Müller Péter legújabb regénye
Összeomlóban van a sok ezer éves férfiuralom.
És születőben a nők lelkében elfojtott igazi és örök Én-élmény.
Az emberiség történetének legnagyobb fordulatát éljük.
A férfilélek katarzisát és a női lélek önmagára ébredését.
Sorsunkban és párkapcsolatainkban olyan drámák zajlanak, amelyeket nemigen tapasztaltunk a múltban.
Férfinak és nőnek ezért nehéz élni manapság.
A férfinak vissza kell találnia elárult, magas szellemi valójához és alázatához. Ehhez az önös énjének össze kell törnie, darabokra.
A nőnek pedig meg kell találnia önmagát és a méltóságát, amit még keresni sem engedélyeztek neki, soha.
Nem tudom, milyen világ jön.
De ha lesz új világ, az a nők tiszteletén fog alapulni.
Ebben bizonyos vagyok.

Újabb részlet a könyvből - Az igazi magány
Életem legnagyobb táncélményét egy szűk kis kávéházban láttam. Tíz-tizenkét szék lehetett benne, és néhány asztal. Híres hely ez a spanyol Marbellán; ha igazi flamencót
akarsz, ezt a kis odút tanácsolják.
Egyetlen nő táncolta. Ötvenesztendős lehetett. Egy gyönyörű éjhajú királynő, sovány, hosszú lábú, fekete párduc.
Egy széken ült, mozdulatlanul.
Mögötte megszólalt egy gitáros-énekes, a másik zenész pedig, aki széttett lábbal ült egy
hosszúkás fadobozon, kezét maga elé lógatva verni kezdte a kopogó-dobogó ládikát. Az énekes panaszosan jajgatott, könyörgött, kéjesen kiáltozott, sőt, néha ordításba csapott át, miközben a láda pergett, és eszeveszett ritmusban dübörgött…
A nő meg sem mozdult.
Csak ült a székén.
Ült, sokáig.
Moccanatlanul.
Egyenes derékkal, jobb lábát félig hátranyújtva.
Ült.
Csak amikor jól figyeltem – karnyújtásnyi távolságban voltam tőle –, akkor láttam, hogy a hasa hullámzik.
Nem úgy, mint aki csak lélegzik, más ritmusban már.
Majd a bordái mozdultak meg.
Aztán – alig észrevehetően – a vállai.
Mint aki álmában elmondhatatlan kéjeket él át, finoman remegni kezdett a felsőteste.
És a lüktető ütemre a sovány hasa is.
Szinte láttam a szívét, mely átvette a ládika ritmusát…
Már nem a nő magánszíve dobogott: a zene lüktetett benne.
Már táncolt – holott meg sem mozdult.
Csak ült.
Mint egy fekete szobor.
De belül már táncolt… Az volt az érzésem, hogy nekem kell megmozdulnom, fölugranom.
Helyette akartam robbanni… de nem lehetett.
Azt akarta, hogy én is táncoljak.
És mindenki a teremben.
Kavargott a lelkünk, topogott a lábunk a padlón… az összes vendég lába verte már az ütemet, de ő még mindig mozdulatlan ült a széken.
Majd lassan, nagyon lassan, ahogy egy aláforgatott filmben a hajlékony nádszál kinő a földből, fölállt. Lassan fölemelkedett. Megnőtt. Sudár, gyönyörű teste volt. Karján egy lila uszályt tartott, melyet néha ellökött magától, végigsöpörve vele a földet.
Tánca hol alázatos volt, kecses, hol fenyegető, majd hirtelen elcsituló.
Vad… és végtelenül szelíd.
Ősi táncot járt, a tenyérnyi helyen, a Buléirast, mely egyre szilajabbá vált, ujjaival ő is dobolni kezdett a mellkasán, kis mellei remegtek a selyemruhája alatt.
Nem kellett neki társ.
Nem kellett férfi.
Ő maga lett férfi, amikor kemény cipősarkának iszonyú erejével verni-ütni kezdte az olajos padlót, mint amikor valaki őrületében toporzékol… ütemre persze… miközben az énekes fölkiáltott jajongva, sőt imádkozva, mert ez a zene már nem nekünk szólt, és a nő nem nekünk táncolt, hanem az Istennek… Neki táncolt egyedül… Talán Jézusnak, ha keresztény volt, vagy egy ősi szellemnek, a tánc szellemének, ha pogány.
Ennek a nőnek nem volt párja.
S ha volt, az égben volt neki.
Nem volt mellette férfi.
Magányosan táncolt.
Egyedül – de valahogy mégsem volt egyedül.
Önmagával táncolt.
Ugyanakkor boldog önfeledtséggel.
Ez az észbontóan nőies Nő pillanatok alatt vált lenyűgöző, vad Férfivá. De csak pillanatokra, mert mozdulatai visszalágyultak – mintha ketten táncoltak volna, egyedül.
Duende – így hívja García Lorca azt a titkos őserőt, ami a táncosnőből áradt.
A szót nem lehet lefordítani.
Varázserő.
Minden igazi művész rendelkezik vele.
Szerintem minden igazi nő is.
Nem felülről jön, mint valami sugallat, hanem belülről.
A szívből.
A hasból és az ágyékból, melyet először láttam mozogni a táncosnőn.
Az ujja hegyéből és a két sarkából és talpából.
Keze és ujjai lágyan mozogtak, mint szélben hajladozó, hosszú szárú virágok, miközben lábai és sarkai kőkemény férfierővel verték a talajt.
Belső, mágikus erő ez, és inkább van köze a vérhez, mint bármiféle észhez vagy érzéshez.
Lorca leírja, hogy egy Jérez de la Fronterában tartott táncversenyen az első díjat egy nyolcvanéves öregasszony vitte el a gyönyörű nők és „vízsugár derekú” fiatal lányok előtt, csupán azzal, ahogy fölemelte karját, fölvetette a fejét, és toppantott egyet a deszkán.
Ez a duende. Nincs korhoz kötve.
Az önfeledt boldogsághoz nem hiányzik sem ifjúság, sem társ.
Nem kell férfi.
Vagy ha hiányzik mégis – mert hiányzik! –, akkor ezt a hiányt el lehet táncolni, és föl lehet oldani. „Ha már nincs alkalmas földi ember, aki méltóvá válik arra, hogy a párom legyen, akkor táncolok egyedül is.”
Hívő lélek tudja – ahogy a zsoltáros Dávid király is tudta valaha –, hogy az ember végső
soron az Istennel táncol.
Igen, Vele táncol – akkor is, ha szemmel nem látja.
És neki ír verseket. És neki dalol.
És Vele beszélget.
Az igazi magányban nem vagy egyedül.
Ne feledd, a férfi-nő kérdés nem egy a sok közül.
Hanem A KÉRDÉS...
Minden benne van, és minden ezen múlik. Az emberiség sorsa, a te sorsod, sőt, az életed is.
Apád férfi volt, anyád nő.
Az emberiség Ádám és Éva párkapcsolati drámájából született.
A világ sorsa azon múlik, milyenek vagyunk mi, férfiak, s milyenek vagytok ti, nők.
Sok éven át tanulmányoztam a nők világtörténetét. A férfiakét nem kellett, mivel férfiuralomban élünk, és ezért az egybe esik az írott történelemmel. „It is a man’s world”, ahogy a híres dal mondja: „Ez a férfiak világa”.
Rengeteg férfi és nő vallomását hallgattam végig, mert a világválság, amelyben élünk, elsősorban a párkapcsolatokban jelentkezik.
Írhattam volna egy nagyon komoly könyvet is. Írok is talán, csak férfiaknak.
Itt most igyekeztem élvezetesen és színesen beszélni. Talán hitelesen is.
Esküvői kép, 1962
Nagyon „benne vagyok” ebben a könyvemben, mert a női lélek megértése, és a jó párkapcsolat megteremtése ebben az életemben a sorsfeladatom volt. Most már – 76 éves koromban -, bátran mondhatom, hogy az utóbbi sikerült.
1955-ben találkoztam életem nagy szerelmével, aki ma is a feleségem. Azokból a gondolati gyöngyszemekből, melyek a „Férfiélet, női sors” című könyvemet alkotják, sok az övé.
Azt hiszem, én gondoltam, pedig tőle hallottam.
Ha szeretjük egymást, mindenünk közös lesz.
A gondolataink is.

További infókért KATTINTS IDE
Ha szívesen elolvasnád az egész könyvet, nyomj egy lájkot!