Harcsa Veronika: Hatalmas élmény idegeneket megszólítani
Mi is többször beszámoltunk már a Hősök Tere nevű kezdeményezésről, melynek mottója a következő: „Az vagy, amit teszel!” Az ötletgazdák szeretnék felrázni a társadalmat, és elérni, hogy az emberek minél inkább nyissanak egymás felé. Ennek elérése érdekében június elején meghirdettek egy sor 30 napos kihívást, amelyek közül Harcsa Veronika is elvállalt egyet: egy hónapon keresztül mindennap megszólított egy idegent, és az eredményről beszámolt Facebook-oldalán. Amikor legutóbb beszélgettünk vele, még csak az elején tartott, azóta viszont sikeresen befejezte – így most arra kértük, meséljen nekünk élményeiről, illetve arról, milyen visszajelzéseket kapott ennek kapcsán.
– Mit adott neked ez az egy hónap az előzetes várakozásaidhoz képest?
– Bevallom, hogy féltem tőle, hiszen eleve olyan kihívást szerettem volna választani, amihez kicsit meg kell erőltetnem magam. Soha nem voltam megszólítgatós típus, az utcán járva inkább szeretem a fejembe húzni a kapucnit és beolvadni a tömegbe. Legalábbis eddig ez volt rám a jellemző. De gyakorlatilag az első három napon kellett túlesnem, utána már lubickoltam a feladatban. Annyira hamar érkeztek olyan pozitív visszajelzések, és annyi érdekes sztorit hallhattam, amit álmomban sem gondoltam volna. Ezek az élmények további inspirációt adtak, hogy ne csak a kihívás ténye miatt folytassam az egészet.
– Mi volt a legemlékezetesebb pillanat?
– A pozitív tapasztalatok közül kettőt emelnék ki: az egyik egy biztonsági őr, a róla írt posztom a valaha volt legnépszerűbb bejegyzésem lett a Facebookon. Azzal az egyszerű mondattal mentem oda hozzá a színpad mellett, hogy mennyire meleg van, és ezután vagy tizenöt percen keresztül mesélt magáról. Látszott rajta, mennyire ki van éhezve rá, hogy végre valakivel beszélgethessen. Gondolom, elég egysíkú lehet egész nap ott állni – említette is, hogy 16 órás műszakokat kell lenyomnia. Elképesztő dolgok derültek ki róla: például találkozott a pápával és a monacói hercegnővel, operaénekesekkel dolgozott együtt. Utóbbiak gyakran tőle kérdezték meg az előadásaik után, jók voltak-e, annyira megbíztak a véleményében.
Ez volt az egyik döbbenetes találkozás, a másik pedig egy idős néni a tatai tó partján. Telt ház volt a kávézóban, és nagyon kedvesen intett, hogy üljünk oda nyugodtan az ő asztalához. Ha jól emlékszem, 86 éves volt és biciklivel érkezett. Kiderült róla, hogy ő volt a helytörténeti egyesület vezetője, így rengeteg érdekes dolgot mesélt a városról. Teljesen friss volt szellemileg, nagyon jól esett beszélgetni vele.
Az igazi tanulság viszont az, hogy tényleg nem kell sok: akár két kedves szó is elég lehet arra, hogy teljesen feldobja az ember napját. Ezt nem lehet átérezni addig, amíg valaki ki nem próbálja.
4. nap
A városligeti koncertünk előtt megszólítottam a színpad mögött hűsölő biztonsági őrt.
- Nagyon meleg van, igaz?
- Hú, nagyon. Tegnap tizenhat, ma tizennégy órát tolok, de holnap már csak kilencet.
Aztán mesélni kezdett a munkájáról, hogy mégis szereti, mert rengeteg érdekes dolgot lát, a Cirque du Soleilt 75 ezer Ft-os jegyár helyett ingyen nézte az első sorból, de kísérte már Beyoncét, a Depeche Mode-ot, Madonnát, találkozott a pápával, a monacói hercegnővel. Dolgozott operaénekesnőkkel, és volt, aki az ő véleményét kérte ki előadás után, hogy jó volt-e, mert tudta, hogy benne megbízhat.
Tapasztalat: egyetlen kérdést kellett feltennem, és vagy tizenöt percig mesélt, mintha csak arra várt volna, hogy végre valakinek elmondhassa. És mennyi érdekeset mondott!
Még csak négy napja tart a kihívás, de már nagyon megérte.
18. nap
A tatai tó partján, a 230 éves platánfa alatti kávézóban nem volt szabad hely, ám a fagyikelyhéből nyugodtan kanalazó, idős néni intett, üljünk csak le nyugodtan az asztalához.
A fáról kezdtünk beszélgetni, amelyet tavaly az ország fájának választottak, aztán a néni egy nem messze lévő szoborra mutatott:
- Azt pedig én avattam fel annak idején.
- Hogyhogy? - kérdeztem.
- A bútorgyárban dolgoztam telefonközpontosként, de mellette a Helytörténeti Egyesületet vezettem. Százhúszan voltunk, sokat köszönhet nekünk Tata!
A néni rengeteget tudott a város történetéről és fejlődéséről. Kedvenc történetem tőle az volt, hogy a század első felében az újszülött Esterházy gróf tiszteletére kifogtak a tóból egy kis harcsát, a száját megjelölték egy aranykarikával, majd visszadobták. A harcsát aztán minden évben kifogták és visszadobták, a végén már 54 kg-os volt. (Ezen a ponton misztikus párhuzamot véltem felfedezni a saját nevemmel és testsúlyommal, de nem akartam félbeszakítani a nénit.)
- Ilyen gyönyörű környezetben könnyebb egészségesnek maradni, igaz? - kérdeztem, amikor kiderült, hogy 85 évesen biciklivel közlekedik.
- Hogyne! A nővérem 95, a bátyám száz évet élt!
- És mit tetszik szólni a fesztiválhoz?
- Nagyon jó! Olyan sok ember van, mindig eljövök és meghallgatok egy-két koncertet.
Azzal a néni felpattant zöld biciklijére, és elkerekezett.
– Előfordult, hogy csalódás ért?
– Ilyesmire nagyon kevés példa volt, a harmincból talán összesen kettőt sorolnék ebbe a kategóriába. Azok közül is csak az egyik volt olyan, amikor azt éreztem, hogy kifejezetten zavarba jön a másik fél. A másik alkalommal pedig csak egy mosolyt kaptam vissza, nem sikerült beszélgetést kezdeményeznem. De végül is az a mosoly akkor is ott volt, tehát ez se teljesen negatív élmény.
– Több országban is szólítottál meg embereket a 30 nap alatt. Éreztél különbséget az egyes népek között?
– Valóban, Berlinben kezdtem a hónapot, aztán jött Magyarország, majd egy-két nap London és Párizs. Nyilván vannak kulturális különbségek, például Londonban és Berlinben azt éreztem, hogy kifejezetten könnyen megy a dolog. Elég volt felvennem a szemkontaktust, és inkább ők szólítottak meg engem, nem is kellett kezdeményeznem. Itthon sem voltak rossz tapasztalataim, míg a franciákkal talán kicsit nehezebben ment, de nem akarok általánosítani.
A lényeg, hogy maga a megszólítás és az arra kapott reakciók mindenhol működtek. Azokon a helyeken, amiket a sztereotípiák alapján nehezebbnek ítéltem, ugyanúgy megvoltak a pozitív érzések a végén. Semmiképp nem szabad, hogy az embert eltántorítsa, amikor olyan országba látogat, ahol az ilyesmi nem a kultúra része. Sőt, lehet, hogy ott épp ezért még nagyobb lesz a meglepetés.
14. nap
A franciám nem hibátlan, de elboldogulok, tehát igyekszem mindenkit az anyanyelvén szólítani.
Tegnap bevásárlás közben arra gondoltam, azzal a mondattal indítok, ami anno, a kihívás harmadik napján olyan kedélyes beszélgetéshez vezetett a teszkó magospultjánál. Most a sajtoknál szólítottam meg a mellettem válogató, harmincas lányt.
- Huhh, igazán nem könnyű választani!
Zavartan nevetett, és gyorsan továbbment. Később a tojásoknál is melléálltam válogatni, a pénztárnál pedig egymás után fizettünk, vártam, hátha sikerül felvenni a szemkontaktust, és váltani egy kedves "felismerlek, együtt válogattunk" pillantást, de semmi.
Véletlenül sem szeretnék általánosítgatni, holnap biztos nagyobb sikerrel járok itt, a rohanó Párizsban is! Egyébként pedig így is jó érzés volt megszólítani egy másik embert. Ki tudja, milyen napja volt a lánynak, nem várhatom el, hogy hogyan reagáljon.
12. nap
Hát, Londonban nem nagy kunszt ez a kihívás, igazából nem is kell semmit kezdeményeznem ahhoz, hogy idegenekkel beszélgessek, mert megszólítanak ők. :) A mozi után a pénztáros lány, hogy hogy tetszett a film, az étteremben távozáskor a pincérlány, hogy milyen programot tervezünk még délutánra, megszólítás megszólítás hátán, pedig még egy pubban sem jártunk, ahol köztudottan mindenki ismerős. (Azért én is odamentem két biciklistához, és kifaggattam őket, hogy milyen Londonban tekerni. Azt mondták, a Richmond Parkban a legtutibb.)
Nem megyek bele semmilyen "bezzeg"-ezésbe, inkább ihletet merítek, hogyan lehet könnyen és természetesen szóba elegyedni másokkal, hogy aztán majd otthon jól bevethessem az itt tanult trükköket!
– Elég nagy médiavisszhangja lett a kihívásnak, rengetegen foglalkoztak vele. Mit gondolsz, sikerült már lépéseket tenni az általános zárkózottság csökkentése felé, ami az egész Hősök Tere projekt fő célja?
– Minden várakozásomat felülmúlta, mennyire érdekelte az embereket ez az egész történet. Szöveges posztokat tettem ki a Facebookra, tehát még egy fotó, videó, kiscica, vagy jeges vödör se volt köztük, amire általában harapnak az emberek. Ehhez képest, ahogy mondtam, a kihívás alatt született meg a legnépszerűbb bejegyzésem, és a többit is mind hihetetlenül sokan lájkolták, osztották meg, illetve kommentelték. Rengeteg személyes sztorit kaptam, egyszerűen tapintható volt, mennyire örülnének neki az emberek, ha ez lenne az általános.
A sajtóban is nagyon sokan foglalkoztak vele, azóta gyakorlatilag nem is adok úgy interjút, hogy ez ne kerüljön szóba. Ez számomra rettentően pozitív, és megerősít benne, hogy szükség van ilyen akciókra. Persze azt, hogy konkrétan milyen eredményt tudtunk elérni vele, nehéz megítélni. Nyilván vannak ennél jóval húsbavágóbb problémák is az országban, de szerintem mindenki azt tegye hozzá a társadalomhoz és a környezetéhez, amit tud. Én ezt őszintén felvállaltam, mert fontosnak tartom, hogy nyissunk egymás felé.
Nem lehet a világot ennyivel megváltani, de ha csak egy kicsit is hozzá tudunk adni, már megérte. És úgy gondolom, hogy a Hősök Tere kezdeményezés hozzá tud adni. Számomra már az sikerélmény, ha valaki leírja nekem, hogy követte a kihívást, és ő is megszólított mondjuk a boltban egy nénit.
– Vannak még további terveid a Hősök Tere nagyköveteként?
– Abszolút, folytatom a megszólításokat is, bár most már nem dokumentálok mindent napi rendszerességgel a Facebookon. De ha lesznek kiugró történetek, azokat biztosan meg fogom osztani. És az is biztos, hogy ezentúl is részt veszek majd hasonló akciókban, és a magam eszközeivel támogatom a kezdeményezés céljait, mert hiszek benne. A Hősök Tere folyamatosan tart tréningeket tanároknak, akik ezt a szellemiséget az ifjúságba át tudják ültetni, ez talán a leghatékonyabb eszközük. Nekem nap mint nap fülembe cseng a mottójuk: "Az vagyok, amit teszek". Bízom benne, hogy hatásukra egyre többen élnek majd így.
Ha tetszett az interjú, oszd meg!