Vécsei Rita Andrea: Tétova az ember meztelen
Vécsei Rita Andrea: Tétova az ember meztelen
Angolkisasszonyok
Magyarázkodni kezdenék magamnak épp,
és csodálkozom, hogy nem megy úgy,
ahogy szeretném.
Pedig elvonultam egy kellően hűvös szobába,
ahová a hangok csak dallamukban szűrődnek fel.
Figyeltem, mikor hagyják abba a lepkegyűjtést.
Egy rímes mondat után rímtelen következett,
Robert De Niro ma hetvenéves lett.
Hallottam a kutyát, ahogy a kerítésen vakarja magát,
és hogy az ötliteres
szatmári csemegeuborkás üvegbe tett lepkének
kell-e inni adni.
Otthagytam a szobát, a házat,
és kisétáltam, csuklóm körül talált karperec,
egy kislányé volt, csupa sárga, piros, lila,
festett faszív, virág és csillagok.
Vártam, hogy összeszedjenek.
A templom kapóra jött, állt fölöttem,
mint ajtókeretben Almássy Mária állhatott.
Átrendeződtek a súlyok,
dalmát márvány és cseh porfír vetekedtek,
hogy lenyomják bennem, aki elveszett.
Majdnem karácsony volt,
az ég sötétkék a ratfarhami zöld fenyőfák között,
és narancssárgák a fehér falak.
A két okos szüzet kéne elővennem,
hogy leírjam a szelídséget,
amivel a főhajóra nézel,
és rózsaablakra a lépcsők fölött.
Akár egy máltai a kertbe szökött németeknek,
segítesz túlélni,
a szétszakadásnak vége,
kelet-nyugat,
megszagol egy vizsla,
a combod meleg, a sálad rám teríted,
egyszer sátrat verünk valahol, ahol nem szabad,
és tüzet is fogunk gyújtani.
Sacrificium
Álltak egymás mellett az istenek,
mindegyiküknek voltak kincsei,
egyikük nő volt, a másik férfi.
Leginkább sziklákra szerettek kiállni,
belélegezték a szelet,
hosszú hajszálaik egymás szájába röpültek.
Hátukon zsák volt, egy üres és egy teli,
ettől úgy tűntek,
mintha ők is emberek lennének.
Néha letették, és nem csodálkoztak,
hogy zsákjuk nyoma a fűben
pontosan egyformán mély.
A kincseiket belül hordták,
és úgy cserélgették,
ahogy matricát cserél egy kisgyerek.
A nőnek nehéz volt másznia,
csak hátranyúlt, kivette,
és eldobálta, ami terhére volt.
A férfi szirtről szirtre ugrált,
nyújtotta szép, finom kezét,
hogy ne maradj el tőlem istenem.
Nem vett magára súlyt, és nem adott
színes házakról képeslapot,
amije volt, nem szórta szét.
Inkább egy várfal hűvös tövében ült,
nézte, ahogy távol a másik hátradől,
puhán, a semmire.
Fagyöngyág-lány
Hallottad, hogy tüzet viszek,
hogy sorra dőlnek a matyóbabák,
pedig ott se voltál.
Vak Hödr, lásd,
ő nem való az istenek közé,
mert csendesebb, mint a többiek.
Gondoltad, nevet mindenen,
elbűvölik a zöld-piros színek,
és búzakalászból font hajat fényképez.
Nem látod, Hödr,
ő nem illik az istenek közé,
mert a többinél messzibbről érkezett.
Elképzelted, megkínálják,
lángos és fütyülős barack,
pedig csak fáról birsalmát szedett.
Miért, Hödr, hogy nem láttad,
ő nem való az istenek közé,
mert igazabb, mint a többiek.
Utána kerítésre szúrt sok lyukas levél,
egy fotósjegy,
és egy sárga karszalag maradt.
Látnod kellett volna, Hödr,
ő nem illik az istenek közé,
mert a többinél jobban szeretett.