KÖZÖSSÉG
A Rovatból
hirdetés

Harcsa Veronika: Hatalmas élmény idegeneket megszólítani

Egy hónapon át teljesítette a Hősök Tere projekt kihívását a népszerű énekesnő. Tapasztalatairól kérdeztük.

Link másolása

Mi is többször beszámoltunk már a Hősök Tere nevű kezdeményezésről, melynek mottója a következő: „Az vagy, amit teszel!” Az ötletgazdák szeretnék felrázni a társadalmat, és elérni, hogy az emberek minél inkább nyissanak egymás felé. Ennek elérése érdekében június elején meghirdettek egy sor 30 napos kihívást, amelyek közül Harcsa Veronika is elvállalt egyet: egy hónapon keresztül mindennap megszólított egy idegent, és az eredményről beszámolt Facebook-oldalán. Amikor legutóbb beszélgettünk vele, még csak az elején tartott, azóta viszont sikeresen befejezte – így most arra kértük, meséljen nekünk élményeiről, illetve arról, milyen visszajelzéseket kapott ennek kapcsán.

– Mit adott neked ez az egy hónap az előzetes várakozásaidhoz képest?

– Bevallom, hogy féltem tőle, hiszen eleve olyan kihívást szerettem volna választani, amihez kicsit meg kell erőltetnem magam. Soha nem voltam megszólítgatós típus, az utcán járva inkább szeretem a fejembe húzni a kapucnit és beolvadni a tömegbe. Legalábbis eddig ez volt rám a jellemző. De gyakorlatilag az első három napon kellett túlesnem, utána már lubickoltam a feladatban. Annyira hamar érkeztek olyan pozitív visszajelzések, és annyi érdekes sztorit hallhattam, amit álmomban sem gondoltam volna. Ezek az élmények további inspirációt adtak, hogy ne csak a kihívás ténye miatt folytassam az egészet.

veron6

– Mi volt a legemlékezetesebb pillanat?

– A pozitív tapasztalatok közül kettőt emelnék ki: az egyik egy biztonsági őr, a róla írt posztom a valaha volt legnépszerűbb bejegyzésem lett a Facebookon. Azzal az egyszerű mondattal mentem oda hozzá a színpad mellett, hogy mennyire meleg van, és ezután vagy tizenöt percen keresztül mesélt magáról. Látszott rajta, mennyire ki van éhezve rá, hogy végre valakivel beszélgethessen. Gondolom, elég egysíkú lehet egész nap ott állni – említette is, hogy 16 órás műszakokat kell lenyomnia. Elképesztő dolgok derültek ki róla: például találkozott a pápával és a monacói hercegnővel, operaénekesekkel dolgozott együtt. Utóbbiak gyakran tőle kérdezték meg az előadásaik után, jók voltak-e, annyira megbíztak a véleményében.

Ez volt az egyik döbbenetes találkozás, a másik pedig egy idős néni a tatai tó partján. Telt ház volt a kávézóban, és nagyon kedvesen intett, hogy üljünk oda nyugodtan az ő asztalához. Ha jól emlékszem, 86 éves volt és biciklivel érkezett. Kiderült róla, hogy ő volt a helytörténeti egyesület vezetője, így rengeteg érdekes dolgot mesélt a városról. Teljesen friss volt szellemileg, nagyon jól esett beszélgetni vele.

Az igazi tanulság viszont az, hogy tényleg nem kell sok: akár két kedves szó is elég lehet arra, hogy teljesen feldobja az ember napját. Ezt nem lehet átérezni addig, amíg valaki ki nem próbálja.

veron5

A két legemlékezetesebb megszólítás

4. nap

A városligeti koncertünk előtt megszólítottam a színpad mögött hűsölő biztonsági őrt.

- Nagyon meleg van, igaz?

- Hú, nagyon. Tegnap tizenhat, ma tizennégy órát tolok, de holnap már csak kilencet.

Aztán mesélni kezdett a munkájáról, hogy mégis szereti, mert rengeteg érdekes dolgot lát, a Cirque du Soleilt 75 ezer Ft-os jegyár helyett ingyen nézte az első sorból, de kísérte már Beyoncét, a Depeche Mode-ot, Madonnát, találkozott a pápával, a monacói hercegnővel. Dolgozott operaénekesnőkkel, és volt, aki az ő véleményét kérte ki előadás után, hogy jó volt-e, mert tudta, hogy benne megbízhat.

Tapasztalat: egyetlen kérdést kellett feltennem, és vagy tizenöt percig mesélt, mintha csak arra várt volna, hogy végre valakinek elmondhassa. És mennyi érdekeset mondott!

Még csak négy napja tart a kihívás, de már nagyon megérte.

18. nap

A tatai tó partján, a 230 éves platánfa alatti kávézóban nem volt szabad hely, ám a fagyikelyhéből nyugodtan kanalazó, idős néni intett, üljünk csak le nyugodtan az asztalához.

A fáról kezdtünk beszélgetni, amelyet tavaly az ország fájának választottak, aztán a néni egy nem messze lévő szoborra mutatott:

- Azt pedig én avattam fel annak idején.

- Hogyhogy? - kérdeztem.

- A bútorgyárban dolgoztam telefonközpontosként, de mellette a Helytörténeti Egyesületet vezettem. Százhúszan voltunk, sokat köszönhet nekünk Tata!

A néni rengeteget tudott a város történetéről és fejlődéséről. Kedvenc történetem tőle az volt, hogy a század első felében az újszülött Esterházy gróf tiszteletére kifogtak a tóból egy kis harcsát, a száját megjelölték egy aranykarikával, majd visszadobták. A harcsát aztán minden évben kifogták és visszadobták, a végén már 54 kg-os volt. (Ezen a ponton misztikus párhuzamot véltem felfedezni a saját nevemmel és testsúlyommal, de nem akartam félbeszakítani a nénit.)

- Ilyen gyönyörű környezetben könnyebb egészségesnek maradni, igaz? - kérdeztem, amikor kiderült, hogy 85 évesen biciklivel közlekedik.

- Hogyne! A nővérem 95, a bátyám száz évet élt!

- És mit tetszik szólni a fesztiválhoz?

- Nagyon jó! Olyan sok ember van, mindig eljövök és meghallgatok egy-két koncertet.

Azzal a néni felpattant zöld biciklijére, és elkerekezett.

veron7

– Előfordult, hogy csalódás ért?

– Ilyesmire nagyon kevés példa volt, a harmincból talán összesen kettőt sorolnék ebbe a kategóriába. Azok közül is csak az egyik volt olyan, amikor azt éreztem, hogy kifejezetten zavarba jön a másik fél. A másik alkalommal pedig csak egy mosolyt kaptam vissza, nem sikerült beszélgetést kezdeményeznem. De végül is az a mosoly akkor is ott volt, tehát ez se teljesen negatív élmény.

– Több országban is szólítottál meg embereket a 30 nap alatt. Éreztél különbséget az egyes népek között?

– Valóban, Berlinben kezdtem a hónapot, aztán jött Magyarország, majd egy-két nap London és Párizs. Nyilván vannak kulturális különbségek, például Londonban és Berlinben azt éreztem, hogy kifejezetten könnyen megy a dolog. Elég volt felvennem a szemkontaktust, és inkább ők szólítottak meg engem, nem is kellett kezdeményeznem. Itthon sem voltak rossz tapasztalataim, míg a franciákkal talán kicsit nehezebben ment, de nem akarok általánosítani.

A lényeg, hogy maga a megszólítás és az arra kapott reakciók mindenhol működtek. Azokon a helyeken, amiket a sztereotípiák alapján nehezebbnek ítéltem, ugyanúgy megvoltak a pozitív érzések a végén. Semmiképp nem szabad, hogy az embert eltántorítsa, amikor olyan országba látogat, ahol az ilyesmi nem a kultúra része. Sőt, lehet, hogy ott épp ezért még nagyobb lesz a meglepetés.

veron4

Egy párizsi és egy londoni megszólítás

14. nap

A franciám nem hibátlan, de elboldogulok, tehát igyekszem mindenkit az anyanyelvén szólítani.

Tegnap bevásárlás közben arra gondoltam, azzal a mondattal indítok, ami anno, a kihívás harmadik napján olyan kedélyes beszélgetéshez vezetett a teszkó magospultjánál. Most a sajtoknál szólítottam meg a mellettem válogató, harmincas lányt.

- Huhh, igazán nem könnyű választani!

Zavartan nevetett, és gyorsan továbbment. Később a tojásoknál is melléálltam válogatni, a pénztárnál pedig egymás után fizettünk, vártam, hátha sikerül felvenni a szemkontaktust, és váltani egy kedves "felismerlek, együtt válogattunk" pillantást, de semmi.

Véletlenül sem szeretnék általánosítgatni, holnap biztos nagyobb sikerrel járok itt, a rohanó Párizsban is! Egyébként pedig így is jó érzés volt megszólítani egy másik embert. Ki tudja, milyen napja volt a lánynak, nem várhatom el, hogy hogyan reagáljon.

12. nap

Hát, Londonban nem nagy kunszt ez a kihívás, igazából nem is kell semmit kezdeményeznem ahhoz, hogy idegenekkel beszélgessek, mert megszólítanak ők. :) A mozi után a pénztáros lány, hogy hogy tetszett a film, az étteremben távozáskor a pincérlány, hogy milyen programot tervezünk még délutánra, megszólítás megszólítás hátán, pedig még egy pubban sem jártunk, ahol köztudottan mindenki ismerős. (Azért én is odamentem két biciklistához, és kifaggattam őket, hogy milyen Londonban tekerni. Azt mondták, a Richmond Parkban a legtutibb.)

Nem megyek bele semmilyen "bezzeg"-ezésbe, inkább ihletet merítek, hogyan lehet könnyen és természetesen szóba elegyedni másokkal, hogy aztán majd otthon jól bevethessem az itt tanult trükköket!

veron3

– Elég nagy médiavisszhangja lett a kihívásnak, rengetegen foglalkoztak vele. Mit gondolsz, sikerült már lépéseket tenni az általános zárkózottság csökkentése felé, ami az egész Hősök Tere projekt fő célja?

– Minden várakozásomat felülmúlta, mennyire érdekelte az embereket ez az egész történet. Szöveges posztokat tettem ki a Facebookra, tehát még egy fotó, videó, kiscica, vagy jeges vödör se volt köztük, amire általában harapnak az emberek. Ehhez képest, ahogy mondtam, a kihívás alatt született meg a legnépszerűbb bejegyzésem, és a többit is mind hihetetlenül sokan lájkolták, osztották meg, illetve kommentelték. Rengeteg személyes sztorit kaptam, egyszerűen tapintható volt, mennyire örülnének neki az emberek, ha ez lenne az általános.

A sajtóban is nagyon sokan foglalkoztak vele, azóta gyakorlatilag nem is adok úgy interjút, hogy ez ne kerüljön szóba. Ez számomra rettentően pozitív, és megerősít benne, hogy szükség van ilyen akciókra. Persze azt, hogy konkrétan milyen eredményt tudtunk elérni vele, nehéz megítélni. Nyilván vannak ennél jóval húsbavágóbb problémák is az országban, de szerintem mindenki azt tegye hozzá a társadalomhoz és a környezetéhez, amit tud. Én ezt őszintén felvállaltam, mert fontosnak tartom, hogy nyissunk egymás felé.

Nem lehet a világot ennyivel megváltani, de ha csak egy kicsit is hozzá tudunk adni, már megérte. És úgy gondolom, hogy a Hősök Tere kezdeményezés hozzá tud adni. Számomra már az sikerélmény, ha valaki leírja nekem, hogy követte a kihívást, és ő is megszólított mondjuk a boltban egy nénit.

veron2

– Vannak még további terveid a Hősök Tere nagyköveteként?

– Abszolút, folytatom a megszólításokat is, bár most már nem dokumentálok mindent napi rendszerességgel a Facebookon. De ha lesznek kiugró történetek, azokat biztosan meg fogom osztani. És az is biztos, hogy ezentúl is részt veszek majd hasonló akciókban, és a magam eszközeivel támogatom a kezdeményezés céljait, mert hiszek benne. A Hősök Tere folyamatosan tart tréningeket tanároknak, akik ezt a szellemiséget az ifjúságba át tudják ültetni, ez talán a leghatékonyabb eszközük. Nekem nap mint nap fülembe cseng a mottójuk: "Az vagyok, amit teszek". Bízom benne, hogy hatásukra egyre többen élnek majd így.

Ha tetszett az interjú, oszd meg!

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


KÖZÖSSÉG
Gyász: elhunyt Farkas Ricsi
A súlyos betegséggel küzdő jászberényi fiú 19 éves volt.

Link másolása

Elhunyt Farkas Ricsi - közölték a 19 éves fiú szülei szerda délelőtt az Összefogás Farkas Ricsikéért és a beteg gyermekekért Facebook-oldalon.

"Egyetlen drága kisfiunk, Ricsike ma reggel az angyalok közé költözött"

- írták.

A súlyos betegséggel küzdő jászberényi fiúról többször is írtunk már korábban. Másfél éves koráig egészséges, eleven baba volt, majd máj, tüdő, csontvelő problémák állították komoly feladatok elé az orvosokat és nagy kihívások elé a családot. Ricsi több műtéten is átesett, nehéz harcot folytatott a betegségével. 19 évesen hunyt el.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KÖZÖSSÉG
„A pokolból jöttek” – Újra lát a bombázás miatt megvakult ukrán család egy lengyel orvosnak köszönhetően
Éppen belépett a konyhába az anyuka, amikor észrevette, hogy egyenesen az ablak felé repül egy rakéta.

Link másolása

Még március 11-én reggel csapódott bomba a kelet-ukrajnai Szeverodonyeck városának egyik lakóházába. Az egyik lakásban egy fiatal nő és két gyereke tartózkodott, a becsapódás után mindhárman megvakultak. A családot kiemelték a romok alól, majd egy közeli kórházba szállították őket, de sérüléseik olyan súlyosak voltak, hogy továbbküldték őket Lvivbe.

A kórház szemspecialistája segítséget kért korábbi lengyel tanárától, akinek átküldte az Olenáról és két fiáról készült fotókat. Tisztában volt azzal, hogy a nőnek és gyerekeinek azonnali segítség kell, de a háború miatt csak egy hét múlva érhettek volna Lengyelországba, írja a család kálváriájáról riportot is forgató BBC.

Olena, Nazar és Timur végül sikeresen megérkeztek Lublinba. Robert Rejdak professzort az első találkozásról azt mondta: az ukrán család úgy nézett ki, mint akik egyenesen „a pokolból jöttek”. A nő semmit sem látott, a gyerekek eközben egyfolytában ettek, aludtak és sírtak.

A professzor Olenán kétoldali szürkehályogműtétet hajtott végre, de a szeme belsejében lévő üvegdarab nehezítette a dolgát. A nő két nappal később már újra látott. Az ikrek is súlyos szemsérüléseket szenvedtek, de a műtétek és a kezelés után van esély a felgyógyulásukra. Ha csak néhány nappal később értek volna a klinikára, már nem tudtak volna segíteni rajtuk. Szemsérüléseknél ugyanis döntő tényező az idő.

A fiúk közül Nazar egyik szemét már így sem tudták megmenteni. Ennek ellenére Timur jóval félénkebb bátyjánál. A fiúkat pszichológus kezeli az átélt traumák miatt, ami nem is csoda: néhány nappal korábban végignézték, ahogy becsapódik otthonukba egy bomba.

Az Ukrajnában szakácsként dolgozó Olena aznap éppen belépett a konyhába, amikor látta, hogy pont az ablakuk felé repül egy rakéta. Az egész jelent annyira gyors volt, hogy szinte fel sem fogta, mi történik, csak nézte, ahogy hihetetlen tempóban közeledik a rakéta.

A nőnek esze ágában sincs a történtek után hazamenni. Azt mondja, hogy semmije sem maradt Ukrajnában, a lakását porig rombolták. Ráadásul Lengyelországban mindenki nagyon kedves vele, így inkább ott telepedne le az ikrekkel.

Az ukrán család megrázó történetről készült riport egy részletét itt lehet megnézni:


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KÖZÖSSÉG
A Rovatból
Ugyanolyan a babát kapott egy menekült kislány, mint amilyet Ukrajnában kellett hagynia
Veronika és édesanyja egy jótékonysági szervezettől kapott ételeket, ruhákat és játékokat. Amikor ezeket adták át nekik a raktárnál, akkor vették észre a babát.
Fotó: StripeyStork/Twitter - szmo.hu
2022. április 10.


Link másolása

Pontosan ugyanolyan babát kapott egy ukrán kislány, mint amilyet Ukrajnában kellett hagynia, miután megérkezett az Egyesült Királyságba - írja az Indy100.

Veronika és édesanyja, Tatyana csütörtökön érkeztek, és a Homes for Ukraine programon keresztül szálltak meg egy támogató családnál a Surrey állambeli Epsomban és Ewellben.

Mindössze egy bőrönddel és egy babakocsival érkeztek, így a család felvette a kapcsolatot a Stripey Stork bababank jótékonysági szervezettel, hogy segítséget kérjen néhány praktikus cikk beszerzésében.

Pénteken anya és lánya a jótékonysági szervezet raktárához utaztak, hogy átvegyék a számukra előkészített készleteket, köztük ruhákat, cipőket, játékokat, etetőszéket, ágyvédőt, bili oktatókészletet, szalvétákat és piperecikkeket.

Veronika és édesanyja nagyon izgatottak lettek, amikor észrevették a babát, ami éppen olyan volt, mint amilyet a kislánynak otthon kellett hagynia. Nicola Dawes, a Stripey Stork alapítója és vezérigazgatója így nyilatkozott:

„Különleges élmény volt felfedezni, hogy ez a baba ugyanolyan, mint amilyet Veronika nem tudott otthonról elhozni. Ez a pillanatnyi öröm és kapcsolódás feldobta a napunkat, amikor Veronika távozóban puszit adott nekünk."

A Stripey Stork 2013-as megalakulása óta az élelmiszerbankokhoz hasonló modellel segíti a kisgyermekes családok ellátását, jelenleg pedig a térségbe érkező ukrán menekülteket. Egy tweetben a jótékonysági szervezet azt írta:

"Tudjuk, hogy Surrey-ben több mint 700 család jött össze, és igyekszünk minden hozzánk érkező kérésnek eleget tenni."

Link másolása
KÖVESS MINKET:


KÖZÖSSÉG
A Rovatból
Elaltathatják egy harkivi állatpark ragadozóit, nehogy kiszökjenek a városba az orosz bombázás miatt
Az állatkert több lakója is elpusztult vagy elmenekült a rakétatámadások miatt. A tulajdonos szeretne minden állatot megmenteni, ehhez kér anyagi támogatást.

Link másolása

Szívszorító döntésre kényszerülhetnek egy harkivi állatkert dolgozói: meg kell ölniük az ott élő tigriseket, oroszlánokat és medvéket, hogy ha az orosz bombázás miatt lehetőségük nyílik kiszökni a parkból, ne veszélyeztessék a lakosságot - írja a Daily Mail.

Már így is csoda, hogy még nem sérültek meg annyira az állatkert kenneljei, hogy a ragadozók kijuthassanak onnan. Ukrajna második legnépesebb városát ugyanis a háború kezdete óta folyamatosan ostromolják az orosz erők.

"Még egy rakétatámadás, és lehet, hogy az oroszlánok, a tigrisek és a medvék kiszabadulnak, és bemennek a városba és a környéken lévő településekre. Ezt nem engedhetjük. Sajnos most nincs megoldás erre a problémára"

- mondta az állatkert tulajdonosa, Alexander Feldman.

A Feldman Ökopark dolgozói már számos állatot átszállítottak máshová a bombafenyegetés miatt, és szeretnék, ha a ragadozókat is átköltöztethetnék egy régi lovaskomplexumba Poltava régióban, de a tulajdonos attól tart, hogy nem lesz rá lehetőségük. Így csak az marad az egyetlen opció, hogy elaltatják az állatokat.

"Elképzelhetetlen fájdalom még csak beszélni is róla. De a fő prioritás most az emberek élete"

- fogalmazott.

Egy videóüzenetben elmondta, hogy az állatpark már részben megsemmisült az újabb rakétatámadások miatt. A madárházak tönkrementek, és a ketrecek és a kennelek is nagyon megrongálódtak.

"A Feldman Ökopark már nem létezik - ezt már határozottan kijelenthetjük. Tegnap és ma ismét hatalmas ágyúzásnak voltunk kitéve. Az infrastruktúrának vége, a burkolatok is megsemmisültek"

- közölte Feldman.

Az állatparkban több mint 300 állatfaj élt. A március 17-én történt bombázásban két orángután és több csimpánz is elpusztult, két nappal később kilenc szarvas vesztette életét, 20 pedig elmenekült az erdőbe.

A tulajdonos abban reménykedik, hogy legalább a jaguárkölyköket és a párduckölyköket meg tudják menteni, de úgy látja, hogy a többi állat el fog pusztulni, ha ez így megy tovább.

Feldman most anyagi támogatást kér, hogy minden állatot kimenekíthessenek az állatkertből, mielőtt az oroszok rakétái végeznek velük, csak ők lesznek kénytelenek elaltatni a lakosság védelme érdekében. Ide kattintva lehet adakozni nekik.


Link másolása
KÖVESS MINKET: