hirdetés

KÖZÖSSÉG

Megindító motivációs bejegyzést írt egy özvegy anyuka, miért nem szabad soha feladni

Egy éven át gyakorolta a járást egy apuka a mozgásképtelen kisfiával, míg elérték a céljukat. A bukdácsoló kisifú fejlődése láttán született meg az inspiráló írás.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2017. október 23.

hirdetés

Mindannyian küzdünk valamivel. Ezért legyen bármi is az, amivel te jelenleg épp küzdesz, a Love What Matters oldalon megjelent írásból biztos, hogy erőt tudsz hozzá meríteni.

"Valamivel kevesebb mint egy éve kezdtem konditerembe járni. Akkoriban sem lelkileg, sem testileg nem voltam rendben, és tudtam, hogy az edzés (és a napi két és fél óra gondoskodás;)) majd segít. Az első nap, amikor lementem, ott volt egy apa a kisfiával, aki körülbelül négyéves volt, és nem tudott járni.

Alig bírta el a lába. Az édesapja ott ment mögötte, teljesen összegörnyedve, és támogatta; szó szerint ő mozgatta a kisfiú lábát, hogy haladjon előre, ezáltal segítve a szükséges izmok erősödését. Láthatóan fájdalmas és egyúttal ijesztő folyamat volt.

Öt lépést megtettek, aztán megálltak, kinyújtóztak, és újra kezdték. Órákon át csinálták. Sőt, napokon át. Elszántságuk ösztönző erővel hatott rám, de egyúttal szégyelltem is magamat. Nem volt bátorságom személyesen elmondani nekik, mennyire felnézek rájuk azért, amit végigcsinálnak, ezért otthagytam egy levelet, név nélkül. Leírtam, hogy a férjem, két kisgyermekem odaadó apja, miként távozott alig egy évvel ezelőtt váratlanul közülünk, és mennyire nehéz azóta az életem. Leírtam, hogy sok-sok napon át mennyire elcsigázottnak, szomorúnak és dühösnek éreztem magamat, de amikor eljöttem az edzőterembe, és megláttam őket együtt dolgozni, azért, hogy hátha egyszer majd járni tud a kisfiú, az óriási erőt és inspirációt adott nekem, hogy derűsebben szemléljem az életet, és sose adjam fel. Elmondtam azt is, hogy biztosan nem én vagyok az egyetlen, aki így éreztem, miután láttam őket, és arra biztattam, hogy folytassák ezt a csodálatos munkát, mert mindannyian drukkolunk nekik, és mindenkire ösztönző erővel hatnak.

Ma délelőtt, majdnem egy évvel később, miután már több tucatszor láttam őket együtt, amikor lementem a konditerembe, azt láttam, hogy a kisfiú JÁR!

hirdetés

Még ugyan bizonytalanul, bukdácsolva, de ment, immár édesapja mellett, fogta a kezét, és SÉTÁLT! Teljesen lenyűgözött a látvány. Fantasztikus volt.

Azért osztom meg ezt a posztot, mert mindannyian vívjuk a saját csatáinkat. Lehet ez egy munka, az egészségünk, egy függőség, vagy éppen fuldoklunk a bánatban, mert elvesztettünk valakit, akit szerettünk. Mindenki küzd valamivel. Soha, de soha nem szabad feladni! Még ha egyszerre csak öt lépést teszünk is meg, végül elég erősek leszünk ahhoz, hogy bármit véghezvigyünk. Csak egyik lábunkat a másik elé téve mennünk kell tovább."

Címkép: Pixabay


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk