/imadok-olvasni/toth-krisztina-pillanatragaszto/
hirdetés

IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
hirdetés

Tóth Krisztina: Pillanatragasztó

25 novellát tartalmaz Tóth Krisztina legújabb kötete, amely a napokban jelent meg.
Link másolása

hirdetés

Tóth Krisztina: Pillanatragasztó

Reggel még nem csöpögött. Tisztán emlékezett, hogy amikor délelőtt tíz körül belépett a konyhába, akkor a radiátor alatt még nem volt víz. Később átment az egymásba nyíló kiállítótermekbe és ellenőrizte, hogy mindenütt ki van-e ragasztva a műtárgyak alá a cím meg az ár. Mire tizenegy körül visszatért a hátsó kis konyhába, hogy előkészítse a fogadásra a tálakat, már állt a víz a kövön. Fogalma sem volt, honnan kerítsen szerelőt. Először is felitatta egy ronggyal a tócsát, aztán telefonált a szállítónak a borok miatt. Nagy tömegre számított az előszilveszteri bulin. A három kiállítóterem egybenyitva sem volt túl tágas, a galériát ugyanis egy bérház második emeletén, egy lakásban alakították ki, de az év végi eseményre mégis mindig összezsúfolódott vagy száz ember. A tulajdonosnő ilyenkor több képet és tárgyat adott el, mint a megelőző hónapokban összesen.

Dél körül megérkeztek a borok, addigra a leterített rongyok ellenére is úszott a konyha. Muszáj volt valamit tenni. Föl-le járkált a visszhangos térben: felhívta a ház gondnokát, aztán a tudakozót. Ott három nevet ajánlottak, abból az első kettő nem vállalta, a harmadik meg azt mondta, hogy talán hat körül oda tud érni, a hóeséstől függ. A nő azt felelte, hogy a hat óra késő lesz, ide hétre már a vendégek érkeznek, és kérte a szerelőt, hogy nagyon siessen.

Ötkor csöngettek. A szerelő magas, testes, jóképű férfi volt. Bement a konyhába és guggolva elkezdte vizsgálgatni a csöveket, aztán a falfülkében a kazánt. Kopácsolt, kimelegedett, a dzsekijét a székre dobta. A galériásnő magára hagyta azzal, hogy szóljon, ha szüksége van valamire. Nem volt már dolga odabent, de nem akart kényszeredetten társalogni a térdeplő férfi fenekével. Úgy tíz perccel később a szerelő megjelent a középső kiállítóteremben és elmondta, hogy szerinte mi a gond. Hogy megrepedt egy cső, pontosabban nem is maga a cső, hanem a csatlakozás, és ezt nem lehet egyszerűen csak kicserélni. Miközben magyarázott, a falra kiakasztott képeket nézegette, és a galériásnő növekvő ingerültséggel várta, hogy mindjárt hozzáfűz valamit a kiállításhoz is. A férfi azonban maradt a csöveknél. Azt fejtegette, hogy ezeket az új karos csaptelepeket egy mozdulattal meg lehet emelni, jön is a víz rögtön, de a rendszerben ilyenkor a normál három barról nyolc-tíz barra nő a nyomás, amit ezek a henco-csövek nem is bírnak. Ő ilyen roppantós kötéseket eleve nem használ, csóválta a fejét, de nem ez a kérdés, hanem hogy mit lehetne most csinálni, azt a részt ugyanis, ahol a dupla cső megy fölfelé a falban – és itt függőlegesen döfött egyet a középső és a mutatóujjával, mint egy nőgyógyász –, azt ki kellene emelni. Neki teljesen mindegy, válaszolta a galériásnő, hogy hol a hiba, ő csak azt kéri a szerelőtől, hogy szüntesse meg. A férfi visszament a konyhába, aztán leszaladt a kocsijához, hogy szigetelőanyagot és szerszámokat hozzon. Amikor visszajött, egészen vörös volt az arca, amiből a galériásnő arra következtetett, hogy nagyon hideg lehet. Közben besötétedett. A teremben állítgatni kellett még kicsit a világításon. Néhány tárgy üvegvitrinben volt kitéve, nehogy a nagy jövés-menésben lába keljen valaminek. Az üvegszekrények viszont túlságosan csillogtak, és messziről nem látszottak bennük eléggé a tárgyak, ezért a fényt jobbnak látszott a két vitrin közti falra irányítani.

hirdetés

A szerelő egyszer még kijött, kért egy pohár vizet. Felhajtotta, aztán visszament szöszmötölni. Egy ideje nem hallatszott a csövek fémes hangja, úgyhogy valószínűleg már a szigetelésnél tarthatott. Közben a galériásnő észrevette, hogy az egyik kiállított fehér porcelántál ferdén áll. Kivette a helyéről és megállapította, hogy alul három lábából egy kis láb levált. Ott hevert külön az üvegpolcon, mint egy kihúzott fog. Ekkor az órájára nézett: fél hét volt. Átfutott rajta, hogy meg lehetne ragasztani azt a kis pöcöknyi lábat, mielőtt befutnak az első vendégek. Emlékezett is, hogy van pillanatragasztó hátul egy dobozban. A következő fáradt gondolata az volt, hogy miért nincs még mindig itt az a két lány, akik a bort szolgálják fel, és mit vacakol annyit az a hülye szerelő.

Dühösen indult kifelé, aztán a folyosón megtorpant.

A fekvő szerelő bakancsos lába kilógott a folyosóra, mintha a konyha közepén bütykölne valamit. A nő nem értette. Közelebb lépett és közben meg is kérdezte tőle, hogy na, hogy áll. A férfi nem válaszolt: úgy feküdt ott karját a feje alá téve, mintha a fárasztó nap után váratlanul elaludt volna. A galériásnőnek még volt is egy kétségbeesett mentő gondolata arról, hogy biztos csak pihen, miközben már látta, hogy a férfinak nyitva van a szeme és tátva a szája is.

A pillanatragasztóról elfeledkezve leguggolt a mozdulatlan testhez. Ijedtében, vagy inkább zavarában többször is azt mondta, hogy hahó, hahó, uram, mintha azt várná, hogy a szerelő visszaintegessen és felpattanjon.

Aztán amikor nem jött válasz, kicsit idegenkedve megfogta a férfi csuklóját. Nehéz, meleg kézfeje volt a szerelőnek, és karikagyűrűt viselt. A nő megnézte a pulzusát: nem vert a szíve. Ekkora a hátára fordította és dörzsölgetni kezdte a mellkasát, ahogy a filmekben látta. Erre se történt semmi. A galériásnő elővette a mobilját, hogy telefonáljon a mentőknek. Már látta is maga előtt a havazásban villogó autót és a rémülten toporgó vendégeket, aztán a kiérkező, szirénázó rendőrautót. Még egyszer a szerelőhöz guggolt, mint aki jobb belátásra akarja bírni, aztán egy újabb „hahó, uram!” kíséretében méltatlankodva megrázta.

Közben sípolni kezdett a kaputelefon. Megérkeztek a kislányok és hozták a pogácsát meg a miniislert is, mert azt rendelt. A nő a szerelőre nézett, mintha tőle várná a megoldást. Olyan rémült volt, mintha a szeretőjét kellett volna Elrejtenie az érkező férj elől. Elkezdte behengergetni a férfit a takarítóhelyiségbe, de a test alig mozdult. Ólomnehéz volt, mint a mamika nagyperzsája tisztításkor, ha teleszívta magát vízzel. Az ajtónál megpróbálta felállítani, de nem sikerült: fekve, ferdén betömködte valahogy a kis fülkébe. A bal lába kilógott. Megemelte a súlyos lábat, és sietve felpolcolta egy kék vödörre. A szerelőre közben ráestek a polcról a négyesével csomagolt papírtörlők, de nem volt már idő visszatenni őket, mert odakint csöngettek. A takarítóhelyiséget nem lehetett külön zárni, ezért csak rányomta az ajtót a férfira, és kívülről odatolt keresztben egy asztalt. A kislányok ezen az asztalon készítették elő aztán a pogácsástálakat, és helyezték készenlétbe a finom chilei borokat. A galériásnő oda-odapillantgatott, mintha attól tartana, hogy a magához térő szerelő gólemként sodorja majd le az összes üveget és tálcát. Visszament a terembe, bezárta a vitrint a bicegő tállal, és üdvözölte az érkezőket. Fél nyolcig egyre csak jöttek, jöttek. Több vendég gyűlt össze, mint a megelőző években bármikor. Pezsgőt kínáltak nekik, egy színész méltatta a galéria kulturális életben betöltött szerepét, köszöntötte a jelen lévő alkotókat, aztán átadta a szót a galériásnőnek, aki azt fejtegette, hogy mint minden művészeti intézménynek, neki is voltak nehézségei, de büszke rá, hogy a színvonalból nem kellett engednie. Miközben beszélt, odakint jól hallhatóan, kitartóan csöngött egy mobil. Mindenki azt gondolta, hogy a felakasztott kabátok valamelyikében szólalt meg egy készülék, a galériásnő azonban sejtette, hogy a szerelőt hívják, és kiverte a víz.

A beszéd végeztével az egybegyűltek szétszéledtek. Az alkotók kezet fogtak, szembedicsérték egymást, a férfiak a borokhoz igyekeztek, a nők pisilni, várakozás közben pedig arról suttogtak, hogy szegény galériásnő nagyon rosszul néz ki, tiszta vörös a feje, biztosan klimaxol.

Tizenegy óra múlt, mire mindenki távozott. Az utolsó vendégek nem várták meg a liftet, hanem hangoskodva indultak gyalog a gangon a lépcső felé. A galériásnő bezárta a bejárati ajtót és föllélegzett. Visszament a konyhába, ahol mindenütt üres poharak és papírtányérok álltak. Tűnődve elszívott egy cigarettát, elnyomta a csikket egy papírtányéron. Elhúzta az asztalt, lepotyogtak a gombócba gyűrt szalvéták. Mivel odabentről semmi nem hallatszott, még egyszer beszólt, hogy hahó, uram, aztán kinyitotta az ajtót. A szerelő ferdén kidőlt a kőre. A nő lekuporodott vele szemben, és magához vett egy pogácsástálat. Akkor döbbent rá, hogy dél óta nem is evett semmit. Elcsigázva rágcsálta a maradékot, aztán feltápászkodott.

Tudta, hogy most már muszáj lesz telefonálni, ki kell hívni a mentőket és mondani kell majd nekik valamit erről az egészről. Egy csomó víz összegyűlt a sarokban. A szerelő kinyújtott karja belelógott, elázott a flaneling mandzsettája. A nő megkerülte a testet, és belépett a takarítóhelyiségbe.

A pillanatragasztó persze nem volt a helyén, ahol kellett volna, a dobozban.

– Hát akkor hogy ragasszam meg azt a kurva tálat? Hogy ragasszam meg? – kiabált a szemetes konyhában. – Hát mégis, hogy a jó büdös francba ragasszam meg? – És sírni kezdett, rá az üres üvegekre, a maszatos padlóra, rá a mozdulatlan szerelőre.

A kötetről:

Minden kapcsolat időzített bomba

Ebben a könyvben huszonöt történet van. Ez nem véletlen: a szerző huszonöt évvel ezelőtt adta ki első könyvét. A történetek mindegyike egy-egy pillanatfelvétel Magyarországról, tükörcserép az elmúlt negyedszázadból. A Pillanatragasztó megkísérli összeragasztani ezeket a cserepeket, és rögzíteni a múlt egy darabját. Vajon miért bonyolódik levelezésbe egy arab fiú a Madártani Intézettel? Mit keres egy hulla a kiállítóteremben? Mi történt azzal a nővel, akinek egy bevásárlóközponban egyszer csak leesik a feje? És mi sodorja a középkorú művésztanárt az őrület szélére egy tengerentúli utazás alatt? Hová tartanak egy kisbuszban az erdélyi vendégmunkások, és mi lesz a kissráccal, aki velük utazik?

A szereplők a legkülönbözőbb helyszíneken élnek, életük díszletei, lehetőségeik, vágyaik nagyon eltérőek, de közös bennük, hogy sorsfordító pillanatok előtt állnak. A döntést, a végső nagy halálugrást azonban csaknem mindegyikük halogatja: egy-egy pillanatra odaragadnak másokhoz, a véletlen találkozások talán megváltást jelenthetnének, de ők nem képesek felismerni a lehetőséget. Tóth Krisztina új könyvében a szenvtelennek tűnő elbeszélő végtelenül pontosan láttatja az emberek közti bonyolult viszonyok rendszerét, és a nehéz sorsok, olykor groteszk jelenetek elmesélése közben minduntalan megcsillan kifinomult és szarkasztikus humora.

Életrajza:

1967-ben született Budapesten. 1986-ban érettségizett a Képzőművészeti Szakközépiskola szobrász szakán, majd 1993-ban szerzett diplomát az ELTE Bölcsészkarán.

Első kötete – a Radnóti Miklós emlékéremmel elismert – Őszi kabátlobogás. 1990 és 1992 között ösztöndíjasként közel két évet töltött Párizsban és kortárs francia költészetet fordított. 1995-ban jelent meg A beszélgetés fonala című kötete, majd 1997-ben Az árnyékember. Új és válogatott verseit 2001-ben Porhó címmel már a Magvető Kiadó jelentette meg. 2004-ben az Édes anyanyelvünk pályázat első helyezettje lett vers kategóriában a Síró ponyva címet viselő kötet.

A Vonalkód novelláiban Tóth Krisztina a legszemélyesebb történeteken keresztül idézi meg a hetvenes éveket, azt a kort, amikor vonalkód díszített mindent, ami Nyugatról érkezett. Ez az időszak alakította ki Tóth Krisztina generációjának értékrendjét, ízlésvilágát, kitörölhetetlen félelmeit, megváltoztathatatlan reflexeit. A kötetből készült hangoskönyvön a novellák Pelsőczy Réka előadásában hallhatók.

A Kerge ABC, amely Szabó T. Annával és Varró Dániel közös munkája, az óvodás és kisiskolás gyerekeket segíti az ábécé elsajátításában: a kötetben szereplő állatok neveinek kezdőbetűi megegyeznek a magyar ábécé 44 betűjével.

Tóth Krisztina 2005 óta vezet kreatív írás szemináriumokat.

A Magvető Kiadónál megjelent művei:

Porhó (2001), Síró ponyva (2004), Vonalkód (2006), Állatságok (2007), Vonalkód – hangoskönyv (2007), Szabó T. Anna–Tóth Krisztina–Varró Dániel: Kerge ABC (2008), Magas labda (2009), Hazaviszlek, jó? (2009), Pixel (2011), Akvárium (2013), Pillanatragasztó (2014)

Díjai:

Radnóti-díj (1990), Soros-ösztöndíj (1992), Móricz-ösztöndíj (1993), Műfordítói-jutalom (1994), Illyés Gyula-díj (1994), Graves-díj (1996), Déry-jutalom (1996), Zoltán Attila-díj (1996), Soros-ösztöndíj (1999), József Attila-díj (2000), Vas István-díj (2001), Palládium-díj (2002), Édes Anyanyelvünk Pályázat I. helyezett – vers kategóriában (2004), Az Év Könyve-díj A londoni mackók című kötetért (2004), Szépírók Társaságának Díja (2005), Gemini-díj (2005), Castel Goffredo irodalmi különdíja (2006), Márai Sándor-díj (2007), Quasimodo-emlékdíj (2008), Magyar Köztársaság babérkoszorúja díj (2009), Nizzai Kavics-díj (2009), Artisjus Irodalmi Díj (2010), Bárka-díj (2010)

Nyomj egy lájkot, hogy ezzel is segítsd a kortárs magyar irodalom ügyét!


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés

Link másolása

hirdetés

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
Ajánljuk
hirdetés

Link másolása

hirdetés

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
Ajánljuk

hirdetés

Link másolása

hirdetés

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
Ajánljuk

hirdetés

Link másolása

hirdetés

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
Ajánljuk