– Szeretőnek születni kell. 

Ezt úgy jelentette ki, mint egy matektanárnő a katedrán. Óvatosan kanalazta a brokkolikrém-levesét, de vékony keretes, trendi Chanel-szemüvege mögül olyan tűhegyes pillantásokat lőtt felém, hogy belém akadt a cézársaláta. 

– Oké – mondtam, és letettem a villámat. – De kire vagy ilyen dühös?

– Magamra, természetesen. Harminchat évesen annyi eszem van, hogy egy multimilliomos, nős p...nabubus cafkájának szerződöm. Pfff. Három nyelven beszélek, jó állásom van, a szekrényem roskadozik a jó cipőktől, hát kellett ez nekem? 

Néztem őt. Ha szabad ilyet mondani: tényleg nem nézett ki szeretőnek. Nem sminkelt, csak egy kis szájfény csillogott rajta. Bézs, magasnyakú blúzban, meg túranadrágban ült velem szemben, de így is kirajzolódott a tökéletes alakja, mellben például Scarlett Johanssont megszégyenítő idomai voltak. A haját se festette: laza, sötétszőke hullámok röpködték körül porcelánbaba arcát, és óriási, fekete szemét. Az a fajta szép nő volt, aki látszólag nem tudja magáról, hogy szép.

– Ehh... szeretetre vágytál, megesik – hátradőltem,és magamban azt gondoltam: "Közhely." De aztán tovább mesélt, és bevallom, a története minden szürrealitása és banalitása ellenére egész szórakoztatóra kerekedett.

– Nem, én komoly kapcsolatra vágytam – kezdte. – Ezért mentem fel több, viszonylag jó nevű társkeresőre, többek között egy nemzetközire is. Gondoltam, itt élő külföldiek is szóba jöhetnek, ha már tudok angolul, miért ne. A második napon írt nekem Máté. Ő magyar volt, de azt írta, azért keresgél itt, mert van színvonal. Egy multicég vezérigazgatója volt, a profilképén egy húszmilliós Saab előtt pózolt.

Egy jó tízessel több volt nálam, de gondoltam: egyszer nekem is lehet egy idősebb, kőgazdag palim. Eddig ilyen nem volt, sőt, akadt, akit én tartottam el. A pénz ne legyen már hátrány. 

A mosolyomat belefojtottam egy nagy villányi salátába. 

– Szóval találkoztunk. Egy ötcsillagos szálloda kávézójában, alig mertem bemenni. Jó pasinak tűnt, csak úgy ömlött róla a sárm és a pénz. A fürkésző, öntudatos mosolya, az öltönye, az órája, a telója. Egyértelmű volt, hogy nagymenő. Megigézve bámult rám, egymás szavába vágva dumáltunk meg nevetgéltünk, valami csilliárdos borkülönlegességet rendelt, rögtön pattogott közöttünk a szikra. Gondoltam, ez az isten lába! Hát...mint kiderült, a testrészben tévedtem. 

– Túl szép volt, hogy igaz legyen, mi? – Most már tényleg nevettem.

– Kábé a beszélgetés ötödik percében kezdtem azt érezni, hogy ez az egész nem egy ismerkedés, hanem egy állásinterjú. Közölte, hogy ugyan tényleg elvált, de a "gyerekek miatt" együtt él a feleségével. Másrészt neki tulajdonképpen az kell, hogy az ausztriai sí-hétvégéire (télen kéthetente kimegy), meg a nyári, olasz tengerparti kiruccanásaira legyen egy barátnője. Mert a felesége beteg, a pajzsmirigye így meg úgy, hormonzavara is van, utál síelni meg úszni. Úgyhogy utazgassak vele én, és cserébe természetesen mindent fizet. Szó szerint azt mondta: "A pénz miatt ne aggódj. Megegyezünk."

– Megegyezünk??? Miért mentél bele, az istenért?

– Először nem mentem bele. Közöltem, hogy bocs, ezt nagyon benéztük, és leléptem. De elkezdett ostromolni. Hosszú leveleket írt, hogy a feleségével már semmi sincs, ő velem akar jövőt építeni, a két "gyerek" meg, akikre utalt, már huszonéves, külön is laknak. Bocsánatot kért, hogy olyan "hülyén fejezte ki magát a randinkon", próbáljuk meg együtt, bárhová elvisz, tényleg komolyan gondolja. 

– És te hittél neki.

Fintorgott. 

– Félig-meddig. Tudod, milyenek vagyunk mi, nők. Ha valamit el akarunk hinni, akkor az ezerrel villogó piros lámpákról sem veszünk tudomást. Gondoltam, adok neki egy-két hónapot, hátha tényleg én vagyok az igaz szerelem, és majd miattam...

– Megváltozik – fejeztem be a mondatot. Azt hiszem, az arcom mindent elárult. Ő folytatta: