Ma: Grecsó Krisztián
Grecsó Krisztián: Anyám első süteménye
Nem hatlapos volt, hanem isler. És nem elrontotta, csak újra fogalmazta. Más viszonyrendszerben, más bolygók között, ha délen van észak és északon dél, talán finom is lett volna. És különben is: ki mondja meg, mi a finom? Finom az, ami érdek nélkül tetszik? Nekem akkor is a legszebb süteményes emlékem, és a legtöbbet azóta is ezen nevetünk. Anyám islere volt az egyetlen sütemény, aminek emléke évtizedeken óta él, anyám islere, elég ennyit mondani a családban, és huncut mosoly húzódik mindenki szája, összevillannak a szemek.
Anyám islere szűz volt. Pontosabban édesanyám volt korábban érintetlen a cukrászkodástól. Nagyon fiatalon szült, ezért főzni is az anyósától tanult, a cukrászkodás pedig érzékeny terület maradt. Egy gonosz, titokzatos fekete folt, a sütés bermudaháromszöge. Hét-nyolc éves lehetettem, már emlékszem rá, hogy édesanyám elhatározza, legyőzi a kishitűségét és a süteményekkel szemben érzett túlzott tiszteletét, hogy ennyire fájdalmasan titkos dolog számára a kőttészta, a hatlapos.
A nyolcvanas évek elején az isler volt a sztár. És anyám rögtön a csúcson akart indítani. És különben is, mi abban a bonyolult? Két kerek tésztalap, közte sűrű lekvár, mindez vastagon nyakon öntve csokival. Ennél egyszerűbb öröm nincs is. A tésztalapokhoz adott néhány tippet a Nők Lapja, és a csokiolvasztást trükkjeit is elárulta Lajos Mari, úgyhogy édesanyám jókedvűen és önbizalommal fogott a sütéshez. Mindjárt nyolc személyre, megduplázta az adagokat, jön a húsvét, jó lesz kínálósnak, ez lesz az első év, hogy nem bolti vacakkal kell traktálni a locsolókat.
Gyerek voltam, a sütés ténye nem izgatott. Nem tudom, közben ráncolta-e a homlokát, amikor mégis kétségei lettek az expedíció sikerét illetően. Hogy voltak-e hullámvölgyek, és újabb nekilendülések. Egy dolog biztos: az eredmény gyönyörű lett. Hatalmas, feketén izzó napkorong, a bolti isler duplája, olyan volt, mint egy óriási, feszített tükrű, ragyogóan fekete csoki-tó. Nem szabadott azonnal megkóstolni, meg kellett várni apámat. Együtt ültünk le vacsorázni, és édesanyám félszegen, az alkotó leplezett izgalmával tálalta föl az estebéd után a sütit. Apám nagyot kurjantott, megcsiklandozta anyámat, úgy nevetettek, mint akik évek óta nem látták egymást. Ej, a végén még igazi háziasszony lesz belőled! Együtt, szinte egyszerre haraptunk bele a pimaszul kívánatos, méltóságos islerbe.
Bolyongtak a szemgolyók, fel és le, körbe-körbe, keresték a helyüket. Azt sem tudtuk, hová nézzünk. Hogy most mi legyen. Hogy ez mi. Lenyeltem a falatot, még egyszer ránéztem a gyönyörű islerre, igen, isler, és olyan szép, mint a nap. Nem hittem a saját ízlelőbimbóimnak, ez a romlott fűrészpor íz rendszerhiba, dejavű, ennek a csokis csodának nem lehet olyan íze, mint az összefosott futóhomoknak. Beleharaptam megint, felnéztem, ekkor tört ki apámból a gonosz, féktelen kacagás.
Szegény anyám dacosan megette, azt mondta, neki ízlik. Fegyelmezetten ette, közben azért forgatta, nézegette ő is, hogy milyen szép. És igen, szépek voltak, ráadásul fiatal háziasszonykodásának első szülöttjei, nem volt szíve kidobni őket.
Minden locsolót megkínált velük. Volt bolti hatlapos, bolti keksz és isler. Az isler gyönyörű és házi. Hm. Nem volt kérdés, hová nyúltak: mindenik férfi vett belőle. Azon a húsvéton imádtam otthon lenni, nézni az arcukat. A meglepetést. Ahogy fegyelmezik magukat, megfeszül az arcizmuk, rágnak, nézik a süteményt, forgatják, és nem akarnak hinni a szájuknak. A részegebbje aztán megkérdezte anyámat, hogy ez most komoly-e. Ez most direkt volt? A józan szomszédok fegyelmezetten megették, aztán sietve búcsúztak, nehogy még egyet enni keljen. Guggolós islert sütöttél anyukám, mondta apám, és nem bírta abbahagyni a nevetést. Guggolva jártak utána az ablakunk előtt, nehogy behívja őket.
A dacos csoki-tavak még napokig ott virrasztottak a konyhában. Aztán egyik reggel édesanyám elnevette magát, ez a sütemény tényleg borzasztó, mondta, és kivitte a maradékot az éhenkórász kutyának. Az eb megette a vasat is, és az édességet különösen szerette. Habzsolva, szinte fulladva harapott bele az elsőbe: rágta, falta, rágta, falta. Néhány másodpercig. Aztán mintha lassult volna a lejátszás. Egyre komótosabban rágott. Lehajtotta a fejét, úgy nézett föl, szégyenkezve a szeme sarkából, amikor kifordult a szájából az első falat. Egymásba kapaszkodtunk anyámmal úgy nevettünk. A kutya sértetten fölemelte a fejét, mintha most értette volna meg, milyen gonosz tréfa áldozata lett, aztán addig rohangált dacosan, míg bele nem taposta az egészet a földbe.
Manapság, amikor anyám isteni bejglijét, hatlaposát eszem, miközben dicsérem, néha még kuncogok kicsit – eszembe jut, ahogy a sértett tacskó islert dagonyázik az udvaron.
Nyomj egy lájkot, hogy ezzel is segítsd a kortárs magyar irodalom ügyét!