A spanyol focista megható visszaemlékezése Magyarországról

“Emlékszem arra a szorongó várakozásra, arra a bizonytalanságra, amelyet a Barajason éreztem (Madrid repülőtere – szerk.), hogy egy új országba költözöm, 2700 kilométer messze. A kételyek, a motiváció és az a nagyon világos elképzelés és izgalom, hogy azt csinálhatom, amit igazán szeretek, ami annyira izgat gyerekkorom óta: focizni. A csendes repülés és a célállomásra való megérkezés, a leszállás… egészen különleges tapasztalat, nagyon egyedi, ezt nagyon nehéz pár sorban leírni. Hihetetlen volt és felejthetetlen. Vártak engem a repülőtéren, kedves gesztusokkal és a kommunikáció nagy nehézségeivel. A magyar nyelv lehetetlen, így angolul próbáltunk beszélni, én az andalúz angol keverékemmel, ők a magyar-angollal, az ottani területre jellemző akcentussal.”

Ezek után a sevillai születésű fiatalember egy anekdotát osztott meg a Miskolcra való útról: “Az első párbeszédem, amit soha nem értettek meg, ott voltam én, egy autóban két másik személlyel, akiket épp akkor ismertem meg, egy olyan táj, amely teljesen különbözött a Spanyolországtól megszokottól, igyekeztem megválaszolni mindazt amit tőlem kérdeztek, anélkül, hogy bármit is értettem volna. El tudjátok képzelni az arcomat… az ő arcukat és mindazt ami az én fejemben végbement. A feladat bonyolódott, de a hiányzó részeket mosollyal pótolták és csöndekkel.”

Voltak olyan napjaim, amikor gondolkoztam azon, hogy jól tettem-e hogy a Diósgyőr ajánlatát fogadtam el, más, sokkal kedvezőbb ajánlatokat visszautasítva…” Ezt követően Paco összehasonlítja a Liga BBVA csapatainál lévő felszereléseket a Diósgyőrével, fanyar kritikával illetve a bájos egyszerűséget. Ám nem sokáig gondolkodott, amivel kapcsolatban egy érdekes történetet oszt meg Francisco Gallardo:

"Egyik alkalommal úgy érkeztem edzésre, hogy a pálya szélén rengeteg család állt a kezében egy festékes bödönnel. Azért jöttek, hogy lefessék a stadiont. Leesett az állam, annyira meglepődtem, azt gondoltam ez valamilyen büntetés, de nem, egyszerűen a szurkolók ennyire magukénak érzik a klubot. Ebben a percben megértettem, hogy jól döntöttem és nem tévedtem, hogy a DVTK-hoz igazoltam. Akartam érezni a rajongást, azt akartam, hogy én az ő részük legyek és ők részeim legyenek. A kétségek eloszlottak, elfelejtett érzések jöttek elő újra. Elképzelhetetlen volt, soha nem tudtam volna elképzelni, hogy így fogom élvezni.

Egy olyan stadionban játszottunk, ahova körülbelül tízezer ember fér be, már a kezdőrúgás előtt vibrált minden, órákkal a lefújás után még mindig tart ez a vibrálás, a közönségnek köszönhetően. Egy város, ami több, ami befogadt téged, és ami bennem különleges és mérhetetlen szeretetet váltott ki. Az én debütálásom előtt elmagyarázták nekem, hogy a meccs befejezésekor a csapat egy kört tesz a stadionban, megköszönve a szurkolást. Miközben az összes játékos együtt énekel a szurkolókkal, őszintén szólva nem értettem ennek az értelmét.

Elérkezett a bemutatkozás és ezzel együtt az én első alkalmam arra, hogy megtapasztaljam ezt az érzést. Mindez leírhatatlan, ahogy a lelátó együtt lélegzett a játékosokkal, soha nem láttam ehhez foghatót, soha nem fogom elfelejteni. Hihetetlenül megható volt, az összes éneket megismertem és énekeltem velük, magyarul! Áhított momentum volt számomra a mérkőzések utáni ünneplés, a boldog szurkolók arcai. Azt láttam, hogy sokat tudok adni nekik, nagyon szerencsés vagyok, kiváltságosnak érzem magam.

Édesanyámmal egyszer beszélgettem Skype-on keresztül, mondtam neki, hogy leszaladok a piacra egy 15 percre. Nagyon közel volt hozzám a piac, de korábban még sosem voltam ott. Amikor visszaértem onnan, a mamám idegesen fogadott, már épp be akarta jelenteni az eltűnésemet. Kiderült, hogy négy és fél órán keresztül voltam lent, ami a piacon történt az maga volt az őrület. Minden sarkon megállítottak, mindenki ajándékozni akart nekem valamit, mindenkinek volt egy kedves szava, hihetetlen volt. Hát, így lett 15 percből kicsivel hosszabb, izomlázam lett annyi ajándékot kaptam. Már több év eltelt, de továbbra sem találok szavakat, annyira hálás vagyok, hogy nem tudom kifejezni. Ebben a városban, ahol 160 ezer lakos van, nekem felcsillant a lehetőség, hogy a futballt maximálisan élvezzem.

Magamba szívtam a magyarok kultúráját, biztos öntudattal tettem ezt és integráltam közéjük, nekem ez lehetőségeket engedett. Ha ma egy tanácsot kellene adnom, akiknek kétségeik vannak afelől, hogy külföldre igazoljanak-e, az én véleményem teljesen világos: egyértelmű igen!"