"Megnézlek Facebookon, mielőtt elmondom a szüleidnek, hogy meghaltál" – megrázó levelet írt halott pácienseihez a sürgősségi orvos
Louis Profeta az amerikai Indianapolisban, a St Vincent Kórház sürgősségi osztályán dolgozik. Nap, mint nap halnak meg a kezei között emberek – sok fiatal is. Nyívt levelét az egyik ilyen "halottjának" írta, és a LinkedIn nevű karrier-közösségi portálon osztotta meg. Döbbenetes sorok.
"Mielőtt elmondom a szüleidnek, hogy meghaltál, megpróbálom megkeresni a Facebook-profilodat, és megtudni rólad néhány dolgot. Azért teszem ezt, mert úgy érzem, ettől maradok ember. Néhány perc múlva örökre megváltoztatom két ember életét: az édesanyádét és az édesapádét. Ha meghallják a hírt, ők ketten soha többé nem lesznek ugyanazok. Soha többé nem lesznek boldogok.
Ebben a pillanatban – legyünk őszinték – számomra nem vagy más, csak egy test, aki fekszik előttem, mint egy nagy, tehetetlen újságköteg. Csövek lógnak belőled mindenütt. Kétségbeesetten próbáltunk megmenteni, de nem sikerült. Egy test vagy, és én nem tudom, mik voltak az álmaid, a terveid.
Igen, tartozom a szüleindek azzal, hogy egy kicsit megismerlek. Ha megtalálom a Facebook-profilodat, meglátom a fotóidat, felismerem a nyakadban a láncot, vagy a füledben a fülbevalót, ami most a műtőben fekszik egy fémtálcán, vagy felfedezem rajtad a dzsekit, amit nemrég vágtunk le rólad ollóval, hogy a szívedhez férjünk, máris úgy érzem, jobban ismerlek.
Azokon a fotókon még látlak mosolyogni. Látom az életet a szemeidben, a pillanatot, ahogy elfújod a szülinapi gyertyáidat, ahogy sétálsz a tengerparton, ahogy karácsonyozol a nagyszüleiddel...és látom, van egy máltai selyempincsid is. Már ezt is tudom.
Amikor bemegyek a szüleidhez a váróba, már egy kicsit őket is ismerem. Így könnyebb megtenni azt, ami elkerülhetetlen. Megmondani nekik. Szerencsés vagy, hogy te már ezt nem látod. Nem hallod, ahogy édesapád sírva skandálja a nevedet, édesanyád a haját tépi és fájdalmában a földön fetreng, összegörnyedve, mint aki az eszét vesztette.
Miután megnéztelek a Facebookon, én már tudom, hogy mindez a fájdalom már nem egy élettelen testnek szól, hanem egy embernek, akit a szüleid szerettek. Ez segít abban, hogy ne legyek rád olyan dühös. Hogy elhallgattassam a fejemben a hangot, amely a legszívesebben azt ordítaná neked: "Te szerencsétlen b...rom, hogy tehetted ezt velük? Hogy tehetted ezt a családoddal?"