Egyetlen történet, ami mindent elmond Bálint gazdáról
Tavaly július elején, a 100. születésnapja előtt néhány héttel történt. Nem mondom, hogy az esélytelenek nyugalmával írtam e-mailt a honlapján szereplő hivatalos címre, hiszen korábban is többször bizonyította már fantasztikus munkabírását és szívélyességét. Ugyanakkor közel sem voltam biztos benne, összejön-e a harmadik interjúnk is 5 éven belül.
A 100. elvégre különösen kerek évforduló, bele se mertem gondolni, hány hasonló felkérést kaphatott. Úgy voltam vele, hogy ha nem vállalja, sőt ha nem reagál semmit, akkor sincs okom egyáltalán csalódottnak lenni: épp elég nagy ajándék, hogy korábban már kétszer beszélgethettünk.
Ehhez képest négy és fél órán belül, saját kezűleg válaszolt a megkeresésemre.
"Kedves Dávid! Készséggel eleget teszek kérésednek és szívesen látlak otthonomban" - írta, és rögtön egy időpontot is javasolt 12 nappal későbbre, hozzátéve: ennél korábban nincs már egy szabad órája sem.
A dátum azonban a már elkészült szerkesztői beosztás miatt nem volt jó nekem. Rég éreztem magam olyan kellemetlenül, mint amikor ezt meg kellett írnom, hosszasan mentegetőztem, mire ő annyit felelt: "Semmi gond! Mindketten igen elfoglalt napszámosok vagyunk."
A találkozó szerencsére megvalósult, de már az elején azzal kezdte, nem ér rá sokáig, mivel délután már az ország másik részében kell lennie, ahová egy kajszibarack-termelő ismerőse hívta meg tanácsadásra.
Végül aztán majdnem egy órán keresztül mesélt szokásosan lebilincselő stílusában. Szóba került az emberiség pazarló életmódja, a klímaváltozás, az éppen zajló műanyagmentes július kihívás, és még jó pár olyan téma, amiből egyértelműen látszott, mennyire élénken érdeklődik továbbra is a világban zajló események iránt.
Az életkorával kapcsolatban ezt mondta:
"Ilyenkor az ember gondolkodásának középpontjában már akaratlanul is az elmúlás áll. Engem is foglalkoztat, mi lesz a családommal és mindazzal, amit az életem során alkottam. Sosem voltam meditáló típus, de mostanában szívesen leülök a kényelmes fotelomba, és miközben látszólag nem csinálok semmit, valójában ilyen dolgokon jár az agyam."
Teljesen érthető gondolatok egy 100 éves embertől, mégis annyira valószínűtlen volt, hogy meghalhat. Szinte bárki másról könnyebben elhittem volna, akár évtizedekkel fiatalabbakról is, de róla nem. Főleg nem ennyire hirtelen: egy hír sem jött arról, hogy gyengélkedne.
A második interjú megjelenése után ezekkel a szavakkal búcsúzott, amikor átküldtem neki a kész cikket:
"Ha a továbbiakban volna kedved írni a mezőgazdaság, a kertészet, a környezetvédelem nagyon gyorsan szükséges változásairól, akkor készséggel állok a rendelkezésedre."
Biztos vagyok benne, hogy még az utolsó pillanatban is válaszolt volna, ha valamilyen kérdéssel fordulok hozzá. Most viszont többé már nem áll a rendelkezésemre, és ennél nagyobb veszteséget nehezen tudnék elképzelni.
