A legkisebbeknek is kell a segítség, néha nekik a legnagyobb. A Magyar Tengerimalac-Védő Közhasznú Egyesület tagjai tökéletesen tisztában vannak ezzel. A lassan egy évtizedes múltra visszatekintő szervezet kifejezetten ezeknek a bájos rágcsálóknak a segítségre, védelmére jött létre, ezen felül célul tűzte ki azt is, hogy minél szélesebb körben informálják kis hazánk „malac-gazdáit” házi kedvencük helyes tartásáról. Szalai Bálint, az egyesület elnöke és Beck Andi önkéntes mesélt közösségük munkájáról.

Az egyesült létrehozói a 2012-es alapítás előtt is foglalkoztak tengerimalacokkal. Nem csupán házi kedvencként tartották a kis rágcsálókat, hanem időnként befogadtak, gazdát kerestek megunt vagy rossz körülmények között tartott állatoknak. Aztán eljött a pont, hogy jogi keretek közé tereljék saját tevékenységüket, egyesületet alapítottak.

Azóta több mint ezerötszáz malacka fordult meg náluk és lelt (szerencsés esetben) új gazdára. Egy részük kidobott állat, a felelőtlen gazdák erdőben, szemétledobókban vagy óvodák udvarán hagyták sorsára korábbi kedvencüket.

Az esetek nagy részében jó érzésű emberek befogják, hazaviszik a riadt állatot, és értesítik az egyesületet, akik a megtalálótól veszik át a tengerimalacot. De léteznek olyan esetek is, amikor csak a szabadon kóborló rágcsáló híre jut el Bálintékhoz. Az elkötelezett állatvédők ilyenkor azonnal cselekszenek.

„Ha be kell fogni egy tengerimalacot, akkor általában többen megyünk - meséli a szervezet elnöke.

„Ősszel valaki beírt a Facebook-csoportunkba, hogy egy óvoda kertjében láttak egy malacot. Azonnal indultunk, este történt az eset, nekünk nem volt hőkameránk. Egy másik állatvédő szervezettől tudtunk kérni, szereztünk drónt is, így nagyon hamar megtaláltuk a malacot. Az élvefogóba nem volt hajlandó belemenni, végül láncot alkotva és egy pulóvert rádobva sikerült megfogni. A probléma mindig a hideggel van, este lehűl a levegő, és a tíz-tizenöt fokos hőmérséklet-csökkenést az ő szervezetük nem tolerálja.”

De volt, hogy cipősdobozban vagy bekötött szájú bevásárlószatyorba kirakott állatkákat mentettek meg – időnként pár napos kölyköket, akiket elvileg még elválasztani sem szabadott volna.

Andi egy másik szívszorító, de a maga nemében izgalmas mentést idéz fel, ami alighanem a szervezet legnagyobb szabású akciója volt.

„Tavasszal egyik este, nyolc óra felé telefonáltak, hogy Sülysápnál az út mellett láttak tengerimalacokat. Tíz óra felé sikerült a mentőcsapatot összeszervezi, és éjjel fél egy fele akadtunk rá a malacokra egy fa odvában."

"Összesen tizenhatan voltak, különböző korban, voltak pár napos kicsik is. Mivel szinte valamennyi nőstény vemhes volt, így gyakorlatilag huszonnyolc malacot mentettünk. Csak feltételezzük, hogy tavasz elején valaki kirakott két-három példányt, és mivel adottak voltak a viszonyok a túléléshez, elkezdtek szaporodni. Valaki etethette is őket, mert répa és kukorica volt szétszórva, de tengerimalacok tetemei is hevertek a környéken, nem mindegyik tudott túlélni."

Az egyesületi tagok elkötelezettségét, „fanatizmusát” jól jellemzi a Brad névre keresztelt malacka esete.

„Egy cipősdobozban dobtak ki két malacot, így kerültek hozzánk. Az egyik borzalmas állapotban volt, egyik lábát sem tudta mozgatni. A csoportban feltettem a kérdést, hogy itt van ez a két malac, látszólag nagyon szeretik egymást, ragaszkodnak egymáshoz, mi legyen a nevük. Rögtön válaszolt valaki, hogy legyen Rómeó és Júlia. Nekem ez nagyon rossz ómennek tűnt, hiszen az egyik malac nagyon rossz állapotban került hozzánk, Shakespeare hősei pedig meghaltak. Ekkor jött az ötlet, hogy legyenek Brad és Angelina. Braddal rengeteg állatorvosnál megfordultunk, de mindig azzal kezdték, hogy altassuk el.

Végül fél év alatt napi két masszírozással és fizioterápiával elértük, hogy a két első lábát mozgatni tudja.

Még három évet élt. A halála után nem sokkal robbant a bulvársajtóban a hír, hogy Brad Pitt és Angelina Jolie szakítottak” – meséli Bálint.

A mentett malacok egy részét nem dobták ki, de mégis olyan körülmények között tartották, amelyek nem megfelelőek egy tengerimalac számára. Ha az egyesület tudomására jut ilyen eset, próbálnak cselekedni, de ez a hatályos állatvédelmi törvények mellett nehéz diónak számít. Jellemzően szaporítótelepekről van szó, ahol a profit az első, a tengerimalacok jóléte pedig sokadlagos.

„Lakásból nem egyszerű kobozni. Nekünk erre nincs jogkörünk, legfeljebb rendőrség bevonásával történhet ilyen. Párszor próbálkoztunk ilyennel, de sajnos már a feljelentés szakaszában elhalt az ügy.

Azért egy-két szaporítótelepet sikerült felszámolni.

Ilyenkor ott van a helyi jegyző, hatósági állatorvos és a rendőrség is, akik megállapítják, hogy a tartási körülmények nem megfelelőek. Persze ezek a szaporítók sokszor kardoskodnak, hogy igenis jól elvan az a harminc malac a fűtés nélküli sufniban a téli fagyok alatt. A hatósági állatorvos nem szakállatorvos; volt, hogy nekünk kellett felvilágosítani, hogy mit figyeljen meg a tengerimalacon, meg mivel táplálkoznak ezek az állatok. Az is probléma, hogy a szaporítókat előre értesítik ezekről az akciókról, így át tudják rendezni a terepet, meg eldugják valahova a legrosszabb bőrben lévő állatokat.”

A malacok egy csoportja úgy kerül az egyesülethez, hogy korábbi gazdáik leadják őket. Ennek okai nagyon különbözőek lehetnek. Külföldre költöznek, allergiások lesznek az állat szőrére, szénára, forgácsra vagy egész egyszerűn csak megunják őket.

„Persze itt sokszor jelen van az érzelmi zsarolás, hogy ha nem vesszük át őket, akkor kirakják valahová.”