Gimis kori szerelme segít neki legyőzni a halálos betegséget
Emmy Collett és Jake Coates már a gimnáziumban szerelmesek voltak egymásba, de az egyetem miatt szétváltak útjaik. Emmyből tanítónő, Jake-ből orvos lett és Ausztráliában kezdett dolgozni. Tavaly azonban újra összejöttek, először ingáztak a két földrész között, majd Londonban kezdtek közös lakást keresni. Hat hónap boldogság után azonban letaglózó hírt kaptak: Emmynek, aki az utóbbi két évben hasmenéstől, kimerültségtől és megnagyobbodott nyirokcsomóktól szenvedett, végső stádiumú medulláris pajzsmirigyrákja van,
és húsz százalék esélye sincs arra, hogy öt év múlva még életben legyen.
A fiatal párt azonban nem győzte le a kétségbeesés, Jake a diagnózis után azonnal megkérte Emmy kezét, és minden a terv szerint halad.
Emmy a Daily Mailnek mesélte el szerelmük felemelő, egyben szívszorító történetét:
Tizenegy évesek voltunk, amikor “szerelmes” lettem Jake-be. Hamar egy párocska lettünk, és amikor tizenhárom éves voltam, azt mondta, én vagyok a “homárja”. Egészen tizenhat éves korunkig nem beszéltünk nyíltan az érzelmeinkről, de utána három évig jártunk. Az egyetem miatt szakítottunk, de barátok maradtunk, és tíz év után, tavaly októberben ott folytattuk, ahol abbahagytuk. Először csak üzeneteket váltottunk, aztán Facetime-on beszélgettünk, és rájöttünk, még mindig bejövünk egymásnak. Tudtuk, hogy komoly a dolog.
A körülmények miatt másképpen állunk hozzá a dolgokhoz, nincs mire várni, így szeptember 3-án oltár elé állunk.
Félrediagnosztizáltak
Világéletemben aktív, fitt, egészséges ember voltam. Rendszeresen jártam konditerembe, maratonokat is futottam. Másfél év azonban olyan tüneteket észleltem magamon, amelyek edzés közben is zavartak. Állandóan fáradt voltam, a bélműködésem rendezetlen lett és gyakran fájdalmas, erős, megmagyarázhatatlan izomfájdalmak kínoztak, fáj a hasam és a hátam is. Sokszor véres volt a vécépapír, néha mintha üvegszilánkok lettek volna a fenekemben. Nem szeretek orvoshoz járni, most többször is elmentem, de ők irritábilis bélszindrómára, vagy egyszerűen a stresszre fogták a tüneteket. Sejtettem, hogy nem erről van szó, stresszes meg abszolút nem voltam.
A tavalyi London maratonra már nagyon nehezemre esett felkészülni az állandó fájdalmak miatt. Októberben be kellett mennem az ügyeletre, olyan erős menstruációm volt, amilyet még nem tapasztaltam. Egy hét hasmenés, egy hét székrekedés, volt, hogy az osztályomból is ki kellett szaladnom. Néhányszor baleset is előfordult, sírva panaszkodtam emiatt az orvosnak.
A háziorvos még mindig nem vett komolyan, azt mondta, a laboreredményeim jók, jöjjek vissza karácsony után, ha fennállnak a panaszaim. Egy másik orvos endometriózisra gyanakodott, de a hasi ultrahang nem mutatott ki semmit. Összetörtem, már az is megfordult a fejemben, hogy hipochonder vagyok, és csak képzelem az egészet.
Micsoda megkönnyebbülés: rák
A sírós jelenetem után néhány hónapig vissza sem mertem menni az orvoshoz, annyira szégyelltem magam. Amikor februárban Jake hazalátogatott, észrevette, hogy a nyirokcsomóim nagyon nagyok (én azt hittem, az izmaik görcsösödtek be), és rávett, hogy mégis menjek vissza. A háziorvos azonnal a sürgősségire küldött, és egy nyakbiopszia után megkaptam a diagnózist: medulláris pajzsmirigyrák. ... Állítólag már két éve kezdődhetett.
A diagnózis ellenére igyekeztem pozitív maradni, nem tudtam, hogy a rák már áttéteket képezett, így készültem a Fülöp-szigetekre a homárommal. Azonban március 31. előtti éjjelen, amikor el kellett volna repülnünk, mellkasi fájdalmaim lettek. Már volt ilyen, ezért nem aggódtam, de Jake ragaszkodott hozzá, hogy bemenjünk a kórházba, ott meg kiharcolta a CT-t. Kiderült, hogy a rák szétterjedt, ott van a gerincemben, a tüdőmben, a májamban és a csontjaimban, tehát gyógyíthatatlan. A mellkasi fájdalmat egy bordatörés okozta, ami szintén a ráknak köszönhető.
Az elmúlt 12 évben mindössze háromszázan betegedtek meg ebben a betegségben, én vagyok az egyik legfiatalabb. DNS mintát vettek tőlem, hogy különböző kezelési módokon dolgozzanak, még saját egerem is van a laborban. Egyelőre tablettás kemoterápiát kapok, a gyógyszer öt éve még nem is létezett, és bár meggyógyulni nem fogok tőle, talán lelassítja a betegséget. Életem végéig szednem kell, de sok jóra így sem számíthatok. Csak remélni tudom, hogy időben találnak valamit.
A rákkal semmit nem tudunk tenni, ott van, akkor akár élvezhetjük is az együtt töltött időt. Csak az bánt, hogy a szeretteimnek fájdalmat okozok. Annyira szomorúak, lelkiismeret furdalásom van miattuk.
Szenvedélyesen dolgozom azon, hogy minél többen megismerjék a betegséget, pont amiatt, ami a diagnózisig történt velem. Ijesztő, milyen hosszú ideig együtt éltem a betegséggel, anélkül, hogy tudtam volna róla, és majdnem belebolondultam a bizonytalanságba. Ha időben diagnosztizáltak volna, minden másképpen lenne most. Pénzt gyűjtök a The Royal Marsden kórháznak, ahol kezelnek, mert annyira szuperek. Nyáron Jake-kel letekerjük a kétezer kilométert Koppenhágába Amszterdamon és Brüsszelen keresztül. Jó lesz, mert legalább mozgásban tart, ami az immunrendszeremet erősíti. Meg akarom mutatni az embereknek, hogy rákosan is lehet aktív és izgalmas életet élni. Jake elképesztően fitt, ultramaratonokat is fut, ő ül elöl a tandenbiciklin. Ha elfáradok, teker helyettem is.
Mondtam a barátaimnak, hogy nem akarok “beteges” lánybúcsút. Tervezzük az esküvőt, ami a családnak is jó, a betegségem helyett most erre összpontosítanak. Egy esküvő sok stresszel jár, bár esetünkben nem így van. Az első ruha, amit felpróbáltam lett a ruhám, a szüleimnél lesz a lagzi, Jake öccse hozza a zenekart. Mindenki olyan sokat tesz értünk.
Jake most nem gyógyít, összeköltöztünk, és olyan munkákon gondolkodunk, amit mind a ketten, együtt tudunk végezni. Nem viseljük el a gondolatot, hogy egy munkanapnyi időt távol legyünk egymástól, keresünk valamit, ami mind a kettőnket boldoggá tesz.
De először jöjjön a nászút.... Elmegyünk a Fülöp-szigetekre, mert oda nem jutottunk el.
Igaz a mondás, hogy sohasem tudhatod, mi vár rád a sarkon túl. Optimista vagyok, és hálás. A betegség miatt minden napot úgy élek meg, mintha az utolsó lenne: mosolyogva, szeretve, kedvesen mindenkivel. Annyira boldog vagyok, hogy Jake és én újra együtt vagyunk, hogy még a rákról is megfeledkezem.
Orvos vagyok, és az orvosi egyetemen megtanítják, hogy a kemény, gumiszerű nyirokcsomó a rák jele. Amikor Emmy nyakán kitapintottam őket, nagyon elkeseredtem. Görcsbe rándult a gyomrom. Nem is értettem az egészet, hiszen a pajzsmirigy eredmények nem mutattak semmit. ...
Elmondani sem tudom, milyen jól fogadta Emmy a hírt, minden új információt higgadtan fogadott. Annyira bátor, minden napját megkeserítik a tünetek, de soha nem szomorú. Mindig mosolyog, és a mosolya ragadós. Csak akkor szomorodik el, amikor azt hiszi, hogy mások bánatosak miatta. ... Úgy szeretem őt, bárcsak megszabadíthatnám a ráktól.
Forrás: Dailymail
Ha tetszett a cikk, oszd meg másokkal is!
