IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
hirdetés

Spiró György: Diavolina

A Könyvhéten olyan sokan vették, hogy már a második kiadás is kijött.

Link másolása

Spiró György: Diavolina

3. Villa Il Sorito, Sorrento

„Öt évvel később jöttek értem. Semmit sem vihettem magammal, az ablakból nézték a nővérek, az orvosok és a betegek, ahogy a kocsiba tuszkoltak. A Ljubjankára vittek, és maga Menzsinszkij fogadott. Nagyon hasonlított Sztálinra, akinek a fényképe a feje fölött lógott a falon. Elmondta, hogy Gorkij elvtársnak kezelésre van szüksége, aki bennem bízik meg egyedül, ő kérte, hogy vigyenek ki hozzá. Nagyon vigyázzak rá, a szovjet népnek és a nemzetközi munkásmozgalomnak óriási szüksége van Gorkij elvtársra. Sztálin elvtárs megkérte, hogy Csertkova elvtársnőnek tolmácsolja az üdvözletét.

Szabadkoztam, hogy nem vagyok tüdőgyógyász, azt mondta, tudják. Mondtam, nagyon nagy nálunk az orvoshiány, azt mondta, tudják; amit kért, nem kérés, hanem pártfeladat. Mondhattam volna, hogy sose voltam párttag, de nyilván azt is tudták. Kérdeztem, elbúcsúzhatok-e a kollégáimtól és a pacienseimtől, azt felelte, hogy nem.

Varsón és Bécsen át utaztunk, az útlevelemet a vízumokkal két csekista hozta magával. Nem volt nálam semmi, Bécsben vettek két koffert, és Rómában bevásároltak. Tucatjával vették a női fehérneműt, a melltartókat és a kombinékat, aztán aláíratták, hogy mindet átvettem tőlük.

Makszim várt a nápolyi pályaudvaron homlokára tolt motoros szemüvegben, és össze-vissza csókolt, drága Boszika, végre te is itt vagy. Alekszej szólított így, mert a vezetéknevem, Csertkova, majdnem úgy hangzik, mint a csertovka, vagyis boszorkány. Az elvtársak aláíratták vele, hogy átvett, és leültek a pályaudvaron, várták a vonatjukat Rómába. Makszim az épület előtt besegített az oldalkocsiba, az ő ülésétől balra, az ölembe tette a bőröndöt, felcsatolta a bőrsapkáját, a homlokáról letolta a szemüveget, úgy nézett ki, mint egy ebihal, és elpöfögtünk.

Egy nagy, kőből épült, vadszőlővel befuttatott villa előtt álltunk meg, Makszim felvette a bőröndöt, kutyák szabadultak ránk, mögöttük egy kisgyerek. Makszim felkapta, azt mondta: Marfa, ez itt Lipa, sokat fog veled játszani!

sp1

Mások is kijöttek a házból, feltűnt Rakickij a hatalmas testével, és egy fiatal nő, Marfa anyja, Makszim felesége, Tyimosa, túl szépnek találtam.

Tizenegy szobát bérelt Alekszej, és volt a házban még három. A szomszédban állt a Hotel Minerva, ott is szoktak vendégeket elszállásolni. Tömegek jártak oda szinte állandóan, otthoni és emigráns írók, tudósok, színészek, újságírók, politikusok, barátok és ellenségek, és az orvosok, akikről Menzsinszkij nem szólt előre. Marija Fjodorovna mesélte, hogy 13-ig, amíg Caprin laktak, szintén nagy volt a vendégjárás, oda is áradtak az írók meg a bolsevikok, voltak, akik ott éltek Alekszej költségén hónapokig. Az emeleti balkonokról észak felé az egész öbölre nyílt kilátás, a Vezúv, Nápoly, Posilippo, Pozzuoli tényleg szép látvány, bár én nem voltam annyira oda tőle, mint mások, mert a Krím is szép, ahol az úrnőmmel egykor gyakran tartózkodtam, és akkoriban még be sem volt építve.

Makszim megmutatta a házat, meg hogy merre mennek le a meredek lépcsőn a partra, és elvezetett a teniszpályához a kert végében. Duka nem játszik, mondta Makszim, de szokta nézni. Dukának, vagyis vezérnek a háború után Pétervárott kezdte nevezni az apját, jóval azelőtt, hogy Mussolini a Duce nevet szúrta ki magának D’Annunzio, a népszerű író nyomán, ami ugyanazt jelenti. Tyimosa ügyesen mozog a pályán, Murának pedig, aki éppen nincs Sorrentóban, igen jó a mozgása, persze balettra is járatták gyerekkorában. Rakickij nagyon mulatságos, ha meglendül a nagy testével, mert vagy a hálón bukik át, vagy a kerítés állítja meg. Úri sport a tenisz, nem illett Alekszejhez. Ő maga nem is játszott, csak nézte a többieket szórakozottan, kötelességből. Bármennyire sokan vendégeskedtek is nálunk, egyhangú volt az életünk, be voltunk zárva, mint egy elegáns börtönbe, és mi magunk voltunk a börtönőrök.

Alekszej szobája volt a legnagyobb az emeleten, a három szép nagy ablak északnyugatra nézett. Volt benne kandalló, azon kívül két szoba volt fűthető, a többi nem, sokat dideregtünk. Nem jó klíma a sorrentói, ősztől tavaszig nyirkos és hűvös, Alekszej reumájának rosszat tett, és a tüdejének sem használt. Tüzelőt nem vettünk, az elszáradt olajfaágakat szedték össze a cselédek, igen gyöngén égtek. Egyetlen kicsike fürdőszoba volt a házban az emeleten, vízvezeték nem volt benne, csak mosdótál, a kannákat a cselédek töltötték fel. Az emeleten volt a vécé, a közös balkonról nyílt, a többséggel együtt a kerti budit használtam, a vécé Alekszejnek volt fenntartva. Rosszul aludt, éjszakánként ötször-hatszor is kiment, a kacsát és az ágytálat utálta.

Az volt a ház legnagyobb előnye, hogy olcsón adták bérbe, évi 6000 líráért. Ez átszámítva 150 dollár, és Alekszej általában évi 10 ezer dollárt keresett. A házban sokszor számolgattak át más valutára, Mura azt mondta, hogy Párizsban havonta 600 frankból meg lehet élni, ennek a fele a lakás. A sorrentói házunk évi bére 5000 frank volt, vagyis egy szoba az Il Soritóban, ahogy a villát nevezték, egy párizsi hónapos szoba árának a tizedét tette ki mindössze. Az olaszok mind szegények voltak, még a mi tulajdonosaink is, noha hercegek, és kevéssel beérték.

spfokep1

Az emeleten volt az ebédlő, négy szoba nyílt belőle. Alekszej szobájából nyílt az egyik nagy terasz, vele szemben az íróasztala és a széke, a szék mögötti falban ajtó Mura sarokszobájába. Két nagyobb és egy kisebb szoba volt még odafönt, Muráéba az ebédlőből is be lehetett jutni. A kisebbik, délnyugati szobát kaptam én. Az ebédlőbe ebből a szobából is be lehetett jutni, át is jártak rajtam, de hát én úgyis csak éjszaka tartózkodtam benne, akkor se mindig, mert többnyire Alekszejt őriztem, nappal pedig a konyhában segédkeztem. Alekszej szobájával átellenben, a délkeleti oldalon két szoba nyílt egymásba. Egy évvel azelőtt, hogy megérkeztem, két télen át ezekben lakott Hodaszevics és Berberova, a felesége, de aztán végleg elmentek Párizsba, inkább ott éheztek, mintsem Gorkij kegyelemkenyerét egyék, egyedüliek voltak ebben a nemben. Hodaszevics hajdani szobája előtt volt a másik nagy terasz, a vendégek többnyire ott gyűltek össze, hogy ne zavarják Alekszejt. A földszinten a kicsike hallból jobbra volt Makszim és Tyimosa szobája, balra pedig, pont Mura szobája alatt, Rakickijé. A többi szobában a tulajdonosok laktak, hozzájuk kis folyosó vezetett.

Di Serracapriola herceg lányai, Matilda és Elena kikötői kofára emlékeztettek, úgy is öltözködtek. Nagyon kedvesek voltak, akárcsak a herceg, aki bent lakott Sorrentóban. Unalmában időnként eljött a lányaihoz, vagy inkább hozzánk látogatóba, néha kocsival, néha gyalog, másfél kilométerre voltunk a város szélétől. Már az első héten elvittek a piacra, szünet nélkül csiviteltek, minden halnak, gyümölcsnek, zöldségnek százszor is elmondták a nevét, és a konyhában is csak mondták, mondták, így tanultam meg olaszul.

Alekszej szobájának falán négy portré lógott. Az egyik őt ábrázolta, a másik Marfát, a harmadik Murát, a negyedik egy kamaszlányt, ő volt Tánya, Mura lánya, aki a bátyjával, Pávellel, egy unokatestvérükkel és egy Miszisz nevű nevelőnővel egy évvel korábban hónapokig Sorrentóban nyaralt. A képeket Valentyina Hodaszevics festette.

Alekszej piros selyemkaftánt viselt a kötött mellénye fölött, amikor a szobájában fogadott, a fején tübetejka, és akkor is egyik cigarettáról gyújtott a másikra. Az íróasztalon egy bronzkéz, Muráé, Berlinben csináltatta Alekszejnek a születésnapjára. Alekszej mindenhová magával vitte, ahová csak mentünk, a végén Tesszelibe is.”

spmasodik

Már kinn van a második kiadás is, az első szinte már a könyvhéten elfogyott

Gorkij utolsó évei - amibe aztán sokan belehaltak

Diavolina, a cselédből lett orvos évtizedekig szolgálta Gorkijt, feleségeit, szeretőit és az akkor már világhírű íróhoz csapódó vendégek hadát, majd ő lett Alekszej ápolója és utolsó szerelme. Spiró György új regényében ennek az okos és éleslátó asszonynak a bőrébe bújva festi meg az orosz és szovjet világot, e világok párhuzamait: a forradalmakat, intrikákat és főleg rengeteg halált.

Gorkijt Lenin 1921-ben űzte ki hazájából, végül Olaszországban telepedett le. Tartózkodási kérelmét a frissen hatalomra jutott Mussolini hagyta jóvá, mondván, aki az emlékiratait írja, az már nem veszélyes. Hét év múlva Sztálin kitartó munkával kényszerítette haza a Szovjetunióba és állította szolgálatába. A halálosan beteg Gorkij egyszerre próbált dacolni és megfelelni: hatalmas személyében bízva kijátszani a hatalmat.

A Diavolina minden szereplője létezett, a legelképesztőbb történetek is valóságosak, a regényt olvasva pedig magunk is Gorkij köreiben érezhetjük magunkat.

Forrás: Magvető Kiadó


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


IMÁDOK OLVASNI
Kiteregették a királyi Dallas szennyesét – elolvastuk A szabadság nyomábant
Az igazság feltárása helyett inkább önsajnálatba mártott dicshimnuszt kapunk az év egyik legjobban várt könyvétől.

Link másolása

Már a megjelenése előtt az év bestsellereként beharangozott A szabadság nyomában úgy esik majd azok számára, akik szomjazzák a brit királyi családdal – és főleg a Megxittel – kapcsolatos pletykákat, mint egy korty kristályvíz. Megtudhatjuk belőle, hogy Harry szereti a szellem emojit, és Meghan többek közt azzal vette le a herceget a lábáról, hogy Afrikában a bokorba járt pisilni, módjával, és kissé egyoldalúan azt is, mi folyik a királyi kulisszák mögött, a beharangozott Nagy Igazságot viszont nem.

Csupán egy meglehetősen elvakult védőbeszéd két olyan újságíró részéről, akik nyíltan kiállnak a pár mellett.

Bár a brit királyi családdal kapcsolatos sztorikat bármikor, bármilyen mennyiségben el lehet adni, a legnagyobb adu mostanság Meghan Markle és Harry herceg botrányos kiválásáról könyvet írni. A királyi család történetében még 2016-ban indult egy egészen újkeletű valóságshow, amikor Harry herceg egy hollywoodi színésznőre vetett szemet, aki nemcsak félvér volt, de még elvált is, a botrányra éhes brit bulvársajtó és az ilyen termékek iránt fogékonyabbak pedig perverz örömmel figyelték, hogyan kezdi majd ez ki a monarchia idealizált képét.

Az epizódokat pedig tempósan adagolva kaptuk: meglehetősen gyors ütemben jutottak el a megismerkedéstől az eljegyzésig, az esküvőig és az első gyerekig is – kevesebb mint három év alatt hozták össze mindezt. Közben a brit bulvársajtó élvezettel és sokszor elég gonoszan lubickolt a hercegi pár életében naponta több tucat cikket lehúzva olyan témákról, minthogy Markle éppen miért mocskos állatgyilkos, amiért avokádót eszik, vagy éppen hol tart a cicaharca Katalin hercegnével. Aztán erre a katyvaszra, ahol már senki sem tudta, ki a jófiú, és ki a rossz, dobták rá Molotov-koktélként a hírt, hogy a valóságshow főszereplői távoznak, elegük van. Az évadzáró a márciusi hivatalos események egész sora volt, ahol ismét lehetett cikkezni a hercegi pár bosszúruháiról, arról, hogyan ültették be őket a szamárpadba, és a hasonlóan eget rengető horderejű mozzanatokról.

A történet igazi kincsesbánya, a kérdés pedig csak az volt, kinek sikerül odatartania éhes kis mancsát, és mit hoz ki belőle. Az Omid Scobie & Carolyn Durand-páros lett a nyerő, a két újságíró évek óta árnyként követi a királyi családot – Scobie 8 éve tudosít a királyi családról a Harper’s Bazaarnak, Carolyn Durand majdnem két évtizede bejáratos a palotába, többek közt az Elle-nek és Oprahnak szállít sztorikat, emellett Emmy-díjas producer.

A könyv azt ígéri, hogy elmondja a történet egyetlen, igaz és kíméletlenül őszinte olvasatát, mivel véleményük szerint eddig csak a bulvármédia határozta meg, ki mit gondoljon az ügyről. Scobie és Durand képében azonban most igazi felszabadító zsoldosokat kapott a hercegi páros, akiknek azonban mégsem annyira az objektivitás a cél:

a szerzők egyértelmű szándéka sokkal inkább az, hogy piedesztálra emeljék Meghan Markle-t, a párból pedig áldozatot kreáljanak.

A kezdő forgatókönyvírók lázasan jegyzetelhetnek, hogyan mutassunk be hőskaraktert a lehető legszájbarágósabb és egydimenziósabb módon, Scobie-ék ugyanis a csúcsra járatják mindezt. A könyv Meghanja egy olyan földöntúli szupernő, akinek már gyerekkorában is Diana hercegné volt a jele az oviban, a felkelés után madarak fonják be a haját, a reggeli avokádós pirítósa előtt megment három rászorulót, letol négy inspiráló beszédet fiatal nőknek, és még a királynő híresen agybajos kutyái is megszelídülnek a jelenlétében. Még ha mindez így is van, egy idő után elviselhetetlen az a nyálrengeteg, amit a szerzők a hercegné köré vonnak, nem mulasztják el például azt sem, hogy néhány oldalanként egy szigorúan titkos forrás elmondja: Meghan a lehető legtökéletesebb lény a kerek világon.

Amikor már tényleg azt hiszi az ember, hogy ebből a nőből lesz a Marvel legújabb szuperhőse, az egyik – szokás szerint titkos – forrás megjegyzi: igen, Super Megnek szoktam őt hívni.

A kötet egyoldalúságát tovább fokozza, hogy az egész konfliktusban minden hófehér vagy éjfekete. A piros sarokban Meghan és Harry, az elszenvedő hősök, és a róluk csak szépeket mondó barátok, a kékben a palota, a PR-osok, a sajtósok, Vilmos hercegék, a dadusok, az újságírók, de még az utolsó palotaszolga is szemét, undorító dög, akik viselkedésükkel és a támogatás hiányával űzték el a párt, akire a szerzők szerint a monarchiának a legnagyobb szüksége volt.



Link másolása
KÖVESS MINKET:

IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
A Bölcs kérdez, a válasz bennünk van – Popper Péter Hogyan választunk magunknak sorsot? című előadás-gyűjteményéről
Egyenesen hátborzongató, amikor azt írja, hogy „a társadalom torzulásának és a beteg társadalomnak csalhatatlan jele, hogy nem az észszerűség szerint él, hanem mítoszok alapján”.

Link másolása

„Soha nem hagyod abba a kérdezősködést?” „Soha”. „Pedig választ sem fogsz kapni soha.” „Néha az a benyomásom, hogy a kérdések fontosabbak, mint a válaszok.”

Ez a kedvenc párbeszédem egyik kedvenc filmemből, A hetedik pecsét című Ingmar Bergman-remekműből. A Halál és az őt sakkjátszmára kihívó Antonius lovag között zajlik. A Halál eljött a lovagért, de ő a sakktábla mellett megpróbálja kicselezni, de legalábbis a játszma során megérteni az élet titkait. Mi köze Bergmannak és ennek a misztikus-filozofikus filmjének Popper Péterhez? Több mint gondolnánk.

A 2010-ben elhunyt pszichológus egyetemi tanár, fáradhatatlan spirituális utazó azon modern bölcsek közé tartozott, aki mint a régiek, tisztában volt azzal, hogy „minél többet tud, annál jobban rájön: nem tud semmit”, mert minden megválaszolt kérdés mögött ott van a következő.

Az az ember, aki dolgozott gyermek- és börtönpszichológusként, előadott Amerikában és a keleti lélek titkait kutatta egy indiai asrámban, sőt, még miniszterelnöki tanácsadó is, vélhetően azért is tett szert rendkívüli népszerűségre könyveivel és előadásaival, mert, ahogyan az igazán nagy tudású és műveltségű emberek, „nem osztotta az észt”, inkább gondolkodásra serkentett. Nem adott azonnal használható válaszokat, inkább sokszor kegyetlen kérdésekkel és nem kevésbé kíméletlen iróniával mutatott rá mindennapi gyarlóságainkra, de közben önmagát sem kímélte.

A másik párhuzam pedig a sakk, amely számára valóságos életvezetési játék, a másik ember iránti empátiától a döntéseinkig. Mint ismert, a sakkban nincs lehetőség „passzolni”, az ellenfél (az élet, a körülmények, a történelem, a nem kívánt szó törlendő) lépésére válaszolni kell, és hogy mit lépünk, rajtunk áll, és a mi felelősségünk. Ahogyan egy valódi sakkjátékos sem háríthatja vereségét a kibicre, az életben sem vitethetjük el a balhét másokkal, ha az adott esetben mi voltunk döntési helyzetben. És ha tettünk egy rossz, át nem gondolt, vagy felesleges lépést, utólag sírhatunk, átkozódhatunk, de meg nem történtté nem tehetjük. Sem a sakkban, sem az életben.

Popper Péter ugyan szintén elvesztette a maga sakkjátszmáját a Halállal, szerencsére gondolatai itt maradtak velünk. Felesége, Zolnay-Lackó Katalin hűségesen elkísérte őt előadásaira, fel is vette azokat. Így született meg a Kulcslyuk Kiadó gondozásában a Hogyan választunk magunknak sorsot? című kötet, amelynek gerincét a nyomtatásban eddig meg nem jelent előadások alkotják.

Az utolsó címadó éppen az, amelyben a sakké a főszerep, amelyet a szerző beavatási folyamatnak, az indulatok korlátozása, a figyelem, az emlékezés és az előrelátás képesség-fejlesztésének tekint. „Ismerd meg önmagad” – idézi többször is az ókori delphoi jósda feliratát.

Elgondolkodtat bennünket arról az örök filozófiai-etikai problémáról, hogy döntéseink és választásaink mennyiben függnek tőlünk és mennyire determináltak körülményeink, születésünk, természeti és más külső erők által. Pellengérre állítja az idegennel, az ismeretlennel szembeni bizalmatlanságunkat (milyen jó a magyar nyelv „idegenkedés” szava!), előítéletünket és ebből fakadó gyűlöletünket, gyávaságunkat, amelynek legcsúfabb formájának azt tartja, amikor önmagunktól félünk, önmagunk elől menekülünk és önmagunkkal vagyunk gyávák szembenézni. Nem hagy nyugton olyan, már-már megválaszolhatatlan kérdésekkel, hogy mi a „jó” és mi a „rossz”.

Némi vitám is lenne a Tanár úrral, amikor a nemzedékek felelősségéről szól, hiszen az én szüleim korosztályát, amelybe ő is beletartozott, nevezi „első műveletlen nemzedéknek”, mert hiányzott náluk történelmi okokból „a tehetség lépcsőzetes kiművelése”, és a származás, a megbízhatóság fontosabb volt, mint a tudás, a szakmai rátermettség. Őket követte az én generációm, a „rendszerváltóké”, amely többségének „a kultúra inkább csak információ volt, mint élmény”. Popper erre vezeti vissza a közélet mai állapotát. Kétségtelen, hogy mindkét nemzedék életéből hiányzott az általános vitakultúra, ellenben jócskán lehettek tapasztalataik pitiáner hatalmaskodókkal és gátlástalan köpönyegforgatókkal. De azért ne legyünk igazságtalanok, csak gondoljunk bele: e két korosztály micsoda elméket, írástudókat adott Magyarországnak, a világnak – igaz, többségük túllépett a mindenkori „korcsmákon”.

Annál inkább helyeselném azt az általa javasolt módszert, hogy amikor elénk tesznek egy választási listát, először azokat ikszeljük be, akiket szívesen látnánk családunkban vagy baráti körünkben. Tartok tőle, hogy elég kevesen maradnának…

Az pedig egyenesen hátborzongató, amikor azt írja, hogy „a társadalom torzulásának és a beteg társadalomnak csalhatatlan jele, hogy nem az észszerűség szerint él, hanem mítoszok alapján”. Ennek bizonyítására nem kell mást tenni, mint elővenni Magyarország legutóbbi 100 évének történetét…És az is biztos, hogy Popper Péternek fölöttébb lesújtó véleménye volt napjaink agyongyorsult életmódjáról.

Az előadások nagy varázsa az is, hogy egy-egy megjegyzés, idézet kapcsán az ember szívesen előveszi az emberiség kultúrkincseit a Bibliától Lao Ce-ig, Senecától Sartre-ig, Freudtól József Attiláig, és újraolvassa azokat a sorokat, amelyek megszólítják, eligazítják útkeresésében.

Talán egyetlen hiányossága van a kötetnek: nem derül ki belőle, hogy melyik előadás mikor, hol, kik előtt hangzott el. Ez ugyanis támpont lehetne Popper Péter gondolati fejlődéséhez, egy adott társadalmi miliő megvilágításához. Nem mintha ezek bármilyen hiányt jelentenének tartalmi szempontból, de az elmúlt évtizedek viharainak ismeretében egyáltalán nem mindegy, hogy egyik-másik eszmefuttatás mondjuk a 80-as években, vagy 2000 után hangzott-e el.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
Szabad-e röhögnünk az elkerülhetetlen világvégén? – Kőhalmi Zoltán: Az utolsó 450 év
Időutazás, egy macimézes flakon, rengeteg műanyag és néhány generáció mindenre elszánt kalandorai. Ezek a fő összetevői Kőhalmi Zoltán második könyvének, ami egy kacagtató disztópia – bármennyire ellentmondásnak is tűnjön ez.

Link másolása

Egy macimézes műanyagflakon lebomlási ideje éppen annyi idő, mint amennyi Kőhalmi Zoltán második könyvének címében szerepel: 450 év. És ez természetesen nem véletlen, hisz a humoros-disztopikus sci-fi műfajába sorolható regény főszereplője éppen egy ilyen helyes macimézes doboz, aki eredeti funkcióját (úgy mint mézet szolgáltatni a vásárlónak) a szokottnál lényegesen gyorsabban elvégzi, hogy aztán időn és téren (sőt: űrön) át izgalmasabbnál izgalmasabb kalandokba keveredjen – sőt, pályafutása során egészen a szent ereklyeségig is vigye.

Kőhalmi Zoltán első könyve, a már címében is zseniális A férfi, aki megølte a férfit, aki megølt egy férfit – Avagy 101 hulla Dramfjorban egy skandinávkrimi-paródia, illetve egy kicsit több annál: a mű dramaturgiailag megfelelő pontjain a történetbe ágyaz számos más paródiát is, például a tini-vámpírregényekről vagy épp a bugyutácska „bogaras” gyerekmesékről.

A humor teljesen természetesen továbbra is vezérlőeleme Kőhalmi írói munkásságának, ám a paródia ezúttal szatírává, az emberiség iránti finom, de azért "betaláló" gúnnyá alakul. A címben jelzett 450 év nemcsak a macipalack lebomlását jelzi, de (így talán nem spoiler) már a mű elején (sőt, ugyebár a címből is) megtudjuk, hogy pontosan ennyi ideje van hátra a Földnek a méz 2022. őszi elfogyasztásától a teljes pusztulásig. Kacagtatóan szánalmas azt figyelni, hogy eközben hogyan nem tudunk valódi megoldást találni, és hogyan tudunk számos álmegoldást ki"okos"kodni a bolygó egyik legnagyobb problémájára, a mérhetetlen szemét felgyülemlésére.

A regény egyik legszórakoztatóbb része a közeljövőt (a 2050-es éveket) bemutató korai fejezet, ahol még épp elég közel vagyunk időben, hogy átérezhessük a lemerülő digitális szemüveg vagy tölthető cipő problémáját, és szórakozzunk a retró rádiókból szóló Fluor Tomi-számokon. De azért ebben az időszakban sem könnyű már az élet: a napokat szemétviharok nehezítik, a hatóságok pedig beépített emberekkel kénytelenek harcolni mindent elborító hulladékból jól megélő bűnszervezetekkel.

Kőhalmi és Litkai Gergely a könyv bemutatóján; fotó: Helikon Kiadó/Facebook

Innentől kezdve akkurátusan végigjárjuk a következő évszázadokat, amelyeket ötletes és izgalmas módon kapcsol össze a szerző, újra és újra ismerős szereplőket, de inkább leszármazottakat hozva be a történetbe.

Ami állandó, az a szemét okozta probléma, ami viszont változik az az emberiség újabb és újabb bénázása, amivel a gondot próbálja megoldani – de legtöbbször inkább csak valahogy együtt élni vele.

A regény fő erénye, hogy utaztat minket más-más kultúrák között, járunk a Holdon és egy idő után még az időben is visszautazunk, a kohézió viszont sehol még csak meg sem reccsen. Azt is szemrebbenés nélkül elfogadjuk, hogy eljön az emberiség történetében az a korszak, amikor egy parányi magyar település vagy egy zsebkendőnyi óceániai miniállam a világ közepévé válik. Ez a precizitás egyébként már Kőhalmi első regényére is jellemző volt.

Furcsa mód ez adja a mű kisebb nehézségét is. Az egy percig sem kérdés, hogy Kőhalmi agya egy átlag emberénél jobban pörög, hamar képes új dimenziókat, sőt egy egész új világot létrehozni, amiben bámulatos következetességgel mozog. Ezt az ügyességet viszont a szöveg elvárja az olvasótól is, akinek egy szórakoztató regényhez képest váratlanul nagy odafigyeléssel kell olvasnia a könyvet, ha egy pillanatra sem akar „leesni” a történetről. Észben kell tartanunk a robotállatokat (az igaziakról már csak nagyon kevesen tudnak), a gondolatletöltő programokat és a regény által kreált összes kultúra minden apró utalását is.

A jó hír, hogy Az ember, aki megølte a férfit...-hez hasonlóan a figyelmet és a kitartást az író itt is remek iróniával és kifejezetten kacagtató poénokkal hálálja meg. Egyszerre ugyanakkor zavarba is hoz, mert két jó poén között, mosollyal az arcunkon időnként mégiscsak belegondolunk, hogy az emberiség reménytelenségén röhögünk épp. Kőhalmi stílusát több helyen hasonlítják (Kurt Vonneguté mellett) Douglas Adamséhez. A párhuzam annyiban mindenképp áll, hogy a tudományos fantasztikum eszközeivel mutat görbe tükröt elénk, de abban talán még inkább hasonlít a nagy elődre, hogy az utolsó oldalakra is tartogat egészen váratlan fordulatot.

Kőhalmi Zoltán egy interjúban kifejezetten visszautasította, hogy könyvéből komolyan tanulni lehetne, pláne hogy valami ilyesmi cél vezérelte volna. Azért én nem lennék ennyire szigorú a szerzővel, szerintem ügyesen megtanítja, hogy hogyan tudjunk nevetni saját kollektív bénázásunkon. A gondot csak az jelenti, hogy a múlt alakjait itt úgy röhögjük ki, hogy ők jövőbeli utódaink. De hátha a fiatalabb generáció (akik a történetben jövőbeli egykori nagyjaink, de ebbe most ne menjünk bele mélyebben...) kezébe kerülve a könyv valamiféle ébresztővel szolgálhat, hogy ne kövessék el a XX.-XXI. század emberének hibáit. Ha így lesz, talán még sokáig nem lesz igaz a könyv alternatív fülszövege, miszerint a szerző az „egykori Budapest”-en élt.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
Obama könyve abszolút bestseller lehet az elnöki önéletrajzok közt
Egyetlen nap alatt majdnem egymillió példányt vásároltak meg belőle.

Link másolása

Már a megjelenést követő első 24 órában majdnem 1 millió példányt vettek Barack Obama Egy ígéret földje című memoárjából, ezzel ez lehet minden idők legnépszerűbb elnöki önéletrajza - írja a Guardian.

A könyv szerdán jelent meg egyelőre az Egyesült Államokban és Kanadában, az azt kiadó Penguin Random House pedig rögtön rekordot könyvelhetett el:

az első 24 óra leforgása alatt több mint 890 ezer példány fogyott belőle.

Ezzel az egykori elnök azonnal le is körözte nejét, Michelle Obamát, akinek az Így lettem című önéletrajzát az első nap 725 ezren vették meg Észak-Amerikában.

Úgy fest azonban, hogy nemcsak feleségét, hanem a többi elnököt is lekörözi: Bill Clinton Életem című könyvét 400 ezren, George W. Bush Döntési helyzetek című önéletrajzát pedig 220 ezren vették meg a megjelenés első napján az Egyesült Államokban és Kanadában. Azonban még az abszolút rekordtól így is messze van az egykori elnök, azt ugyanis nem más tartja, mint J.K. Rowlings, aki a Harry Potter hetedik részével állította be azt: 2007-ben a megjelenése napján összesen 8 millió fogyott belőle.

A 768 oldalas önéletrajz a Guardianben megjelent kritika szerint

"Barack Obama önéletrajzát olvasni Donald Trump utolsó, acsarkodó napjain olyan, mintha belebámulnánk az emberi természet két véglete közt tátongó szakadékba, miközben továbbra sem győzünk csodálkozni, hogyan tudott ugyanaz a nemzet két ennyire különböző embert megválasztani."

A könyv várhatóan december 10-én jelenik meg magyarul.


Link másolása
KÖVESS MINKET: