KULT
A Rovatból

Marslakók szálltak le Amerika földjére! – 80 éves Orson Welles klasszikusa

Különösen emlékezetessé vált 80 évvel ezelőtt a Halloweenre virradó éjszaka Amerikában. A rádió iszonyú hírt közölt: a marslakók támadást indítottak a Föld ellen, és megállíthatatlanul törnek előre az országban.

Link másolása

1938. október 30., vasárnap örökre beírta magát az Egyesült Államok történetébe, de megkerülhetetlen mérföldkő lett a médiatörténetben, sőt a pszichológiában is. Mindennek oka egy „ártatlan”, ám annál hatásosabb rádiójáték volt, okozója pedig egy 23 éves fiatalember, aki társulatával, a Mercury Theatre-rel felejthetetlen színházi estét akart szerezni hallgatóinak.

Sikerült.

A fiatalembert Orson Wellesnek hívták, a mű pedig H.G. Wells „science-fiction”-nak tartott regénye, A világok harca, amely valójában az emberi lélek mélyelemzése, bátorságról, összetartásról, félelmekről, a mindennapi gyarlóságokról, az ismeretlennel szembeni tehetetlenségről szól.

Welles, aki az 1937-ben létrehozott Mercury-színházzal már addig is többször megdöbbentette közönségét – például kizárólag fekete színészekkel vitte színre Shakespeare Macbeth-jét, Haitiba helyezve a dráma cselekményét, míg a Julius Caesart a német és az olasz fasizmusra utaló áthallásokkal rendezte meg – ezúttal a modern média, a rádió addig ilyen sokkoló módon fel nem mért hatásmechanizmusára épített.

Az 1930-as évek második fele „a rádió aranykorának” számított az Államokban. Milliók számára vált állandó programmá a rádióhallgatás a hírektől a koncertekig, a színházi estéktől a sporttudósításokig.

Igazi nagyhatalom volt a rádió: akkoriban az emberek úgy gondolták, hogy amit ott hallanak, az mind valóság.

Saját kárukon tanulták meg, hogy nem így van.

1938-ban a legnépszerűbb rádióprogramnak a Chase and Sanborn Hourt tartották, amelyet minden vasárnap este 8 órakor sugárzott az NBC rádió. Ennek fősztárja Edgar Bergen hasbeszélő volt. Ugyanebben az idősávban kapott helyett Welles-ék színháza 1938 nyarától. A Mercury Theatre On The Air műsorában elsősorban 19. és 20. századi irodalmi műveket dolgoztak fel, köztük Bram Stocker Draculáját, Mark Twain Huckeberry Finnjét, Joseph Conrad A sötétség mélyén című regényét, Robert L. Stevenson Kincses szigetét, de feldolgozták az Ambersonok tündöklését, Booth Tarkington Pulitzer-díjas művét, amelyből Welles öt évvel később filmet is forgatott.

A darabok forgatókönyveit Joe Houseman, majd Howard Koch írták, a zenékért pedig az a Bernard Herrmann volt felelős, aki az Aranypolgár (Citizen Kane) és az Ambersonok mellett elsősorban Alfred Hitchcock filmjeinek komponistájaként vált híressé (Az ember, aki túl sokat tudott, Szédülés, Észak-Északnyugat, Psycho). A Mercury társulatában pedig ott volt az Aranypolgár szinte valamennyi fontos szereplője: Joseph Cotten (Leland) Agnes Morehead (anya), Ray Collins (Gettys), Everett Sloane (Bernstein), George Coulouris (Thatcher) és Paul Stewart (Raymond, az inas).

1938. október 30-án került adásban H.G. Wells regényének adaptációja. Orson Welles pedig azon törte a fejét, hogy miként növelje műsoruk hallgatottságát, miként tudna átcsábítani hallgatókat a Chase and Sanborn Show-tól. Végül Howard Koch-hal közösen megtalálták a megoldást. Nem volt könnyű dolguk, mert alig egy órába kellett sűríteniük a cselekményt, amelynek idejéből még a reklámok is elvettek.

Welles és Koch először is áthelyezték a cselekmény helyszínét és idejét a viktoriánus Angliából jelen időbe és az amerikai New Englandbe, hogy a hallgatók jobban a bőrükön érezzék a történetet. Pontosan este 8 órakor a műsorközlő bejelentette a Mercury Theatre előadását. Ezután maga Welles szólalt meg, arról beszélt, hogy a 20. század elején világunkat az embernél magasabb értelmi fokon álló lények kezdték figyelni. Majd időjárás-jelentés következett a kormány meteorológiai intézetétől, onnan gyorsan a New York-i Hotel Park Plaza Meridian termébe kapcsoltak, ahol Ramon Raquello és zenekara játszotta a La Paloma című világslágert. (Nálunk Midőn Havannában hajóra szálltam én címmel vált ismertté Kalmár Pál szövegével). Bár minden a stúdióban zajlott, a hallgatóknak olyan érzése támadhatott, hogy egy „körkapcsolás” részesei, amelynek során bemondók, zenészek, tudósok egyaránt hallhatók.

A zene egyszer csak megszakadt, és bejelentették, hogy a chicagói Mount Jennings Obszervatórium egyik professzora robbanásokat észlelt a Marson. Mintha mi sem történt volna, a zene folytatódott. Aztán újra elhallgatott, és bejelentettek egy telefoninterjút, amelyet a princetoni csillagvizsgáló asztronómusával, bizonyos Richard Pierson professzorral készítenek. (Őt szintén Welles alakította). A riporter Carl Phillips (Frank Readick) mindenesetre felhívta a figyelmet arra, hogy a beszélgetést bármikor megszakíthatják újabb friss hírekkel. Így is történik: a tudósító elmondta, hogy Pierson professzor éppen akkor kapott kézhez egy üzenetet, mely szerint „csaknem földrengés intenzitású” hatalmas robbanás következett be Princeton közelében, és a tudós meteorit-becsapódásra gyanakszik.

Nem sokkal később már azt is bejelentették, hogy egy „nagy lángoló tárgy lezuhant egy farmra a New Jersey állambeli Grovers Mill mellett, Trenton várostól 32 mérföldre.”

Húsz másodperc zene után Phillips már szirénákkal a háttérben jelentkezett helyszíni tudósítóként Grovers Millből. A hallgatóknak fel sem tűnt, hogy miként juthatott el olyan rövid idő alatt a riporter Princetonból a helyszínre és arra sem fogtak gyanút, hogy elhangzott: ő és a professzor 10 perc alatt tették meg a 11 mérföldes (kb. 16 km-es) távot. Tehát Wellesék még így is figyelmeztettek: csupán fikcióról van szó! Hiába...

A riporter kezdetben még kedélyesen beszélgetett a szemtanúkkal a rendkívüli jelenségről. Aztán az adás 15. percében elszabadult a pokol.

„Hölgyeim és uraim, ez a legrémisztőbb dolog, amit valaha láttam. Várjanak... valaki felénk kúszik. Valaki – vagy valami. Abból a fekete lyukból két fényes korongot látok előragyogni. Szemek? Arcok? Talán... úristen, valami úgy tekereg elő a sötétből, mint egy szürke kígyó. Majd egy újabb, egy újabb, egy újabb. Olyanok, mintha csápok lennének. Látom a lény testét. Hatalmas, mint egy medve és fénylik, mint a nedves bőr... arca pedig... hölgyeim és uraim, leírhatatlan. Annyira rettenetes, hogy szinte nézni is képtelen vagyok... szemei feketék, szája V-alakú, peremtelen, remegő, ajkairól nyál csorog...”

A marslakó-támadás tudósításának megvolt a valóságos modellje: 1937. május 6-án (éppen Orson Welles 22. születésnapján) ugyancsak rádiótörténelmet írt Herbert Morrison riporter, aki a német Hindenburg léghajó lakehurst-i (New Jersey) leszállására és annak ünnepélyes fogadtatására érkezett, és katasztrófa-tudósítás lett belőle: a kigyulladt és lezuhant zeppelin roncsai között 36-an lelték halálukat.

Welles ezt a felvételt játszotta le Readick-nek, hogy átérezze annak a tudósítónak a lelkivilágát, aki egy bizonyos eseményre érkezik a helyszínre, de az események más irányt vesznek, és a riporter abban a helyzetben sem veszítheti el a lélekjelenlétét...

A halálra rémült riporter azonban még nem menekült (közben ismét néhány taktus zene szólalt meg), folytatta egyre szörnyűbb tudósítását az idegen lények előretöréséről, az első fegyveres összecsapásokról, a tűzről, amely már alig 20 méterre tőle tombol, de az adás egy iszonyú emberi üvöltést követően megszakadt. A „stúdióban” még teljes volt a nyugalom, a vonal helyreállításáig zene szólt, a visszakapcsolás azonban már 40 halottról számolt be, az áldozatok között katonák és civilek egyaránt voltak. Mozgósítás elrendeléséről szólt a hír, majd a „belügyminiszter” akinek hangja Franklin D. Roosevelt elnökére emlékeztetett, beszédet intézett a nemzethez, amelyben felszólította az Egyesült Államok polgárait: mindenki teljesítse kötelességét a pusztító ellenséggel szemben, hogy megvédjék az ember uralmát a Földön. A rádió egyúttal bejelentette, hogy bevetették a hadsereget és evakuálták New York City-t. A hangfelvételek tűzpárbajokról tanúskodtak...

Ekkor már a pánik kezdett eluralkodni a hallgatókon, annak ellenére, hogy elhangzott az elején, hogy csak fikcióról van szó, sőt, a program alatt is bemondták.

A korabeli médiaviszonyok pedig nem tették lehetővé, hogy más, a rádióhoz hasonló friss hírforrásból ellenőrizzék a tudósítás valódiságát. A "breaking news" műfajában a rádió akkor még abszolút monopolhelyzetben volt!

Welles jól ismerte a „konkurencia” közönségét. Tudta, hogy a Chase and Sanborn Hourban az első negyedóra vége felé van egy zenei blokk, amelyet a publikum egy része nem kedvel, és átteker egy másik adóra és csak akkor megy vissza az NBC-re, amikor már várhatóan vége a zenének. Ezen az estén is ez történt: amikor az első kabaréjelenet után a kor egyik operett-sztárja, Nelson Eddy következett a Song of The Vagabond című érzelmes dalával, megkezdődött az NBC-hallgatók "szörfözése".

És a Mercury előadásában éppen akkor kezdődtek a borzalmak! A hasbeszélő hallgatói közül sokan a „hírek” hatására ott is ragadtak a CBS-en. Hát még akkor, amikor már a pusztításról, a menekülő emberekről szóltak a riporter kétségbeesett szavai! És a rendező a csendekkel is remekül bánt...

A rettegés foka percről percre nőtt, amelyet még csak fokoztak azok a hangok, amelyek a „marslakók” hangját voltak hivatottak az éterbe sugározni. Az adás 38. percében „megszűntek a rádiókapcsolatok” – az operátorok egyre lemondóbban kerestek valakit, aki válaszol nekik - majd - miután bemondták az előadás címét, Pierson-Welles súlyos, mély hangján egy hosszú monológ elején megállapította: lehet, hogy ő az utolsó élő ember a Földön.

Ami pedig most következik, az már nagyrészt a máig élő városi legenda. Eszerint ezrek hívták a rádióállomásokat, a rendőrséget, az újságokat. A New England-i területen sokan bepakoltak minden „menthetőt” gépkocsijukba és menekültek a vakvilágba.

Megteltek a templomok is imádkozókkal. Voltak, akik megpróbáltak házilag gázmaszkokat készíteni. Jelentések érkeztek vetélésekről, koraszülésekről, sőt, öngyilkosságokról is, bár ezeket nem erősítették meg. Soha nem látott hisztéria lett úrrá a rádióhallgatókon, akik nyilván egymást is hergelték, mert ha akadt, aki nem hallgatta a műsort, annak valaki felhívta rá a figyelmét. Hatott az első információ ereje, amelyet, ha elég hatásos, semmilyen cáfolat, magyarázkodás nem tud megrendíteni. Grovers Mill fogalommá vált, a kis New Jersey állambeli település egyszer s mindenkorra felkerült Amerika térképére.

A professzor azonban végül a kihalt utcákon tanúja lesz a marslakók tömeges pusztulásának. Bár az emberek nem tudtak ellenük védekezni, a földönkívüliek védtelenek voltak a földi baktériumokkal szemben. Az élet visszatér, de az embernek meg kellett tanulnia, hogy mennyire parányi pont az univerzumban. Herrmann zenekara tust húzott, majd Welles, immár önmaga szerepében, megnyugtatta a hallgatókat, hogy csupán játék volt az egész, sem Grovers Mill, sem más település nem pusztult el, marslakók sem jártak a Földön, és társulata nevében is kellemes Halloweent kívánt.

A program már régen véget ért, amikor a hallgatók felocsúdtak megdöbbenésükből, és rájöttek, hogy „átverték őket”. A népharag természetesen Welles-re zúdult, sokan perrel fenyegették, mert úgy gondolták, hogy a színész-rendező szándékosan okozott pánikot.

A kollektív rémület valóságos méreteiről mindazonáltal máig nincsenek megbízható adatok.

Hadley Cantril, a princetoni egyetem pszichológusa szerint az adást kb. 6 millióan hallgatták Egyesült Államok-szerte, és a hallgatók mintegy ötödét „felkavarták”, vagy „megrémítették” a hallottak. Ez utóbbi érzések fokozatait azonban ő sem feszegette. A mítosz nagyra növelésében szerepet játszottak a másnapi vezető amerikai lapok, amelyek címoldalukon hozták a tömeges pánikról szóló beszámolókat. W. Joseph Campbell médiakutató úgy véli, hogy a lapok forrásai eleve eltúlozták a pánik méreteit, ami – az emberi természetet ismerve – el is hihető, a sajtó pedig csak akkor harap rá, ha valami nagyszabású, sokakat érintő dologról van szó. Későbbi médiakutatók a New York Daily News-t tették meg főbűnösnek, amely másnap „vérfagyasztó” címlappal jelent meg: „Hamis rádióháború keltett rettegést az egész Egyesült Államokban” szalagcímmel, tudósítását pedig bőségesen fűszerezte rendőrségi és kórházi jelentésekkel.

Más lapok, mint például a New York Times, megragadták az alkalmat, hogy nekimenjenek a rivális médiumnak, és felelőtlenséggel vádolták a rádiós szerkesztőket, producereket és a műsorok hirdetőit, hogy egyáltalán hagyták adásba menni ezt a valóságos katasztrófariportnak tűnő rádiójátékot. Az Editor and Publisher, a nyomtatott sajtóipar lapja odáig ment, hogy a rádió „alkalmatlan a hírközlésre”. Dorothy Thompson, a kor egyik legkiválóbb újságírónője, akit 1939-ben a Time magazin Amerika második legbefolyásosabb nőjének választott a First Lady Eleanor Roosevelt után, a New York Tribune-ban írt vezércikkében egyenesen arra világított rá, hogy a rádió hatalmát miként használhatja fel a hatalom a tömegek manipulálására. „Mr. Orson Welles és a Mercury Theatre akaratlanul is minden idők leglenyűgözőbb és legfontosabb demonstrációját végezték el. Bebizonyították, hogy néhány hatásos hang, amelyet különböző hangeffektusokkal kísérnek, képes meggyőzni emberek tömegeit egy teljesen ésszerűtlen dologról... Mindennél erőteljesebben mutatták meg a populáris és teátrális demagógia ijesztő veszélyeit és óriási hatékonyságát.” Dorothy Thompson, aki mellesleg 1936 és 1938 között az NBC hírkommentátora volt, tudta, miről beszél: a 30-as évek elején Németországban dolgozott tudósítóként, már 1931-ben interjút készített Hitlerrel, majd I Saw Hitler című könyvében felhívta a figyelmet arra, hogy milyen veszélyekkel jár, ha ez „a beteges, frusztrált kisember” hatalomra jut. 1934-ben ő volt az első külföldi újságíró, akit kiutasítottak Németországból. A Welles-előadás kapcsán Thompson emlékeztetett arra is, hogy mihez vezettek Hitler rádióból üvöltő szavai.

A Der Angriff, a nácik berlini lapja is lecsapott az amerikai pánik hírére, rögtön leszűrve belőle a számukra fontos tanulságot: „Ha az amerikaiak ilyen könnyen elhiszik egy rádióadás nyomán, hogy a marslakók megtámadták őket, érthető, hogy miért hiszik el olyan könnyen a náci atrocitásokról szóló híreket.” A hangjáték és a németországi Kristályéjszaka között alig 10 nap telt el...

Amikor 1940-ben H.G. Wells az Egyesült Államokba látogatott, a San Antonio-i (Texas) KTSA rádió összehozta egy beszélgetésre a városba „véletlenül” egyszerre látogató Wells-t és Wellest. Az író, bár elismerte „névrokona” tehetségét, nem rejtette véka alá a véleményét a pánikkeltés kapcsán. Megemlítette, hogy maga Hitler úgy értékelte az esetet, mint a demokráciák hanyatlását. „Önök itt Amerikában még nem veszik elég komolyan a dolgokat. Még nem érzik a bőrükön a háborút, következésképpen még eljátszogathatnak a félelem és a háború gondolatával” – mondta Wells.

Mindeközben egyik amerikai lapnak sem jutott eszébe, hogy utána nézzen: valójában mennyien estek pánikban Wellesék adása nyomán.

Pedig készült egy felmérés még aznap éjjel a C.E. Hooper közvélemény-kutató cégtől: 5000 családot hívtak fel telefonon és a megkérdezetteknek mindössze 2%-a (!) válaszolta, hogy a Mercury színházat hallgatta. Ahogy azonban terjedt a műsor rémséges híre, egyre többen állították, hogy ők is hallották. Mintha senki nem akart volna kimaradni az országos szenzációból.

Olyan légkör teremtődött, mint manapság egy-egy tehetségkutató tv-show kapcsán: aki elárulja, hogy nem nézi, „nem is számít” a többiek szemében.

Az adást követő két hétben az amerikai sajtó folyamatosan ontotta a cikkeket a „marslakó-ügyről”, és nem kevesebb, mint 12.500 írás jelent meg a témában! És természetesen az is nagy publicitást kapott, hogy Welles nyilvánosan bocsánatot kért az általa okozott káoszért. A rendező a CBS által rendezett sajtókonferencián "angyali ártatlansággal" közölte: meg sem fordult a fejében, hogy a marslakók inváziójáról szóló híreket a hallgatók elhiggyék...

Amúgy a „közfelháborodás” sem volt annyira egyértelmű: az amerikai Szövetségi Kommunikációs Bizottsághoz beérkezett, az adáshoz kapcsolódó levelek közül 372 tiltakozott ellene, 255 pedig kiállt annak művészi értékei mellett. De maga Welles is több mint 1400 levelet kapott. Ezekből nem csupán a hallgatók dühe vagy elismerése derült ki, hanem az is, hogy milyen fontos szerepet töltött be abban az időben az egyszerű amerikaiak életében a rádió. Akadt olyan levél is, amely szitkozódással kezdődött, de a végén írója gratulált Welles-nek.

Akármekkora is volt a valóságos pánik, a hírverés jól jött Orson Wellesnek, hiszen a „kölyök-zseni” egy csapásra médiaszemélyiség lett. Ennek köszönhette, hogy Hollywoodba hívták – és az álomváros történetében először és utoljára – teljesen szabad kezet kapott filmtervéhez. Annak ellenére, hogy senki nem tudta őt rávenni arra, hogy a Világok harcát filmesítse meg. „A kísérlet mindig jobban érdekelt, mint az eredmény” – mondta később magáról a rendező. A nagy kísérlet pedig, amely ugyanúgy fenekestől felforgatta a film világát, mint a Világok harca a rádióét, az Aranypolgár volt, a sajtóról, a sajtó és a hatalom kapcsolatáról, a médiamanipulációról készült máig legtökéletesebb mozi.

Aztán a „marslakók” mégiscsak megérkeztek Amerikába: 1947. július 8-án számolt be a sajtó, hogy az Új-Mexikó állambeli Roswellben egy „azonosítatlan repülő tárgyat” talált a hadsereg.

A „földönkívüliek” e máig tisztázatlan látogatása kapcsán összeesküvés-elméletek egész sora született. Az egyik legmeredekebb ötlet Anne Jacobsen Los Angeles-i újságírónőtől származott, mely szerint Joszif Sztálin a fokozódó hidegháborús légkörben a Világok harca okozta tömeghisztériát akarta megismételni űrlények támadásának álcázott légi akcióval. Jacobsennek még a Roswell-ben talált „idegenek” furcsa külsejére is volt magyarázata: ezek valójában génmódosított emberek voltak, akiket a hírhedt auschwitz-i orvos, a II. világháború után Dél-Amerikában eltűnt Josef Mengele „alakított át” emberkísérletei során. Roswell szintén médiaszenzáció lett a maga nemében, de a sokkhatás elmaradt. Amikor 1953-ban Byron Haskin filmre vitte a Világok harcát, a nézők már nem a marslakók, hanem az oroszok inváziójától féltek.

2005-ben készült el Steven Spielberg verziója. A vérprofi rendező erejéből azonban csupán egy szentimentalizmusba hajló, a katasztrófafilmek kliséire épülő feldolgozásra futotta. Pedig Spielberg jó néhány évvel korábban egy árverésen megvásárolta Orson Welles rádiójáték-forgatókönyvének egyik eredeti példányát és azt tekintette mintának leendő filmjéhez.

Hatvanhárom évvel a félelmetes rádiójáték után fordított pszichózis játszódott le a világban.

Amikor az Egyesült Államokban (és mindenütt a világon) megjelentek a tv képernyőjén az égő New York-i ikertornyok, milliók gondolhatták néhány percig, hogy csupán a legújabb amerikai katasztrófafilm trailerét látják. Hiszen alig 5 évvel korábban mutatták be a Függetlenség napját (Independence Day, Roland Emmerich), és 3 éve az Armageddont (Michael Bay). Aztán amikor kiderült, hogy a világ összes tv-csatornáján ezt mutatják, és nem egy filmbeharangozó hosszúságában, rá kellett jönniük, hogy ezúttal ez a véres valóság. 2011. szeptember 11-et írtunk.

A józan gondolkodású ember azt hinné, hogy 9/11 után már nem volt igénye a nézőknek a katasztrófa-filmekre, az „idegenek” invázióját bemutató mozira. Tévedtünk: a World Trade Center elleni merényletet feldolgozó filmeken túl is jócskán készültek apokaliptikus víziók, a Magtól (The Core, 2003, Jon Amiel) a Cloverfielden át (2008, Matt Reeves), egészen 2013-ban bemutatott Z világháborúig (World War Z, Mark Forster).

A.Bart Schwartz, a princetoni egyetem tanára, médiakutató, aki könyvet írt az esetről, így összegzi a rádiójáték tanulságait. "Ha van a Világok harca-sztorinak tanulsága, akkor az, hogy kritikával fogadjuk a médiában megjelenő dolgokat. Különösen napjainkban, amikor az Internetre bárki bármit feltesz. Ne vegyünk mindent készpénznek. Ez Orson Welles nagy ajándéka: legyünk óvatosak, mert az, ami igaznak látszik vagy hallatszik, még egyáltalán nem biztos, hogy az is" .

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Barry Newman, a Petrocelli-sorozat sztárja
A színész 1974-ben kapta meg Anthony Petrocelli szerepét, és összesen 44 részt forgattak le a szériából.

Link másolása

92 éves korában meghalt Barry Newman színész, akit Magyarországon a legtöbben a Petrocelli című bűnügyi sorozatból ismerhettek. A színész még

május 11-én hunyt el egy NewYork-i kórházban, a felesége azonban csak most erősítette meg a halálhírét.

Barry Foster Newman 1930-ban született Bostonban, szülei első generációs bevándorlók voltak. A középiskola után a Brandeis Egyetemen tanult antropológiát, de komolyzenei képzést is kapott: kiválóan játszott szaxofonon és klarinéton is.

Az egyetem után bevonult a seregbe, majd miután leszerelt a Columbia Egyetemen kapott ösztöndíjat, hogy megszerezhesse a doktori címet antropológusként. Miután New Yorkba költözött egy barátja meghívta egy órára a legendás Lee Strassberg színiakadémiájára. Itt szeretett bele a színészetbe, és mindössze öt hét után ott is hagyta az egyetemet, hogy Strassbergnél tanulhasson.

Anthony Petrocelli szerepét 1974-ben kapta meg, az NBC-nek készített sorozat három évada alatt összesen 44 részt forgattak le. A szériát Magyarországon azonban csak a '80-as években mutatták be, így

mire Newman nálunk sztár lett, addigra Hollywoodban már leszálló ágban volt a karrierje.

A sorozatot követően több híres filmben is kapott kisebb szerepeket, de ezek nem hozták el számára az igazi áttörést.

Newman utoljára 2009-ben forgatott filmet, ezután már inkább producerként tevékenykedett.

(Forrás: Blikk, The Hollywood Reporter)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
Gyereket csinált a házvezetőnőnek, szégyelli, hogy az apja náci volt és börtönnel is fenyegették – Az Arnold Schwarzenegger-portré
Arnie, Osztrák Tölgy, Conan, a republikánus, Stájer Tölgy, The Governator, a Menekülő Ember, Conan, a kormányzó, A Gép – ilyen és ehhez hasonló beceneveket kapott az évek során egykori szomszédunk, a Thalban született Schwarzenegger. Egy elképesztő életút krónikája.

Link másolása

Jelenleg is a Netflix sorozat-népszerűségi listájának 1. helyén trónol Arnold Schwarzenegger új streaming-sorozata, a Fubar, ennek apropóján elmeséljük a világsztár életttörténetét.

Arnold Schwarzenegger nevét mindenki ismeri. Talán a legismertebb színész világszerte. Persze nem csak a neve, a karrierje és az élete is rendkívüli, hiszen a hírnév elérése és pályájának korai évei a legkevésbé sem voltak egyszerűek. Még talán a megrögzött rajongói közül sem tudja mindenki, mennyit küszködött az egykori testépítő azért, hogy sikeres legyen.

Schwarzenegger gyerekként az élet fájdalmaira gyakran a filmekben keresett gyógyírt, a lelki megterhelésekre pedig vigaszt.

Álmodozó volt. Nem egy boldog családban nőtt fel, és még a karrierje elején is szorongott, azonban nem engedte, hogy a korai rossz tapasztalatai megakadályozzák abban, amit eltervezett magának: a világ figyelmét, a sikert, a csillogást, és hogy bármibe is fog, abban ő legyen a legjobb.

Családi tűzfészek

Arnold Alois Schwarzenegger 1947. július 30-án született Ausztriában, azon belül is egy Thal nevű kis mezővárosban, Stájerországban. Olyan szülőkkel nőtt fel, akik a „kemény szeretetben hittek”, ahogy egyszer Arnie mesélte. Az édesapja, Gustav Schwarzenegger egy alkoholista rendőrfőnök volt, és szigorú katolikus neveltetésben részesítette a fiait. Azt sem titkolta, hogy a két gyermeke közül az idősebbik Meinhardot részesítette előnyben, és a fizikai büntetésektől sem riadt vissza: gyakran megverte Arnoldot.

„Akkoriban Ausztriában egészen más világ volt. Ha valami rosszat tettünk, vagy nem engedelmeskedtünk a szüleinknek, bizony nem kímélték a vesszőt” – emlékezett vissza a színész.

Bizonyos médiumok (többek közt a The Guardian) beszámolói szerint Gustav szerepet játszott a második világháborúban is, méghozzá a náci párt tagjaként. „Senkit sem tölt el büszkeséggel, amikor megtudja, hogy az apja náci volt”

– mondta később Marvin Hier rabbi, a Simon Wiesenthal Központ munkatársa, akit Arnold azért keresett fel, hogy többet tudjon meg apja kapcsolatáról a náci párttal. „De Arnold nem az apja, őt annak alapján kell megítélni, aki” – tette hozzá a rabbi. A színész emiatt elhidegült Gustavtól, éveken át nem kívánta tartani vele a kapcsolatot.

Iskolásként a kis Schwarzeneggert nem nyűgözték le a különféle tudományok, nem is jeleskedett bennük, a fitnesz azonban mindig is izgatta. A beszámolók szerint a kemény otthoni körülményei ellenére lelkes és vidám gyerek volt, akit kifejezetten vonzott a foci, és végül a testépítésben találta meg élete célját.

 

„Nem szerettem, amikor megnyertünk egy meccset, és nem kaptam személyes elismerést” – magyarázta később Arnold, hogy miért döntött a testépítés mellett a csapatsportokkal szemben. Ki akart tűnni a tömegből, és nem félt keményen megdolgozni érte. Amikor elkezdett súlyokat emelni, a szülei értetlenkedtek, nem igazán értették fiuk megszállottságát. Schwarzenegger válasza egyszerű volt: erős és izmos akart lenni, nem mellesleg pedig a legjobb abban, amit csinál. Azt a vágyát sem titkolta sokáig, hogy átköltözne az Egyesült Államokba, és világszerte ismert színészként csillogna. Az apja úgy gondolta, hogy a fiának túl élénk a képzelőereje, amiért ilyen álmokat dédelget, ez viszont nem állította meg Arnoldot, aki keményen dolgozott a testén, minden egyes nap órákon át edzett a neves testépítővel, Kurt Marnullal.

Emiatt pedig majdnem börtönbe is került 18 éves korában. Nem fejezte be ugyanis a kötelező katonai kiképzését, mivel úgy döntött, hogy jelentkezik a Mr. Europe testépítő versenybe, így engedély nélkül elhagyta a katonai tábort.

Ez végül a javára vált, hiszen őt hirdették ki győztesnek, a meglógása miatt azonban azzal riogatták, hogy börtönbe kell vonulnia néhány napra. Arnold elmondása szerint végül azért engedték el, mert a magas rangú tisztviselők együtt éreztek vele, és támogatták a testépítés iránti szenvedélyét.

Tragédiák sora

Az 1971-es év pokoli volt a Schwarzenegger család számára. A színész idősebb testvére, Meinhard ugyanis elhunyt egy autóbalesetben, Ausztriában. Ekkor Arnold már az USA-ban élt (túl volt első filmjén, a nem mellesleg minden idők egyik legrosszabb mozgóképeként emlegetett 1970-es Herkules New Yorkban-on is), ám állítólag az apjával való feszült viszonya miatt nem utazott haza, kihagyta a fivére temetését. Gustav pedig éppen egy évvel Meinhard halála után halt meg, 1972 decemberében egy grazi kórházban agyvérzést kapott. Arnold ezúttal is távol maradt a búcsúztatástól. Később elmondta, hogy amikor az édesanyja, Aurelia megkérdezte tőle, részt vesz-e a temetésen, azt felelte: „Nem, már túl késő. Meghalt, és már semmit sem lehet tenni.”

A jelenség

Schwarzenegger mindössze 20 éves volt, amikor megnyerte a Mr. Universe-megmérettetést, majd utána még négy alkalommal övé lett a cím, sőt, többször bezsebelte a Mr. Olympia-címet is. Ez utóbbiról úgy tartják, hogy az egyik legfontosabb kitüntetés, amit egy testépítő kaphat. Ahogyan azt saját életrajzi könyvében (Életem hihetetlen, de igaz története) megírta, a testépítés szerinte pózolás, a pózolás pedig színház. „Én ezt megértettem, és szerettem is” – vallotta, majd hozzátette, sok testépítő nem igazán tudja, hogyan kell pózolni, és emiatt veszítenek a versenyeken. Innen pedig tehát számára egyenes volt az út a színészkedés felé.

A karrierje elején természetesen főként az alkatából adódó testépítős szerepeket kapott, mint például az 1976-os Maradj éhen!-ben Jeff Bridges és Sally Field partnereként.

Majd egyre többen felfedezték maguknak az angol nyelvet igencsak törő, erős akcentussal hadováló osztrák izomkolosszust, ami nem véletlen: Arnold jelenség volt.

Az 1979-es Kaktusz Jack című westernvígjátékban (a Kengyelfutó Gyalogkakukk nem hivatalos élőszereplős feldolgozásában) még a jámbor, nem túl agyas és naiv jófiút alakította a csibész Kirk Douglas ellenlábasaként, három évvel később, 1982-ben pedig már egy hatalmas karddal kaszabolta a gazokat, hiszen John Milius író-rendező őt választotta ki a Conan, a barbár címszereplőjének, így megvolt a színészi áttörés is. Innen pedig nem volt megállás, a nyolcvanas évek akciófilmes szcénáját Sylvester Stallone mellett teljesen leuralta. Conan, a pusztító (1984), Terminátor – A halálosztó (1984), Vörös Szonja (1985), Kommandó (1985), Piszkos alku (1986), Ragadozó (1987), A menekülő ember (1987), Vörös zsaru (1988), Az emlékmás (1990), valamint karrierjének megkoronázása, a Terminátor 2: Az ítélet napja (1991)… Csodás időszak volt ez Arnie számára, ráadásul a nyolcvanas évek végén az Ikrekkel (1988) elindította a vígjátékos karrierjét is, amiből szintén kijött több sikeres darab is (pl. Ovizsaru – 1990, Hull a pelyhes – 1996).

Mivel korábban nem volt lehetősége arra, hogy az oktatására koncentráljon, Arnold arra használta fel az Egyesült Államokban töltött időt, hogy befejezze a tanulmányait. A harmincas éveiben arra összpontosított, hogy távoktatásban szerezzen diplomát a Wisconsin-Madison Egyetemen. Az intézmény blogja szerint a színész a fitnesz nemzetközi marketing és üzleti adminisztráció szakon szerzett alapdiplomát 1979-ben, 1996-ban pedig tiszteletbeli doktori címet is kapott az olyan sporteseményekhez való hozzájárulásáért, mint pl. a Speciális Olimpia.

Még a kilencvenes években is abszolút eseményszámba ment, ha kijött egy friss Schwarzengger-film (Az utolsó akcióhős, True Lies: Két tűz között, Végképp eltörölni, Ítéletnap stb.), még akkor is, ha esetleg egy-egy darab gyengébben sikerült (pl. Junior, Batman és Robin, A hatodik napon). Az ezredforduló, pontosabban a 2003-as Terminátor 3 – A gépek lázadása után azonban új kihívás elé nézett.

Politika, botrány…

Arnold 2003-ban lépett be a politika világába Kalifornia állam megválasztott kormányzójaként. Egészen 2011-ig maradt hivatalában, ez idő alatt pedig távol maradt Hollywoodtól, maximum cameo- vagy mellékszerepeket vállalt csupán, azokból sem sokat, főszerepben legközelebb csak a 2013-as Erőnek erejével-lel jelentkezett.

A politikai pályafutására azonban nem egy átütő sikertörténetként emlékeznek majd. Az állami alkalmazottak sem nagyon kedvelték őt a bércsökkentés miatt, a demokraták sem tartották sokra az új adókról alkotott véleményét, a republikánusok pedig agresszívebb fellépést kívántak tőle.

Hozzátette, hogy míg egyesek azt szerették volna, hogy sokkal konzervatívabb legyen, mások azért ítélték el, mert nem volt eléggé liberális, mindenkit mást akart tőle.

Mire leadta a hivatalát, a népszerűsége 22%-ra esett vissza, és 28 millió dolláros költségvetési hiányt hagyott maga után. Pedig amikor belevágott, rendkívül népszerű volt, egyesek még azt is felvetették, hogy miatta alkotmánymódosítást hajtanak majd végre, hogy Európa szülötteként is indulhasson az amerikai elnökválasztáson.

Egy szétesett házasság

Arnold Schwarzenegger kétségkívül legnagyobb magánéleti botránya az volt, amikor bevallotta, hogy megcsalta a feleségét, Maria Shrivert a házvezetőnőjükkel. A színész ezt a lépését élete "legnagyobb kudarcának" tekinti. 2011-ben fedte fel, hogy gyermeke született a házvezetőnőjükkel, Mildred Baenával való kapcsolatából, pedig ekkoriban még Shriverrel volt együtt. A pár útjai így 34 év együttlét után váltak el egymástól, a hivatalos válásukat azonban csak 10 évvel később, 2021 decemberében mondták ki. A Kennedy-család tagjával, az újságíró-szerző Maria Shriverrel még 1977-ben jöttek össze, 1986-ban mondták ki egymásnak a boldogító igent, és négy közös gyermekük született: Katherine (1989), Christina (1991), Patrick (1993) és Christopher (1997).

A törvénytelen gyermek, Joseph Baena pedig szintén 1997-ben jött a világra, vagyis ugyanabban az évben két nő is gyermeket szült neki, csupán az utóbbit 14 éven át titkolta.

A színész később egy interjúban így nyilatkozott: „Voltak személyes kudarcaim, de kétségkívül ez volt a legnagyobb mind közül. Minden kétséget kizáróan.” A színész azt is elárulta, hogy bocsánatot kért Shrivertől és a gyerekeiktől, és hozzátette, hogy az exneje még mindig nagyon fontos a számára. „Szeretem a feleségemet. Ő és én nagyon jó barátok vagyunk, közel állunk egymáshoz. Büszkék vagyunk arra, ahogyan a gyerekeinket neveltük. Annak ellenére, hogy volt ez a dráma, együtt töltöttük a húsvétot, az anyák napját, a karácsonyt és az összes születésnapot. Mindent együtt csináltunk. Ha járna Oscar-díj azért, hogyan kell kezelni egy válást, Mariának és nekem kellene megkapnunk, mert a legkevésbé voltunk hatással a gyerekekre” – nyilatkozta a Terminátor-filmek sztárja, aki egyébként 75 évesen is nagyon boldog, hiszen épp tíz esztendővel ezelőtt, 2013-ban újra megtalálta a szerelmet a nála 27 évvel fiatalabb gyógytornász, Heather Milligan személyében.

És mi a helyzet a karrierjével? Nos, a kormányzóság óta eltelt időszak természetesen nem tudja felvenni a versenyt egykori sikerszériájával (dacára annak, hogy azóta leforgatott két újabb Terminátor-filmet: a 2015-ös Genisyst és a 2019-es Sötét végzetet), de azért továbbra is aktív maradt, nemrég például élete első sorozatfőszerepével kedveskedett rajongóinak a FUBAR című netflixes akcióvígjátékban, amellyel a True Lies-os idők kapcsán nosztalgiázik egy kicsit. Ráadásul jó ideje tervezi már az idős barbárról szóló The Legend of Conant is, ami csodás bekeretezése lenne egy súlyzókkal, töltényekkel, izgalmakkal, könnyekkel és nevetéssel teli karriernek.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Vérfagyasztó gyilkosságok, amelyek elkövetőit horrorfilmek inspirálták
A Sikolytól a Péntek 13-ig számos film története megelevenedett a valóságban.
Fotó: Pixabay - szmo.hu
2023. június 03.


Link másolása

Mióta létezik a horror műfaja, sokszor elítélték az emberekre és a társadalomra gyakorolt pusztító hatása miatt. Bár a modern pszichológia óvatosan bánik a filmek kapcsán felmerülő, úgynevezett morális pánikkal, számtalan olyan brutális bűntény megesett, amelynek mintája a filmvásznon látható horror volt.

Sikoly

A lynwoodi Mario Padilla a Sikoly (1996) és a Sikoly 2 (1997) után eldöntötte: ölni fog, és 14 éves unokatestvérét, Samuel Ramirezt is bevonta a tervébe. A fiúk úgy látták, hogy a filmbeli mészárlások „klasszak” voltak, és ez a tökéletes módja a gyilkolásnak.

A 17 éves Padilló 1998-ban négy késsel és egy csavarhúzóval esett neki az anyjának, miközben Ramirez lefogta az asszonyt.

„A fiam megkéselt. Vérzek, jaj, vérzek” – mondta az anya a mentőknek a telefonba, de már nem élte túl a támadást. A fia 45-ször vágta bele a kést, miután az anyja megkérte, hogy segítsen valamit a ház körül.

„Hétéves korom óta nézek tévét. Az emberek azt mondják, ilyen korban még nem szabad tévézni hagyni a gyereket. Mást sem csináltam, mint arról fantáziáltam, hogy hogyan tehetnék meg olyan dolgokat, amiket nem tudok megtenni” – mondta Padilla.

A bíró a tárgyaláson megtiltotta, hogy bármilyen vonatkozásban is megemlítsék a Sikoly-filmeket.

Padillát életfogytiglani börtönre ítélték, feltételes szabadlábra bocsátás lehetősége nélkül. Bűntársa is életfogytiglanit kapott, amiből legalább 25 évet kellett rácsok mögött töltenie.

„A másoláshoz szükség van egy mintára, ami ebben az esetben a Sikoly volt. Számtalan oka volt, amiért ezt elkövették, de a film volt a minta” – mondta a szörnyű esetről Madeline Levine pszichológus.

Péntek 13

A 19 éves Mark Branch egy élelmiszerboltban dolgozott, és szabadidejében szeretett horrorfilmeket nézni. 1998-ban egy októberi napon Jasonnak öltözött a Péntek 13 (1980) című filmből, és megölt egy 18 éves egyetemistát Greenfieldben. Miután felmetszette Sharon Gregory hasát, mellkasát és fejét, a maszkos gyilkos eltűnt az éjszakában.

Mint kiderült, a lánynak az egyetemen írnia kellett egy pszichológiai elemzést, aminek alanyául Branchet választotta, aki meg akarta szerezni tőle az anyagot.

A nyomozók kiderítették, hogy a videókölcsönzőből Branch szigorúan véres filmeket vett ki: „minél véresebb, annál jobb”.

A házkutatás során 75 horrorfilmet, 64, megtörtént bűncselekményekről szóló könyvet, három kést, hokimaszkokat és egy machetét találtak nála.

Hajtóvadászatot indítottak Branch ellen, de már csak az autóját találták meg, mert addigra felakasztotta magát egy fára.

Bár az idegenkezűséget kizárták, ma is él az a mendemonda, hogy Greenfield lakói szolgáltattak igazságot.

Rémálom az Elm utcában

Az 1984-ben debütált filmmel új ikonikus horrorszereplő született: Freddy Krueger. A londoni Daniel Gonzalez elhatározta, hogy ő is olyan lesz, mint Krueger. Szintén hatást gyakorolt rá a Freddy vs. Jason (2003) című horror, ami után eldöntötte, hogy mindkét gyilkos karakterét megpróbálja magában egyesíteni. Pár hónappal később hosszú késeket és egy hokimaszkot szerzett be.

2004. szeptember 15. és 17. között az akkor 24 éves Gonzalez négy idős embert késelt meg, és két másikkal is megpróbált végezni.

Miután elfogták, a nyomozóknak bevallotta: szerette volna kipróbálni, milyen egy napra Freddy Kruegernek lenni. Gonzalezről később megállapították, hogy skizofrén, bár az ügyész azt mondta, ezzel szerinte csak a büntetést akarja elkerülni.

Gonzalez anyja állította, hogy a támadások előtt több hónapig nem részesült a fia orvosi ellátásban. Még kétségbeesett segélykérő levelet is írt a brit egészségügyi hatóságnak:

"Gyilkolni kell a fiamnak ahhoz, hogy segítséget kapjon? Kérem, kérem, segítsenek, nagyon sürgős!"

Az NHS később elismerte, hogy nem tettek meg mindent Gonzalezért, és bocsánatot kértek. A férfi életfogytiglani börtönbüntést kapott, amelynek második évében öngyilkosságot követett el egy CD-tokkal.

(Via ATI, Sun US)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
Erős Antónia: A bakizás alattomos dolog, fel se tűnt, amikor „teniszbúvárt” mondtam teniszbravúr helyett
Az RTL híradósa arról mesélt, milyen gyakran kell improvizálnia a munkája során, belefér-e, hogy egy hír láttán elnevesse magát adás közben, és elárulta azt is, miért vállalta el a vendégszereplést Azahriah arénakoncertjén.

Link másolása

Június 9-11. között ismét megrendezik a Momentán Fesztivált, ahol három napig az improvizáció áll majd a középpontban. A Momentán Társulat egyik vendége Erős Antónia lesz, akinek közreműködésével egy rögtönzött (ál)híradót láthat a közönség.

„Napi sport, aktuális trendek, kultúra, életmód. Hogy milyen hírek várnak, azt még mi sem sejtjük – de együtt megalkotjuk őket ezen a délutánon”

– ígérik. Ennek kapcsán beszélgettünk az RTL Híradó műsorvezetőjével.

– Milyen gyakran fordul elő, hogy improvizálnod kell a munkád során?

– A híradó egy viszonylag kiszámítható műfaj, hiszen adottak a hírek, amelyeket tőlünk hallanak a nézők, de bármikor történhet valami váratlan. Például elromlik a súgógép, vagy menet közben érkezik egy új fejlemény, amit el kell mondani. A híradózás csapatmunka, a riportereknek és a szerkesztőknek nagy szerepük van, mivel ők látnak el bennünket háttérinformációkkal egy adott témáról. Ha ez bőséges és tudunk belőle válogatni, szükség esetén akár egy improvizációs helyzetben is el tudunk mondani olyan részleteket, amelyek a tudósításban nem szerepeltek.

– Szilveszterkor mindig szokott lenni összeállítás az év legviccesebb bakijaiból. Ezeket élesben is a humoros oldalukról fogod fel, vagy előfordul, hogy emészted magad utána?

– Ha egy tárgyi tévedésbe futok bele amiatt, mert nem ellenőriztem mindent elég alaposan, néha még másnap is dörmögök rajta kicsit, hogy miért nem figyeltem oda jobban. Arra viszont, ha egyszerűen csak belebakizok a szövegbe, nem lehet előre felkészülni – olyan hirtelen jön, akár egy villámcsapás, és nem is biztos, hogy észreveszem. Mondok egy példát, bár ez pont nem velem történt, hanem az egyik tudósítónkkal: néhány napja véletlenül azt mondta, hogy a minisztérium közvéleményt adott ki. Persze közleményre gondolt, de valószínűleg fel se tűnt neki, különben kijavította volna. Nekem emlékezetes bakim volt, amikor teniszbravúr helyett teniszbúvárt mondtam, és egyszerűen nem is tudatosult bennem. Szóval a baki nagyon alattomos dolog, és legtöbbször teljesen tudattalan. Éppen ezért inkább nevetésre késztet, ha észreveszed, mint mérgelődésre.

– Megesik, hogy egy hír láttán azt mondod magadban: „basszus, nem hiszem el, hogy ez igaz...”?

– Ha megnézed a magyar politikát, ez elég gyakran előfordul… (nevet) De olyan hírek is bőven akadnak, amelyeknek semmi közük a politikához, mégis röhejesen elmebetegnek tűnnek.

Ilyen volt például az a sajtgurító verseny, aminek során a résztvevők egy lejtőn lefelé rohanva próbálnak elkapni egy guruló sajtot, és közben akkorákat esnek, hogy azért szurkolsz nekik, hogy ne törjék teljesen össze magukat. Ez is az a kategória, hogy egyszerűen nem érted, ki találta ki és kinek jó az egész, mégis hagyomány lett belőle.

Csomó ilyet tudnék említeni, szerencsére ezek általában inkább jópofa dolgok, mi is próbáljuk a humoros oldalukról megközelíteni őket. Ami pedig a hazai közéletet illeti, az önmagában extrém, viszont ebbe nem érdemes belemenni, mert híradósként nyilván nem fogok minősíteni senkit és semmit.

Fotó: RTL Sajtóklub

– Híradósként hogyan tudod beletenni a személyiségedet a műsorvezetésbe? Mennyire köti meg a kezed az elvárt tárgyilagosság?

– Nagyon, hiszen alapszabály, hogy semlegesnek kell maradnunk, mindkét oldal megszólaltatásával bemutatva a valóságot. Az más kérdés, amikor valaki egyszerűen nem áll szóba velünk, de alapvetően ez lenne a feladatunk: több oldalról körbejárni egy történetet, hogy aztán a néző magában eldönthesse, mit gondol. Tulajdonképpen lehetőségünk sincs arra, hogy bármilyen jelzést adjunk.

A személyiségünk talán az imént említett viccesebb pillanatoknál mutatkozhat meg, ilyenkor látszik, hogy mi sem vagyunk állandóan mogorvák és szigorúak, amit a műfaj egyébként megkövetel. Illetve a műsor utolsó blokkjában, a „zsiráf született az állatkertben” típusú híreknél is elengedhetjük magunkat kicsit, ekkor már gyakran mosolygunk, vagy akár egy-egy nevetés is belefér. Itt remélhetőleg átjön, hogy amúgy mi is pont olyan emberek vagyunk, mint bárki más.

– 25 éve vezeted az RTL Híradót, mi motivál ennyi idő után is?

– Maguk a hírek. Szerintem ez olyan, mintha egy péket megkérdeznél, miért süt még mindig kenyeret 25 év után: abból sincsen két egyforma. Persze a híradózásban is vannak napi rutinok, ahogy szinte minden szakmában, de nincs két ugyanolyan nap.

– Riporterként kezdted a pályádat, szokott hiányozni, hogy terepre menjél?

– Azért nem teljesen helyénvaló a kérdés, mert fél éve elindítottam a saját műsoromat, a Praxist, amiben újra riporter és szerkesztő vagyok, sőt producer is, az utóbbi teljesen új terep számomra. Tulajdonképpen nem a riporteri és szerkesztői munka hiányzott, hiszen hírszerkesztők amúgy is vagyunk, a riporterség pedig attól függ, hogy mondjuk egy élő kapcsolás során kell-e hirtelen interjút készítenem valakivel. Az utóbbi időben több rendkívüli esemény is volt (gondoljunk akár a koronázásra), amelyek visszahozták ezt a szerepet.

A Praxist nem az emiatti hiányérzet indította el, hanem az, amin évek óta dolgozom a saját felületeimen is: szeretném elérni, hogy az emberek tanuljanak meg normálisan tájékozódni, különösen, ha a saját egészségükről van szó. Rettentően sok a tévhit, a műsor ezeknek a tisztázására épül, könnyen emészthető formában. 23 adás készült el eddig, jövő héten jön a záróepizód, ősszel pedig folytatjuk.

Fotó: RTL Sajtóklub

– Gyakran felismernek az utcán, vagy más nyilvános helyen? Hogy reagálsz egy ilyen szituációra?

– 25 évvel ezelőtt, amikor az RTL képernyőjére kerültem, tehát először lehetett látni országos adón, az ismertté válás még egy sokkal lassabb folyamat volt.

Hónapok teltek el addig, míg az emberek elkezdtek megszólítani, ma viszont, ha valaki kirak egy videót a TikTokra, simán lehet, hogy már 5 perc múlva sokat nézett sztár lesz. Rettentően felgyorsult a folyamat, emiatt veszélyesebb is, mivel nehezebb feldolgozni. A mi esetünkben ez fokozatosan ment, ezért könnyebben hozzá tudtam szokni.

Szerencsére atrocitás nem ért soha, amibe az is belejátszhat, hogy a híradó a szórakoztató műsoroknál jóval tárgyilagosabb, ezért kevésbé vált ki indulatokat. Inkább kedvességgel és szeretettel szoktam találkozni: ha megállítanak, a leggyakoribb kérdés általában az, hogy mi lesz ma a Híradóban, hol van a Szellő, illetve néha a cukorbetegségemről is érdeklődnek. Sokan szelfit is kérnek. Én nem érzem ezt tehernek, ráadásul a lakóhelyemen, a XI. kerületben már hozzá is szoktak az emberek, hogy összefutnak velem a Sparban, egy kávézóban, vagy az utcán.

– Nemrég Azahriah koncertjén is feltűntetek Szellő Istvánnal az Arénában. Mi alapján döntöd el, hogy elvállalsz-e egy ilyen felkérést?

– Itt több dolog esett egybe. Egyrészt Tóth Gergelyt, aki a menedzsere Azahriah-nak, viszonylag régóta ismerem. Az alapítványomnak (Egy Csepp Figyelem Alapítvány – a szerk.) minden évben van egy nagy rendezvénye a diabétesz világnapjára időzítve. Annak idején megkerestem Gergőt, hogy a Wellhellóval (akiket szintén ő menedzsel) fellépnének-e ezen a rendezvényen, és elképesztően jó fejek voltak, a technikai stábot leszámítva teljesen ingyen vállalták a koncertet. Profi volt az egész produkció, nagyon jó emlékként maradt meg bennem.

Ilyen előzmények után hívott fel Gergő azzal, hogy mi lenne, ha csinálnánk egy híradós geget az Azahriah-arénakoncerten, én pedig mondtam, hogy szerintem tök jó ötlet. Az RTL is beleegyezett, hogy a Híradó stúdiójában vegyük fel a bejátszást, utána pedig felmerült, hogy mivel egyébként is meghívtak bennünket a koncertre, plusz poénként megjelenhetnénk a színpadon is. A visszajelzések alapján úgy tűnik, bejött a közönségnek, és egyáltalán nem számítottak rá.

A másik dolog, amiért elvállaltam, az volt, hogy nagyon értékelem, hogy ez a fiú teljesen autodidakta módon tanult meg zenélni, dalokat írni, és építette fel magát nulláról. Desh szintén nagyon szimpatikus volt, ő ráadásul egy kukásautóról „pattant le” és lett zenész.

Azt gondolom, hogy aki 21 évesen megtölti az Arénát, valószínűleg tud valamit. A fentiek együttesen járultak hozzá ahhoz, hogy igent mondjak a felkérésre.

Fotó: Momentán Társulat

– Egyszer már vendégszerepeltél a kapolcsi Momentán Udvarban. Milyen emlékeid vannak arról, és miben lesz más a mostani program?

– Amikor először megkerestek, nem is értettem, mitől lehet ez érdekes, hiszen én nem színész vagyok, csak egy híradós. Végül meggyőztek, hogy nem kell semmi olyasmit csinálnom, ami nem jönne belőlem természetesen.

Volt azért bennem félsz, vajon élvezhető lesz-e a produkció, de mivel a momentánosok elképesztően profik, szerintem egy széklábból is ki tudnak olyasmit hozni, amitől a közönség veszi a lapot. Nagyon jól is sikerült, volt egy húzása a dolognak.

Utána Budapesten is meghívtak a Főhős című előadásukba, ott is nagyon jól éreztem magam, az pedig kifejezetten jól esik, hogy most ismét rám gondoltak. A részletekről ezúttal se tudok semmit, csak annyi biztos, hogy az alapját a különleges, illetve álhírek feldolgozása fogja adni. De hogy pontosan milyen szituációk jönnek majd elő, arról fogalmam sincs. Az a legjobb ezekben a szereplésekben, hogy anélkül is bele tudnak vinni az előadóművészet varázsába, hogy nekem bármi tehetségem lenne hozzá.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk