyban alszik végre békésen egy csöppség, ki tudja mióta nem ölben. Bár a nyugalom viszonylagos, hiszen állandó a zaj, de a babát ez nem zavarja, mélyen alszik. Mellette édesanyja egy padon, talán szeretteivel kommunikál, telefonon.

Egy lépésnyire, egy hosszú asztalnál iskolás korú gyerekek játszanak. Kártyajáték. Egy középkorú férfi a játékmester, nyakában tábla, ő is önkéntes segítő.

Beljebb mindig nagy a tumultus, egy asztal mögött többen, jól felismerhető sárga láthatósági mellényben segítenek megadni azt, ami éppen kell a frissen érkezetteknek. Van itt bébiétel, ruhák, cipők, babahordozók, babakocsik csoportosítva, katonás rendben. Egy most érkező nő takarót kér, csakhamar kerül is egy meleg darab.

Feleslegesnek is érezhetném magamat a sok sürgölődő között, ha nem tudnám, kikhez is jöttem. Bemondom a nevet egy önkéntesnek, elő is kerül két segítő, akik vállalták, hogy beszélgetnek velem, hogy az olvasó is többet tudhasson meg a munkájukról. Fiatal nők mind a ketten, sok dolguk mellett rövid időt még rám is szántak, amiért nem tudok elég hálás lenni.

Hátramegyünk a paraván mögé. Itt üres a folyosó, tudunk egy kicsit beszélgetni. Katona Flóra és Sztarácsek Jázmin mesél nekem a gyereksarokról.

Katona Flóra:

– Ez az egész úgy indult, hogy páran idehoztak szőnyeget, játékokat, és aztán ebbe többen becsatlakoztunk. Mivel tudtuk, hogy ez rövid időn belül túlnövi magát, úgy gondoltuk, hogy szükségünk van koordinátorokra, akik ezt az egészet összefogják, ezért létrehoztunk egy csoportot, amibe pár nap leforgása alatt több, mint ezerkétszázan beléptek.

Folyamatosan hozzák a játékokat, adományokat, jönnek önkéntes segítők, éjszaka is itt vannak, figyelnek, játszunk, takarítunk, próbáljunk kicsit levenni a terhet a szülők válláról. Én például az első napokban csatlakoztam be.

– És ki indította el a gyereksarkot?

– Azt pontosan nem tudjuk, én már úgy jöttem ki, hogy itt volt néhány szőnyeg és játék. Páran összefogtak, utána bővítettük, azóta csináljuk együtt.

Sztarácsek Jázmin:

– Igyekszünk a lehető leghatékonyabban dolgozni.

Létrehoztunk a Facebook-csoportban egy táblázatot, ahol két órás váltásokban mindenki beírhatja magát, mikor tud önkéntes munkát vállalni. Igyekszünk 0/24-ben biztosítani a jelenlétet, és nagyon hálásak vagyunk, mert sokan jelentkeztek éjszakára is.

Katona Flóra:

– Többször jön vonat, éjszaka is. Többszáz fős csoportokkal, és akkor is sok a gyerek. Az a tapasztalat, hogy akkor is szükség van ránk. Fogadjuk őket, játszunk velük, segítünk a higiénés dolgokkal kapcsolatban. Az éjfél és hajnali öt közötti időben persze kevesebben érnek rá, de ezt meg lehet érteni.

– Jellemzően kik jelentkeznek ide önkéntesnek?

Sztarácsek Jázmin:

– Nagyon változó. Nők, férfiak, mindenki. Ma még egy kislány is volt, aki tolmácskodott. De családosok, egyedülállók, egyetemisták is jönnek. Bárki, aki indíttatást érez.

– Kialakult itt már egy dinamika, egy kemény mag, akik gyakrabban találkoznak itt?

Katona Flóra:

~ Igen. Többen vagyunk, akikkel nap, mint nap találkozunk, és már jó, hogy mosolyogva tudunk ismerős arcoknak köszönni.

– Mi a helyzet a kommunikációval? Gondolom vannak tolmácsok is, de akik már régebb óta itt vannak, alakult ki egy alapszókincs?

Sztarácsek Jázmin:

– Ez valóban így van. Az emberre azért ragadnak a szavak. Még ha én nem is tudnám elmondani, de sok esetben már megértem, amit ő mond nekem. Például, ha egy babakocsit keres, vagy bármit. Esetleg mutogatunk. Vannak tolmácsok is, elszórva angolul is beszélnek, de a mutogatás, az remekül működik.

– Biztosan nap mint nap történnek emlékezetes történetek...

Katona Flóra:

– Nekem a legemlékezetesebb, legmeghatóbb még az első napokhoz köthető. Egy édes kis ukrán kislány, aki csak ukránul beszélt, vagy talán talán oroszul, de angolul semmiképpen. De folyamatosan mutogattunk, és órákon át nagyon jól eljátszottunk. A vége felé gyurmából készített nekem egy szívecskét. Ez nagyon megható volt számomra.

Sztarácsek Jázmin:

– Minden napban hatalmas hála van. Ma például segítettem egy nagymamának az unokájával felszállni a vonatra.

Kivittem a bőröndöket, és persze elérzékenyült a nagymama. Megölelt és sírt.

Ezeket nyilván viszi magával tovább az ember. Ilyen történeteink nap mint nap vannak. De ahogy fáradunk, mi is érzékenyedünk el.

Katona Flóra:

– Egy önkéntes is mesélte, hogy egy kisgyerekkel játszott, akinek egy kicsi kinder tojása volt, és a végén odaadta neki a csoki felét.

– Amikor beérkezik ide egy család, mi a legfontosabb, ami kell nekik?

Katona Flóra:

– A tiszta ruha, a mosakodás.

Sok kicsi baba, a több napos utazásból koszos ruhában érkezik, régen tudták tisztába tenni őket. Ez a legelső. Pelenka, tiszta babaruha.

Akár cipő is. Egyre többen keresnek cipőt. És tisztálkodási szerek. Ezeket keresik leginkább.

Sztarácsek Flóra:

– Miután mindenki elintézte a jegyet, mert ez a legfontosabb, ha van hova továbbutazni. Akkor ezzel kezdik. Utána jönnek ide. És a gyerekek legalább egy kis időre ki tudnak szakadni abból a monoton utazásból, szomorúságból, ami kíséri őket és egy kis boldogsághoz jutnak nálunk.

Miután megköszöntem a beszélgetést, látom, hogy egy pici kis polcon étel-ital, és egy kis cédula, ami az önkénteseknek szól: ez az övék, szolgálják ki magukat. Rájuk is férne, ha lenne idejük, amíg ott voltam nem láttam senkit, aki odáig jutott volna közülük.

Visszajutva a forgatagba kapok egy tolmácsot, pontosabban kettőt, anyát és tíz év körüli lányát, akik segítségével elindulok beszélgetni a menekültekkel. Borzasztóan érzem magam, miközben azt gondolom, hogy arcátlan dolog a részemről a házát és hazáját elvesztett embereket kérdésekkel zaklatni, másik énem tudatosítja, hogy nem katasztrófaturista vagyok, hanem a munkámmal segítek hírt adni arról, ami ezekkel az emberekkel történt. Bár így van, de azért nagyon megilletődött vagyok, amikor Katerena, egy fiatal kétgyermekes anya vállalja, hogy röviden elmondja a történetét:

– Három napja indultunk Mikolajivból. Nagyon nehezen jutottunk ide, Odesszán, Moldován, Románián át érkeztünk.

Én két gyerekemmel jöttem és a testvéremmel, akinek szintén van egy kicsi gyereke. A férjeink otthon maradtak, megvédeni a városunkat.

Innen Németországba megyünk tovább, ott vannak barátnőmék, akiknél lakhatunk. De ha vége lesz ennek a háborúnak, mindenképpen vissza akarunk menni. Szeretjük Ukrajnát, az a hazánk, ott vannak az emberek, akiket szeretek, a férjem, minden.

Katerena nem szeretné, hogy kép készüljön róla, de azt engedi, hogy az asztalnál játszó gyerekeit lefényképezzem.

Még készítek pár képet, és indulok ki, a nagyterembe, ahonnan ez a folyosó nyílik. Éppen most érkezett egy vonat, gondoltam egy hosszú snittben megörökítem, hogy is zajlik egy ilyen érkezés.

Ahogy visszaérek a terembe, egyszer csak valaki a nevemen szólít. Évtizedek óta nem látott ismerősöm, akivel valahogy mindig sorsfordító történelmi helyzetekben hoz össze a véletlen: 1989-ben, a rendszerváltás eseményein és mozgolódásaiban, majd később, még párszor.

Ott áll mellettem, nyakában tábla. Önkéntes sofőr. Saját autójával van itt, mint mindenki. Saját zsebből fizeti az üzemanyagot.

Elmondja, hogy egy hete, ha nem dolgozik, itt van, késő éjjelig. Csinálja. Viszi a családokat, ahova kérik. Olyan, mint a drog, nem tudja abbahagyni. Ő középkorú férfi, de mondja, hogy van itt friss jogosítványos lány családi autóval is. Kicsit elbeszélgetünk, elmondja nekem, hogy álmában sem gondolta volna, hogy 2022-ben itt tart majd a világ.

Igen, emlékszem rá, és emlékszem azokra a társakra, akikkel 1989-ben fiatalon az utcára mentünk. Emlékszem, mit gondoltunk, milyen lesz itt a világ.

Most itt állunk, tőlünk néhány száz kilométerre orosz bombák hullanak, körülöttünk menekültek. És jó pár olyan fiatal, mint mi voltunk, harminc éve.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


KÖZÖSSÉG
A Rovatból
Eljegyezték a Jókai utcai házomlásban súlyosan megsérült táncművészt
Az eseményhez az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet biztosított meghitt helyszínt.

Link másolása

Ahogy arról korábban mi is beszámoltunk, az Országos Baleseti Intézetből az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetbe helyezték át azt a táncművészt, aki nyár elején szenvedett súlyos koponya- és gerincsérülést, amikor leomlott és az utcára zuhant az átalakítás alatt álló Jókai utca 1. szám alatti ház párkányfala. Az ügyben 45 tanút hallgatott meg a rendőrség, de gyanúsítás vagy őrizetbe vétel a mai napig nem történt.

A Budapesti Operettszínház a közösségi oldalán tudatta mindenkivel, hogy szeptember 17-én táncművésze, Babácsi Beni a szülők- és a szűk baráti kör társaságában megkérte Tóth Nikolett kezét.

Az eseményhez az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet biztosított meghitt, szakrális helyszínt. Az eljegyzésre a fiatalok meghívták a Budapesti Operettszínház főigazgatóját, Kiss-B. Atillát, aki örömmel tett eleget a meghívásnak.

Az ifjú párnak sok boldogságot kívánunk!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KÖZÖSSÉG
100 méter magasságból zuhant le a pécsi vadászpilóta, túlélte és most újratanul mindent
Az orvosok mindössze pár százalék esélyt adtak arra, hogy túléli a balesetet a vadászpilóta.

Link másolása

Adrián Tibor Zsigmond álma gyerekkora óta az volt, hogy vadászpilóta legyen, és 29 éves korára ezt sikerült el is érnie. Tanulmányai során bejárta a világot, Budapesten elvégezte a katonai főiskolát, majd Kanadában és Kecskeméten is tanult.

Sugárhajtású vadászrepülőgépből átült a siklóernyőbe, amivel főként a Mecsek fölé repült legszívesebben. Két hónappal ezelőttig.

Idén nyáron borzalmas balesetben 100 méter magasságból egy sziklafalnak csapódott, de csodával határos módon túlélte a zuhanást.

Szerencsére felépült és most azon dolgozik, hogy újra teljes életet élhessen – számolt be róla a PécsAktuál.

A 40 éves Adrián Tibor Zsigmond a Balaton-felvidéken repült és úgy tervezte, hogy több óra hosszat a lesz a levegőben siklóernyőjével. Mint mondta, „megtanult együtt élni a természettel és az időjárási körülményekkel”.

A tragikus napon viszont nem várt levegőáramlat kapta fel, majd egy szempillantás alatt megtörtént a baj.

Összecsuklott az ernyő szárnya, amit már nem tudott korrigálni a gyakorlott pilóta.

„70-80 km/h órás sebességgel csapódtam a Csobánc-hegy oldalának, ami nem kímélte a csontjaimat. Nem tudtam rá felkészülni, se korrigálni”

– mondta a Tizsi becenevű pilóta a PécsAktuálnak. Hozzátette, hogy miután földet ért, sokan siettek a segítségére.

Onnan mentőhelikopterrel Győrbe szállították, ahol 5 órán keresztül műtötték. Az orvosok mindössze pár százalék esélyt adtak arra, hogy túléli a balesetet. Az ütközés során felrobbant a csigolyája, azaz egy olyan speciális törés történt, ami “csupán” az idegrostokat roncsolta. Az orvosok azon dolgoztak, hogy a szilánkokat eltávolítsák.

„Ha eltört volna a csigolyám, esélyt sem kaptam volna arra, hogy mozgatni tudjam a lábaimat. Az orvosok mindent megtettek, hogy stabilizálni tudják a lábamat és esélyt kapjak a felépülésre”

– nyilatkozta a pécsi lapnak a vadászpilóta.

Az eset után felértékelődtek benne az emberi kapcsolatok és úgy érzi, szerencsés. Bár nem él teljes életet egyelőre, de azon dolgozik, hogy a baleset, ami egy belső útra is terelte, örömkönnyekké varázsolja a könnyeket.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KÖZÖSSÉG
A Rovatból
Több mint 50 milliót gyűjtöttek a kiszabadított ukrán hadifogolynak, akinek a karjából 4 centiméter csont hiányzik
Mikhajlo Dianov testvére indított gyűjtést, hogy fizetni tudják az orvosi számlákat, rengetegen szeretnének segíteni a katonán.

Link másolása

Az ukrán hadifogoly, Mikhajlo Dianov megdöbbentette az internetet, amikor kiderült, milyen szörnyű kínokat kellett átélnie és milyen kínzásokat végeztek a testén az orosz fogságban. Az Ukrán Védelmi Erők által közzétett bejegyzésben Dianov az első képen erőtől duzzad egyenruhájában, a második képen viszont rá sem lehet ismerni a csontsovány, eltorzult karú katonára, akinek úgy tűnt, hogy a jobb karja is eltört.

A Pravda ukrán hírügynökségnek azt nyilatkozva Aljona Lavrusko, hogy testvére karsérülése annak a következménye, hogy

„rozsdás fogóval” húztak ki egy idegen tárgyat Dianov karjából, mindezt úgy, hogy nem használtak érzéstelenítőt.

Lavrushko úgy nyilatkozott a lapnak a Ladbible beszámolója szerint:

„Mikhajlo lelkileg nagyon erős és rendkívül boldog, hogy visszatért."

Azt is elmondta, hogy Dianovnak meg kell műteni a karját, amelyből állítólag 4 cm csont hiányzik.

Lavrusko kifejtette:

"Problémák vannak a karjával: valószínű tályog lehet. Meg kell műteni, a műtét során pedig egy lemezt kell elhelyezni a csontra, mert 4 cm csont hiányzik a karjából, amit mindenképpen korrigálni kell."

A testvér PayPal-adománygyűjtést indított, hogy Dianov orvosi számláit kifizethesse. Illia Ponomarenko, a Kyiv Independent újságírója szerint

eddig több mint ötmillió ukrán hrivnyát (kb. 54 millió forint) gyűjtöttek össze neki.

Az ukrán védelmi minisztérium először szeptember 24-én osztott meg Dianovról készült képeket (az egyik a fogság előtt, a másik pedig a fogság után).

Volodimir Zelenszkij ukrán elnök múlt hét csütörtökön megerősítette, hogy több mint 200 ukrán katonát szabadítottak ki orosz fogságból. Túlnyomó többségük az Azovstal és Mariupol védője volt, de akad köztük határőr, rendőr és tengerészgyalogos is. Az Azov-ezred öt kiszabadított parancsnoka pedig Törökországban maradhat a háború végéig.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KÖZÖSSÉG
A Rovatból
Él és virul a Közút munkatársai által megmentett kiskutya, akinek nevét szavazással döntötték el
A Magyar Közút munkatársai nemrég egy csepp, alig 4 hetes kölyökkutyát mentettek meg munka közben. Azóta teljes értékű tagja lett a mérnökségnek.
Címlapkép: Magyar Közút Facebook oldala/Pesti József - szmo.hu
2022. szeptember 16.


Link másolása

A Magyar Közút jászberényi mérnökség dolgozói nemrég egy mindössze négyhetes, kevesebb mint egy kilós kiskutyát találtak, amikor a Pusztamonostort Jászárokszállással összekötő útszakaszon dolgoztak. A 930 grammnyi állatot azonnal szárnyai alá vették a brigád tagjai.

Mint kiderült, a kutyust testvérével hagytak az út melletti árokban, aki viszont már nem élt, amikor rátaláltak. Magukkal vitték, és annyira szívükhöz nőtt a kedves kis eb, hogy megtartották mint a mérnökség új házikedvencét.

A nevéről online szavazással döntöttek és nagy többséggel az Emká nevet kapta, ami tulajdonképpen a Magyar Közút, azaz MK rövidítése kiejtve.

A Közút folyamatosan videós beszámolót tett közzé arról, mi történik Emkával.

Emká szépen gyarapszik, a legutóbbi mérésen már 5,5 kilót nyomott, és továbbra is kiváló egészségnek örvend. Az első fürdetésén is túl van a négylábú.

Emkának minden szempontból nagy szerencséje van, ugyanis a statisztikák szerint a fekete keverék kutyák a legkevésbé népszerűek, emiatt ők azok, akik a legkisebb eséllyel kerülnek ki a menhelyekről.

Emká rengeteg szeretetet ad és kap, teljes értékű tagja lett a mérnökségnek.

Íme egy videó arról ahol a Közút munkatársai elmesélik, hogyan találták meg Emkát:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk