IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
hirdetés

Ma: Halász Margit

Halász Margit legújabb könyve az idei könyvhétre jelent meg. Egy mai mátrai szénégető fiú csodás és cseppet sem csodás kalandjait meséli el.

Link másolása

Halász Margit: Vidróczki-kódex - részlet

Tizenegyedik fejezet

amelyben albínó tigris születik az állatkertben. Matyi angolul tanul, és magánnyomozásba kezd. A szálak egészen Olaszországba vezetnek egy Szókratész nevű álentellektüel maffiózóhoz. Vagy mégsem?

Ó, de nagy adomány a szépség! Rácsodálkozunk, szeretjük nézegetni, sokszor irigyeljük, nem tudunk elmenni mellette csak úgy. Az viszont a legritkább esetben jut eszünkbe, hogy hátránya is lehet a szépségnek. Az egész úgy kezdődött, hogy az állatkerti nősténytigris várandóssága végéhez közeledett. Matyi igyekezett még nagyobb figyelemmel lenni iránta, hisz a nagymacskák területe lett az övé. Munkáját kifogástalanul végezte, most már papírja is volt róla, hogy az állatok közé mehet. Nem egyszer maradt benn munkaidő után, egész egyszerűen nem tudott betelni az állatkölykökkel. Legszívesebben hazavitt volna egyet-kettőt közülük. Akár meg is tehette volna, mert Jocó átköltözött Budára, ő pedig albérlőként egyedül bitorolta a lakást. Jól érezte magát Budapesten, igaz, épphogy csak megélt, de akkor is, a fenébe, úgy gondolta, Európa szívében élni nem kis dolog.

Az állatgondozói tanfolyam után beiratkozott egy angol tanfolyamra, mert érezte, előbb-utóbb szüksége lesz a nyelvre. Meg aztán nem felejtette el Vidróczki utasítását sem, mely az intenzív nyelvtanulásra buzdított. De visszatérve az állatkertbe, az anyatigris, Moa, már nagyon készülődött a szüléshez. Állatorvost is hívtak, de az nem mutatott különösebb izgalmat és várakozást, az egoszörfölés és facebook jobban elvarázsolta, mint a teremtett világ baromkészlete.

A csoda egy hajnali órában esett meg Matyi távollétében. Csak másnap szerzett tudomást arról, hogy a három bengáli tigriskölyök közül egy albínóként jött a világra, a másik kettő tarka kutyaként, akarom mondani csíkos tigrisként. A harmadik, a harmadik maga lett a megtestesült, négy lábon járó gyönyörűség. Olyan szenzáció kerekedett belőle, hogy ihaj! Tévések, állatbarátok, csodára, egzotikumra éhes nagyvárosi emberek lepték el az állatkertet, és ahelyett, hogy otthon reggelit, ebédet főztek volna a gyermekeiknek, részt vettek volna a lakógyűlésen, vagy éppen tüdőszűrésre álltak volna sorba, egyre csak várták-várták a kis Hópehely, nemzetközi becenevén Snow White előbukkanását. Ha meglátták, visítások, sóhajtások, ámuldozások hangjai hallatszottak, és fényképezőgépek vakui villantak. Tény, hogy varázslatos volt és módfelett bűbájos. Rózsaszín szája, tengerkék szeme kislányossá tette megjelenését, nyávogott, kényeskedett, vonaglott, mint az egyke kölykök szoktak. Nem termett olyan élő lény, akit ne vett volna le a lábáról. Hát igen, éppen ez lett aztán minden bajok forrása, de ne szaladjunk annyira előre!

Alig volt öthetes a kis Pehely, amikor Matyinak feltűnt, hogy két olaszul beszélő fickó szinte minden másnap megjelenik az állatkertben, és Pehely körül őgyeleg. Matyi persze rögtön kiszúrta őket, és jelentette a kisfőnökének. De az megveregette a vállát, és annyit mondott neki, ez nem a Mátra, pajtikám, itt ne lepődj meg, ha nem hallasz magyar szót. Matyi elhúzta a száját, nem erre a válaszra számított. Annak meg pláne nem örült, hogy még mindig ennyire látszik a vidékisége. Úgy volt vele, hogy jó, akkor lesajnálja az egészet, és vár.

És tényleg, mi van, ha csak a felfokozott fantáziája miatt kombinál. De az a két fura alak továbbra sem hagyta nyugodni. Látta őket a Pálmaházban, az Akváriumnál, az Elefántházban, a Majomháznál, a Keselyűröpdénél, de a végén mindig Hópehelynél kötöttek ki. Cselesek, nagyon cselesek, gondolta Matyi, de az én józan paraszti eszemen nem járnak túl. Egyet csalhatatlanul érzett: ezt a két fickót nem az állatok iránti olthatatlan szeretet vezérelte az állatkertbe. És milyen igaza volt…

De akkor meg mi? Matyi egyik nap szabadnapos lévén bár, de bement az állatkertbe. Bement, mert nem hagyta nyugodni Hópehely sorsa. Kalapot, napszemüveget vett fel, hogy ne ismerjenek rá a munkatársai, és úgy settenkedett, lopakodott ketrectől ketrecig, mint egy burleszkfilmben a balek. Már vagy három órája téblábolt az állatkertben, amikor a szemébe tűnt a két olasz. Matyi némi elégtételt érzett, de nem tudta volna megmondani, hogy miért. A büfénél ácsorgott, amikor ráköszönt az egyik munkatársa. Hát te mit keresel itt, nem szabadnapos vagy? Matyi hebegett-habogott valamit, aztán leült egy magányos, félreeső padra. És milyen jó, hogy leült. Egyszerre megvilágosodott előtte minden.

A két olasz a nemzetközi állatkereskedő maffia tagja. Biztos, valami milliárdos bízta meg őket, hogy rabolják el neki Hópelyhet házicicának. Igen, ezért kellett neki az állatkertben munkát kapnia, hogy felgöngyölítse ezt az csúnya ügyet, és igazságot tegyen. Nagy volt a kihívás, melyhez nagy felkészülés szükségeltetett. Szabadidejében az interneten állatcsempészéssel kapcsolatos oldalakat böngészett. Ott bukkant rá egy hírre, miszerint egy olasz, mily véletlen!, multimilliárdos figura, valósággal bolondja a különleges tigriseknek.

A szűk szakmai alvilágban csak Szókratészként emlegetett álentellektüelnek valóságos bélyeggyűjteménye volt nagymacskákból, s egész napját tigrisei között olvasgatva töltötte. Így pózolt a fényképen is, ketrecben és szabadon legalább tíz tigris dorombolta körül, ő pedig ölében egy pár hetes cicuskával a klasszikusok röviden sorozatban a Bűn és bűnhődést olvasta. Matyi még soha nem érezte magát ilyen fontosnak. Ebből aztán nem eszel, Szókratészkám, gondolta, ez a cicus a torkodon fog akadni.

Ettől a perctől kezdve ördögi gyorsasággal kezdtek peregni az események. Matyi aznap délután a két olaszt az állatkert téglafalának hűvösében csípte el, amint vizsgálgatták a fal teherbíró képességét. Egyikük egy makrospirál füzetbe hosszasan jegyzetelte, amit a másik mondott neki. Aztán megszólalt a tollba mondó mobiltelefonja, és olyan szenvedélyes veszekedés hallatszott, amely megint csak világossá tette Matyi számára, hogy nem toszkán sanzonénekesekkel lesz dolga. De nem bánta. Jöjjön, aminek jönnie kell! És jött is.

Eljött a várva várt éjszaka, az állatkert éjszakája. Ekkor szabadon járkálhattak a látogatók este tizenegyig. Matyit sem a rátóti csikó tojta, ha lehet ilyet mondani, még világosabb lett számára minden. A két firkász majom majd minden bizonnyal elfelejt kisétálni a nagykapun, és éjszaka titokban elcseni a kis tigrist. Úgy döntött, nem a tigrist védi meg, hanem inkább az elrablott állatkát szerzi vissza. Az nagyobb dobás, pestiesen szólva ütősebb lesz. Mert ha az előbbit választja, megint bunkó vidékinek nézik, aki még azt sem tudja, hogy sárga a villamos, ráadásul ki is nevetik.

Látta magát az újságok címlapján ölében a kis Hópehellyel. Betyáros cselekedet, vagy A szénégető legkisebb fia szembeszállt az olasz maffiával. Egyik cím sem rosszabb a másiknál. Az örömtől és félelemtől meg-megremegett. A gombára gondolt, a különleges gombára, melyet nem sikerült megtalálnia. De talán most, most minden lehetséges. Ezt a tettet az ő nevéről jegyzik majd, Gacsályi Mátyás lesz a főszereplője ennek a filmnek, sőt a forgatókönyvét is ő írja. Ő rendezi, ő választ hozzá zenét. A kijárathoz közel elbújt, és nézte a távozókat. Tizenegy előtt öt perccel még nem látta a két olaszt kimenni a nagy vaskapun. Tehát működött az elgondolása. Öt, négy, három, kettő, egy…, és ekkor, igen ekkor egy nagy sporttáskával a vállán megjelent az egyikőjük, az írnok. Matyi kiugrott a bokorból, hátulról ráugrott és ártalmatlanná tette. Aztán elvette a táskáját és a biztonsági őrhöz vitte. Ez a szemét, lihegte, ez a szemét olasz el akarta lopni Hópehelyt, és kizippzárazta a táskát. De nem volt abban semmi, csak átnedvesedett edzőruha, egy kosárlabda és három jegyzetfüzet.

Matyit fegyelmivel bocsátották el az állatkertből. Kiderült, a két olasz nem volt más, mint a Gepetto olasz filmvállalat producere és forgatókönyvírója, akik főigazgatói engedéllyel nagyszabású gyermekprodukciójukhoz gyűjtötték az anyagot a budapesti állatkertben.

Itt található egy hangjátékrészlet a regényből.

Életrajz

1964. október 14-én születtem a Hajdú-Bihar megyei Vámospércsen. Tízéves koromig egy tanyán, Újléta-Ligeten éltem. Vámospércsen fejeztem be az általános iskolát, majd Debrecenben, a Bethlen Gábor Közgazdasági Szakközépiskolában érettségiztem. 1986-ban szereztem diplomát a Debreceni Tanítóképző Főiskolán, és abban az évben Budapestre költöztem. Az ELTE Tanárképző Főiskolai Karán másoddiplomáztam 1990-ben. Általános iskolai magyartanár lettem, s ebben az évben született meg fiunk, Márton. 1986-tól 2007-ig a Lovag Utcai Általános Iskolában tanítottam.

1993-ban mindenféle publikációs háttér nélkül összegyűjtöttem addigi novelláimat és Egerben, a Független Alkotók Országos Szövetségénél kiadattam Isten tehenei címmel. A könyv illusztrációit Szegedi Katalin készítette. 1998-ban a JAK-füzetek sorozatban jelent meg Forgószél című novelláskötetem, mellyel a legjobb négy elsőkötetes szerző közé kerültem. Ebben az évben az Élet és Irodalom által hirdetett novellapályázat egyik nyertese lettem, és Tar Sándorról írott irodalmi paródiám a József Attila Kör pályázatán első díjat kapott. Azt mondhatom, ettől az évtől kezdtem el rendszeresen publikálni a legjobb irodalmi lapokban.

1999-ben Móricz-ösztöndíjas, 2000-ben Soros-ösztöndíjas lettem. 2000-ben a pécsi Jelenkor Kiadónál látott napvilágot következő könyvem, a Csillagkerti szonáta. 2002-ben a Felhőc Produkció által hirdetett kisfilmíró-pályázaton Bakancs című balladámból írt filmkönyvemet első díjjal jutalmazták. 2005-ben a Noran Kiadónál jelent meg Méz és szurok címmel újabb novelláskötetem. 2006-ban NKA-öszöndíjasként írtam Gyöngyhomok című regényemet. Ugyanebben az évben az Irodalmi Jelen regénypályázatán Éneklő folyó című regényem különdíjat kapott, s a következő évben megjelent. 2007-ben a V4-ek nemzetközi irodalmi antológia szerzőjeként negyedmagammal Magyarországot képviselhettem több európai országban és Egyiptomban. 2008-ban Almási Tamás rendezésében mutatták be a Márió, a varázsló című novellámból készült játékfilmet, melynek forgatókönyvét Almási Tamással közösen jegyezzük. A film, melynek főszereplője Nyakó Juli és Franco Nero 2009-ben a houstoni WorldFest filmfesztiválon Silver Remy-díjat kapott. Az Ab Ovo Kiadó adta ki legutóbbi, Bergengóc balladák című kötetemet.

2009-ben az Aranyvackor gyerekkönyvíró pályázaton a zsűri dicsérő oklevelét kaptam, s ezen felbuzdulva felvázoltam egy ifjúsági regény cselekményét. Tervemet a MASZRE ösztöndíjjal támogatta. Polgári fogalkozásomat tekintve magyartanár vagyok a Vörösmarty Mihály Általános Iskolában, s közben írom első ifjúságnak szánt regényemet.

Nyomj egy lájkot, hogy ezzel is segítsd a kortárs magyar irodalom ügyét!

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


IMÁDOK OLVASNI
Kiteregették a királyi Dallas szennyesét – elolvastuk A szabadság nyomábant
Az igazság feltárása helyett inkább önsajnálatba mártott dicshimnuszt kapunk az év egyik legjobban várt könyvétől.

Link másolása

Már a megjelenése előtt az év bestsellereként beharangozott A szabadság nyomában úgy esik majd azok számára, akik szomjazzák a brit királyi családdal – és főleg a Megxittel – kapcsolatos pletykákat, mint egy korty kristályvíz. Megtudhatjuk belőle, hogy Harry szereti a szellem emojit, és Meghan többek közt azzal vette le a herceget a lábáról, hogy Afrikában a bokorba járt pisilni, módjával, és kissé egyoldalúan azt is, mi folyik a királyi kulisszák mögött, a beharangozott Nagy Igazságot viszont nem.

Csupán egy meglehetősen elvakult védőbeszéd két olyan újságíró részéről, akik nyíltan kiállnak a pár mellett.

Bár a brit királyi családdal kapcsolatos sztorikat bármikor, bármilyen mennyiségben el lehet adni, a legnagyobb adu mostanság Meghan Markle és Harry herceg botrányos kiválásáról könyvet írni. A királyi család történetében még 2016-ban indult egy egészen újkeletű valóságshow, amikor Harry herceg egy hollywoodi színésznőre vetett szemet, aki nemcsak félvér volt, de még elvált is, a botrányra éhes brit bulvársajtó és az ilyen termékek iránt fogékonyabbak pedig perverz örömmel figyelték, hogyan kezdi majd ez ki a monarchia idealizált képét.

Az epizódokat pedig tempósan adagolva kaptuk: meglehetősen gyors ütemben jutottak el a megismerkedéstől az eljegyzésig, az esküvőig és az első gyerekig is – kevesebb mint három év alatt hozták össze mindezt. Közben a brit bulvársajtó élvezettel és sokszor elég gonoszan lubickolt a hercegi pár életében naponta több tucat cikket lehúzva olyan témákról, minthogy Markle éppen miért mocskos állatgyilkos, amiért avokádót eszik, vagy éppen hol tart a cicaharca Katalin hercegnével. Aztán erre a katyvaszra, ahol már senki sem tudta, ki a jófiú, és ki a rossz, dobták rá Molotov-koktélként a hírt, hogy a valóságshow főszereplői távoznak, elegük van. Az évadzáró a márciusi hivatalos események egész sora volt, ahol ismét lehetett cikkezni a hercegi pár bosszúruháiról, arról, hogyan ültették be őket a szamárpadba, és a hasonlóan eget rengető horderejű mozzanatokról.

A történet igazi kincsesbánya, a kérdés pedig csak az volt, kinek sikerül odatartania éhes kis mancsát, és mit hoz ki belőle. Az Omid Scobie & Carolyn Durand-páros lett a nyerő, a két újságíró évek óta árnyként követi a királyi családot – Scobie 8 éve tudosít a királyi családról a Harper’s Bazaarnak, Carolyn Durand majdnem két évtizede bejáratos a palotába, többek közt az Elle-nek és Oprahnak szállít sztorikat, emellett Emmy-díjas producer.

A könyv azt ígéri, hogy elmondja a történet egyetlen, igaz és kíméletlenül őszinte olvasatát, mivel véleményük szerint eddig csak a bulvármédia határozta meg, ki mit gondoljon az ügyről. Scobie és Durand képében azonban most igazi felszabadító zsoldosokat kapott a hercegi páros, akiknek azonban mégsem annyira az objektivitás a cél:

a szerzők egyértelmű szándéka sokkal inkább az, hogy piedesztálra emeljék Meghan Markle-t, a párból pedig áldozatot kreáljanak.

A kezdő forgatókönyvírók lázasan jegyzetelhetnek, hogyan mutassunk be hőskaraktert a lehető legszájbarágósabb és egydimenziósabb módon, Scobie-ék ugyanis a csúcsra járatják mindezt. A könyv Meghanja egy olyan földöntúli szupernő, akinek már gyerekkorában is Diana hercegné volt a jele az oviban, a felkelés után madarak fonják be a haját, a reggeli avokádós pirítósa előtt megment három rászorulót, letol négy inspiráló beszédet fiatal nőknek, és még a királynő híresen agybajos kutyái is megszelídülnek a jelenlétében. Még ha mindez így is van, egy idő után elviselhetetlen az a nyálrengeteg, amit a szerzők a hercegné köré vonnak, nem mulasztják el például azt sem, hogy néhány oldalanként egy szigorúan titkos forrás elmondja: Meghan a lehető legtökéletesebb lény a kerek világon.

Amikor már tényleg azt hiszi az ember, hogy ebből a nőből lesz a Marvel legújabb szuperhőse, az egyik – szokás szerint titkos – forrás megjegyzi: igen, Super Megnek szoktam őt hívni.

A kötet egyoldalúságát tovább fokozza, hogy az egész konfliktusban minden hófehér vagy éjfekete. A piros sarokban Meghan és Harry, az elszenvedő hősök, és a róluk csak szépeket mondó barátok, a kékben a palota, a PR-osok, a sajtósok, Vilmos hercegék, a dadusok, az újságírók, de még az utolsó palotaszolga is szemét, undorító dög, akik viselkedésükkel és a támogatás hiányával űzték el a párt, akire a szerzők szerint a monarchiának a legnagyobb szüksége volt.



Link másolása
KÖVESS MINKET:

IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
A Bölcs kérdez, a válasz bennünk van – Popper Péter Hogyan választunk magunknak sorsot? című előadás-gyűjteményéről
Egyenesen hátborzongató, amikor azt írja, hogy „a társadalom torzulásának és a beteg társadalomnak csalhatatlan jele, hogy nem az észszerűség szerint él, hanem mítoszok alapján”.

Link másolása

„Soha nem hagyod abba a kérdezősködést?” „Soha”. „Pedig választ sem fogsz kapni soha.” „Néha az a benyomásom, hogy a kérdések fontosabbak, mint a válaszok.”

Ez a kedvenc párbeszédem egyik kedvenc filmemből, A hetedik pecsét című Ingmar Bergman-remekműből. A Halál és az őt sakkjátszmára kihívó Antonius lovag között zajlik. A Halál eljött a lovagért, de ő a sakktábla mellett megpróbálja kicselezni, de legalábbis a játszma során megérteni az élet titkait. Mi köze Bergmannak és ennek a misztikus-filozofikus filmjének Popper Péterhez? Több mint gondolnánk.

A 2010-ben elhunyt pszichológus egyetemi tanár, fáradhatatlan spirituális utazó azon modern bölcsek közé tartozott, aki mint a régiek, tisztában volt azzal, hogy „minél többet tud, annál jobban rájön: nem tud semmit”, mert minden megválaszolt kérdés mögött ott van a következő.

Az az ember, aki dolgozott gyermek- és börtönpszichológusként, előadott Amerikában és a keleti lélek titkait kutatta egy indiai asrámban, sőt, még miniszterelnöki tanácsadó is, vélhetően azért is tett szert rendkívüli népszerűségre könyveivel és előadásaival, mert, ahogyan az igazán nagy tudású és műveltségű emberek, „nem osztotta az észt”, inkább gondolkodásra serkentett. Nem adott azonnal használható válaszokat, inkább sokszor kegyetlen kérdésekkel és nem kevésbé kíméletlen iróniával mutatott rá mindennapi gyarlóságainkra, de közben önmagát sem kímélte.

A másik párhuzam pedig a sakk, amely számára valóságos életvezetési játék, a másik ember iránti empátiától a döntéseinkig. Mint ismert, a sakkban nincs lehetőség „passzolni”, az ellenfél (az élet, a körülmények, a történelem, a nem kívánt szó törlendő) lépésére válaszolni kell, és hogy mit lépünk, rajtunk áll, és a mi felelősségünk. Ahogyan egy valódi sakkjátékos sem háríthatja vereségét a kibicre, az életben sem vitethetjük el a balhét másokkal, ha az adott esetben mi voltunk döntési helyzetben. És ha tettünk egy rossz, át nem gondolt, vagy felesleges lépést, utólag sírhatunk, átkozódhatunk, de meg nem történtté nem tehetjük. Sem a sakkban, sem az életben.

Popper Péter ugyan szintén elvesztette a maga sakkjátszmáját a Halállal, szerencsére gondolatai itt maradtak velünk. Felesége, Zolnay-Lackó Katalin hűségesen elkísérte őt előadásaira, fel is vette azokat. Így született meg a Kulcslyuk Kiadó gondozásában a Hogyan választunk magunknak sorsot? című kötet, amelynek gerincét a nyomtatásban eddig meg nem jelent előadások alkotják.

Az utolsó címadó éppen az, amelyben a sakké a főszerep, amelyet a szerző beavatási folyamatnak, az indulatok korlátozása, a figyelem, az emlékezés és az előrelátás képesség-fejlesztésének tekint. „Ismerd meg önmagad” – idézi többször is az ókori delphoi jósda feliratát.

Elgondolkodtat bennünket arról az örök filozófiai-etikai problémáról, hogy döntéseink és választásaink mennyiben függnek tőlünk és mennyire determináltak körülményeink, születésünk, természeti és más külső erők által. Pellengérre állítja az idegennel, az ismeretlennel szembeni bizalmatlanságunkat (milyen jó a magyar nyelv „idegenkedés” szava!), előítéletünket és ebből fakadó gyűlöletünket, gyávaságunkat, amelynek legcsúfabb formájának azt tartja, amikor önmagunktól félünk, önmagunk elől menekülünk és önmagunkkal vagyunk gyávák szembenézni. Nem hagy nyugton olyan, már-már megválaszolhatatlan kérdésekkel, hogy mi a „jó” és mi a „rossz”.

Némi vitám is lenne a Tanár úrral, amikor a nemzedékek felelősségéről szól, hiszen az én szüleim korosztályát, amelybe ő is beletartozott, nevezi „első műveletlen nemzedéknek”, mert hiányzott náluk történelmi okokból „a tehetség lépcsőzetes kiművelése”, és a származás, a megbízhatóság fontosabb volt, mint a tudás, a szakmai rátermettség. Őket követte az én generációm, a „rendszerváltóké”, amely többségének „a kultúra inkább csak információ volt, mint élmény”. Popper erre vezeti vissza a közélet mai állapotát. Kétségtelen, hogy mindkét nemzedék életéből hiányzott az általános vitakultúra, ellenben jócskán lehettek tapasztalataik pitiáner hatalmaskodókkal és gátlástalan köpönyegforgatókkal. De azért ne legyünk igazságtalanok, csak gondoljunk bele: e két korosztály micsoda elméket, írástudókat adott Magyarországnak, a világnak – igaz, többségük túllépett a mindenkori „korcsmákon”.

Annál inkább helyeselném azt az általa javasolt módszert, hogy amikor elénk tesznek egy választási listát, először azokat ikszeljük be, akiket szívesen látnánk családunkban vagy baráti körünkben. Tartok tőle, hogy elég kevesen maradnának…

Az pedig egyenesen hátborzongató, amikor azt írja, hogy „a társadalom torzulásának és a beteg társadalomnak csalhatatlan jele, hogy nem az észszerűség szerint él, hanem mítoszok alapján”. Ennek bizonyítására nem kell mást tenni, mint elővenni Magyarország legutóbbi 100 évének történetét…És az is biztos, hogy Popper Péternek fölöttébb lesújtó véleménye volt napjaink agyongyorsult életmódjáról.

Az előadások nagy varázsa az is, hogy egy-egy megjegyzés, idézet kapcsán az ember szívesen előveszi az emberiség kultúrkincseit a Bibliától Lao Ce-ig, Senecától Sartre-ig, Freudtól József Attiláig, és újraolvassa azokat a sorokat, amelyek megszólítják, eligazítják útkeresésében.

Talán egyetlen hiányossága van a kötetnek: nem derül ki belőle, hogy melyik előadás mikor, hol, kik előtt hangzott el. Ez ugyanis támpont lehetne Popper Péter gondolati fejlődéséhez, egy adott társadalmi miliő megvilágításához. Nem mintha ezek bármilyen hiányt jelentenének tartalmi szempontból, de az elmúlt évtizedek viharainak ismeretében egyáltalán nem mindegy, hogy egyik-másik eszmefuttatás mondjuk a 80-as években, vagy 2000 után hangzott-e el.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
Szabad-e röhögnünk az elkerülhetetlen világvégén? – Kőhalmi Zoltán: Az utolsó 450 év
Időutazás, egy macimézes flakon, rengeteg műanyag és néhány generáció mindenre elszánt kalandorai. Ezek a fő összetevői Kőhalmi Zoltán második könyvének, ami egy kacagtató disztópia – bármennyire ellentmondásnak is tűnjön ez.

Link másolása

Egy macimézes műanyagflakon lebomlási ideje éppen annyi idő, mint amennyi Kőhalmi Zoltán második könyvének címében szerepel: 450 év. És ez természetesen nem véletlen, hisz a humoros-disztopikus sci-fi műfajába sorolható regény főszereplője éppen egy ilyen helyes macimézes doboz, aki eredeti funkcióját (úgy mint mézet szolgáltatni a vásárlónak) a szokottnál lényegesen gyorsabban elvégzi, hogy aztán időn és téren (sőt: űrön) át izgalmasabbnál izgalmasabb kalandokba keveredjen – sőt, pályafutása során egészen a szent ereklyeségig is vigye.

Kőhalmi Zoltán első könyve, a már címében is zseniális A férfi, aki megølte a férfit, aki megølt egy férfit – Avagy 101 hulla Dramfjorban egy skandinávkrimi-paródia, illetve egy kicsit több annál: a mű dramaturgiailag megfelelő pontjain a történetbe ágyaz számos más paródiát is, például a tini-vámpírregényekről vagy épp a bugyutácska „bogaras” gyerekmesékről.

A humor teljesen természetesen továbbra is vezérlőeleme Kőhalmi írói munkásságának, ám a paródia ezúttal szatírává, az emberiség iránti finom, de azért "betaláló" gúnnyá alakul. A címben jelzett 450 év nemcsak a macipalack lebomlását jelzi, de (így talán nem spoiler) már a mű elején (sőt, ugyebár a címből is) megtudjuk, hogy pontosan ennyi ideje van hátra a Földnek a méz 2022. őszi elfogyasztásától a teljes pusztulásig. Kacagtatóan szánalmas azt figyelni, hogy eközben hogyan nem tudunk valódi megoldást találni, és hogyan tudunk számos álmegoldást ki"okos"kodni a bolygó egyik legnagyobb problémájára, a mérhetetlen szemét felgyülemlésére.

A regény egyik legszórakoztatóbb része a közeljövőt (a 2050-es éveket) bemutató korai fejezet, ahol még épp elég közel vagyunk időben, hogy átérezhessük a lemerülő digitális szemüveg vagy tölthető cipő problémáját, és szórakozzunk a retró rádiókból szóló Fluor Tomi-számokon. De azért ebben az időszakban sem könnyű már az élet: a napokat szemétviharok nehezítik, a hatóságok pedig beépített emberekkel kénytelenek harcolni mindent elborító hulladékból jól megélő bűnszervezetekkel.

Kőhalmi és Litkai Gergely a könyv bemutatóján; fotó: Helikon Kiadó/Facebook

Innentől kezdve akkurátusan végigjárjuk a következő évszázadokat, amelyeket ötletes és izgalmas módon kapcsol össze a szerző, újra és újra ismerős szereplőket, de inkább leszármazottakat hozva be a történetbe.

Ami állandó, az a szemét okozta probléma, ami viszont változik az az emberiség újabb és újabb bénázása, amivel a gondot próbálja megoldani – de legtöbbször inkább csak valahogy együtt élni vele.

A regény fő erénye, hogy utaztat minket más-más kultúrák között, járunk a Holdon és egy idő után még az időben is visszautazunk, a kohézió viszont sehol még csak meg sem reccsen. Azt is szemrebbenés nélkül elfogadjuk, hogy eljön az emberiség történetében az a korszak, amikor egy parányi magyar település vagy egy zsebkendőnyi óceániai miniállam a világ közepévé válik. Ez a precizitás egyébként már Kőhalmi első regényére is jellemző volt.

Furcsa mód ez adja a mű kisebb nehézségét is. Az egy percig sem kérdés, hogy Kőhalmi agya egy átlag emberénél jobban pörög, hamar képes új dimenziókat, sőt egy egész új világot létrehozni, amiben bámulatos következetességgel mozog. Ezt az ügyességet viszont a szöveg elvárja az olvasótól is, akinek egy szórakoztató regényhez képest váratlanul nagy odafigyeléssel kell olvasnia a könyvet, ha egy pillanatra sem akar „leesni” a történetről. Észben kell tartanunk a robotállatokat (az igaziakról már csak nagyon kevesen tudnak), a gondolatletöltő programokat és a regény által kreált összes kultúra minden apró utalását is.

A jó hír, hogy Az ember, aki megølte a férfit...-hez hasonlóan a figyelmet és a kitartást az író itt is remek iróniával és kifejezetten kacagtató poénokkal hálálja meg. Egyszerre ugyanakkor zavarba is hoz, mert két jó poén között, mosollyal az arcunkon időnként mégiscsak belegondolunk, hogy az emberiség reménytelenségén röhögünk épp. Kőhalmi stílusát több helyen hasonlítják (Kurt Vonneguté mellett) Douglas Adamséhez. A párhuzam annyiban mindenképp áll, hogy a tudományos fantasztikum eszközeivel mutat görbe tükröt elénk, de abban talán még inkább hasonlít a nagy elődre, hogy az utolsó oldalakra is tartogat egészen váratlan fordulatot.

Kőhalmi Zoltán egy interjúban kifejezetten visszautasította, hogy könyvéből komolyan tanulni lehetne, pláne hogy valami ilyesmi cél vezérelte volna. Azért én nem lennék ennyire szigorú a szerzővel, szerintem ügyesen megtanítja, hogy hogyan tudjunk nevetni saját kollektív bénázásunkon. A gondot csak az jelenti, hogy a múlt alakjait itt úgy röhögjük ki, hogy ők jövőbeli utódaink. De hátha a fiatalabb generáció (akik a történetben jövőbeli egykori nagyjaink, de ebbe most ne menjünk bele mélyebben...) kezébe kerülve a könyv valamiféle ébresztővel szolgálhat, hogy ne kövessék el a XX.-XXI. század emberének hibáit. Ha így lesz, talán még sokáig nem lesz igaz a könyv alternatív fülszövege, miszerint a szerző az „egykori Budapest”-en élt.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
Obama könyve abszolút bestseller lehet az elnöki önéletrajzok közt
Egyetlen nap alatt majdnem egymillió példányt vásároltak meg belőle.

Link másolása

Már a megjelenést követő első 24 órában majdnem 1 millió példányt vettek Barack Obama Egy ígéret földje című memoárjából, ezzel ez lehet minden idők legnépszerűbb elnöki önéletrajza - írja a Guardian.

A könyv szerdán jelent meg egyelőre az Egyesült Államokban és Kanadában, az azt kiadó Penguin Random House pedig rögtön rekordot könyvelhetett el:

az első 24 óra leforgása alatt több mint 890 ezer példány fogyott belőle.

Ezzel az egykori elnök azonnal le is körözte nejét, Michelle Obamát, akinek az Így lettem című önéletrajzát az első nap 725 ezren vették meg Észak-Amerikában.

Úgy fest azonban, hogy nemcsak feleségét, hanem a többi elnököt is lekörözi: Bill Clinton Életem című könyvét 400 ezren, George W. Bush Döntési helyzetek című önéletrajzát pedig 220 ezren vették meg a megjelenés első napján az Egyesült Államokban és Kanadában. Azonban még az abszolút rekordtól így is messze van az egykori elnök, azt ugyanis nem más tartja, mint J.K. Rowlings, aki a Harry Potter hetedik részével állította be azt: 2007-ben a megjelenése napján összesen 8 millió fogyott belőle.

A 768 oldalas önéletrajz a Guardianben megjelent kritika szerint

"Barack Obama önéletrajzát olvasni Donald Trump utolsó, acsarkodó napjain olyan, mintha belebámulnánk az emberi természet két véglete közt tátongó szakadékba, miközben továbbra sem győzünk csodálkozni, hogyan tudott ugyanaz a nemzet két ennyire különböző embert megválasztani."

A könyv várhatóan december 10-én jelenik meg magyarul.


Link másolása
KÖVESS MINKET: