IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
hirdetés

Szántó T. Gábor: A leghosszabb éjszaka

Idén a Hévíz Irodalmi Díjat Szántó T. Gábor kapta ezért az elbeszéléséért.

Link másolása

2015-ben a Hévíz Irodalmi Díjat Szántó T. Gábor kapta a lap 2014/1. számában megjelent novellájáért. A díjat Hévízen adták át neki május 27-én.

Szántó T. Gábor: A leghosszabb éjszaka

Leszállni! döngették meg a vagon ajtaját. Fém ütődött fémhez, talán egy vasrúddal, vagy pajszerral ütötték, s ahogy nyílt az ajtó, zörögve gurult végig a sínen és nagy döndüléssel állt meg.

A tiszt zseblámpával világított be a vagon mélyére. Az öregember öltönyben, nyakkendőben hevert a bevetett ágyon, fejét nagypárnával feltámasztva. Nyakkendője mintha csak néma tiltakozás lett volna a lehetetlen körülmények ellen. A fekete fejkendős asszony retiküljével a másik ágyon ült.

Leszállni! kiabáltak be a vagonba. Megjöttek.

A felvidéki Benkepatonyból, a birtokról, a hatszobás házból még teherautóval vitték őket a majorba. A kijelölt parasztház egy szobájában húzták meg magukat, és bútoraik, holmijaik a csűrben vártak az újabb utazásra. Néhány hét után ismét jöttek értük, lovas kocsi vitte őket Dunaszerdahelyre, a vasútállomásra. Az odavezényelt tisztek idegesen pattogó szlovák vezényszavai visszhangzottak az öregember fejében.

Lekászálódtak a vagonból a sötétben. Ketten segítették le az idősebbeket. A magyar vezényszavakra felugráló katonák, kirendelt helybéliek kezdték lerakodni a bútorokat, utazóládákat, bőröndöket a peronon pislákoló fényekben. Az egymás után sorakozó szekerek, lovas kocsik bakján, rúdra akasztva petróleumlámpák világítottak. Bőröndökben ruhákat, ládában földműves szerszámokat, porcelánedényeket, ezüst étkészletet, bútorokat hoztak magukkal. Az öreg a kedvenc könyveit is becsomagolta.

Hol vagyunk? kérdezte a tisztet.

Hát Taksonyba’. Meg se mondták maguknak?

Az öregember a fejét rázta.

Na, szálljanak fel, intett a tiszt egy lovas kocsi felé, melyen már ültek néhányan.

Megvárnánk, intett a holmijukat rakodók felé.

Ne raplizzon, Szalóczy! nézett papírjaiba a tiszt. Nem lopja el senki a motyójukat. Ezek becsületes parasztemberek.

Az öreg rosszízű célzásnak vette, amit mondott, de nem volt ereje felháborodni. Nem érzett sok különbséget a szlovák katonatiszt és a magyar stílusa között, csak az itteni durvasága még érzékenyebben érintette.

Előhúzta mellényzsebéből vékony ezüstláncon lógó óráját. Fél tizenkettőt mutatott. Az előző éjszakát már a vagonban töltötték, csak reggel indult el a szerelvény. Hajnal felé tudott csak elaludni, odáig azt hallgatta, ahogy felesége visszafojtottan sír a másik ágyon. Az asszony napközben is csak akkor szólt hozzá, ha rá kellett ülnie a vödörre. Forduljon el, mordult rá dühösen, mintha ő tehetett volna mindenről.

Jöjjön, karolt bele feleségébe, és odaléptek a lovas kocsihoz, ahol két katona segítette fel őket a sámlira, onnan léptek fel a platóra.

Ezek Wágnerékhez mennek, nézett papírjaiba a tiszt, ahogy először nagyokat nyögve letérdeltek, majd megfordultak, és a kocsi oldalplatójához támaszkodva leültek. Indulhat!

A katonák felugrottak a platóra, a tiszt a bakra a kocsis mellé. Az hátranézett, s amikor látta, hogy mindenki leült, meglegyintette a lovakat. Meglódult a kocsi, megrezdült a petróleumlámpa, fémváza odakoccant a rúdhoz, elindultak. Az út mentén nyárfák lombjai imbolyogtak és hullajtották szöszeiket az enyhe éjszakai szélben. Némán néztek egymásra az utasok, nem szóltak egymáshoz. Nagyokat döccent a kerék a hepehupás földúton, az öreg felesége háta mögé csúsztatta a kezét, és ő is előre hajolt, ne ütődjön oda gerince minden gödörnél a deszkához. Arra gondolt, hogy a háború előtt a házhoz vezető utat minden tavasszal feltöltötték Benkepatonyban. Az is tönkremegy, gondolta most, ettől keserűség szorította össze a torkát.

Befordult a kocsi egy utcába, és megállt. Valakinek a nevét kiáltotta a tiszt, lekászálódtak.

Isten áldja magukat! suttogták. A tiszt bekísérte őket a házba, egy-két perc múltán ismét feltűnt a kapuban, felszállt a bakra és a kocsi tovább indult.

A következő utcán jobbra fordult a kocsi, majd visszaérve a főútra, balra. Az öreg tekintete végigfutott az utcatáblán: a Sztálin úton haladtak. Kisvártatva ismét húzott egyet a kocsis az istrángon, a lovak megálltak, helyben topogtak. Az öreg a nevüket hallotta a bakról, a tiszt éles hangja parancsolóan hangzott. Megpróbált feltápászkodni, de nem ment könnyen, derekába fájdalom hasított, végigsugárzott a lábán. Meg kellett fordulnia, és ugyanúgy, ahogy leült, ellenkező irányban végigcsinálnia a mozdulatsort, így fel tudott emelkedni, és feleségét is fel tudta segíteni.

A katonák látták, hogy a két öreg nem tud leszállni, kezüket megfogva segíteniük kellett. Hokedlire léptek, onnan nyögve a földre, de lábuk így is bizonytalanul ért talajt. Tornácos vályogházat láttak, két diófával a ház előtt, balra kis szőlőt.

Hátracsúszott a kendő az asszony fején, az öreg rutinszerű mozdulattal igazította volna meg, de felesége dühösen hessegette el a kezét, maga igazgatta főkötőjét, ami alól előbukkant ritkuló ősz haja.

A tiszt is leugrott a bakról. Csizmatalpa tompán puffant az árokparton kiégett fűcsomók közt keményre száradt földön. Mögötte léptek be az udvarba. A tornác boltívei alatt végighaladva, az ablakon át látták, odabent két gyertya világít. A tiszt kopogott, majd meg se várva a választ, lenyomta a kilincset és belépett az ajtón. Szalóczy előre engedte a feleségét, majd ő is belépett a házba.

Tizenéves forma gyereket pillantott meg először a félhomályban. Talán mert mozgott, odavonzotta tekintetét. A földön ült, ott játszott kukoricahéjból és csutkából eszkábált figurákkal. Széles faasztal állt a konyhában, kemence a sarokban. A középkorú férfi fehér ingben, fekete mellényben, posztókabátban ült az asztalnál, az asszony bekecsben a kemence padkáján. Amikor a tiszt rájuk köszönt, félve felemelkedtek.

Ők gyönnek a maguk helyére, mutatott a tiszt az öregre és a feleségére. Össze vannak csomagolva, Wágner? kérdezte.

A gazda bólintott.

Na, akkor legyenek készen. Ahogy végeztünk, gyövünk magukér’.

Mink nem voltunk Volksbundisták, szólalt meg a gazda. Mér’ csinálják velünk, mint a zsi…

Hallgasson, Wágner! Én csak parancsot teljesítek. Lehet, hogy jobb dóguk lesz Németországban, mint itt, mondta a tiszt nem túl nagy meggyőződéssel. Jobb lett vóna, ha az újak egy nappal később gyönnek, nézett az egyik házaspárról a másikra, de hát úgy van, ahogy van. Legyenek békében az indulásig, emelte le tányérsapkáját, törölt egyet homlokán, majd kifordult az ajtón.

Sűrű, tompa csendet hagyott maga mögött. Állt egymással szemben a négy ember.

Másodpercek teltek el így. Nézték, méregették egymást, közben igyekeztek úgy tenni, mintha a másik ott se volna.

A feszült némaságot Szalóczy próbálta oldani. A jövevény udvariasságával és az illemszabályoknak megfelelően köszönt, mintha csak most léptek volna be az ajtón, és bemutatkozott. Némi félszegséggel mondta ki a nevét, mintha szégyellnie kellett volna. A nála fiatalabb házigazda arca megrándult, de nem felelt. Nem fogadta az öreg köszönését sem, nem mutatkozott be és nem is kínálta hellyel. Visszaült az asztalhoz, és feleségének is intett, hogy üljön vissza a kandalló peremére. Csak a gyerek riadt tekintete cikázott a felnőttek között.

Az öreg és felesége állva maradt. Zavarában Szalóczy egy pillanatra elfordította tekintetét, s a konyhával szomszédos helyiségbe pillantott. Ott állt felhalmozva láda, batyu, kosár, benne a család ingósága. Kiürített szekrények feltáruló ajtaját, kihúzott fiókok néma tiltakozását látta a félhomályban, de nem tehetett semmit. Ők is üres házat hagytak maguk mögött.

Nem akarózott leülnie, míg hellyel nem kínálják, de elgyötört felesége láttán elvesztette a türelmét. Visszafojtotta dühét, hogy át kell hágnia a társadalmi formákat, mert a házigazda is ezt tette, és kínálat nélkül húzott ki egy szabad széket az asztal alól.

Mi se önszántunkból jöttünk, szakadt ki belőle.

Le kellett nyomnia feleségét az asztal mellé, aki hozzá hasonlóan zavarba jött.

Felemelt hangja olyan volt, mint az ajtófélfába vágott kés. A parasztot azonban ez se hatotta meg. Mintha nem hihette volna, hogy az öltönyös, mellényes embert az ezüst óraláncával hozzá hasonlóan össze lehet csomagoltatni, vonatra rakni és útnak indítani. Pedig látott már ilyet tavaly, mikor a zsidókat vitték.

Ez a helyzet mindnyájunknak roppant kínos, szólalt meg újra az öreg. Nekünk különösképpen.

A sváb gazda némán ült az asztal mellett. Egy fél szavával se segítette, hogy a jövevények otthon érezzék magukat. Izzott benne a düh, nem érdekelte, önszántukból jöttek-e, vagy kényszer hatására.

Hatszobás házat hagytunk a Felvidéken, és az egész gazdaságot, magyarázta Szalóczy. A lovakat még korábban elvették.

Amikor erre se reagált a másik férfi, az öregnek, mintegy mentőötletként, eszébe jutott valami.

Várjon csak! nyúlt zakója zsebébe, elővette levéltárcáját, és néhány fotót húzott elő a gyümölcsösről, a veteményessel beültetett kertről és a házról. A képeket az utolsó napokban készíttette.

Remegő ujjaival lesodorta a kötegről a befőttes gumit, és a fényképeket az asztal fölött a paraszt felé nyújtotta.

Az némán nézte a felé nyújtott kezet, majd egy hirtelen mozdulattal félresöpörte. A fotók az öreg kezéből szanaszét szóródtak.

A földön ülő fiúból kitört a sírás. Szalóczy keze egy pillanatig még a levegőben maradt, mintha várakozna, majd leeresztette. Felesége a széken hátranyúlt és a zakója szélébe kapaszkodott. Férje ránézett, az asszony a szemével intett, hogy ne csináljon semmit. Húzta az öreget, hogy üljön le mellé és hallgasson. Ha másként nem megy, próbálják némán elviselni azt a néhány órát, ami a háziak indulásáig hátravan.

A sváb asszony mozdult hirtelen. Fel se állt, ültéből térdelt a földre, s kapkodta össze a fényképeket.

Tu pischt khoi teaschtmédlé! mordult rá a férje. Szalóczyék inkább a hanglejtésből értettek, mintsem a helyi német nyelvjárást.

Az asszony nem válaszolt, de felegyenesedve a képeket az asztal szélére csúsztatta. Szalóczy érte nyúlt, maga elé húzta a paksamétát, összegumizta és visszatette a levéltárcájába.

Más nem történt hajnalig. Némán ültek a konyhaasztalnál, egymással szemben. A gazda ébren, az öreg és a felesége egymáshoz dőlve, el-elszunnyadva és felriadva, szomjasan, a sváb asszony a kandalló padkáján, mellékucorodó fia fejével az ölében. Mindannyian kerülték egymás tekintetét.

Hajnalban megérkezett a lovas kocsi az állomásról. A katonák lerakodták a felvidékiek bútorait, bőröndjeit, a háziak holmiját kihordták, felpakolták, majd őket is a platóra parancsolva elindultak az állomás felé.

Életrajz és a díj

Szántó T. Gábor (Budapest, 1966) író, költő, a Szombat folyóirat főszerkesztője. Kötetei: Mószer, Keleti pályaudvar, végállomás, Lágermikulás, A szabadulás íze, Édeshármas. Új regénye: Kafka macskái.

Hévíz városa 2013-ban irodalmi díjat alapított, amelyet minden évben a Hévíz című folyóiratban publikált művek egy szerzőjének ítélnek oda. Első alkalommal – kapcsolódva az Ünnepi Könyvhét eseményeihez – az elismerést Fehér Bélának adták át, aki Egypercesek című írásaiért érdemelte ki azt.

2014-ben, második alkalommal Háy János író vehette át a Hévíz folyóirat irodalmi díját. Az önkormányzat által alapított elismerést 2013-as, Weöres-év kapcsán írt esszéjéért ítélték oda neki.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


IMÁDOK OLVASNI
Kiteregették a királyi Dallas szennyesét – elolvastuk A szabadság nyomábant
Az igazság feltárása helyett inkább önsajnálatba mártott dicshimnuszt kapunk az év egyik legjobban várt könyvétől.

Link másolása

Már a megjelenése előtt az év bestsellereként beharangozott A szabadság nyomában úgy esik majd azok számára, akik szomjazzák a brit királyi családdal – és főleg a Megxittel – kapcsolatos pletykákat, mint egy korty kristályvíz. Megtudhatjuk belőle, hogy Harry szereti a szellem emojit, és Meghan többek közt azzal vette le a herceget a lábáról, hogy Afrikában a bokorba járt pisilni, módjával, és kissé egyoldalúan azt is, mi folyik a királyi kulisszák mögött, a beharangozott Nagy Igazságot viszont nem.

Csupán egy meglehetősen elvakult védőbeszéd két olyan újságíró részéről, akik nyíltan kiállnak a pár mellett.

Bár a brit királyi családdal kapcsolatos sztorikat bármikor, bármilyen mennyiségben el lehet adni, a legnagyobb adu mostanság Meghan Markle és Harry herceg botrányos kiválásáról könyvet írni. A királyi család történetében még 2016-ban indult egy egészen újkeletű valóságshow, amikor Harry herceg egy hollywoodi színésznőre vetett szemet, aki nemcsak félvér volt, de még elvált is, a botrányra éhes brit bulvársajtó és az ilyen termékek iránt fogékonyabbak pedig perverz örömmel figyelték, hogyan kezdi majd ez ki a monarchia idealizált képét.

Az epizódokat pedig tempósan adagolva kaptuk: meglehetősen gyors ütemben jutottak el a megismerkedéstől az eljegyzésig, az esküvőig és az első gyerekig is – kevesebb mint három év alatt hozták össze mindezt. Közben a brit bulvársajtó élvezettel és sokszor elég gonoszan lubickolt a hercegi pár életében naponta több tucat cikket lehúzva olyan témákról, minthogy Markle éppen miért mocskos állatgyilkos, amiért avokádót eszik, vagy éppen hol tart a cicaharca Katalin hercegnével. Aztán erre a katyvaszra, ahol már senki sem tudta, ki a jófiú, és ki a rossz, dobták rá Molotov-koktélként a hírt, hogy a valóságshow főszereplői távoznak, elegük van. Az évadzáró a márciusi hivatalos események egész sora volt, ahol ismét lehetett cikkezni a hercegi pár bosszúruháiról, arról, hogyan ültették be őket a szamárpadba, és a hasonlóan eget rengető horderejű mozzanatokról.

A történet igazi kincsesbánya, a kérdés pedig csak az volt, kinek sikerül odatartania éhes kis mancsát, és mit hoz ki belőle. Az Omid Scobie & Carolyn Durand-páros lett a nyerő, a két újságíró évek óta árnyként követi a királyi családot – Scobie 8 éve tudosít a királyi családról a Harper’s Bazaarnak, Carolyn Durand majdnem két évtizede bejáratos a palotába, többek közt az Elle-nek és Oprahnak szállít sztorikat, emellett Emmy-díjas producer.

A könyv azt ígéri, hogy elmondja a történet egyetlen, igaz és kíméletlenül őszinte olvasatát, mivel véleményük szerint eddig csak a bulvármédia határozta meg, ki mit gondoljon az ügyről. Scobie és Durand képében azonban most igazi felszabadító zsoldosokat kapott a hercegi páros, akiknek azonban mégsem annyira az objektivitás a cél:

a szerzők egyértelmű szándéka sokkal inkább az, hogy piedesztálra emeljék Meghan Markle-t, a párból pedig áldozatot kreáljanak.

A kezdő forgatókönyvírók lázasan jegyzetelhetnek, hogyan mutassunk be hőskaraktert a lehető legszájbarágósabb és egydimenziósabb módon, Scobie-ék ugyanis a csúcsra járatják mindezt. A könyv Meghanja egy olyan földöntúli szupernő, akinek már gyerekkorában is Diana hercegné volt a jele az oviban, a felkelés után madarak fonják be a haját, a reggeli avokádós pirítósa előtt megment három rászorulót, letol négy inspiráló beszédet fiatal nőknek, és még a királynő híresen agybajos kutyái is megszelídülnek a jelenlétében. Még ha mindez így is van, egy idő után elviselhetetlen az a nyálrengeteg, amit a szerzők a hercegné köré vonnak, nem mulasztják el például azt sem, hogy néhány oldalanként egy szigorúan titkos forrás elmondja: Meghan a lehető legtökéletesebb lény a kerek világon.

Amikor már tényleg azt hiszi az ember, hogy ebből a nőből lesz a Marvel legújabb szuperhőse, az egyik – szokás szerint titkos – forrás megjegyzi: igen, Super Megnek szoktam őt hívni.

A kötet egyoldalúságát tovább fokozza, hogy az egész konfliktusban minden hófehér vagy éjfekete. A piros sarokban Meghan és Harry, az elszenvedő hősök, és a róluk csak szépeket mondó barátok, a kékben a palota, a PR-osok, a sajtósok, Vilmos hercegék, a dadusok, az újságírók, de még az utolsó palotaszolga is szemét, undorító dög, akik viselkedésükkel és a támogatás hiányával űzték el a párt, akire a szerzők szerint a monarchiának a legnagyobb szüksége volt.



Link másolása
KÖVESS MINKET:

IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
A Bölcs kérdez, a válasz bennünk van – Popper Péter Hogyan választunk magunknak sorsot? című előadás-gyűjteményéről
Egyenesen hátborzongató, amikor azt írja, hogy „a társadalom torzulásának és a beteg társadalomnak csalhatatlan jele, hogy nem az észszerűség szerint él, hanem mítoszok alapján”.

Link másolása

„Soha nem hagyod abba a kérdezősködést?” „Soha”. „Pedig választ sem fogsz kapni soha.” „Néha az a benyomásom, hogy a kérdések fontosabbak, mint a válaszok.”

Ez a kedvenc párbeszédem egyik kedvenc filmemből, A hetedik pecsét című Ingmar Bergman-remekműből. A Halál és az őt sakkjátszmára kihívó Antonius lovag között zajlik. A Halál eljött a lovagért, de ő a sakktábla mellett megpróbálja kicselezni, de legalábbis a játszma során megérteni az élet titkait. Mi köze Bergmannak és ennek a misztikus-filozofikus filmjének Popper Péterhez? Több mint gondolnánk.

A 2010-ben elhunyt pszichológus egyetemi tanár, fáradhatatlan spirituális utazó azon modern bölcsek közé tartozott, aki mint a régiek, tisztában volt azzal, hogy „minél többet tud, annál jobban rájön: nem tud semmit”, mert minden megválaszolt kérdés mögött ott van a következő.

Az az ember, aki dolgozott gyermek- és börtönpszichológusként, előadott Amerikában és a keleti lélek titkait kutatta egy indiai asrámban, sőt, még miniszterelnöki tanácsadó is, vélhetően azért is tett szert rendkívüli népszerűségre könyveivel és előadásaival, mert, ahogyan az igazán nagy tudású és műveltségű emberek, „nem osztotta az észt”, inkább gondolkodásra serkentett. Nem adott azonnal használható válaszokat, inkább sokszor kegyetlen kérdésekkel és nem kevésbé kíméletlen iróniával mutatott rá mindennapi gyarlóságainkra, de közben önmagát sem kímélte.

A másik párhuzam pedig a sakk, amely számára valóságos életvezetési játék, a másik ember iránti empátiától a döntéseinkig. Mint ismert, a sakkban nincs lehetőség „passzolni”, az ellenfél (az élet, a körülmények, a történelem, a nem kívánt szó törlendő) lépésére válaszolni kell, és hogy mit lépünk, rajtunk áll, és a mi felelősségünk. Ahogyan egy valódi sakkjátékos sem háríthatja vereségét a kibicre, az életben sem vitethetjük el a balhét másokkal, ha az adott esetben mi voltunk döntési helyzetben. És ha tettünk egy rossz, át nem gondolt, vagy felesleges lépést, utólag sírhatunk, átkozódhatunk, de meg nem történtté nem tehetjük. Sem a sakkban, sem az életben.

Popper Péter ugyan szintén elvesztette a maga sakkjátszmáját a Halállal, szerencsére gondolatai itt maradtak velünk. Felesége, Zolnay-Lackó Katalin hűségesen elkísérte őt előadásaira, fel is vette azokat. Így született meg a Kulcslyuk Kiadó gondozásában a Hogyan választunk magunknak sorsot? című kötet, amelynek gerincét a nyomtatásban eddig meg nem jelent előadások alkotják.

Az utolsó címadó éppen az, amelyben a sakké a főszerep, amelyet a szerző beavatási folyamatnak, az indulatok korlátozása, a figyelem, az emlékezés és az előrelátás képesség-fejlesztésének tekint. „Ismerd meg önmagad” – idézi többször is az ókori delphoi jósda feliratát.

Elgondolkodtat bennünket arról az örök filozófiai-etikai problémáról, hogy döntéseink és választásaink mennyiben függnek tőlünk és mennyire determináltak körülményeink, születésünk, természeti és más külső erők által. Pellengérre állítja az idegennel, az ismeretlennel szembeni bizalmatlanságunkat (milyen jó a magyar nyelv „idegenkedés” szava!), előítéletünket és ebből fakadó gyűlöletünket, gyávaságunkat, amelynek legcsúfabb formájának azt tartja, amikor önmagunktól félünk, önmagunk elől menekülünk és önmagunkkal vagyunk gyávák szembenézni. Nem hagy nyugton olyan, már-már megválaszolhatatlan kérdésekkel, hogy mi a „jó” és mi a „rossz”.

Némi vitám is lenne a Tanár úrral, amikor a nemzedékek felelősségéről szól, hiszen az én szüleim korosztályát, amelybe ő is beletartozott, nevezi „első műveletlen nemzedéknek”, mert hiányzott náluk történelmi okokból „a tehetség lépcsőzetes kiművelése”, és a származás, a megbízhatóság fontosabb volt, mint a tudás, a szakmai rátermettség. Őket követte az én generációm, a „rendszerváltóké”, amely többségének „a kultúra inkább csak információ volt, mint élmény”. Popper erre vezeti vissza a közélet mai állapotát. Kétségtelen, hogy mindkét nemzedék életéből hiányzott az általános vitakultúra, ellenben jócskán lehettek tapasztalataik pitiáner hatalmaskodókkal és gátlástalan köpönyegforgatókkal. De azért ne legyünk igazságtalanok, csak gondoljunk bele: e két korosztály micsoda elméket, írástudókat adott Magyarországnak, a világnak – igaz, többségük túllépett a mindenkori „korcsmákon”.

Annál inkább helyeselném azt az általa javasolt módszert, hogy amikor elénk tesznek egy választási listát, először azokat ikszeljük be, akiket szívesen látnánk családunkban vagy baráti körünkben. Tartok tőle, hogy elég kevesen maradnának…

Az pedig egyenesen hátborzongató, amikor azt írja, hogy „a társadalom torzulásának és a beteg társadalomnak csalhatatlan jele, hogy nem az észszerűség szerint él, hanem mítoszok alapján”. Ennek bizonyítására nem kell mást tenni, mint elővenni Magyarország legutóbbi 100 évének történetét…És az is biztos, hogy Popper Péternek fölöttébb lesújtó véleménye volt napjaink agyongyorsult életmódjáról.

Az előadások nagy varázsa az is, hogy egy-egy megjegyzés, idézet kapcsán az ember szívesen előveszi az emberiség kultúrkincseit a Bibliától Lao Ce-ig, Senecától Sartre-ig, Freudtól József Attiláig, és újraolvassa azokat a sorokat, amelyek megszólítják, eligazítják útkeresésében.

Talán egyetlen hiányossága van a kötetnek: nem derül ki belőle, hogy melyik előadás mikor, hol, kik előtt hangzott el. Ez ugyanis támpont lehetne Popper Péter gondolati fejlődéséhez, egy adott társadalmi miliő megvilágításához. Nem mintha ezek bármilyen hiányt jelentenének tartalmi szempontból, de az elmúlt évtizedek viharainak ismeretében egyáltalán nem mindegy, hogy egyik-másik eszmefuttatás mondjuk a 80-as években, vagy 2000 után hangzott-e el.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
Szabad-e röhögnünk az elkerülhetetlen világvégén? – Kőhalmi Zoltán: Az utolsó 450 év
Időutazás, egy macimézes flakon, rengeteg műanyag és néhány generáció mindenre elszánt kalandorai. Ezek a fő összetevői Kőhalmi Zoltán második könyvének, ami egy kacagtató disztópia – bármennyire ellentmondásnak is tűnjön ez.

Link másolása

Egy macimézes műanyagflakon lebomlási ideje éppen annyi idő, mint amennyi Kőhalmi Zoltán második könyvének címében szerepel: 450 év. És ez természetesen nem véletlen, hisz a humoros-disztopikus sci-fi műfajába sorolható regény főszereplője éppen egy ilyen helyes macimézes doboz, aki eredeti funkcióját (úgy mint mézet szolgáltatni a vásárlónak) a szokottnál lényegesen gyorsabban elvégzi, hogy aztán időn és téren (sőt: űrön) át izgalmasabbnál izgalmasabb kalandokba keveredjen – sőt, pályafutása során egészen a szent ereklyeségig is vigye.

Kőhalmi Zoltán első könyve, a már címében is zseniális A férfi, aki megølte a férfit, aki megølt egy férfit – Avagy 101 hulla Dramfjorban egy skandinávkrimi-paródia, illetve egy kicsit több annál: a mű dramaturgiailag megfelelő pontjain a történetbe ágyaz számos más paródiát is, például a tini-vámpírregényekről vagy épp a bugyutácska „bogaras” gyerekmesékről.

A humor teljesen természetesen továbbra is vezérlőeleme Kőhalmi írói munkásságának, ám a paródia ezúttal szatírává, az emberiség iránti finom, de azért "betaláló" gúnnyá alakul. A címben jelzett 450 év nemcsak a macipalack lebomlását jelzi, de (így talán nem spoiler) már a mű elején (sőt, ugyebár a címből is) megtudjuk, hogy pontosan ennyi ideje van hátra a Földnek a méz 2022. őszi elfogyasztásától a teljes pusztulásig. Kacagtatóan szánalmas azt figyelni, hogy eközben hogyan nem tudunk valódi megoldást találni, és hogyan tudunk számos álmegoldást ki"okos"kodni a bolygó egyik legnagyobb problémájára, a mérhetetlen szemét felgyülemlésére.

A regény egyik legszórakoztatóbb része a közeljövőt (a 2050-es éveket) bemutató korai fejezet, ahol még épp elég közel vagyunk időben, hogy átérezhessük a lemerülő digitális szemüveg vagy tölthető cipő problémáját, és szórakozzunk a retró rádiókból szóló Fluor Tomi-számokon. De azért ebben az időszakban sem könnyű már az élet: a napokat szemétviharok nehezítik, a hatóságok pedig beépített emberekkel kénytelenek harcolni mindent elborító hulladékból jól megélő bűnszervezetekkel.

Kőhalmi és Litkai Gergely a könyv bemutatóján; fotó: Helikon Kiadó/Facebook

Innentől kezdve akkurátusan végigjárjuk a következő évszázadokat, amelyeket ötletes és izgalmas módon kapcsol össze a szerző, újra és újra ismerős szereplőket, de inkább leszármazottakat hozva be a történetbe.

Ami állandó, az a szemét okozta probléma, ami viszont változik az az emberiség újabb és újabb bénázása, amivel a gondot próbálja megoldani – de legtöbbször inkább csak valahogy együtt élni vele.

A regény fő erénye, hogy utaztat minket más-más kultúrák között, járunk a Holdon és egy idő után még az időben is visszautazunk, a kohézió viszont sehol még csak meg sem reccsen. Azt is szemrebbenés nélkül elfogadjuk, hogy eljön az emberiség történetében az a korszak, amikor egy parányi magyar település vagy egy zsebkendőnyi óceániai miniállam a világ közepévé válik. Ez a precizitás egyébként már Kőhalmi első regényére is jellemző volt.

Furcsa mód ez adja a mű kisebb nehézségét is. Az egy percig sem kérdés, hogy Kőhalmi agya egy átlag emberénél jobban pörög, hamar képes új dimenziókat, sőt egy egész új világot létrehozni, amiben bámulatos következetességgel mozog. Ezt az ügyességet viszont a szöveg elvárja az olvasótól is, akinek egy szórakoztató regényhez képest váratlanul nagy odafigyeléssel kell olvasnia a könyvet, ha egy pillanatra sem akar „leesni” a történetről. Észben kell tartanunk a robotállatokat (az igaziakról már csak nagyon kevesen tudnak), a gondolatletöltő programokat és a regény által kreált összes kultúra minden apró utalását is.

A jó hír, hogy Az ember, aki megølte a férfit...-hez hasonlóan a figyelmet és a kitartást az író itt is remek iróniával és kifejezetten kacagtató poénokkal hálálja meg. Egyszerre ugyanakkor zavarba is hoz, mert két jó poén között, mosollyal az arcunkon időnként mégiscsak belegondolunk, hogy az emberiség reménytelenségén röhögünk épp. Kőhalmi stílusát több helyen hasonlítják (Kurt Vonneguté mellett) Douglas Adamséhez. A párhuzam annyiban mindenképp áll, hogy a tudományos fantasztikum eszközeivel mutat görbe tükröt elénk, de abban talán még inkább hasonlít a nagy elődre, hogy az utolsó oldalakra is tartogat egészen váratlan fordulatot.

Kőhalmi Zoltán egy interjúban kifejezetten visszautasította, hogy könyvéből komolyan tanulni lehetne, pláne hogy valami ilyesmi cél vezérelte volna. Azért én nem lennék ennyire szigorú a szerzővel, szerintem ügyesen megtanítja, hogy hogyan tudjunk nevetni saját kollektív bénázásunkon. A gondot csak az jelenti, hogy a múlt alakjait itt úgy röhögjük ki, hogy ők jövőbeli utódaink. De hátha a fiatalabb generáció (akik a történetben jövőbeli egykori nagyjaink, de ebbe most ne menjünk bele mélyebben...) kezébe kerülve a könyv valamiféle ébresztővel szolgálhat, hogy ne kövessék el a XX.-XXI. század emberének hibáit. Ha így lesz, talán még sokáig nem lesz igaz a könyv alternatív fülszövege, miszerint a szerző az „egykori Budapest”-en élt.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
Obama könyve abszolút bestseller lehet az elnöki önéletrajzok közt
Egyetlen nap alatt majdnem egymillió példányt vásároltak meg belőle.

Link másolása

Már a megjelenést követő első 24 órában majdnem 1 millió példányt vettek Barack Obama Egy ígéret földje című memoárjából, ezzel ez lehet minden idők legnépszerűbb elnöki önéletrajza - írja a Guardian.

A könyv szerdán jelent meg egyelőre az Egyesült Államokban és Kanadában, az azt kiadó Penguin Random House pedig rögtön rekordot könyvelhetett el:

az első 24 óra leforgása alatt több mint 890 ezer példány fogyott belőle.

Ezzel az egykori elnök azonnal le is körözte nejét, Michelle Obamát, akinek az Így lettem című önéletrajzát az első nap 725 ezren vették meg Észak-Amerikában.

Úgy fest azonban, hogy nemcsak feleségét, hanem a többi elnököt is lekörözi: Bill Clinton Életem című könyvét 400 ezren, George W. Bush Döntési helyzetek című önéletrajzát pedig 220 ezren vették meg a megjelenés első napján az Egyesült Államokban és Kanadában. Azonban még az abszolút rekordtól így is messze van az egykori elnök, azt ugyanis nem más tartja, mint J.K. Rowlings, aki a Harry Potter hetedik részével állította be azt: 2007-ben a megjelenése napján összesen 8 millió fogyott belőle.

A 768 oldalas önéletrajz a Guardianben megjelent kritika szerint

"Barack Obama önéletrajzát olvasni Donald Trump utolsó, acsarkodó napjain olyan, mintha belebámulnánk az emberi természet két véglete közt tátongó szakadékba, miközben továbbra sem győzünk csodálkozni, hogyan tudott ugyanaz a nemzet két ennyire különböző embert megválasztani."

A könyv várhatóan december 10-én jelenik meg magyarul.


Link másolása
KÖVESS MINKET: