KÖZÖSSÉG
A Rovatból
hirdetés

„Itt nyilvánítottam magam végérvényesen demilitarizált övezetnek” – vásárhelyi találkozások holtakkal, élőkkel

Felrémlik 50, 80 év gimnáziumból, kollégiumból, laktanyából. Kollégánk született pestiként ifjúkorában néhány évet a dél-alföldi városban töltött. 45-50 évvel később visszatért nosztalgiázni.

Link másolása

Amikor a Szeged-Békéscsaba között közlekedő személyvonaton utazom Hódmezővásárhely-Népkert állomásig, soha nem kell az órát néznem, elég megpillantani a kertváros néhány házát, hogy tudjam: hamarosan megérkezem. Így van ez már 50 éve, azóta, hogy megkezdtem tanulmányaimat a Bethlen Gábor Gimnáziumban. Ki tudja, hányszor tettem meg ezt az utat azóta.

Most kifejezetten évfordulós célokkal jöttem. Egyrészt 46 éves érettségi találkozónkra (tavaly a Covidtól való félelem és szeretett osztályfőnökünk, Gulyás Lászlóné, Zsuzsa néni halála miatt elhalasztottuk), másrészt, hogy átvegyem azt a nemcsak méretében, hanem tartalmában is hatalmas könyvet, amelyet a Cseresnyés Kollégium 80 éves történetéről írt és állított össze Pataki Béla, a Kollégium tanára.

Szépen rendbe hozták a „kisállomás” épületét, a patinás majolika-oszlopokat, a resti, ahol egykor egyik haverunk mindig legurított egy nagyfröccsöt és ahol négy és fél évtizeddel ezelőtt Gavallér törzsőrmester minden eltávozásra igyekvő bakát megvendégelt, akár olyan áron is, hogy az áldozat lekéste a vonatot. Persze nem állom meg, hogy ne vessek egy pillantást a síneken és az országúton túlra, a laktanya egyik épületére, amely mellett egy fatoronyban többször voltam őrszolgálatban. Leszerelésem napján, ami egybe esett 20. születésnapommal, nyilvánítottam magam végérvényesen „demilitarizált övezetnek.”

Odakint már a tram-train sínei kanyarognak, egyelőre még csak próbajáratok mennek. Milyen jó lesz majd, hogy ha a gimnáziumba igyekszem, nem kell végig gyalogolni az Ady Endre utcán, bár annak is megvan a bája a Szőke cukrászdával, és a gyönyörű platánsorral, amely sértetlenül megúszta a nagy városrendezést, és közben számolhatom a lépteimet, hogy hányadiknál találkozom egy régi ismerőssel. Most az első innen jó messze van, az unitárius temetőben. Jövőre lesz 20 éve, hogy elment az egyik legjobb barátom, ALS-ben szenvedett, 47 évet élt, de soha nem hallottam panaszkodni, sőt, akkorákat röhögni senkivel nem lehetett, mint vele. Most már együtt nyugosznak csodálatos édesanyjával, aki 17 évvel élte őt túl, és utolsó percéig hihetetlen életerő áradt belőle.

Három évvel ezelőtt már a kezembe foghattam a 80 év tanúi című kötet mintapéldányát, a járvány és az anyagiak miatt azonban csak nemrégiben készült el a végleges kiadás.

Pataki tanár úr megszállott lelkesedéssel kutatja az 1938-ban létrehozott első tanyasi kollégiumból kialakult intézményt, az egykori diákok és tanárok sorsát, a fotós, tárgyi és szöveges emlékeket, amelyekből valóságos város- és kortörténet is kirajzolódik.

Elárulja nekem, hogy még legalább két könyvre való anyagot gyűjtött össze, miután a közösségi médiában is elindította a kutatást és az emlékezők, a régi barátokat, szerelmeket keresők azóta is folyamatosan árasztják el az oldalát. A könyv hivatalos bemutatója szombaton, október 2-án lesz a vásárhelyi református ótemplomban, sajnos erre nem tudok elmenni, így aztán a Tanár úr megelőlegezte a könyvet nekem, mint a „lázadó 70-es évek tanújának”. Egy éjszakára szállást is kaptam a hét végére üres kollégiumban, és mit ad a Jóisten, a „lányszárnyon”, ahová a fiúk csak kicsapás terhe mellett tehették be a lábukat, sőt, még azt sem nézték mindig jó szemmel egyes szigorú nevelő tanárnők, hogyha a hallban a lépcsőfeljáratnál folyt az élet gyönyöreinek ártatlan felfedezése. Szobámat kései kárörömmel foglaltam el, ha ezt egykori igazgatónőnk megtudja…

Annak idején rendszerint 7 óra 55-kor indultunk el a gimnáziumba, hiszen csak át kellett mennünk a Szőnyi utcán, és már helyben is voltunk. Főleg az első két évben, amikor még a földszinten volt az osztályunk a Bethlenben. Ahogy végig megyek az udvaron, kortyolok a kútjából, utánozhatatlan ez a fémes íz! A fémszobrász Kamotsay István alkotó emberek és emberpárok domborműveivel vette körül a kutat, amelyre eredetileg Németh Lászlótól kért szöveget, a nagy írónak azonban, aki az 1940-es években a Bethlenben először valósította meg a komplex oktatást, szűk volt ez a keret, így maga a művész töltötte meg a fémlapokat gondolataival. Talán e sorok szolgálhatnak leginkább intelmül nekünk: „Az ember teremt értelme fényében, érzelmi hevében, de sohasem egymagában. A társadalomnak örökösei és örökhagyó tagjai vagyunk.” Erre rímel Németh László egyik gondolata, amit annak idején mi is bevéstünk az agyunkba:

„Az ifjúságnak joga, hogy az életet igényei és eszméi szerint újrafogalmazza. A halál ott kezdődik, ahol erről a jogáról tudatlanságból vagy a könnyebbet keresve lemond.”

És bennünket még tanítottak olyanok, akik az Égető Eszter, a vásárhelyi élet kulcsregénye írójával osztották meg katedráikat, köztük dr. Sipka Sándorné, aki angolóráit szinte mindig kultúrtörténetbe, és humanista erkölcsi mesékbe ágyazta.

A kúttal szemben a tornaterem, amelyből valószínűleg akkor is hallatszana a labdapattogás, ha nem lenne benne senki. „Balogh Imsi tornaterem” – áll a tábla a falán. Nem tiszteletlenség az egykori nagyszerű tanárral, kosárlabda-edzővel szemben, aki szinte szó szerint az életét adta a sportért - egy kosármeccs közben kapott agyvérzést, amiből teljesen soha nem épült fel – mert mindenki így ismerte és nevezte a Városban. Az iskolába vezető ajtó azonban zárva van, körbe kell menni, a tanári folyosón, de így végighaladhatunk a szecessziós épület magas boltíves folyosóján, régi tablók és tudós tanáraink domborművei között.

Az első dolog, ami eszünkbe jut a földszinti osztályról, hogy egyszer a kicsengetéskor barátommal az ablakon át igyekeztünk ki az udvarra, egy rettegett matektanár elkapott és felcipelt minket az igazgatói irodába, de a szépemlékű Grezsa Ferenc igazgató úr nem foglalkozott ilyen apróságokkal. Nem számított neki sem külső, sem kamaszos hóbort, csupán szellemünk épülése és kibontakozása. Nem véletlenül mondta az „osztályfőnöki órán” a fenti eset másik szereplője, hogy hihetetlen szerencsénk volt, hogy ilyen csodálatos tanári kar indított el bennünket az életben, és örökre megmaradunk „bethleneseknek”. Sajnos, kevesen vannak már életben, de itt van köztünk múlt és jelen különleges képviselője, Faragóné Szénásy Emese, akinek édesapja, Szénásy Gyula volt egykor a Kollégium egyik alapítója.

Kicsit szomorúan vesszük tudomásul, hogy a 46 éve érettségizett osztályból csak 11-en jöttek el, már nekünk is van halottunk, a távollévők között akadnak nagyon szomorú sorsok, mégis örülünk annak, hogy mi legalább együtt vagyunk. És arra leszünk figyelmesek, hogy a tanterem órájának fordított számlapja van, és az óramutatók sem balról jobbra, hanem jobbról balra járnak…Az esti vacsoránál aztán felelevenítjük a régi sztorikat, poénokat, klasszikussá vált bemondásokat, valaki felveti, hogy írjuk meg az osztály történetét, többen rám mutogatnak….Innen folytatjuk, de nem 6, nem 4 év múlva, hanem minél előbb…

Másnap kora reggel az Andrássy út elején ténfergek, örömmel látom, hogy még megvan a régi könyvesbolt, és bejáratára kiírták: „itt a hagyományostól eltérő tartalmú könyveket is árusítunk”. A sarkon még áll Somogyi József Szántó Kovács János-szobra. A mi időnkben a kollégiumot is róla nevezték el, aztán rendszerváltáskor visszakapta a Németh Lászlót idéző Cseresnyés nevet. Azért örülök, hogy a 19. század végi agrárszocialista mozgalmának vezetőjéről legalább egy szobor erejéig tudnak ma is Vásárhelyen. És megszólal bennem Cseh Tamás dala Jancsó Miklós Még kér a nép című filmjéből:

„Balgaság, vakhit van ott is a fű alatt…Baksa János odavan, Szántó János odavan”.

Az utóbbi 113 éve, az előbbi alig két napja…

Leülök a Sarokház presszó teraszára egy kávéra, valamikor itt esténként élő zene volt, most rádió ontja a régi slágereket. Közben kinyitják a református ótemplom kapuját. Utoljára tán 1974-ben voltam benne egy igehirdetéssel egybekötött Mozart-koncerten. Akkoriban kertje a Kollégium előtti teret töltötte be, és a földszinten lakó renitens diákok gyakran letaposták a gyönyörű virágokat, ha este kapuzárás után az ablakon keresztül érkeztek haza. A 18. századi ótemplomot 10 évvel ezelőtt újították fel, fenségesen egyszerű, visszaszerezték hozzá a város szülöttének, Tornyai Jánosnak festett bútorait. Kár, hogy ottjártamkor nem szólalt meg az orgona…

Barátommal délelőtt még kimegyünk a katolikus temetőbe, hogy tiszteletünket tegyük Farkas Ferenc tanár úrnál, aki megtanított minket a történelmi és azon túli gondolkodásra és arra, hogy a világon semmi nem fekete és fehér. Négy évvel ezelőtt még éppen Pataki Bélának a Kollégiumról készült filmjének bemutatóján találkoztunk a vásárhelyi Emlékpontban, majd éjszakába nyúlóan beszélgettünk a 20. század abszurd eseményeiről és azok következményeiről, és őszintén kiveséztük a magyar állapotokat is. Korábban mindig ott volt az érettségi találkozókon is, és ott is végkimerülésig folytak a hasonló eszmecserék. Buta közhely, de nagyon hiányzik…

Ismét a „kisállomás”. Emlékszem, amikor még gyakrabban jártam a Városban, előfordult, hogy féltucatnyi cimbora kísért ki, és valaki mindig megkérdezte, tőlem, a született budapestitől: „Mikor jössz legközelebb haza?” A Szegedre tartó vonat előbb 5, majd 10, végül már 20 percet késik. Lehet, hogy csak engem marasztal?

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


KÖZÖSSÉG
Gyász: elhunyt Farkas Ricsi
A súlyos betegséggel küzdő jászberényi fiú 19 éves volt.

Link másolása

Elhunyt Farkas Ricsi - közölték a 19 éves fiú szülei szerda délelőtt az Összefogás Farkas Ricsikéért és a beteg gyermekekért Facebook-oldalon.

"Egyetlen drága kisfiunk, Ricsike ma reggel az angyalok közé költözött"

- írták.

A súlyos betegséggel küzdő jászberényi fiúról többször is írtunk már korábban. Másfél éves koráig egészséges, eleven baba volt, majd máj, tüdő, csontvelő problémák állították komoly feladatok elé az orvosokat és nagy kihívások elé a családot. Ricsi több műtéten is átesett, nehéz harcot folytatott a betegségével. 19 évesen hunyt el.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KÖZÖSSÉG
„A pokolból jöttek” – Újra lát a bombázás miatt megvakult ukrán család egy lengyel orvosnak köszönhetően
Éppen belépett a konyhába az anyuka, amikor észrevette, hogy egyenesen az ablak felé repül egy rakéta.

Link másolása

Még március 11-én reggel csapódott bomba a kelet-ukrajnai Szeverodonyeck városának egyik lakóházába. Az egyik lakásban egy fiatal nő és két gyereke tartózkodott, a becsapódás után mindhárman megvakultak. A családot kiemelték a romok alól, majd egy közeli kórházba szállították őket, de sérüléseik olyan súlyosak voltak, hogy továbbküldték őket Lvivbe.

A kórház szemspecialistája segítséget kért korábbi lengyel tanárától, akinek átküldte az Olenáról és két fiáról készült fotókat. Tisztában volt azzal, hogy a nőnek és gyerekeinek azonnali segítség kell, de a háború miatt csak egy hét múlva érhettek volna Lengyelországba, írja a család kálváriájáról riportot is forgató BBC.

Olena, Nazar és Timur végül sikeresen megérkeztek Lublinba. Robert Rejdak professzort az első találkozásról azt mondta: az ukrán család úgy nézett ki, mint akik egyenesen „a pokolból jöttek”. A nő semmit sem látott, a gyerekek eközben egyfolytában ettek, aludtak és sírtak.

A professzor Olenán kétoldali szürkehályogműtétet hajtott végre, de a szeme belsejében lévő üvegdarab nehezítette a dolgát. A nő két nappal később már újra látott. Az ikrek is súlyos szemsérüléseket szenvedtek, de a műtétek és a kezelés után van esély a felgyógyulásukra. Ha csak néhány nappal később értek volna a klinikára, már nem tudtak volna segíteni rajtuk. Szemsérüléseknél ugyanis döntő tényező az idő.

A fiúk közül Nazar egyik szemét már így sem tudták megmenteni. Ennek ellenére Timur jóval félénkebb bátyjánál. A fiúkat pszichológus kezeli az átélt traumák miatt, ami nem is csoda: néhány nappal korábban végignézték, ahogy becsapódik otthonukba egy bomba.

Az Ukrajnában szakácsként dolgozó Olena aznap éppen belépett a konyhába, amikor látta, hogy pont az ablakuk felé repül egy rakéta. Az egész jelent annyira gyors volt, hogy szinte fel sem fogta, mi történik, csak nézte, ahogy hihetetlen tempóban közeledik a rakéta.

A nőnek esze ágában sincs a történtek után hazamenni. Azt mondja, hogy semmije sem maradt Ukrajnában, a lakását porig rombolták. Ráadásul Lengyelországban mindenki nagyon kedves vele, így inkább ott telepedne le az ikrekkel.

Az ukrán család megrázó történetről készült riport egy részletét itt lehet megnézni:


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KÖZÖSSÉG
A Rovatból
Ugyanolyan a babát kapott egy menekült kislány, mint amilyet Ukrajnában kellett hagynia
Veronika és édesanyja egy jótékonysági szervezettől kapott ételeket, ruhákat és játékokat. Amikor ezeket adták át nekik a raktárnál, akkor vették észre a babát.
Fotó: StripeyStork/Twitter - szmo.hu
2022. április 10.


Link másolása

Pontosan ugyanolyan babát kapott egy ukrán kislány, mint amilyet Ukrajnában kellett hagynia, miután megérkezett az Egyesült Királyságba - írja az Indy100.

Veronika és édesanyja, Tatyana csütörtökön érkeztek, és a Homes for Ukraine programon keresztül szálltak meg egy támogató családnál a Surrey állambeli Epsomban és Ewellben.

Mindössze egy bőrönddel és egy babakocsival érkeztek, így a család felvette a kapcsolatot a Stripey Stork bababank jótékonysági szervezettel, hogy segítséget kérjen néhány praktikus cikk beszerzésében.

Pénteken anya és lánya a jótékonysági szervezet raktárához utaztak, hogy átvegyék a számukra előkészített készleteket, köztük ruhákat, cipőket, játékokat, etetőszéket, ágyvédőt, bili oktatókészletet, szalvétákat és piperecikkeket.

Veronika és édesanyja nagyon izgatottak lettek, amikor észrevették a babát, ami éppen olyan volt, mint amilyet a kislánynak otthon kellett hagynia. Nicola Dawes, a Stripey Stork alapítója és vezérigazgatója így nyilatkozott:

„Különleges élmény volt felfedezni, hogy ez a baba ugyanolyan, mint amilyet Veronika nem tudott otthonról elhozni. Ez a pillanatnyi öröm és kapcsolódás feldobta a napunkat, amikor Veronika távozóban puszit adott nekünk."

A Stripey Stork 2013-as megalakulása óta az élelmiszerbankokhoz hasonló modellel segíti a kisgyermekes családok ellátását, jelenleg pedig a térségbe érkező ukrán menekülteket. Egy tweetben a jótékonysági szervezet azt írta:

"Tudjuk, hogy Surrey-ben több mint 700 család jött össze, és igyekszünk minden hozzánk érkező kérésnek eleget tenni."

Link másolása
KÖVESS MINKET:


KÖZÖSSÉG
A Rovatból
Elaltathatják egy harkivi állatpark ragadozóit, nehogy kiszökjenek a városba az orosz bombázás miatt
Az állatkert több lakója is elpusztult vagy elmenekült a rakétatámadások miatt. A tulajdonos szeretne minden állatot megmenteni, ehhez kér anyagi támogatást.

Link másolása

Szívszorító döntésre kényszerülhetnek egy harkivi állatkert dolgozói: meg kell ölniük az ott élő tigriseket, oroszlánokat és medvéket, hogy ha az orosz bombázás miatt lehetőségük nyílik kiszökni a parkból, ne veszélyeztessék a lakosságot - írja a Daily Mail.

Már így is csoda, hogy még nem sérültek meg annyira az állatkert kenneljei, hogy a ragadozók kijuthassanak onnan. Ukrajna második legnépesebb városát ugyanis a háború kezdete óta folyamatosan ostromolják az orosz erők.

"Még egy rakétatámadás, és lehet, hogy az oroszlánok, a tigrisek és a medvék kiszabadulnak, és bemennek a városba és a környéken lévő településekre. Ezt nem engedhetjük. Sajnos most nincs megoldás erre a problémára"

- mondta az állatkert tulajdonosa, Alexander Feldman.

A Feldman Ökopark dolgozói már számos állatot átszállítottak máshová a bombafenyegetés miatt, és szeretnék, ha a ragadozókat is átköltöztethetnék egy régi lovaskomplexumba Poltava régióban, de a tulajdonos attól tart, hogy nem lesz rá lehetőségük. Így csak az marad az egyetlen opció, hogy elaltatják az állatokat.

"Elképzelhetetlen fájdalom még csak beszélni is róla. De a fő prioritás most az emberek élete"

- fogalmazott.

Egy videóüzenetben elmondta, hogy az állatpark már részben megsemmisült az újabb rakétatámadások miatt. A madárházak tönkrementek, és a ketrecek és a kennelek is nagyon megrongálódtak.

"A Feldman Ökopark már nem létezik - ezt már határozottan kijelenthetjük. Tegnap és ma ismét hatalmas ágyúzásnak voltunk kitéve. Az infrastruktúrának vége, a burkolatok is megsemmisültek"

- közölte Feldman.

Az állatparkban több mint 300 állatfaj élt. A március 17-én történt bombázásban két orángután és több csimpánz is elpusztult, két nappal később kilenc szarvas vesztette életét, 20 pedig elmenekült az erdőbe.

A tulajdonos abban reménykedik, hogy legalább a jaguárkölyköket és a párduckölyköket meg tudják menteni, de úgy látja, hogy a többi állat el fog pusztulni, ha ez így megy tovább.

Feldman most anyagi támogatást kér, hogy minden állatot kimenekíthessenek az állatkertből, mielőtt az oroszok rakétái végeznek velük, csak ők lesznek kénytelenek elaltatni a lakosság védelme érdekében. Ide kattintva lehet adakozni nekik.


Link másolása
KÖVESS MINKET: