IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
hirdetés

Szabó T. Anna: Dákó és lidércfény

Szabó T. Anna első felnőtteknek szóló prózakötete a Törésteszt. Novellái kíméletlenül és együttérzően szólnak a magányról, a párkapcsolatok szívszorító hidegháborújáról, a szenvedélyről és a szeretetről.

Link másolása

Szabó T. Anna: Dákó és lidércfény

A bárpult mögül nézem a fiút. Mennyi lehet, tizenöt, tizenhat? Nagy ruganyos göndör fekete haja van, erdeiméz-színű bőre és teknőckeretes szemüvege – csak most tette fel, megvárta, amíg mindenki elment, szégyelli, hogy távollátó. Nem is áll jól neki, a szeme nagynak, riadtnak és feketének látszik az üveg mögött. Van benne valami nyugtalanító. Ébernek tűnik, pedig biztosan álmos. Ilyenkor már ágyban lenne a helye. Ezek a hajnal előtti órák nem magányos fiúknak valók.

Innia se kéne. Főleg nem vodkát. Félig töltött egy vizespoharat, és rátette a posztóra. A főnök megölné, ha látná. Az asztalra nem teszünk semmit, párás poharakat főleg nem. Az asztal oltár, ezt szokta mondani. Az asztal a golyóké, csak a mozgásnak van helye rajta, és semminek, ami áll. Még hozzáérni sem szabad. Éjszakára le kell takarni. Ez Jani feladata, de Jani délután összehaverkodott ezzel a fiúval, és megengedte neki, hogy itt maradjon zárás után, gyakorolni. Még fizetnie sem kell érte. A fiú nem tudja, hogy Jani nem önzetlen. Holnap este, ha megint itt akar maradni, majd bepróbálkozik nála, először csak a vállára teszi a kezét, aztán, csak úgy beszélgetés közben, véletlenül, a combjára, aztán lesz, ami lesz. Vagy itt marad, vagy elfut. Janinak mindegy, nem szerelmes, csak szórakozik.

A fiú tényleg szép. Nyúlánk, a mozdulatai folyékonyak, lazák. Most csak áll, két keskeny ujját a halántékán lüktető érre tapasztja. Aztán a poharat nyomja oda, megcsendülnek a jégkockák. A szeme csukva, mintha aludna, az arca árnyékban, az asztalnak támaszkodó keze szinte világít a lámpa alatt. Sokáig marad így, aztán egyszerre a szájához emeli a poharat, belekortyol. Összerándul az arca, leengedi a poharat, a szája sarkából az állára folyik egy csepp és lecsöppen, mint a babák arcáról a nyál. Túl tiszta. Fintorogva megfordul, hogy kólát keressen hozzá, most úgysem látja senki.

De én látom. És most ő is észrevesz. Most már nemcsak a szeme riadt, az egész arca és a teste is, ahogy megfeszül és önkéntelenül hátralép. Ismerem ezt a meglepődést jól, már vártam. Egy pillanatra az ő szemével látom magam: bozontos vörös haj, sárgászöld szemek, hosszú körmök, kivágott ruha. Nem a szemembe néz, megbabonázva bámulja a melleimet, ma különösen gömbölyűek és fehérek, mint a nyakamon a gyöngyök. Jó érzés ez a test, ahogy a dereka kicsit hátrahajlik, ahogy a combja kivillan, jó érezni a nyelvemmel az ajkam, ahogy megnyalom, nincs rajta rúzs, mégis duzzadt és bizsergő rózsaszín, jó érzés, hogy néznek, hogy néz, hogy meg se tud szólalni, ahogy el akar menni, de nem tud. Ez a legjobb benne, ez a pillanat. A többi csak következmény.

Bocsánat, mondja végre kiszáradt szájjal, én csak… Felfelé görbül a szám sarka, kivillannak a fogaim. Azt hiszi, mosolygok, elhallgat, visszamosolyog. Most sem fogok beszélni, nincs is rá szükség. Beszél helyette a szemem, a testem, az ujjaim. Nem lesz nehéz ezzel a fiúval, jól fogok mulatni. A számra teszem az ujjam, mint aki csendre int. Aztán úgy teszek, mintha lassan megnyalnám, de közben az ujjbegyemmel benyúlok a nyelvem alá, hogy az ujjammal is érezzem. Az ujjam hűvös, de a számban ott van, mint egy kis gömbölyű nyálbuborék, a kerek forróság. Hoshi no tama. Síkos és veszélyes. Tudom a nevét, de nem lehet kimondani.sztakotet

Már jön is felém, mint akit húznak. Mint aki alvajár. Kilépek a pult mögül, ringva odalépkedek hozzá, a nedves ujjammal belenyúlok a poharába, az ajkára dörzsölöm a vodkát. Puha a szája, puha forró hús, mintha nem is lenne alatta csont. Azt hiszi, csak a vodka hideg, nem az ujjam. Érzem, hogy az ujjbegyemen át kezd felkúszni bennem a fiú melege, de még csak a szám tüzes, meg a kezem. Várni kell.

A szeme már nem riadt, csak mohó, de én még nem vagyok készen. Gyorsan ellépek mellette, az asztalhoz állok, felemelek egy dákót, kérdően visszanézek rá. Csak bámul, nem érti. Előrehajolok, hunyorítok, pedig én tisztán látok mindent. Érzem, hogy a fenekemet nézi, de nem fordulok feléje, megpróbálok egy lökést. Nem is kell nagyon erőlködnöm, hogy elrontsam. Csak két napja dolgozom itt, és még soha nem biliárdoztam. De a csalódott, durcás szájgörbítést, ami kiül utána az arcomra, sokat gyakoroltam.

A fiú szélesen elmosolyodik, sima arcán friss férfifölény, elnéző, szinte gyöngéd. Mielőtt odalépne mellém, négy kortyra kiissza a vodkát, a jégkockák maradéka csörrenve esik vissza, gyorsan a szájához emeli a poharat megint, mint aki tüzet olt, és már ropogtatja is a jeget, amikor rájön, hogy nem kellett volna, és zavartan lenyeli az egészet. Úgy kell tennem, mint aki nem veszi észre, pedig most először érzek valamit iránta, a forróság megindul lefelé a torkomon.

Odalép mellém, de nincs ideje letenni a poharat, mert felemelem a vodkásüveget az asztal lába mellől, ahová ő tette korábban, és félig töltöm megint. Most jég nélkül kell meginnia, gondolom kajánul, de ő felém kínálja a poharat. A tűzre gondolok, ahogy elönti az ereimet, és megrázom a fejem. Ő vállat von és ezt is felhajtja, a poharat leteszi az üveg mellé, közben lehajtott fejjel, némán köhög, hogy ne vegyem észre. Édes. Bele akarok markolni a hajába, de még nem szabad.

Ahogy felegyenesedik, látom, hogy könnyes a szeme. Épp csak felpillant, aztán megint megállapodik a mellemen, próbálja felemelni a tekintetét, de nem jut a nyakamnál feljebb. Lassan kiveszi a dákót a kezemből, végre nem muszáj rám néznie, felveszi a krétát, a dákó hegyére teszi. Előbb ezt kell, mondja. Spicc, mutatja, aztán azt is mondja, LePro. Meg kell krétázni. Óvatosan, finoman.

Most ő hajol előre, a gerince kirajzolódik a vékony póló alatt, a csigolyák gyöngysorát is látni. Rá kell tennem a tenyeremet. Összerándul, elvéti a lökést, felkacagok, egész jól sikerül a nevetés. Kicsit még kaffogós, de ahhoz képest elég könnyed. Régebben megtörtént, hogy itt rontottam el, megijedtek tőlem. Csalódottan fúj egyet. Nem vagyok józan, mondja.

Felegyenesedik, mögém lép, a kezembe nyomja a dákót és a krétát, de nem veszi el a kezét, irányítja a mozdulataimat. Fut, fut a forróság, a tenyeréből a bőrömbe, a torkomból a tüdőmbe, a gyomromba. Még a szívem is gyorsabban dobog. A vér, a vér, a vér, lüktet a fülemben. Kezdetnek nem rossz, mondja a fiú. És most meg kell próbálni a lökést.

Szusszantok egyet, nehogy elriasszam a nevetésemmel, de a könnyű szédülésen át is nagyon édesnek és viccesnek találom, ahogy próbál nem letegezni. Magázni nem akar, mert akkor nem merne közeledni, de tegezni se mer – azt hiszi, hogy az anyja lehetnék, pedig legalábbis a nagyanyja. Jó, hogy erről fogalma sincsen, mert most már kezdek beleszeretni.

Együtt tartjuk a dákót és együtt dőlünk az asztalra, ő szorosan hozzám tapad hátulról, érzem a forróságát, már a fenekem is forró, a combom is, belül is forrósodom, mindjárt készen vagyok. Egy pillanatig csak koncentrálunk, hallom a lihegését, aztán a lövés, a fehér gömb kivágódik, a golyók visszhangos dörrenéssel csapódnak szét, kettő azonnal célba talál, a fiú kifújja a levegőt. Összerándulok, nem várom meg a következő lökést, megfordulok és átölelem. A nyakába fúrom a fejem, ahol lüktet az ér. Azonnal visszaölel.

Egy villanás, és lekapom a szemüveget az orráról, a kőpadlóra dobom, a tűsarkammal rátaposok. Reccsen és csikorog, a hang hasogat, de a fiú meg se hallja. A számat keresi, és közben felrántja a ruhám. Megmarkolja a fenekemet, és ráemel az asztalra.

Most már az enyém. Most már nem kell alakoskodnom. A fiú már anynyira részeg és annyira vak, hogy lehetek bárki. Úgysem fog emlékezni. Onnantól kezdve, hogy megkapom a magot, és hús fakad a húsomból, nyugodtan szórakozhatok vele. Álom leszek csak, vágyálom és rémálom, százfejű, százkarú, százölű álom, ami elveszi az eszét örökre. Soha nem kezd földi nővel énutánam.

Csak tudnék józan maradni. Csak ne lenne ez a kamaszos, elemi vágy, a hús tüzes keménysége, csak ne akarnék belemarni és elveszíteni magam, elfelejteni, hogy ki vagyok és mit akarok. Meg akarom csókolni, de nem szabad. A haját simogatom, lejjebb nyomom a fejét. Ahogy belém fúrja magát, ahogy a mellemet harapja. Nem. Nem lett volna szabad most először szűzzel kezdenem. Miért kellett azonnal őt választanom, ahogy megláttam. Miért nem voltam észnél.

Még ne. Még. Ne. Még. Ahogy átfogom a lábammal, a forróságon és a lüktetésen át egyszerre megérzem minden vágyát, villog a szemem előtt életének összes álomképe, és én kezdek vibrálni és átalakulni, és minden képnél és minden lökésnél más vagyok, csak hogy megadjak neki mindent, amit kíván, most kövér vagyok és párnás, most ráncos és szikár, most fekete, most fehér, most émelyítően buja, és hideg, és odaadó és vonakodó, és síkos és száraz és szűk és bő és csupasz és – te, te, te, nyalja bele a nyakamba, lihegi bele a számba, és egyszerre átvillámlik rajtam, fehér láng lobban a szemem mögött, és hátravetem a fejem, és megfeszül a nyakam, a gyöngyök szétpattognak róla, kaffogok és ugatok. A forróság kicsúszik a nyelvem alól, érzem, hogy nem bírom tovább ezt a testet, hogy kiszakadok belőle, és ahogy kiszakad belőlem, egyszerre megvillannak a szemfogaim, állat vagyok megint.

Akkor látom meg, hogy a fiú szeme nyitva. Még mindig markol, de nem a hajam, hanem a bundám vörösét fogja. Nem riad meg tőlem, nem taszít el, és ettől én rémülök meg, de úgy, mint még soha, és mielőtt mozdulni tudnék, a fiú elvicsorodik, rádől a számra és a fogaival felfeszíti a fogaimat, egyetlen gyors nyalintással kikapja a számból a lángnyelvemet, és csak akkor lök el magától. Ebben a pillanatban érti meg, hogy ki vagyok.

Jég. Izzó jég vagyok. Nem bírok megmozdulni. Nem bírom lehunyni a szemem, hogy elrejtőzzem előle. Csak nézem, tág szemmel bámulom, ahogy mámoros, gyerekes diadallal kinyújtja rám a nyelvét, és a hegyén, mint egy fehér gyöngy, ott a lelkem, és benne sápadtan lobogva vergődik a fényem, a kitsune bi. Az övé, az övé, az övé. Add vissza, hallom a hangomat, rókatorkomból tör elő az emberi beszéd, de ez nem parancs már, csak könyörgés, add vissza, kérlek, nagyon kérlek.

Látom magam a szemében, egyre zsugorodom, ez nem az igazi testem, az igazi testem ember, az a test, ami a tied volt, hát nem látod, hogy sírok, a rókák nem sírnak, nő vagyok, a tied vagyok, és te az enyém, add vissza és én is visszaadom a tiedet nemsokára, a méhemből szüllek újjá, és halhatatlan leszel, ezt akarom mondani neki, de nincs már hangom, csak szűkölök és csorog a könnyem.

A fiú néz. Mintha meg se látna. Már nincs diadal a szemében, kialudt benne az értelem és a felismerés, csak homály van benne, a bódulat és az álom köde. Bambán bandzsítva nézi a nyelve hegyén táncoló lángot, hukkanva csuklik, becsukja a száját, aztán reflexből nyel egyet.

Érzem, ahogy lecsúszom a sötétbe, és tudom, hogy meghalok.

Életrajz

1972. június negyedikén született Kolozsváron, 1987-ben családjával áttelepült Magyarországra. A gimnáziumot Szombathelyen végezte. 1991-ben Budapesten Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar-angol szakos hallgatója, 1997-ben szerzett tanári és előadói diplomát, majd elvégezte az Angol Reneszánsz és Barokk PhD-programot. Tagja, majd később néhány félévig tanára az Eötvös József Collegiumnak. Egyetemi évei alatt kezdett publikálni, több napi és havilapban publikál verseket, esszéket, rövidprózát. Első kötete 1995-ben jelent meg a Belvárosi Könyvkiadónál, amit még három kötet követett a Magvető Könyvkiadónál (Nehézkedés 1998, Fény 2002, Rögzített mozgás 2004). Író, műfordító (többek között James Joyce, Sylvia Plath, W. B. Yeats, John Updike, Stuart Parker írásait fordította), tanári és szerkesztői munkát végzett a British Councilnak és a Magyar Könyv Alapítványnak, cikkeket és kritikákat ír. Verseit angolra, németre, franciára, hollandra, szlovákra, oroszra, bolgárra és románra is lefordították. Első felnőtteknek szóló prózakötete a Törésteszt.

Díjai: Petőfi-díj (1996), Soros-ösztöndíj (1997), Déry-díj (2000), Móricz Zsigmond ösztöndíj (2001), József Attila díj (2002), Vackor-díj (2003), Kavics-díj (2003), Zelk Zoltán díj (2004), Arany János ösztöndíj (2005), a Tokaji Írótábor díja (2005) Babits Mihály műfordítói ösztöndíj (2006)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


IMÁDOK OLVASNI
Kiteregették a királyi Dallas szennyesét – elolvastuk A szabadság nyomábant
Az igazság feltárása helyett inkább önsajnálatba mártott dicshimnuszt kapunk az év egyik legjobban várt könyvétől.

Link másolása

Már a megjelenése előtt az év bestsellereként beharangozott A szabadság nyomában úgy esik majd azok számára, akik szomjazzák a brit királyi családdal – és főleg a Megxittel – kapcsolatos pletykákat, mint egy korty kristályvíz. Megtudhatjuk belőle, hogy Harry szereti a szellem emojit, és Meghan többek közt azzal vette le a herceget a lábáról, hogy Afrikában a bokorba járt pisilni, módjával, és kissé egyoldalúan azt is, mi folyik a királyi kulisszák mögött, a beharangozott Nagy Igazságot viszont nem.

Csupán egy meglehetősen elvakult védőbeszéd két olyan újságíró részéről, akik nyíltan kiállnak a pár mellett.

Bár a brit királyi családdal kapcsolatos sztorikat bármikor, bármilyen mennyiségben el lehet adni, a legnagyobb adu mostanság Meghan Markle és Harry herceg botrányos kiválásáról könyvet írni. A királyi család történetében még 2016-ban indult egy egészen újkeletű valóságshow, amikor Harry herceg egy hollywoodi színésznőre vetett szemet, aki nemcsak félvér volt, de még elvált is, a botrányra éhes brit bulvársajtó és az ilyen termékek iránt fogékonyabbak pedig perverz örömmel figyelték, hogyan kezdi majd ez ki a monarchia idealizált képét.

Az epizódokat pedig tempósan adagolva kaptuk: meglehetősen gyors ütemben jutottak el a megismerkedéstől az eljegyzésig, az esküvőig és az első gyerekig is – kevesebb mint három év alatt hozták össze mindezt. Közben a brit bulvársajtó élvezettel és sokszor elég gonoszan lubickolt a hercegi pár életében naponta több tucat cikket lehúzva olyan témákról, minthogy Markle éppen miért mocskos állatgyilkos, amiért avokádót eszik, vagy éppen hol tart a cicaharca Katalin hercegnével. Aztán erre a katyvaszra, ahol már senki sem tudta, ki a jófiú, és ki a rossz, dobták rá Molotov-koktélként a hírt, hogy a valóságshow főszereplői távoznak, elegük van. Az évadzáró a márciusi hivatalos események egész sora volt, ahol ismét lehetett cikkezni a hercegi pár bosszúruháiról, arról, hogyan ültették be őket a szamárpadba, és a hasonlóan eget rengető horderejű mozzanatokról.

A történet igazi kincsesbánya, a kérdés pedig csak az volt, kinek sikerül odatartania éhes kis mancsát, és mit hoz ki belőle. Az Omid Scobie & Carolyn Durand-páros lett a nyerő, a két újságíró évek óta árnyként követi a királyi családot – Scobie 8 éve tudosít a királyi családról a Harper’s Bazaarnak, Carolyn Durand majdnem két évtizede bejáratos a palotába, többek közt az Elle-nek és Oprahnak szállít sztorikat, emellett Emmy-díjas producer.

A könyv azt ígéri, hogy elmondja a történet egyetlen, igaz és kíméletlenül őszinte olvasatát, mivel véleményük szerint eddig csak a bulvármédia határozta meg, ki mit gondoljon az ügyről. Scobie és Durand képében azonban most igazi felszabadító zsoldosokat kapott a hercegi páros, akiknek azonban mégsem annyira az objektivitás a cél:

a szerzők egyértelmű szándéka sokkal inkább az, hogy piedesztálra emeljék Meghan Markle-t, a párból pedig áldozatot kreáljanak.

A kezdő forgatókönyvírók lázasan jegyzetelhetnek, hogyan mutassunk be hőskaraktert a lehető legszájbarágósabb és egydimenziósabb módon, Scobie-ék ugyanis a csúcsra járatják mindezt. A könyv Meghanja egy olyan földöntúli szupernő, akinek már gyerekkorában is Diana hercegné volt a jele az oviban, a felkelés után madarak fonják be a haját, a reggeli avokádós pirítósa előtt megment három rászorulót, letol négy inspiráló beszédet fiatal nőknek, és még a királynő híresen agybajos kutyái is megszelídülnek a jelenlétében. Még ha mindez így is van, egy idő után elviselhetetlen az a nyálrengeteg, amit a szerzők a hercegné köré vonnak, nem mulasztják el például azt sem, hogy néhány oldalanként egy szigorúan titkos forrás elmondja: Meghan a lehető legtökéletesebb lény a kerek világon.

Amikor már tényleg azt hiszi az ember, hogy ebből a nőből lesz a Marvel legújabb szuperhőse, az egyik – szokás szerint titkos – forrás megjegyzi: igen, Super Megnek szoktam őt hívni.

A kötet egyoldalúságát tovább fokozza, hogy az egész konfliktusban minden hófehér vagy éjfekete. A piros sarokban Meghan és Harry, az elszenvedő hősök, és a róluk csak szépeket mondó barátok, a kékben a palota, a PR-osok, a sajtósok, Vilmos hercegék, a dadusok, az újságírók, de még az utolsó palotaszolga is szemét, undorító dög, akik viselkedésükkel és a támogatás hiányával űzték el a párt, akire a szerzők szerint a monarchiának a legnagyobb szüksége volt.



Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
A Bölcs kérdez, a válasz bennünk van – Popper Péter Hogyan választunk magunknak sorsot? című előadás-gyűjteményéről
Egyenesen hátborzongató, amikor azt írja, hogy „a társadalom torzulásának és a beteg társadalomnak csalhatatlan jele, hogy nem az észszerűség szerint él, hanem mítoszok alapján”.

Link másolása

„Soha nem hagyod abba a kérdezősködést?” „Soha”. „Pedig választ sem fogsz kapni soha.” „Néha az a benyomásom, hogy a kérdések fontosabbak, mint a válaszok.”

Ez a kedvenc párbeszédem egyik kedvenc filmemből, A hetedik pecsét című Ingmar Bergman-remekműből. A Halál és az őt sakkjátszmára kihívó Antonius lovag között zajlik. A Halál eljött a lovagért, de ő a sakktábla mellett megpróbálja kicselezni, de legalábbis a játszma során megérteni az élet titkait. Mi köze Bergmannak és ennek a misztikus-filozofikus filmjének Popper Péterhez? Több mint gondolnánk.

A 2010-ben elhunyt pszichológus egyetemi tanár, fáradhatatlan spirituális utazó azon modern bölcsek közé tartozott, aki mint a régiek, tisztában volt azzal, hogy „minél többet tud, annál jobban rájön: nem tud semmit”, mert minden megválaszolt kérdés mögött ott van a következő.

Az az ember, aki dolgozott gyermek- és börtönpszichológusként, előadott Amerikában és a keleti lélek titkait kutatta egy indiai asrámban, sőt, még miniszterelnöki tanácsadó is, vélhetően azért is tett szert rendkívüli népszerűségre könyveivel és előadásaival, mert, ahogyan az igazán nagy tudású és műveltségű emberek, „nem osztotta az észt”, inkább gondolkodásra serkentett. Nem adott azonnal használható válaszokat, inkább sokszor kegyetlen kérdésekkel és nem kevésbé kíméletlen iróniával mutatott rá mindennapi gyarlóságainkra, de közben önmagát sem kímélte.

A másik párhuzam pedig a sakk, amely számára valóságos életvezetési játék, a másik ember iránti empátiától a döntéseinkig. Mint ismert, a sakkban nincs lehetőség „passzolni”, az ellenfél (az élet, a körülmények, a történelem, a nem kívánt szó törlendő) lépésére válaszolni kell, és hogy mit lépünk, rajtunk áll, és a mi felelősségünk. Ahogyan egy valódi sakkjátékos sem háríthatja vereségét a kibicre, az életben sem vitethetjük el a balhét másokkal, ha az adott esetben mi voltunk döntési helyzetben. És ha tettünk egy rossz, át nem gondolt, vagy felesleges lépést, utólag sírhatunk, átkozódhatunk, de meg nem történtté nem tehetjük. Sem a sakkban, sem az életben.

Popper Péter ugyan szintén elvesztette a maga sakkjátszmáját a Halállal, szerencsére gondolatai itt maradtak velünk. Felesége, Zolnay-Lackó Katalin hűségesen elkísérte őt előadásaira, fel is vette azokat. Így született meg a Kulcslyuk Kiadó gondozásában a Hogyan választunk magunknak sorsot? című kötet, amelynek gerincét a nyomtatásban eddig meg nem jelent előadások alkotják.

Az utolsó címadó éppen az, amelyben a sakké a főszerep, amelyet a szerző beavatási folyamatnak, az indulatok korlátozása, a figyelem, az emlékezés és az előrelátás képesség-fejlesztésének tekint. „Ismerd meg önmagad” – idézi többször is az ókori delphoi jósda feliratát.

Elgondolkodtat bennünket arról az örök filozófiai-etikai problémáról, hogy döntéseink és választásaink mennyiben függnek tőlünk és mennyire determináltak körülményeink, születésünk, természeti és más külső erők által. Pellengérre állítja az idegennel, az ismeretlennel szembeni bizalmatlanságunkat (milyen jó a magyar nyelv „idegenkedés” szava!), előítéletünket és ebből fakadó gyűlöletünket, gyávaságunkat, amelynek legcsúfabb formájának azt tartja, amikor önmagunktól félünk, önmagunk elől menekülünk és önmagunkkal vagyunk gyávák szembenézni. Nem hagy nyugton olyan, már-már megválaszolhatatlan kérdésekkel, hogy mi a „jó” és mi a „rossz”.

Némi vitám is lenne a Tanár úrral, amikor a nemzedékek felelősségéről szól, hiszen az én szüleim korosztályát, amelybe ő is beletartozott, nevezi „első műveletlen nemzedéknek”, mert hiányzott náluk történelmi okokból „a tehetség lépcsőzetes kiművelése”, és a származás, a megbízhatóság fontosabb volt, mint a tudás, a szakmai rátermettség. Őket követte az én generációm, a „rendszerváltóké”, amely többségének „a kultúra inkább csak információ volt, mint élmény”. Popper erre vezeti vissza a közélet mai állapotát. Kétségtelen, hogy mindkét nemzedék életéből hiányzott az általános vitakultúra, ellenben jócskán lehettek tapasztalataik pitiáner hatalmaskodókkal és gátlástalan köpönyegforgatókkal. De azért ne legyünk igazságtalanok, csak gondoljunk bele: e két korosztály micsoda elméket, írástudókat adott Magyarországnak, a világnak – igaz, többségük túllépett a mindenkori „korcsmákon”.

Annál inkább helyeselném azt az általa javasolt módszert, hogy amikor elénk tesznek egy választási listát, először azokat ikszeljük be, akiket szívesen látnánk családunkban vagy baráti körünkben. Tartok tőle, hogy elég kevesen maradnának…

Az pedig egyenesen hátborzongató, amikor azt írja, hogy „a társadalom torzulásának és a beteg társadalomnak csalhatatlan jele, hogy nem az észszerűség szerint él, hanem mítoszok alapján”. Ennek bizonyítására nem kell mást tenni, mint elővenni Magyarország legutóbbi 100 évének történetét…És az is biztos, hogy Popper Péternek fölöttébb lesújtó véleménye volt napjaink agyongyorsult életmódjáról.

Az előadások nagy varázsa az is, hogy egy-egy megjegyzés, idézet kapcsán az ember szívesen előveszi az emberiség kultúrkincseit a Bibliától Lao Ce-ig, Senecától Sartre-ig, Freudtól József Attiláig, és újraolvassa azokat a sorokat, amelyek megszólítják, eligazítják útkeresésében.

Talán egyetlen hiányossága van a kötetnek: nem derül ki belőle, hogy melyik előadás mikor, hol, kik előtt hangzott el. Ez ugyanis támpont lehetne Popper Péter gondolati fejlődéséhez, egy adott társadalmi miliő megvilágításához. Nem mintha ezek bármilyen hiányt jelentenének tartalmi szempontból, de az elmúlt évtizedek viharainak ismeretében egyáltalán nem mindegy, hogy egyik-másik eszmefuttatás mondjuk a 80-as években, vagy 2000 után hangzott-e el.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
Szabad-e röhögnünk az elkerülhetetlen világvégén? – Kőhalmi Zoltán: Az utolsó 450 év
Időutazás, egy macimézes flakon, rengeteg műanyag és néhány generáció mindenre elszánt kalandorai. Ezek a fő összetevői Kőhalmi Zoltán második könyvének, ami egy kacagtató disztópia – bármennyire ellentmondásnak is tűnjön ez.

Link másolása

Egy macimézes műanyagflakon lebomlási ideje éppen annyi idő, mint amennyi Kőhalmi Zoltán második könyvének címében szerepel: 450 év. És ez természetesen nem véletlen, hisz a humoros-disztopikus sci-fi műfajába sorolható regény főszereplője éppen egy ilyen helyes macimézes doboz, aki eredeti funkcióját (úgy mint mézet szolgáltatni a vásárlónak) a szokottnál lényegesen gyorsabban elvégzi, hogy aztán időn és téren (sőt: űrön) át izgalmasabbnál izgalmasabb kalandokba keveredjen – sőt, pályafutása során egészen a szent ereklyeségig is vigye.

Kőhalmi Zoltán első könyve, a már címében is zseniális A férfi, aki megølte a férfit, aki megølt egy férfit – Avagy 101 hulla Dramfjorban egy skandinávkrimi-paródia, illetve egy kicsit több annál: a mű dramaturgiailag megfelelő pontjain a történetbe ágyaz számos más paródiát is, például a tini-vámpírregényekről vagy épp a bugyutácska „bogaras” gyerekmesékről.

A humor teljesen természetesen továbbra is vezérlőeleme Kőhalmi írói munkásságának, ám a paródia ezúttal szatírává, az emberiség iránti finom, de azért "betaláló" gúnnyá alakul. A címben jelzett 450 év nemcsak a macipalack lebomlását jelzi, de (így talán nem spoiler) már a mű elején (sőt, ugyebár a címből is) megtudjuk, hogy pontosan ennyi ideje van hátra a Földnek a méz 2022. őszi elfogyasztásától a teljes pusztulásig. Kacagtatóan szánalmas azt figyelni, hogy eközben hogyan nem tudunk valódi megoldást találni, és hogyan tudunk számos álmegoldást ki"okos"kodni a bolygó egyik legnagyobb problémájára, a mérhetetlen szemét felgyülemlésére.

A regény egyik legszórakoztatóbb része a közeljövőt (a 2050-es éveket) bemutató korai fejezet, ahol még épp elég közel vagyunk időben, hogy átérezhessük a lemerülő digitális szemüveg vagy tölthető cipő problémáját, és szórakozzunk a retró rádiókból szóló Fluor Tomi-számokon. De azért ebben az időszakban sem könnyű már az élet: a napokat szemétviharok nehezítik, a hatóságok pedig beépített emberekkel kénytelenek harcolni mindent elborító hulladékból jól megélő bűnszervezetekkel.

Kőhalmi és Litkai Gergely a könyv bemutatóján; fotó: Helikon Kiadó/Facebook

Innentől kezdve akkurátusan végigjárjuk a következő évszázadokat, amelyeket ötletes és izgalmas módon kapcsol össze a szerző, újra és újra ismerős szereplőket, de inkább leszármazottakat hozva be a történetbe.

Ami állandó, az a szemét okozta probléma, ami viszont változik az az emberiség újabb és újabb bénázása, amivel a gondot próbálja megoldani – de legtöbbször inkább csak valahogy együtt élni vele.

A regény fő erénye, hogy utaztat minket más-más kultúrák között, járunk a Holdon és egy idő után még az időben is visszautazunk, a kohézió viszont sehol még csak meg sem reccsen. Azt is szemrebbenés nélkül elfogadjuk, hogy eljön az emberiség történetében az a korszak, amikor egy parányi magyar település vagy egy zsebkendőnyi óceániai miniállam a világ közepévé válik. Ez a precizitás egyébként már Kőhalmi első regényére is jellemző volt.

Furcsa mód ez adja a mű kisebb nehézségét is. Az egy percig sem kérdés, hogy Kőhalmi agya egy átlag emberénél jobban pörög, hamar képes új dimenziókat, sőt egy egész új világot létrehozni, amiben bámulatos következetességgel mozog. Ezt az ügyességet viszont a szöveg elvárja az olvasótól is, akinek egy szórakoztató regényhez képest váratlanul nagy odafigyeléssel kell olvasnia a könyvet, ha egy pillanatra sem akar „leesni” a történetről. Észben kell tartanunk a robotállatokat (az igaziakról már csak nagyon kevesen tudnak), a gondolatletöltő programokat és a regény által kreált összes kultúra minden apró utalását is.

A jó hír, hogy Az ember, aki megølte a férfit...-hez hasonlóan a figyelmet és a kitartást az író itt is remek iróniával és kifejezetten kacagtató poénokkal hálálja meg. Egyszerre ugyanakkor zavarba is hoz, mert két jó poén között, mosollyal az arcunkon időnként mégiscsak belegondolunk, hogy az emberiség reménytelenségén röhögünk épp. Kőhalmi stílusát több helyen hasonlítják (Kurt Vonneguté mellett) Douglas Adamséhez. A párhuzam annyiban mindenképp áll, hogy a tudományos fantasztikum eszközeivel mutat görbe tükröt elénk, de abban talán még inkább hasonlít a nagy elődre, hogy az utolsó oldalakra is tartogat egészen váratlan fordulatot.

Kőhalmi Zoltán egy interjúban kifejezetten visszautasította, hogy könyvéből komolyan tanulni lehetne, pláne hogy valami ilyesmi cél vezérelte volna. Azért én nem lennék ennyire szigorú a szerzővel, szerintem ügyesen megtanítja, hogy hogyan tudjunk nevetni saját kollektív bénázásunkon. A gondot csak az jelenti, hogy a múlt alakjait itt úgy röhögjük ki, hogy ők jövőbeli utódaink. De hátha a fiatalabb generáció (akik a történetben jövőbeli egykori nagyjaink, de ebbe most ne menjünk bele mélyebben...) kezébe kerülve a könyv valamiféle ébresztővel szolgálhat, hogy ne kövessék el a XX.-XXI. század emberének hibáit. Ha így lesz, talán még sokáig nem lesz igaz a könyv alternatív fülszövege, miszerint a szerző az „egykori Budapest”-en élt.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
Obama könyve abszolút bestseller lehet az elnöki önéletrajzok közt
Egyetlen nap alatt majdnem egymillió példányt vásároltak meg belőle.

Link másolása

Már a megjelenést követő első 24 órában majdnem 1 millió példányt vettek Barack Obama Egy ígéret földje című memoárjából, ezzel ez lehet minden idők legnépszerűbb elnöki önéletrajza - írja a Guardian.

A könyv szerdán jelent meg egyelőre az Egyesült Államokban és Kanadában, az azt kiadó Penguin Random House pedig rögtön rekordot könyvelhetett el:

az első 24 óra leforgása alatt több mint 890 ezer példány fogyott belőle.

Ezzel az egykori elnök azonnal le is körözte nejét, Michelle Obamát, akinek az Így lettem című önéletrajzát az első nap 725 ezren vették meg Észak-Amerikában.

Úgy fest azonban, hogy nemcsak feleségét, hanem a többi elnököt is lekörözi: Bill Clinton Életem című könyvét 400 ezren, George W. Bush Döntési helyzetek című önéletrajzát pedig 220 ezren vették meg a megjelenés első napján az Egyesült Államokban és Kanadában. Azonban még az abszolút rekordtól így is messze van az egykori elnök, azt ugyanis nem más tartja, mint J.K. Rowlings, aki a Harry Potter hetedik részével állította be azt: 2007-ben a megjelenése napján összesen 8 millió fogyott belőle.

A 768 oldalas önéletrajz a Guardianben megjelent kritika szerint

"Barack Obama önéletrajzát olvasni Donald Trump utolsó, acsarkodó napjain olyan, mintha belebámulnánk az emberi természet két véglete közt tátongó szakadékba, miközben továbbra sem győzünk csodálkozni, hogyan tudott ugyanaz a nemzet két ennyire különböző embert megválasztani."

A könyv várhatóan december 10-én jelenik meg magyarul.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk