Nem akármilyen romantikus történetről számolt be a New York Times. Egy szerelmespár a második világháború közepén, 1943-ban az auschwitzi koncentrációs táborban talált egymásra, és bár mindketten életben maradtak, csak 72 évvel később találkozhattak újra.

A most 93 éves, lengyel származású David Wisnia csak 16 éves volt, amikor először bekerült a lengyelországi haláltáborba, ahol az volt a feladata, hogy szórakoztassa az őröket énekléssel, mivel nagyon szép hangja volt. Egyszer még hazamehetett, ahol viszont azzal szembesült, hogy a szüleit és az öccsét agyonlőtték a lakásuk előtt Varsó gettónegyedében.

Auschwitzban az volt a feladata, hogy összegyűjtse azoknak a raboknak a holttestét, akik öngyilkosok lettek. A krematóriumban találkozott először Helen Spitzerrel, akiket egy közös ismerősük mutatott be egymásnak.

A szlovák lány akkor 25 éves volt, és az első zsidó nők között érkezett Auschwitzba 1942 márciusában. Először a birkenaui altáborban dolgoztatták, fizikai munkát végzett egészen addig, amíg egy kémény ráomlott és megsérült a háta. Akkorra már nagyon alultáplált volt, ráadásul tífusszal, maláriával és hasmenéssel is küzdött. Mivel addigra már voltak kapcsolatai, beszélt németül, és a főiskolán szerzett grafikusi képességei is előnyt jelentettek számára, irodai munkát kapott: ő lett a tábor grafikusa.

Először még csak festéket kevert ki, amivel a női rabok egyenruháját festette, majd ő regisztrálta az összes nőt, aki a táborba érkezett. Ahogy egyre komolyabb feladatokat bíztak rá, egyre több kiváltsága is lett, például szabadon járkálhatott a táborban, rendszeresen zuhanyozhatott, sőt még az egyetlen életben maradt, Szlovákiában élő testvérével is levelezhetett.

Amikor megtudta, hogy David Wisnia, a tehetséges énekes rendszeresen énekel a náci őröknek az úgynevezett Sauna épületben, ő is egyre többször megleste őt. Egy idő után már kettesben is találkozgattak, méghozzá úgy, hogy egy-egy társukat lefizették ennivalóval, hogy őrködjön fél-egy óráig.

A fiatalok hamar egymásba szerettek, titkos randikon kerültek egyre közelebb egymáshoz. Havonta egyszer találkoztak előre megbeszélt időpontban. Sokat meséltek egymásnak a múltjukról, a családjukról, a hobbijukról, zenéről. Érdekesség, hogy Helen, akit Zippinek becéztek, egy magyar dalt is megtanított a párjának.

A titkos viszony hónapokon át tartott. 1944-ben egy délutánon azonban már tudták, hogy valószínűleg utoljára találkoznak. Ekkor a nácik már az utolsó rabokat szállították el a halálvonatokkal, és igyekezték eltüntetni a gyilkosságok nyomait a táborban. Amikor már a krematóriumokat is elkezdték lebontani, elterjedt a pletyka, hogy hamarosan véget érhet a háború.

Helen és David akkor már több mint két évet túléltek az auschwitzi haláltáborban, ahol a legtöbb fogoly csupán néhány hónapot ért meg. Irodai munkájának köszönhetően a lány ügyesen megoldotta, hogy a fiút ne szállítsák át más koncentrációs táborba, így a közelében maradhatott. Erről viszont David akkor nem is tudott.

Az utolsó randijukon megígérték egymásnak, hogy Varsóban találkoznak majd egy közösségi központban, ha vége a háborúnak. Akkor még nem tudhatták, hogy az élet jó sokáig, jó messzire sodorja el őket egymástól.

Először David hagyta el Auschwitzot, amikor 1944 decemberében a dachaui koncentrációs táborba szállították át. Nem sokkal ezután a kezébe került egy lapát, amivel le is ütött egy SS őrt. Másnap egy pajtában bujkált, amikor meghallotta, hogy szovjet tankok közelednek. Odarohant, remélve a legjobbakat. Kiderült, hogy amerikai katonák voltak.

Nem akarta elhinni, hogy ilyen szerencséje van, ugyanis már 10 éves kora óta arra vágyott, hogy egyszer New Yorkban énekelhessen operát. A háború előtt még küldött is egy levelet Roosevelt elnöknek, hogy zöld kártyát kaphasson, mert Amerikában akart zenét tanulni. Anyja két nővére még az 1930-as években Bronxba emigrált, és mivel tudta a címüket, csak az lebegett a szeme előtt, hogy eljuthasson oda.

Az amerikai katonák érkezése megnyugvással töltötte el. Bár csak keveset beszélt angolul, az amerikaiakat meghatotta a fiú története, ezért gondoskodtak róla. Ennivalót, egyenruhát adtak neki és megtanították a géppuska használatára is.

Ezután David úgy döntött, maga mögött hagyja Európát, és ezentúl amerikaiként akar élni. Mivel csak az lebegett a szeme előtt, hogy a tengerentúlon új életet kezdjen, meg is feledkezett arról, hogy találkozzon Helennel Varsóban.

Csatlakozott az amerikai katonasághoz, ahol ugyan lengyelként nem harcolhatott az államok színeiben, de dolgozott például a hadipostán. Az volt a feladata, hogy felszerelést, ellátmányt szállítson a katonáknak.

Eközben Helen az utolsók között hagyhatta el élve az auschwitzi tábort. Először Ravenbrückbe került egy női táborba, majd egy malchowi altáborba. Egy barátjával együtt megszöktek egy halálvonatról, majd sikerült hazajutnia szülővárosába, Pozsonyba. A szülei és a testvérei eltűntek, csak egy fivére maradt életben, aki éppen akkor házasodott meg, ezért a nő úgy döntött, inkább kimarad az életéből.