IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
hirdetés

Ma: Kőrösi Zoltán

Ma Kőrösi Zoltán írását olvashatjátok a Szeretlek Magyarországon.

Link másolása

Fotó: Kálló Péter

Kőrösi Zoltán: Vakond

Indulni kellett, elmúlt már a reggel, nem volt már nyár, és nem volt még ősz sem, a kettő közt billegett eldöntetlenül a szeptember, sárga fénnyel és hosszúkás, fekete árnyékokkal, mintha éppen azoknak a virágoknak a színei ömlöttek volna itt szerteszét, amelyekről a környékünk utcái kapták a nevüket, vörösek, zöldek és barnák, ugyanis a mi vidékünk egykoron a bolgárkertészek hazája volt, az ő emléküket őrzi máig a Bokréta utca, a Viola utca, a Páva utca és a Liliom utca, s bár a szépen öntözött ágyásokból már réges-rég házak nőttek ki a paradicsomok és rózsatövek helyett, a színek megmaradtak, mi több, ilyenkor, a nyár és az ősz találkozásakor ragyognak a legszebben.

A felforgatott földek viszont más, nyugtalan emléket is megőrizhettek, mert a mi utcáinkon folytonosan munkák zajlanak, sisakos munkások hol itt, hol ott nyitnak fel egy-egy újabb gödröt, az egyiket még alig temették vissza, máris ássák a másikat, mintha a régi gyökerek, vagy az elrejtőzött magvak után kutatnának, pedig azok a kertészek rég nem forgatják már az ásókat, és az utódaik is kiköltöztek a Haller utcába, a bolgár templom mellé. A sebekben szemérmetlenül mutatják meg magukat a város vasból gyúrt belei, elrémisztik azt, aki óvatlanul rájuk néz, nincsen olyan aszfalt, ami alatt ne tátonghatnának lyukak, és ezek a gödrök elárulják, micsoda csalóka biztonság az, amivel nap mint nap járkálunk a titkos üregek fölött, éppen úgy, ahogyan a délutáni álmából ébredő Kafka anyja hajolt ki az ablakon, hogy az időjárásról és a lekváros kenyérről cseverésszen az odakinti zöldben időző szomszéddal, megborzongatva a felocsúdó írót, hogy micsoda biztonsággal viselik az emberek az életet. Persze nem csak a városlakók rémülnek meg a gödrök láttán, de a gödrök is elfeketednek, ha beléjük néz egy-egy járókelő, nem tudhatják, ki néz vissza rájuk. Tudvalevőleg a bátor emberek is félnek, csak éppen meghitt viszonyt tartanak a félelmeikkel, vagyis sétálni kell és belenézni a felbukkanó lyukakba, egyedül az ember akar folyton más lenni, mint ami, ezek a gödrök olyanok, mint az óvatlanul elkezdett kérdések, olyanok, mint a szétszórt nyomok, mintha egy hatalmas vakond keresné a lélegző nyílásokat a rejtett járataiból, ásna és kutatna egyre, kiszámíthatatlanul és kétségbeesetten üti fel a fejét, amikor már nem tehet mást.

Szeptember volt, és a Viola utcában, a negyvenötös számú ház előtti gödör szélén egy nagy hasú cigánylány billegett, egyik tenyere a gömbölyödő pocakjára simult, hosszú, vörös műkörmök hegyesedtek rajta, vörös körmök és rajtuk ezüst, apró csillagok, a másik kezével a piros-fehérre mázolt deszkákba kapaszkodott, egyedül volt, mégis kiabált, mintha éppen bele a gödörbe, a vascsövek közé ordította volna, rohadjatok meg, rohadjatok, ezt kiabálta, szívjátok ki a méhemből a magzatvizet, tette hozzá, úgy állt, mint aki hallgatózik, és el is ismételte, most már csendesebben, rohadjatok meg mind, szívjátok ki a hasamból a magzatvizet.

Nehézkesen billegve indult el aztán, kifelé tartott, az Üllői út felé, az előtt a ház előtt kiabált, ahol egykoron az Arabs Szürkéhez címzett fogadó működött, az a közkedvelt kocsma, ahová csaknem száz éve leginkább a kórboncnokok, hullamosók, utolsó öltöztetők és hullafuvarozók jártak, tekintve, hogy a közeli proszektúráról hamar ide értek, munka előtt és munka után is útba esett az Arabs Szürke, nappal és éjjel is végigdobogtak a lovas kocsikkal az Üllői úton, zörögtek a keresztutcák földszintes házai között, s ha már letették a munkát, itt pihentek a deszkaasztalok fölött. Ide járt például Krúdy Gyula is, az ifjú férj, aki a Ferenc körúton lakott, mert Rózsa úr, az első apósa is az elhaltak fuvarozásával foglalkozott, ő vezette be az írót a Viola utcai fröccsök és búfelejtők világába. Igaz, akkor még egy szürke lófej díszítette a kapu fölött a homlokzatot, egy hegyes fülű fuvarosló tört ki a téglák közül, leszegett homlokkal, ahogyan az egy komoly, dolgozó lóhoz illik, ami nem nézhet se sírásra, se csikorgásra, csakis előre, a kijelölt útra, s olyan úriemberek is megfordultak errefelé, mint az álgúnyát öltött, öntelt ezredes, aki az utolsó szivarját szívta el, mielőtt elment, hogy elvégezze valamely vékony gúnyás íróemberrel a balul sikerülő duellumát. Nem csoda hát, hogy Krúdy nem csak azt írta le, miként robogott a ferencvárosi utcákon a szürke temetési batár, hanem elbeszélte a bakon ülő Czifra János temetésrendező történetét is, aki egy haláleseti fuvarozás után itt, a Frank Jeremiás és Neje utcájában találkozott önnön Álmával, vagyis álombeli énjével, hogy a hátsó szobák titkainak kilesése visszalökje őt az élet oldalára. Persze a szürke ló feje elveszett már kapubejáró fölül, mifelénk így újulnak meg az emberek és a házak is, lemaradnak róluk a megkülönböztető jegyek, egymáshoz hasonulnak a megújulásban éppen úgy, mint a megöregedésben. Csak a Viola utca hálószobáinak történetét szerettük volna megismerni – s többé nem lett volna előttünk rejtély az élet, a mindennap, az emberi cselekedet, írta Krúdy, amivel nem csak a rejtekező vágyakról beszélt, hanem arról is, hogy éppen erre valók a történetek: időkapszulák, amelyekben egy-egy párhuzamos létezés rejtőzik, úgy, ahogyan az olvasásokban és mesélésekben is egy-egy újabb élet bújik meg, fittyet hányva annak, hogy a felnőttkor igazi története az időtlenség elveszítése.

Csaknem dél volt már, mégis hosszúkásak voltak az árnyékok, és mi autónk is úgy fordult ki az Üllői útra, végigzörgött a házak közt, mint egy szürke batár, sárga fény ömlött a földhányásokra, húztuk magunkkal az árnyékunkat, mint valami széttaposott álmot, egészen az ország határáig, merthogy oda utaztunk épp, Magyarkanizsára, a Tisza partjára, két óra csupán, két ország, köztük egy határ.

Ha néven tudnánk nevezni a világot, hogyan kérnénk meg, hogy jöjjön el hozzánk?

Magyarkanizsai írófesztivál.

Minden kilométerkőnél megpendültek a kerekek.

Hová tűntek el az irodalomért rajongó, elragadtatott nők?

Hol vannak a felhevült és odaadó asszonyok, akik a karjuk szorításából úgy adják oda a könyvüket, hogy a borítón érezni még a testük melegét?

Hol vannak a párás tekintetű lányok, akik úgy gyűrik be a könyvlapok sarkait, mintha a kispárnájukon jelölnék be az emlékeket?

A kanizsai Népkertbe szólt az első hivatalos program, az írótábor emlékművének a megkoszorúzása, réznél maradandóbb bronz, babér helyett feliratos szalag, még a fák között is érezni lehetett a Tisza vízszagát, és persze a földszagot, hiszen fel volt túrva a Népkert, földhányások és gödrök kiszámíthatatlanul és érthetetlenül, mintha valaki folyton az avar alá bukva, kétségbeesetten kereste volna a kijáratot, a sötétségből a fénybe, és a rémisztő világosságból a sötétbe, gödrök a járdák mentén és beljebb, a fák között is és az emlékmű mellett. És miközben a koszorúzáshoz gyülekeztek az írók és a költők, zakókba és fehér ingekbe öltözött városi emberek, a népkerti padokon az arcukat felfelé tartva napoztak a Fürdő ápoltjai, rövidnadrágban és papucsban üldögéltek, úgy, hogy a lábszárukat is érje a meleg fény, a sebeket, hegeket, varratokat, barna májfoltokat, a fakéreghez hasonlatos körmöket, olyanok voltak azok a lábak, mint a kiásott gyökerek, sápadtan a hosszú rejtekezéstől, de most nem a vízben, hanem a fényben fürdőztek, mert hiszen a gyógyító víz hatása is csak több lehet a napsugarak által, száz éve már, hogy artézi vizet kerestek a kanizsai határban az állatok itatására, de a fúrás nyomán sárga víz és gyúlékony gáz tört fel a földből, s amikor aztán egy, a gödörbe merészkedő cigánylány fájó lába meggyógyult, mert itt áztatta magát, ó, hogy szívnátok ki a fájdalmat a csontjaimból, a csodakút híre hamar elterjedt, a hamarosan megalapított részvénytársaság vascsövekkel vezette el a vizet a Népkertbe, a Csodakút Artézi Fürdőben nem csak kádak, de bérelhető szobák is nyíltak, termálvizes uszoda és teraszos vendéglő várta a vendégeket, kapcsos porcelándugóval lezárt, zöld palackokban szállították a Csodakút vizét szerteszét, hiszen nem csupán az ízületeket, de a gyomor panaszait is gyógyították. Ezért üldögéltek hát most is itt az ápoltak, trikókban és félig begombolt ingekben, csak úgy, mint a kórházi kertben ücsörgő betegek, akik a vaskerítés okán nem kell, hogy szégyelljék a pizsamájukat és a meztelenségüket. Botok és mankók pihentek mellettük a padokra támasztva, felkiáltó jelek sorakoztak közöttük, pedig nem hangzott el egy hangos szó sem, közelebb hajolva sugdolóztak egymással, méregették a gyülekező idegeneket, akik a kőoszlopocska körül ácsorogtak, mosolyogtak és köszöntgettek, összeölelkeztek és megrázták egymás kezét, nézték őket az ápoltak, aztán rágyújtottak egy cigarettára, végigsimítottak az arcukon, a hajukon, mint akik egy pókhálót sepregetnek el, szétfoszlott a keserű füst, mielőtt megtalálta volna a kiutat a fák levelei között.

Miért van az, hogy megváltozik az emberek járása, ha sokan nézik őket, mindegy, hogy lépegetés, álldogálás, bólintgatás, a kezek összeillesztése, úgy álltak a koszorúzók, mintha karót nyeltek volna, ellenben az ápoltak még kényelmesebben fészkelték be magukat a padokon, hátradőltek, és a karjukat is végigfektették a támlán, a botok, mankók és járókeretek egyszeriben mintha véletlenül kerültek volna csak melléjük, sütött a Nap sárgán, mint a vizelet, sárgán, mint a Csodakút vize.

Délután volt már, megkondult a harang a város felől, mire véget értek a beszédek, elindult a menet a főtérre, újabb koszorúzásra és hivatalos megnyitóra, végig a népkerti sétaúton, hátrahagyva a padokat, s a padokon az ápoltakat, akik megint közelebb húzták magukhoz a botokat, vagy éppen már a mankókra támaszkodva befelé bicegtek, a kórházi szobába, mert egyszeriben fáradtnak és rosszkedvűnek érezték magukat, hasogatni kezdett a válluk és mintha nem is használt volna az áztatás, makacs és merev lett a lábuk, a kőoszlopocska maradt csak a feltúrt ágyás szélén, s alatta körben a szalagos koszorúk, fel nem olvasott szavak, miközben mi már a töltés oldalánál, a Népkert végében jártunk, ott, ahol a sétaút a hídhoz vezető autóútra kanyarodik. Rövidre nyírt hajú asszony tolta a biciklijét, nem is tolta, inkább fékezte, hogy a bicikli súlya le ne rántsa a lejtőn őt is, hiszen a kormány két oldalán két teli vödör lógott, sárga körtével megrakva, és a csomagtartón billegett a harmadik, körtével dugig megtöltött vödör, darazsak repültek körülötte, és az asszony papucsos lába éppen olyan volt, mint a padokon napozó ápoltaké, ám ő szégyenlősen mosolygott, restellte az erőfeszítését, amivel visszafogta a biciklijét. Éppen elhagytuk már a Népkertet, a gödröket és földhányásokat, a rozsdás lámpaoszlopokat, kiszámíthatatlan gödrök a mondatok és összetöppedt falevelek a szavak, amikor az árokparton megmoccant az avar, közelebb lépve látszott csak, hogy nem a levelek kavarognak, hanem egy vakond fekszik ott az oldalára fordulva, fekete selyemcsomó, rugdalódzott még, de nyilvánvalóan a végét járta, holott nem látszott rajta semmi seb vagy sérülés, szemérmetlenül és félelem nélkül nyúlt ki a teste, a hátára fordult és megmutatta a hasa világosabb foltját, a négy lábacskája, mint valami gyerekkezek, belemarkolt levegőbe, aztán elernyedt, a karmos ujjacskái összeszorultak, még egyet rángatózott, mintha öklendezett volna, aztán nem mozdult már, talán a szíve, talán más, zubogott rá a sárga fény, mint valami csodálatos vizelet, a feltúrt avar apró rései mégis fekete árnyékkal maradtak, mentünk tovább a Tisza felé, csillogott a víz a késő délutáni napsütésben, mintha harang kongott volna, kiabált egy cigánylány, nem is másnak, csak úgy magának, kiabált egy gödör szélén billegve.

Nyomj egy lájkot, hogy ezzel is segítsd a kortárs magyar irodalom ügyét!

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


IMÁDOK OLVASNI
Kiteregették a királyi Dallas szennyesét – elolvastuk A szabadság nyomábant
Az igazság feltárása helyett inkább önsajnálatba mártott dicshimnuszt kapunk az év egyik legjobban várt könyvétől.

Link másolása

Már a megjelenése előtt az év bestsellereként beharangozott A szabadság nyomában úgy esik majd azok számára, akik szomjazzák a brit királyi családdal – és főleg a Megxittel – kapcsolatos pletykákat, mint egy korty kristályvíz. Megtudhatjuk belőle, hogy Harry szereti a szellem emojit, és Meghan többek közt azzal vette le a herceget a lábáról, hogy Afrikában a bokorba járt pisilni, módjával, és kissé egyoldalúan azt is, mi folyik a királyi kulisszák mögött, a beharangozott Nagy Igazságot viszont nem.

Csupán egy meglehetősen elvakult védőbeszéd két olyan újságíró részéről, akik nyíltan kiállnak a pár mellett.

Bár a brit királyi családdal kapcsolatos sztorikat bármikor, bármilyen mennyiségben el lehet adni, a legnagyobb adu mostanság Meghan Markle és Harry herceg botrányos kiválásáról könyvet írni. A királyi család történetében még 2016-ban indult egy egészen újkeletű valóságshow, amikor Harry herceg egy hollywoodi színésznőre vetett szemet, aki nemcsak félvér volt, de még elvált is, a botrányra éhes brit bulvársajtó és az ilyen termékek iránt fogékonyabbak pedig perverz örömmel figyelték, hogyan kezdi majd ez ki a monarchia idealizált képét.

Az epizódokat pedig tempósan adagolva kaptuk: meglehetősen gyors ütemben jutottak el a megismerkedéstől az eljegyzésig, az esküvőig és az első gyerekig is – kevesebb mint három év alatt hozták össze mindezt. Közben a brit bulvársajtó élvezettel és sokszor elég gonoszan lubickolt a hercegi pár életében naponta több tucat cikket lehúzva olyan témákról, minthogy Markle éppen miért mocskos állatgyilkos, amiért avokádót eszik, vagy éppen hol tart a cicaharca Katalin hercegnével. Aztán erre a katyvaszra, ahol már senki sem tudta, ki a jófiú, és ki a rossz, dobták rá Molotov-koktélként a hírt, hogy a valóságshow főszereplői távoznak, elegük van. Az évadzáró a márciusi hivatalos események egész sora volt, ahol ismét lehetett cikkezni a hercegi pár bosszúruháiról, arról, hogyan ültették be őket a szamárpadba, és a hasonlóan eget rengető horderejű mozzanatokról.

A történet igazi kincsesbánya, a kérdés pedig csak az volt, kinek sikerül odatartania éhes kis mancsát, és mit hoz ki belőle. Az Omid Scobie & Carolyn Durand-páros lett a nyerő, a két újságíró évek óta árnyként követi a királyi családot – Scobie 8 éve tudosít a királyi családról a Harper’s Bazaarnak, Carolyn Durand majdnem két évtizede bejáratos a palotába, többek közt az Elle-nek és Oprahnak szállít sztorikat, emellett Emmy-díjas producer.

A könyv azt ígéri, hogy elmondja a történet egyetlen, igaz és kíméletlenül őszinte olvasatát, mivel véleményük szerint eddig csak a bulvármédia határozta meg, ki mit gondoljon az ügyről. Scobie és Durand képében azonban most igazi felszabadító zsoldosokat kapott a hercegi páros, akiknek azonban mégsem annyira az objektivitás a cél:

a szerzők egyértelmű szándéka sokkal inkább az, hogy piedesztálra emeljék Meghan Markle-t, a párból pedig áldozatot kreáljanak.

A kezdő forgatókönyvírók lázasan jegyzetelhetnek, hogyan mutassunk be hőskaraktert a lehető legszájbarágósabb és egydimenziósabb módon, Scobie-ék ugyanis a csúcsra járatják mindezt. A könyv Meghanja egy olyan földöntúli szupernő, akinek már gyerekkorában is Diana hercegné volt a jele az oviban, a felkelés után madarak fonják be a haját, a reggeli avokádós pirítósa előtt megment három rászorulót, letol négy inspiráló beszédet fiatal nőknek, és még a királynő híresen agybajos kutyái is megszelídülnek a jelenlétében. Még ha mindez így is van, egy idő után elviselhetetlen az a nyálrengeteg, amit a szerzők a hercegné köré vonnak, nem mulasztják el például azt sem, hogy néhány oldalanként egy szigorúan titkos forrás elmondja: Meghan a lehető legtökéletesebb lény a kerek világon.

Amikor már tényleg azt hiszi az ember, hogy ebből a nőből lesz a Marvel legújabb szuperhőse, az egyik – szokás szerint titkos – forrás megjegyzi: igen, Super Megnek szoktam őt hívni.

A kötet egyoldalúságát tovább fokozza, hogy az egész konfliktusban minden hófehér vagy éjfekete. A piros sarokban Meghan és Harry, az elszenvedő hősök, és a róluk csak szépeket mondó barátok, a kékben a palota, a PR-osok, a sajtósok, Vilmos hercegék, a dadusok, az újságírók, de még az utolsó palotaszolga is szemét, undorító dög, akik viselkedésükkel és a támogatás hiányával űzték el a párt, akire a szerzők szerint a monarchiának a legnagyobb szüksége volt.



Link másolása
KÖVESS MINKET:

IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
A Bölcs kérdez, a válasz bennünk van – Popper Péter Hogyan választunk magunknak sorsot? című előadás-gyűjteményéről
Egyenesen hátborzongató, amikor azt írja, hogy „a társadalom torzulásának és a beteg társadalomnak csalhatatlan jele, hogy nem az észszerűség szerint él, hanem mítoszok alapján”.

Link másolása

„Soha nem hagyod abba a kérdezősködést?” „Soha”. „Pedig választ sem fogsz kapni soha.” „Néha az a benyomásom, hogy a kérdések fontosabbak, mint a válaszok.”

Ez a kedvenc párbeszédem egyik kedvenc filmemből, A hetedik pecsét című Ingmar Bergman-remekműből. A Halál és az őt sakkjátszmára kihívó Antonius lovag között zajlik. A Halál eljött a lovagért, de ő a sakktábla mellett megpróbálja kicselezni, de legalábbis a játszma során megérteni az élet titkait. Mi köze Bergmannak és ennek a misztikus-filozofikus filmjének Popper Péterhez? Több mint gondolnánk.

A 2010-ben elhunyt pszichológus egyetemi tanár, fáradhatatlan spirituális utazó azon modern bölcsek közé tartozott, aki mint a régiek, tisztában volt azzal, hogy „minél többet tud, annál jobban rájön: nem tud semmit”, mert minden megválaszolt kérdés mögött ott van a következő.

Az az ember, aki dolgozott gyermek- és börtönpszichológusként, előadott Amerikában és a keleti lélek titkait kutatta egy indiai asrámban, sőt, még miniszterelnöki tanácsadó is, vélhetően azért is tett szert rendkívüli népszerűségre könyveivel és előadásaival, mert, ahogyan az igazán nagy tudású és műveltségű emberek, „nem osztotta az észt”, inkább gondolkodásra serkentett. Nem adott azonnal használható válaszokat, inkább sokszor kegyetlen kérdésekkel és nem kevésbé kíméletlen iróniával mutatott rá mindennapi gyarlóságainkra, de közben önmagát sem kímélte.

A másik párhuzam pedig a sakk, amely számára valóságos életvezetési játék, a másik ember iránti empátiától a döntéseinkig. Mint ismert, a sakkban nincs lehetőség „passzolni”, az ellenfél (az élet, a körülmények, a történelem, a nem kívánt szó törlendő) lépésére válaszolni kell, és hogy mit lépünk, rajtunk áll, és a mi felelősségünk. Ahogyan egy valódi sakkjátékos sem háríthatja vereségét a kibicre, az életben sem vitethetjük el a balhét másokkal, ha az adott esetben mi voltunk döntési helyzetben. És ha tettünk egy rossz, át nem gondolt, vagy felesleges lépést, utólag sírhatunk, átkozódhatunk, de meg nem történtté nem tehetjük. Sem a sakkban, sem az életben.

Popper Péter ugyan szintén elvesztette a maga sakkjátszmáját a Halállal, szerencsére gondolatai itt maradtak velünk. Felesége, Zolnay-Lackó Katalin hűségesen elkísérte őt előadásaira, fel is vette azokat. Így született meg a Kulcslyuk Kiadó gondozásában a Hogyan választunk magunknak sorsot? című kötet, amelynek gerincét a nyomtatásban eddig meg nem jelent előadások alkotják.

Az utolsó címadó éppen az, amelyben a sakké a főszerep, amelyet a szerző beavatási folyamatnak, az indulatok korlátozása, a figyelem, az emlékezés és az előrelátás képesség-fejlesztésének tekint. „Ismerd meg önmagad” – idézi többször is az ókori delphoi jósda feliratát.

Elgondolkodtat bennünket arról az örök filozófiai-etikai problémáról, hogy döntéseink és választásaink mennyiben függnek tőlünk és mennyire determináltak körülményeink, születésünk, természeti és más külső erők által. Pellengérre állítja az idegennel, az ismeretlennel szembeni bizalmatlanságunkat (milyen jó a magyar nyelv „idegenkedés” szava!), előítéletünket és ebből fakadó gyűlöletünket, gyávaságunkat, amelynek legcsúfabb formájának azt tartja, amikor önmagunktól félünk, önmagunk elől menekülünk és önmagunkkal vagyunk gyávák szembenézni. Nem hagy nyugton olyan, már-már megválaszolhatatlan kérdésekkel, hogy mi a „jó” és mi a „rossz”.

Némi vitám is lenne a Tanár úrral, amikor a nemzedékek felelősségéről szól, hiszen az én szüleim korosztályát, amelybe ő is beletartozott, nevezi „első műveletlen nemzedéknek”, mert hiányzott náluk történelmi okokból „a tehetség lépcsőzetes kiművelése”, és a származás, a megbízhatóság fontosabb volt, mint a tudás, a szakmai rátermettség. Őket követte az én generációm, a „rendszerváltóké”, amely többségének „a kultúra inkább csak információ volt, mint élmény”. Popper erre vezeti vissza a közélet mai állapotát. Kétségtelen, hogy mindkét nemzedék életéből hiányzott az általános vitakultúra, ellenben jócskán lehettek tapasztalataik pitiáner hatalmaskodókkal és gátlástalan köpönyegforgatókkal. De azért ne legyünk igazságtalanok, csak gondoljunk bele: e két korosztály micsoda elméket, írástudókat adott Magyarországnak, a világnak – igaz, többségük túllépett a mindenkori „korcsmákon”.

Annál inkább helyeselném azt az általa javasolt módszert, hogy amikor elénk tesznek egy választási listát, először azokat ikszeljük be, akiket szívesen látnánk családunkban vagy baráti körünkben. Tartok tőle, hogy elég kevesen maradnának…

Az pedig egyenesen hátborzongató, amikor azt írja, hogy „a társadalom torzulásának és a beteg társadalomnak csalhatatlan jele, hogy nem az észszerűség szerint él, hanem mítoszok alapján”. Ennek bizonyítására nem kell mást tenni, mint elővenni Magyarország legutóbbi 100 évének történetét…És az is biztos, hogy Popper Péternek fölöttébb lesújtó véleménye volt napjaink agyongyorsult életmódjáról.

Az előadások nagy varázsa az is, hogy egy-egy megjegyzés, idézet kapcsán az ember szívesen előveszi az emberiség kultúrkincseit a Bibliától Lao Ce-ig, Senecától Sartre-ig, Freudtól József Attiláig, és újraolvassa azokat a sorokat, amelyek megszólítják, eligazítják útkeresésében.

Talán egyetlen hiányossága van a kötetnek: nem derül ki belőle, hogy melyik előadás mikor, hol, kik előtt hangzott el. Ez ugyanis támpont lehetne Popper Péter gondolati fejlődéséhez, egy adott társadalmi miliő megvilágításához. Nem mintha ezek bármilyen hiányt jelentenének tartalmi szempontból, de az elmúlt évtizedek viharainak ismeretében egyáltalán nem mindegy, hogy egyik-másik eszmefuttatás mondjuk a 80-as években, vagy 2000 után hangzott-e el.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
Szabad-e röhögnünk az elkerülhetetlen világvégén? – Kőhalmi Zoltán: Az utolsó 450 év
Időutazás, egy macimézes flakon, rengeteg műanyag és néhány generáció mindenre elszánt kalandorai. Ezek a fő összetevői Kőhalmi Zoltán második könyvének, ami egy kacagtató disztópia – bármennyire ellentmondásnak is tűnjön ez.

Link másolása

Egy macimézes műanyagflakon lebomlási ideje éppen annyi idő, mint amennyi Kőhalmi Zoltán második könyvének címében szerepel: 450 év. És ez természetesen nem véletlen, hisz a humoros-disztopikus sci-fi műfajába sorolható regény főszereplője éppen egy ilyen helyes macimézes doboz, aki eredeti funkcióját (úgy mint mézet szolgáltatni a vásárlónak) a szokottnál lényegesen gyorsabban elvégzi, hogy aztán időn és téren (sőt: űrön) át izgalmasabbnál izgalmasabb kalandokba keveredjen – sőt, pályafutása során egészen a szent ereklyeségig is vigye.

Kőhalmi Zoltán első könyve, a már címében is zseniális A férfi, aki megølte a férfit, aki megølt egy férfit – Avagy 101 hulla Dramfjorban egy skandinávkrimi-paródia, illetve egy kicsit több annál: a mű dramaturgiailag megfelelő pontjain a történetbe ágyaz számos más paródiát is, például a tini-vámpírregényekről vagy épp a bugyutácska „bogaras” gyerekmesékről.

A humor teljesen természetesen továbbra is vezérlőeleme Kőhalmi írói munkásságának, ám a paródia ezúttal szatírává, az emberiség iránti finom, de azért "betaláló" gúnnyá alakul. A címben jelzett 450 év nemcsak a macipalack lebomlását jelzi, de (így talán nem spoiler) már a mű elején (sőt, ugyebár a címből is) megtudjuk, hogy pontosan ennyi ideje van hátra a Földnek a méz 2022. őszi elfogyasztásától a teljes pusztulásig. Kacagtatóan szánalmas azt figyelni, hogy eközben hogyan nem tudunk valódi megoldást találni, és hogyan tudunk számos álmegoldást ki"okos"kodni a bolygó egyik legnagyobb problémájára, a mérhetetlen szemét felgyülemlésére.

A regény egyik legszórakoztatóbb része a közeljövőt (a 2050-es éveket) bemutató korai fejezet, ahol még épp elég közel vagyunk időben, hogy átérezhessük a lemerülő digitális szemüveg vagy tölthető cipő problémáját, és szórakozzunk a retró rádiókból szóló Fluor Tomi-számokon. De azért ebben az időszakban sem könnyű már az élet: a napokat szemétviharok nehezítik, a hatóságok pedig beépített emberekkel kénytelenek harcolni mindent elborító hulladékból jól megélő bűnszervezetekkel.

Kőhalmi és Litkai Gergely a könyv bemutatóján; fotó: Helikon Kiadó/Facebook

Innentől kezdve akkurátusan végigjárjuk a következő évszázadokat, amelyeket ötletes és izgalmas módon kapcsol össze a szerző, újra és újra ismerős szereplőket, de inkább leszármazottakat hozva be a történetbe.

Ami állandó, az a szemét okozta probléma, ami viszont változik az az emberiség újabb és újabb bénázása, amivel a gondot próbálja megoldani – de legtöbbször inkább csak valahogy együtt élni vele.

A regény fő erénye, hogy utaztat minket más-más kultúrák között, járunk a Holdon és egy idő után még az időben is visszautazunk, a kohézió viszont sehol még csak meg sem reccsen. Azt is szemrebbenés nélkül elfogadjuk, hogy eljön az emberiség történetében az a korszak, amikor egy parányi magyar település vagy egy zsebkendőnyi óceániai miniállam a világ közepévé válik. Ez a precizitás egyébként már Kőhalmi első regényére is jellemző volt.

Furcsa mód ez adja a mű kisebb nehézségét is. Az egy percig sem kérdés, hogy Kőhalmi agya egy átlag emberénél jobban pörög, hamar képes új dimenziókat, sőt egy egész új világot létrehozni, amiben bámulatos következetességgel mozog. Ezt az ügyességet viszont a szöveg elvárja az olvasótól is, akinek egy szórakoztató regényhez képest váratlanul nagy odafigyeléssel kell olvasnia a könyvet, ha egy pillanatra sem akar „leesni” a történetről. Észben kell tartanunk a robotállatokat (az igaziakról már csak nagyon kevesen tudnak), a gondolatletöltő programokat és a regény által kreált összes kultúra minden apró utalását is.

A jó hír, hogy Az ember, aki megølte a férfit...-hez hasonlóan a figyelmet és a kitartást az író itt is remek iróniával és kifejezetten kacagtató poénokkal hálálja meg. Egyszerre ugyanakkor zavarba is hoz, mert két jó poén között, mosollyal az arcunkon időnként mégiscsak belegondolunk, hogy az emberiség reménytelenségén röhögünk épp. Kőhalmi stílusát több helyen hasonlítják (Kurt Vonneguté mellett) Douglas Adamséhez. A párhuzam annyiban mindenképp áll, hogy a tudományos fantasztikum eszközeivel mutat görbe tükröt elénk, de abban talán még inkább hasonlít a nagy elődre, hogy az utolsó oldalakra is tartogat egészen váratlan fordulatot.

Kőhalmi Zoltán egy interjúban kifejezetten visszautasította, hogy könyvéből komolyan tanulni lehetne, pláne hogy valami ilyesmi cél vezérelte volna. Azért én nem lennék ennyire szigorú a szerzővel, szerintem ügyesen megtanítja, hogy hogyan tudjunk nevetni saját kollektív bénázásunkon. A gondot csak az jelenti, hogy a múlt alakjait itt úgy röhögjük ki, hogy ők jövőbeli utódaink. De hátha a fiatalabb generáció (akik a történetben jövőbeli egykori nagyjaink, de ebbe most ne menjünk bele mélyebben...) kezébe kerülve a könyv valamiféle ébresztővel szolgálhat, hogy ne kövessék el a XX.-XXI. század emberének hibáit. Ha így lesz, talán még sokáig nem lesz igaz a könyv alternatív fülszövege, miszerint a szerző az „egykori Budapest”-en élt.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
Obama könyve abszolút bestseller lehet az elnöki önéletrajzok közt
Egyetlen nap alatt majdnem egymillió példányt vásároltak meg belőle.

Link másolása

Már a megjelenést követő első 24 órában majdnem 1 millió példányt vettek Barack Obama Egy ígéret földje című memoárjából, ezzel ez lehet minden idők legnépszerűbb elnöki önéletrajza - írja a Guardian.

A könyv szerdán jelent meg egyelőre az Egyesült Államokban és Kanadában, az azt kiadó Penguin Random House pedig rögtön rekordot könyvelhetett el:

az első 24 óra leforgása alatt több mint 890 ezer példány fogyott belőle.

Ezzel az egykori elnök azonnal le is körözte nejét, Michelle Obamát, akinek az Így lettem című önéletrajzát az első nap 725 ezren vették meg Észak-Amerikában.

Úgy fest azonban, hogy nemcsak feleségét, hanem a többi elnököt is lekörözi: Bill Clinton Életem című könyvét 400 ezren, George W. Bush Döntési helyzetek című önéletrajzát pedig 220 ezren vették meg a megjelenés első napján az Egyesült Államokban és Kanadában. Azonban még az abszolút rekordtól így is messze van az egykori elnök, azt ugyanis nem más tartja, mint J.K. Rowlings, aki a Harry Potter hetedik részével állította be azt: 2007-ben a megjelenése napján összesen 8 millió fogyott belőle.

A 768 oldalas önéletrajz a Guardianben megjelent kritika szerint

"Barack Obama önéletrajzát olvasni Donald Trump utolsó, acsarkodó napjain olyan, mintha belebámulnánk az emberi természet két véglete közt tátongó szakadékba, miközben továbbra sem győzünk csodálkozni, hogyan tudott ugyanaz a nemzet két ennyire különböző embert megválasztani."

A könyv várhatóan december 10-én jelenik meg magyarul.


Link másolása
KÖVESS MINKET: