Nemrégiben egy különös képbe futottam bele: az egyetem elején nagyon jóban voltam egy lánnyal, aki ismét összejött az akkori szerelmével. Az egyetemi időben a románcuk nem tartott sokáig, szétmentek és külön utakat jártak, más-más ember mellett voltak párkapcsolatban. 10 év után viszont most újból egymás mellett kötöttek ki.

Mikor ezt láttam, számos kérdés fogalmazódott meg bennem:

Szerettem volna, ha elfogadnak. Ezért gyakran olyan emberek mellett kötöttem ki, akik elnyomtak, vagy akik mellett nem éreztem veszélyben magamat.

Nem az volt a szempont, hogy motiváljanak, hogy mit tehet hozzám a kapcsolat. Nem tudatosan választottam magam mellé az embereket.

Így kötöttem ki emellett a fent említett lány mellett is. Vajon most már elég tudatos vagyok ahhoz, hogy ne válasszak bántó kapcsolatokat?

Mivel magamat se becsültem, és nem tartottam magam jó nőnek, a párkapcsolati fronton is kész csőd voltam. Akadtak olyan fiúk, akiket jó pasinak láttam, de csak a távolból meredtem rájuk, és (utólag belátom, iszonyú szánalmas módon) üldöztem őket ezzel.

Csak arra vágytam, hogy jó nőnek lássanak, annak ellenére, hogy én magamnak fogalmam nem volt arról akkor még, hogy mit is jelentene az.

Az első fiú, aki komolyan vett, okított ki sok szempontból a nőiességemet, és annak megélését illetően (és itt nem csak és nem elsősorban a szexre gondolok).

Ezért ha arra gondolok, hogy az egyetem eleji szerelmemmel összejövök, akit ebből a görcsből választottam – nos, ilyenkor én magam se tudom, hogy sírjak vagy nevessek ezen a képtelen ötleten. És te lennél-e együtt a 10 évvel ezelőtti szerelmeddel? Elég tudatosan választottad-e ki akkor a párodat? Már tudatosan választasz-e?

(Sokan mai napig együtt vannak (akár a környezetemben is) az egyetemi vagy középiskolai szerelmükkel. Nem is ellenük szól a felvetés. Azt gondolom, hogy nekik nem ilyen volt akkoriban a kapcsolatuk magukkal. Legalábbis remélem. Mert ez nélkülözhetetlen a hosszú távú jó döntéshez.)

Magától értetődőnek vettem, ha mellettem volt valaki. De ha nem, akkor következő buli, következő ember – úgyis mindenki az útját keresi, ahogy én is, út közben pedig az új tapasztalatok, új emberek csak hozzám tesznek. 30 évesen már sok embernek megvan a maga útja, a maga párja, több a kötelezettsége, ezért erre sokkal kevésbé érnek rá az emberek.

Megtanultam értékelni azokat az embereket, pláne igazi kapcsolatokat, akik szánnak rám és a kapcsolatunkra időt, és akikkel fejlődni lehet.

Mostanra sokkal kevésbé foglalkoznak ezzel az emberek. Bezárkóznak az újabb beszélgetések, tapasztalatok előtt. Emlékszem, kb. egy hete nevettem ki egy kedves barátomat, miért beszél mai napig akár 100 emberrel is ha kell. Lehet, hogy a többsége időpazarlás. Erre annyit kérdezett: De miért is? Honnan tudod, hogy ha nem beszélsz, kerülsz kapcsolatba ugyanígy sok emberrel, nem megy-e el melletted valaki, akitől tanulhattál volna valamit? És igaza van…

Akkoriban nagyon nyitott és befogadó voltam az élet dolgaival kapcsolatban. Tapasztalatot akartam szerezni.

Mostanra viszont a számos tapasztalat miatt egyből biztosra veszek mindent – holott valójában egyáltalán nem egyértelmű, hogy a tapasztalatom adott szituációban is beigazolódik. Akkor miért skatulyázunk be ennyire előre embereket, helyzeteket – akár életeket?

A fenti tapasztalatok alapján összeszedtem a 8 legfontosabb gondolatot, amit az akkori önmagamnak tanácsolnék – és amit a mai napig szem előtt kell(ene) tartanom.