„A színészet olyan, hogy soha nem adjuk fel” – beszélgetés a 85 éves Bodrogi Gyulával
Kevés olyan magyar színész van, aki olyan egyértelmű népszerűségnek örvend, mint Bodrogi Gyula. Ez az április több szempontból is az ő hónapja, hogy pontosan miért, az kiderül az interjúból.
- Hirtelen nem is tudom, mihez gratuláljak, annyi mindent ünnepel ebben a hónapban.
- Hajjaj, igen, mert van születésnapom, kapok életműdíjat, mindenféle jobbnál jobb dolog vár.
- Kezdjük a születésnapjával, hiszen napokon belül betölti a 85-öt. Isten éltesse!
- Köszönöm.
- Lehetséges 85 évből kiválasztani egy valamit, amire azt mondja, hogy na igen, ez volt a csúcs, a legjobb időszak, vagy legjobb pillanat?
- Az, hogy 85 leszek. Az már egy rendes szám. Nem mondom, fölcserélném az 58-cal, csak hát nem lehet, nem engedi meg a természet. Volt egy nagyon jó pillanatom amúgy. Amikor a 60. születésnapomat ünnepelték. Nem is tudtam róla, egyszer csak a Vidám Színpadon azt mondták, hogy menjek be a nézőtérre.
Ott volt mindenki, akivel valaha együtt dolgoztam a táncos pályafutásomtól a főiskolán át a színházakig. Az egész addigi pályám megjelent a színpadon.
- Biztos most is készülnek valamire a szerettei, barátai.
- Biztos, de én direkt nem akarom tudni.
- Emellett ha jól számoltam, több mint 6 évtizede van színpadon.
- Lássuk 61, meg 4 év a főiskola, meg 3 év tánc... 68. 1951-ben léptem először színpadra.
- Bevallom, én csak most, erre az interjúra készülve szembesültem vele, hogy néptáncosként kezdte a pályafutását, azután tért át a színészetre. Honnan jött a tánc és azután miért váltott?
- Későn kezdtem táncolni, és amúgy sem lehet olyan nagyon sokáig űzni. A negyven éves táncos már vénember. Az egy nehéz pálya. Gyönyörű pálya, de nagyon nehéz.
- Azt is olvastam, hogy eredetileg tanárnak készült.
- Gyerekként azt gondoltam, hogy matematika-fizika szakos tanár leszek, igen.
- Mi terelte mégis a színpad felé?
- Valószínűleg a színház, anélkül, hogy észrevettem volna. Hol ide csöppentem, hol odacsöppentem, és mindig valahogy színpadra csöppentem. Sorsszerű volt.
- Színészek szoktak bosszankodni, ha nagyon összenőnek egy szereppel, mert ez mindenféle kellemetlenséget okozhat. A leghíresebb talán Bárdy György volt, aki a legenda szerint a Gugyerák figurája miatt egy időben nem léphetett színpadra komoly darabban, mert a közönség nevetett, ha meglátta. Önnek nem volt hasonló kellemetlensége?
- Az egy véletlen volt, egyszer valaki a nézőtérről beszólt. De egyáltalán nem ez a jellemző. Én vagyok Süsü, a sárkány, de soha senki nem fogadott azzal, hogy itt a Süsü. Az utcán, ha találkozom valakivel, akkor megemlítik,
de ha az előadás elkezdődik, akkor, én Gál Alfréd vagyok, Mici néni udvarlója, Süsü, a sárkány vagyok, I. Agrippa vagyok, vagy épp Linda papája vagyok, Veszprémi Béla. Nem keverjük össze sem én, sem a nézők.
- Ha hihetünk a híreknek, a Süsü folytatást is kap. Erről elárulhat valamit?
- Beszéltem Csukás Istvánnal, írja, már a fele kész van, de abba még nem avatott be, hogy merre kanyarodik a történet. Ez amúgy úgy megy, hogy először mint egy rádió játékot, felvesszük a szöveget, azután a bábosok megcsinálják rá a képeket, és amikor kész a film, újraszinkronizáljuk. Egyébként nagyon érdekes, hogy a mai napig, ha egy fellépésen elkezdem énekelni, hogy „Én vagyok a híres egyfejű”, akkor a közönség velem énekli.
- Még mindig maradt gratulálni való, hiszen a Magyar Filmakadémia Egyesület április 22-én életmű díjjal tünteti ki.
- Igen, de arról sem tudok többet, csak ennyit.
- Mennyire igényel egy filmszerep más megközelítést, mint egy színházi? Hiszen a két folyamat azért sok mindenben eltér.
- A nagyon nagy különbség az, hogy a színházi előadás az a színészé, a film az a rendezőé. Ennyiben mindenképp különbözőek. Ha a filmnél valamit másként gondolnak, mint ahogy csinálom, akkor azt újravesszük.
A színháznál az előadás az mindig egy-egy kezdet és vég.
Az mindig megszületik, és aznap meg is hal. Megmaradhat esetleg az emberek emlékezetében. Ha már felveszik filmre, akkor az egy film. Más. Mert mi a közönséggel játszunk. A film meg a közönségnek játszik.
- Az alakítás módszerében jelent különbséget? Hiszen a színházban folyamatosan megy a történet, van íve, a filmnél összevissza veszik fel a jeleneteket.
- Hogyne, van amikor a végét vesszük fel először. De maga az alakítás nem más. Ott a rendező igazgatja, hogy most szomorúnak kell lenni vagy vidámnak.
- Lehetetlen felsorolni az életművét, az összes emlékezetes szerepet. De ha benne van művész úr egy kis játékban, hogy én mondom azokat a címeket, amelyek számomra a legemlékezetesebbek, és elmondja a hozzájuk fűződő emlékeket, ami eszébe jut róla.
- Próbáljuk meg, nem kér kenyeret.
- Hattyúdal.
- Nagyon szerettem, de arról sajnos a nagy emlékem az, hogy se Páger, se Sztankay, se Gobbi Hilda, se Szendrő József, se Várkonyi Zoltán, se Keleti Márton. Amilyen vidáman csináltuk, olyan szomorú visszagondolni.
- Számomra azért is kiemelkedő, mert amellett, hogy egy vígjáték és tényleg nagyon sokat nevettünk, azért nagyon érdekesen egyensúlyozott a komikum és a komolyság, a drámaiság határán.
- Óhatatlanul volt egy kis tragikus alapszín, ahogy azt a Villa Negrát, azt a semmit, el lehet veszíteni. Hogy ez mennyire tud fájni, és hányan voltak úgy.
Nagyon passzolt az élethez, benne volt az elmúlásnak egy furcsa, tréfás, tragikomikus íze.
- A Tanulmány a nőkről azért is különleges, mert egyik filmbeli partnere, Vencel Vera szintén életműdíjat kap április 22-én.
- Igen. Az egy nagyon kedves kis film, nagyon igaz, a mai napi meg lehet nézni, végig lehet szórakozni.
- Az én generációmnak az első találkozás Bodrogi Gyulával talán a Dr. Bubó lehetett.
- Az is nagyon élvezetes munka volt. Szabó Gyula, Csala Zsuzsa, fantasztikus, színészek, fantasztikus emberek, fantasztikus hangok.
- A Süsü a sárkányt már említettük.
- Azt szoktam mondani, hogy dalokat írnak több százezren. Slágert még a legnagyobbak is egyet-kettőt. Kivéve Szenes Ivánt, mert ő rengeteg slágert írt. De hogy miből lesz sláger, azt csak a közönség tudja eldönteni.
A Süsüről a közönség eldöntötte, hogy az sláger.
A sláger olyan, mint a népdal. Szájról szájra jár.
- Beszéljünk a színpadról is. A kaktusz virágát nem láthattam az Ön előadásában, ennek ellenére nagyon sokat hallottam róla, lépten-nyomon felemlegetik, ha Önről van szó.
- Az nagyon érdekes volt. Az eredeti darab az egy negyven éves nőről és egy ötven éves férfiről szól. De a Fodor Imre igazgató úgy döntött, hogy a Voith Ági és a Bodrogi Gyula fogja játszani, két abszolút fiatalember. Ági akkor végezte el a főiskolát. Valami folytán hatalmas siker lett. Rengeteget játszottuk. Ezek olyan megmagyarázhatatlan színházi dolgok, de léteznek.
- A Jamaicai trombitást pedig azóta is minden műsorukban legalább kétszer el kell énekelniük.
- Igen, az egy tuti helyzet.
- Szomorú vasárnap.
- A Szomorú vasárnapot azt a Vidám Színpadon játszottuk. A Vidám Színpad annak idején abszolút vígjáték és kabaré színház volt. De Müller Péter, Vinkó Jóska, Sándor Pali készített belőle egy előadást, ami a Seres dalokra épült, amik egyébként szintén slágerek. „Fizetek főúr, volt egy feketém.” „Szomorú vasárnap.” Kétszáznál is többször játszottuk.
Egyszer egy idős hölgy megállított az előadás végén és azt mondta: Szégyellje magát! Én ide jövök röhögni, és nem tudom abbahagyni a sírást!...
- Igen, a Vidám Színpadra valóban inkább a könnyű műfaj volt a jellemző.
- Könnyű... A nézőnek könnyű! Különben is azt szoktam mondani, hogy színésznek, színházi embernek nincs műfaj. Nekünk szerepünk van, a szerepet el kell játszani. Ha azon nevetni tud a néző, akkor vígjáték, ha sírni, akkor szomorújáték. Ha borzalmasan izgalmas, akkor tragédia.
- Muszáj beszélni a Lindáról.
- Most is megy valamelyik csatornán! Pörkölt, Gát Gyuri nagyon jól kitalálta. Különösen azért volt jó, mint sorozat, mert nem hagyta abba valami izgalmas résznél, hogy aztán jövő héten folytatjuk. A sorozat minden egyes tagjának önálló története volt. Én legalábbis azokat szeretem. Mint a Columbo.
- Amikor Veszprémi Béla figurájára készült, aki maga is színész...
- Igen, egy igazi sikertelen színész. (nevet) De jó kedvű, és soha nem adja fel.
- ...Tehát ahogy készült a szerepre, eszébe jutottak kollégák? Hogy a Veszprémi Béla az olyan, mint ez és ez?
- Nem, inkább az egész színészet. Mert a színészet olyan, hogy soha nem adjuk fel. Aztán hol sikerül, hol nem.
- Tulajdonképpen Veszprémi Bélán keresztül nem is feltétlenül mint mesterség jelent meg a színészet, hanem mint életérzés. Hogy egy színész az színész attól függetlenül, hogy mennyire sikeres, vagy hogy mennyire tehetséges.
- Pontosan így van!
- A Titánia, Titániában négy szerepet is játszott.
- Az Bacsó Péter nagyon jó filmje volt. Abban az időben, amikor készült, azért nagyon erősen utalt Ceauşescura. Nem is szerették mindenütt. Nem a nézők, hanem a... a nem magyar vezetőség.
- Ön híres a hobbijáról is. Egy ilyen rendkívül kedves, szerethető, békés emberből hogy lett szenvedélyes vadász?
- A vadászok mind békés emberek. Veszélyes szakma lenne, ha „békétlen” emberek lennének benne. A vadászat fegyelem, és természet. Persze történik bizonyos mértékű állománygyérítés, rendben tartás. De amikor szűkölködnek az állatok, mi gondoskodunk az etetésükről, itatásukról, a só utánpótlásról. Tehát én a vadászatot inkább vadgazdálkodásnak nevezném. Mi, amatőr vadászok a természet szeretete miatt járunk. Egy ősi foglalkozás felidézése.
Ha nem lett volna vadászat az őskorban, akkor ma nem lenne ember.
- Van-e valami, amit 85. születésnapjára kérne az emberektől, a közönségtől?
- Járjanak színházba, járjanak moziba. Ha jó előadást látnak, az élmény hosszú ideig megmaradt. A filmek és színházi előadások 80-90 százaléka a békéről szól, és nekem, sajnálatos dolog, de mániám a béke.
Azt szeretném, ha az emberek összefognának – még az ellenfelek is.