Egy leukémiás kedvesének naplója
Szívbemarkoló szembesülni vele, amikor az egyik hozzátartozónkról kiderül, hogy halálos betegsége van. Az egyik nap még együtt nevettünk, sétáltunk, bolondoztunk, aztán egyik pillanatról a másikra, villámcsapásként érkezik a hír: az illető beteg, és ki tudja, meggyógyul-e valaha...
Pontosan ez történt Szabolcs párjával, Hajnalkával, amikor 2015 tavaszán váratlanul kiderült, hogy az általa rajongásig szeretett férfinek a legsúlyosabb leukémiája van. Hajnalka egy blogot kezdett írni Egy leukémiás kedvesének naplója címmel. A blogban szívszorító bejegyzéseket olvashatunk arról, hogyan szembesül vele, amikor Szabolcsot, az ereje teljében lévő, 33 éves tűzoltót ledönti a lábáról a betegség, amikor kiderül, hogy leukémiája van. Megindító pillanatokba avat be bennünket ez a napló: hogyan reagál valaki, aki egészen eddig makkegészségesnek tudta magát, egy ilyen hírre? Hogyan viselkednek az orvosok, a hozzátartozók, az ismerősök, a barátok - vagy akikről eddig azt hitték, hogy azok? Hogyan képes folytatni egy rákos beteg és a párja az életét, miközben a férfit kemoterápiával kezelik a kórházban?
A blog a "Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek" filozófiáját követve teszi részesévé az olvasókat ezeknek a mindennapi küzdelmeknek, beavatva bennünket a legbizalmasabb részletekbe is. Felemelő olvasmány, amely nem csak a hasonló helyzetben lévő betegeknek és hozzátartozóiknak adhat nagyon sok megerősítést és vigaszt, de mindenki másnak is példaként szolgálhat, hogy soha, még a legkilátástalanabb helyzetben sem szabad feladni a küzdelmet.
Részletek a naplóból:
Így kezdődött...
(...) Szabolccsal meglátogattuk a szüleimet vidéken. (...) Szabolcs majdnem elájult. Azt mondta, úgy érzi, ha azonnal nem ihat egy kólát, elájul. Aztán megint kedvetlen, étvágytalan volt, és egész nap hőemelkedése volt, legszívesebben átaludta volna a napot. Nagyon izzadt minden éjjel. Azt mondta, úgy érzi, valami nincs rendben. Anyukám ápolónő, és azt javasolta Szabinak, hétfőn menjen el egy vérvételre, röntgenre, lehet még az előző megfázásából nem gyógyult meg, az is lehet, tüdőgyulladás. (...)
Mikor megint csörgött a telefonom, tudtam, hogy valami baj van. Majd ezt mondta: "Nagy baj van, a labor elküldte a háziorvosomnak a vérképem, ő azonnal behívatott a rendelőbe, és azt mondta, 90%, hogy vérrákom van. Beutalt a Szent László Kórházba, jössz velem?" (...) Hevesen dobogni kezdett a szívem, fogalmam nem volt, ez most álom, vagy valóság.
(...) Aztán megjött a doktornő, a lehető legrosszabb hírrel, amit valaha hallottam életem során. Akut leukémia. (...)
Eddig bírtam tartani magam. A többi tájékoztatásra nem emlékszem. Elfordultam az ablak felé, azon meredtem kifelé és ömlöttek a könnyeim. Ahogy a testvérének és az apukájának is. Az az ember, aki nem sírt, akin nem látszott a fájdalom és a sokk, az Szabolcs volt. Az egyetlen megnyilvánulása ennyi volt: "Azt a kurva." (...)
Nekem is azt mondta, hogy menjek haza, de képtelen lettem volna rá. Nem tudtam és nem is akartam otthagyni! Belenéztem a szemébe és olvastam belőle: "Kérlek, ne hagyj magamra!"
Kettesben maradtunk. Nem tudtam beszélni. Sírtam. Magához ölelt, szorosan. Megkért, hogy ne sírjak. Azt mondta, nem szabad sírni, ne sirassam, ne sajnáljam őt. Az én bátor és erős tűzoltómnak még csak könnyes sem volt a szeme. Csak kérlelt, hogy ne sírjak. Most ez a feladat, ezt kell csinálni. (...)
Én kisétáltam a Nagyvárad térre az éjjel-nappaliba venni néhány dolgot, Szabolcsnak valami ennivalót, mert aznap nem evett semmit, és keveset is ivott. Az oda-vissza vezető utat végigzokogtam.
Mikor [visszatértem, és] bementem abba a helyiségbe, ahol Szabit kezelték, megrázó látvány fogadott. Szabolcs egy ágyon feküd, a karjai a teste mellett kinyújtva, és mindkét karjában tűk voltak, mindenhol vezetékek, és egy hatalmas gép hangos, zúgó hangja, vér, és Ő.(...)
Első bejegyzés
Sosem felejtem el a pillanatot, amikor először láttam meg a Nagyvárad téren. (...) Ott rögtön, akkor beleszerettem. (...)
A pillanat, amikor először megsimogatta a kezem…a pillanat, amikor először megcsókolt, a pillanat, amikor először szeretkeztünk…pillanatok, amikor együtt nevettünk, pillanatok, amikor együtt sírtunk, pillanatok, amikor együtt veszekedtünk, amikor kibékültünk, mikor együtt utaztunk, olvastunk, tanultunk, főztünk, ettünk, ittunk, dolgoztunk, aludtunk, horgásztunk…vagy amikor semmit sem tettünk, csak halkan ültünk egymás mellett, s értettük egymást szavak nélkül is.
Most is halkan ülök…itt mellette. A szemei csukva, fáradt és gyenge, megviselte a mai nap, aminek még nincs vége…mindkét karjából csövek lógnak ki, mellettünk pedig egy hatalmas gép zúgó hangja jelzi, hogy itt valami komoly dolog történik.
Nézem őt, nézem a szobát, ahol vagyunk, és nem értem… nem értem, hogy mit keresünk mi itt, nem értem, hogy miért fekszik azon az ágyon, miért ordít a gép, miért látok mindenhol csöveket, gépeket, ápolókat, orvosokat, és steril felszereléseket???(...)
Másnap
(...) Megint kettesben maradtunk. Ekkor sírt először előttem. Nem az a kiborulós zokogós sírás volt, csak folytak a könnyei. Túl gyenge voltam ahhoz, hogy tartsam magam, és én is sírtam vele együtt. Fogtam a kezét, simogattam a haját, az arcát, és azt mondtam neki, minden fejben dől el! Minden!
Azt mondta, itt nem lesz el hagyom magam, meg jaj de rosszul érzem magam, nincs étvágyam, nem mozgok, stb...MEGGYÓGYUL! Eldöntötte, kijelentette, meggyógyul! Ekkor tette azt, amit azóta minden nap többször tesz meg: megszorította a kezem, és azt mondta: MEGCSINÁLOM!
Végtelenül örültem ezeknek a mondatoknak. (...)
A véradás
Szabolcs, már az első kórházban töltött éjszakán vért kapott. Ekkor tudtuk meg, hogy a vércsoportja B Rh +.
Tájékoztattak, hogy sokszor fog sor kerülni hasonlóra, de sajnos nem bővelkednek sem az ő vércsoportjának megfelelő, sem más vérrel.(...)
Kiadtak egy belső közleményt a Fővárosi Katasztrófavédelmi Igazgatóságon (FKI), melyben tájékoztatták az állományt, hogy egy tűzoltó bajtársuknak súlyos betegsége miatt vérre van szüksége, ezért az Országos Vérellátó Központ célzott véradást kér. A közleményt aztán számos kolléga és ismerős osztotta meg közösségi hálón, majd felkerült a lánglovagok honlapjára is. Ezáltal gyakorlatilag eljutott a hír országunk valamennyi tűzoltójához. (...)
A május 15-ig tartó véradásra több száz ember jelentkezett. Nem csak a fővárosi tűzoltók, hanem családtagok, barátok, ismerősök, és több tucat vidéki tűzoltó, rendőr, civilek. Napokig csörgött a telefonom reggeltől estig a véradás miatt. (...)
Azt hiszem, ekkor tudatosulhatott Szabolcsban, hogy mennyien szeretik és támogatják. Szinte minden egyes hívás után együtt sírtunk. Annyira megható volt, mikor felvettem a telefont és a tatabányai, miskolci, pécsi, veszprémi, és még ki tudja melyik tűzoltóságokról hívtak, hogy szeretnének Szabolcs gyógyulásához hozzájárulni egy véradással. (...)
A legérzékenyebben az érintette az én Drágaságom, hogy a falujából a polgármester személyesen kisbusszal szállította a véradásra a segítő helybelieket a területi vérellátóhoz, ahol 4 órás sorban állás volt, és az emberek 85%-ának az ő nevével ellátott papír volt a kezében. Zokogott…én is.
I. kezelés
„Ez már az?” – kérdeztük az ápolónőtől. Ő pedig válaszolt: „Ez már az.” És csöpögött…
Daunorubicin. Ezzel kezdtük.(...)
Tudjátok, a legmegdöbbentőbb az volt, mikor azt mondta könnyekkel teli arccal, hogy Ő úgy érzi, megérdemelte ezt a pofont az élettől. Nem feltétlen bánt úgy a szeretteivel, ahogy megérdemelték volna, nem úgy élt és nem olyan életvitelt folytatott, amilyet kellett volna. Egyik percről a másikra értékelődött át benne minden, tudja, hogy hosszú és nehéz út áll előtte, de megcsinálja! Megcsináljuk!
Én azt mondtam neki, azzal is legyen tisztába, milyen kiváltságosak vagyunk. Mi azon kevesek közé tartozunk ezen a Földön, akik kaptak még egy lehetőséget az újra kezdésre ezzel a hatalmas pofonnal arra, hogy úgy éljék ezt a csodálatos életet, ahogy mindenkinek kellene: Boldogságban! Szeretetben! Szerelemben! Családban! Egészségben! Tisztességben! Becsületben! Mert ez mindennek az értelme!
Szabolcsról
(...) Gondoltál a halálra? – Sokat. Tudom, érzem. Nem félek a haláltól, de nem félek az élettől sem! Szóval maradok! :) De fejben eljutni idáig nem egyszerű folyamat.
Szabolcs és párja a mai napig fáradhatatlanul küzdenek, nem adják fel, és nap mint nap példát mutatnak kitartásból, hitből, elhivatottságból. Sok erőt és hitet kívánunk nekik, hogy ezután is folytassák!
A naplót ezen a linken olvashatjátok.
Ha te is drukkolsz Szabolcsnak és a párjának, nyomj egy lájkot!
