„Az igazi párkapcsolati próba: 65 órát töltöttünk a hóviharban egy sátorba zárva”
"Az én téli szerelmi sztorim" címmel jelent meg egy írás a Guardianen, amelyben egy férfi elmeséli, milyen váratlan és embert próbáló közös élményben volt része a párjával, amikor hegyet másztak Argentínában.
Rhymer Rigby és barátnője, Jane 10 hónapon keresztül utazgattak akkoriban, 2003 januárjában pedig az Andok argentínai részén kirándultak. Úgy döntöttek, hogy megmásszák az Aconcagua-hegyet, amely 6962 méteres magasságával az Andok legmagasabb csúcsa. A férfi elmondása szerint ehhez nem kell különleges hegymászó készségre, de azért ez egy komoly hegy, ahol már több mint 100 hegymászó halt meg. Bár a pár elég fitt volt a mászáshoz, a 10 hónapos utazás azért meglátszott rajtuk, a férfi szokásos 73 kilós súlya 57 kilóra fogyatkozott.
Már 3600 méternél jártak, ekkor még 17 fok, napsütéses idő volt. Minden hideg időjárásra való készletüket egy öszvér vitte a 4370 méteres magasságban lévő alaptáborba. Izgatottan várták a kb. hatórás utat a Plaza de Mulasra, ám az időjárás alaposan áthúzta a tervüket. Néhány órával később 100 km/h-s szél süvített, majd havazni is kezdett. Mivel a látási viszonyok is romlottak, a pár úgy döntött, hogy nem mennek tovább, majd másnap folytatják az útjukat. Ekkor még nem tudták, hogy az elmúlt 20 év legrosszabb hóviharába csöppentek bele. Nem tehettek mást, felállították a sátrukat, amelyet arra terveztek, hogy a kemény viharokat is kibírja, és vártak.
- írta.
Másnap reggel, amikor a férfi kikukkantott a sátorból, már minden fehérbe borult. Ez nagyon bosszantotta őket, mert az alaptábor csupán másfél órányi sétára volt tőlük, de pontosan tudták, hogy azok halnak meg hóviharban, akik elhagyják a sátrukat. Így hát maradtak a sátorban és utazó Scrabble-lel játszottak, hogy elüssék az időt. Akkoriban még nem volt okostelefon, ez a társasjáték pedig nagyon jól jött nekik az utazásaik során akkor, amikor hosszabb ideig várakozniuk kellett. Volt példa arra is, hogy egyhuzamban 8 órán át játszottak vele.
A második nap délutánjára már annyira megéheztek, hogy megnézték, mi mindenük van, amiből ételt tudnak készíteni. Tejpor, két vöröshagyma és fűszerek álltak a rendelkezésükre, és hiába volt gáztűzhelyük, nem volt elég gáz a hóolvasztáshoz. A folyó ugyan öt perc sétára volt tőlük, de olyan rosszak voltak a látási viszonyok, hogy csak úgy lehetett visszatalálni a sátorhoz, ha odafelé megjegyezték az úton lévő tereptárgyakat és azokat követték visszafelé. Szerencsére a férfi sikerrel vette ezt a próbát, így barátnője tudott főzni hagymalevest, és 30 óra után végre ehettek valamit.
Másnap reggel, amikor felébredtek, ismét azzal szembesültek, hogy még mindig minden hóval van borítva. Miközben nyugtatgatták egymást, hogy nem lesz semmi baj, kibírják, ameddig kell, újabb problémába ütköztek.
A férfi ezután ismét lement a folyóhoz, a visszaúton pedig egy másik férfivel találkozott, akinek szakálla és ősz bajusza volt, és egy két jégpáncélba borult öszvért vezetett. "Úgy nézett ki, mint valami horrorfilmben egy sarkvidéki felfedező percekkel a halála előtt. Sok szerencsét kívántunk egymásnak, és amikor eltűnt a fehérségben, azon tűnődtem, vajon tényleg ott volt-e."
Amikor visszaért a sátorba, barátnőjével megették az utolsó adagot a hagymalevesből, és amikor nem Scrabble-lel játszottak, arról beszélgettek, hogy milyen jó lesz megszállni egy ötcsillagos hotelben, jó borokat inni, steaket enni és puha párnákon aludni. De szóba került a jövő, a házvásárlás, a házasság, a gyerekek, gyakorlatilag mindenről beszélgettek, ami csak eszükbe jutott.
A harmadik sátorban töltött estéjükkor már 50 órája voltak a hóviharban. Mivel korábban a Himalájában is jártak már, megtanulták, hogy éjszaka nem sok mindent tud tenni az ember, ezért akár 12 órát is lehet aludni. Amikor nem társasjátékoztak és beszélgettek, ők is aludtak, így gyorsabban telt az idő.
Amikor a harmadik éjszaka után felébredtek, még mindig minden fehér volt, de egy órával később kitisztult az ég, így végre útnak indulhattak. Két órával később pedig már marhahúst és babot ettek az alaptáborban.
Visszaérve a hotelbe olyan hegymászókkal találkoztak, akiket náluk sokkal nagyobb magasságban kapott el a hóvihar. Sokaknak úgy megfagytak a végtagjait, hogy be kellett kötözni őket, ez pedig egészen más megvilágításba helyezte Rhymer számára azt, hogy végül nem sikerült elérniük a csúcsot.
- zárta történetét a szerző.
