IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
hirdetés

Ma: Garaczi László

Ma Garaczi László írását olvashatjátok a Szeretlek, Magyarországon "Flávia, avagy hogyan lettem író" címmel.

Link másolása

Garaczi László: Flávia, avagy hogyan lettem író

Semmi értelmes cél nem lebegett a szemem előtt, blicceltem a BKV-n, és egyetlen kincsem az a papírzsebkendő volt, amire Allen Ginsberg a Fehérvári úton egy koncert szünetében azt írta: Allan, Ginsberg. Négy lehetőség közül választhattam: földmérő leszek, totószelvény-értékelő, közvélemény-kutató vagy öltözőőr. Alkalmi szerződéses közvéleménykutató lettem a Szociológiai Intézetnél, miközben egyáltalán nem érdekelt a köz véleménye. Kérdezőbiztos lettem, de úgy gondoltam magamra: kérdező bizonytalan. Ráadásul az első interjúk után kiderült, hogy a köz nem a véleményét mondja el a kérdésekre, hanem megpróbálja kitalálni a helyes választ. Szokta-e hallgatni a Körkapcsolás című rádióműsort? Erre a köz eltöprengett, majd visszakérdezett, hogy én szoktam-e hallgatni, vagyis tőlem akarta megtudni, hogy ő hallgatja-e.

Beléptem egy külvárosi bérkaszárnya alagsori szükséglakásába, egy harmincnégy éves aggastyán ült a vetetlen ágyon, én pedig felolvastam a kérdést: a pubertáskori szocializációban mely társas relációk: a család, az oktatás, a munkahely vagy az informális csoportok játszanak kardinális szerepet, tegye ezeket fontossági sorrendbe. Rám fókuszált, és azt mondta: te sose iszol, banyek?

Egy kicsi, rákosligeti ház előtt álltam, félmeztelen férfi jelent meg az ajtóban, nyughass már, Csuri, mondta a kerítésnél őrjöngő vérebnek, és beleszívott a cigijébe. Jöjjek be, intett, nyitva a kapu, Csuri nem harap, csak ha félnek tőle, elég, ha megcsörgetem a kulcsaimat, attól megnyugszik. Beléptem, a kutya rám vetette magát, kitépte a lakáskulcsot a kezemből, és elrohant. Ne ijedezzek, mondta a férfi, csak játszik. Eztán a kutyás házakat kihagytam. Beírtam, hogy nem voltak otthon. Nálam többé senki nem tartott kutyát. Ha valaki az én kérdőíveimből próbálna tájékozódni, nálam a teljes nyolcvanas évek kutyátlan.

Egyik este egy külsőgangos panel kilencedik emeletén nem találtam az interjúalanyomat. Az egész ház kihaltnak tűnt. A gang végén álltam, a derékig érő korláton túl sárga köd gomolygott. Mozgolódás támadt, a gangra nyíló ajtóban három férfi állt. Figyelnek már egy ideje, mondta a bajszos. Hurokra akadtál, öcsi, tette hozzá a másik. Nem hívnak rendőrt, mondta a harmadik, maguk intézik el az ügyet. Betörőnek néztek. A korlátnál előtt álltam, mögöttem tíz emelet mélység. Én leszek az Szociológiai Intézet első hősi halottja. A bajszos meglökött, a halálfélelemtől megszállt az ihlet, összevissza hadoválni kezdtem, hogy egyetemre járok, Sören Kierkegaard a kutatási témám, és verseket is írok, meg is jelent az egyik az iskolai újságban. Az őrülési jelenettől embereim elbizonytalanodtak, sikerült mellettük elslisszolni.

Radikális lépésre szántam el magam. Néha telefonon ellenőrizték, hogy a kérdezők kint jártak-e a helyszínen - odamentem, becsöngettem, de a százoldalas füzetből csak az első oldalt kérdeztem le, az úgynevezett kemény adatokat: életkor, iskolai végzettség, munkahely, családi állapot; aztán otthon én magam töltöttem ki a teljes kérdőívet. Működött a dolog, de ahogy múlt az idő, egyre nehezebb volt újabb életeket kitalálni. Pokoli harcot folytattam az unalom és az ismétlés ellen: egyik ügyfelemről kitaláltam, hogy mindkét kezén hat ujja van, és betéve tudja Marx Tőkéjét visszafelé, egy budafoki állatorvossal pedig elmeséltettem, hogy egy kutya levágott feje van a mélyhűtőjében, mert szakvéleményt kell írnia, hogy ez a kutya marcangolt-e szét az utcán egy kérdezőbiztost. Leadtam a kérdőíveket, semmilyen visszajelzést nem kaptam. Kezdtem elveszíteni a mértéket. Kitaláltam egy öregembert, aki. Valakiről azt írtam, hogy darált fenyőtűvel táplálkozik és a foglalkozása ipari citerás, lelepleztem egy csecsemőtetováló szalont, egy mátyásföldi kisnyugdíjasból feltalálót kreáltam, lakása tele volt pöfögő kémcsővel, aranyat próbált előállítani géemká alapon, és annyira hitt a reinkarnációban, hogy a végrendeletében minden vagyonát saját magára hagyta. Leadtam az újabb adag kérdőívet, semmi reakció. A válaszok helyére beírtam, hogy punk is not dead, no future, no pasaran, ezt is elfogadták. Álmomban bevallottam a Szociológiai Intézet igazgatójának, hogy minden kérdőívet én töltök ki, mire megveregette a vállam, és azt mondta, törődjek bele, hogy életem végéig kérdőív-hamisító leszek.

Újabban, mint régi, megbízható munkatársnak, belsőbb kerületekben is adtak címeket. M. Fláviához is csak azért mentem el a Mester utcába, hogy lekérdezzem a kemény adatokat. Egyedülálló gyermekorvosnő volt egy növényekkel és könyvekkel teli lakásban, és én kivételesen nem álltam meg az első oldalon. Az ablaknak háttal ült, és ahogy esteledett, puha árnyék ereszkedett az arcára. Barna volt a szeme, a haja, és a hangja is melegbarna volt, ezt a bársonyos hangot minél tovább szerettem volna hallgatni. Föltettem neki az összes kérdést, később teát ittunk, az utazásairól mesélt - életemben először találkoztam valakivel, aki önmagával tökéletesen egyensúlyban volt. Szóba került, hogy mik a terveim, és azt mondtam, író leszek. Nem tudom, hogy jutott eszembe ez a marhaság. Vártam a kételkedés villanását, de ahogy rám nézett, abban nem gúny volt, hanem elismerés, mint aki minden további nélkül elhiszi, sőt mint aki tudja, hogy így lesz. Itt valaminek a határához értem. Képtelen voltam megszólalni. Megittuk a teát, Flávia búcsúzóul elővett a szekrényből egy szentjánoskenyérfa termést, amit Hemingway kubai házának kertjéből hozott az egyik útjáról, szeretné, mondta, ha elfogadnám.

Hatos villamossal mentem haza a körúton, minden megállóval fájdalmasan messzebb kerültem Fláviától. Reménytelen ügy: ő harminc éves, én húsz, ő dús, én csenevész, ő érett, én nyers vagyok, ő normális, én hibbant, ő megvalósítja az álmait, én beszélni is alig merek róluk. Hemingway szentjánoskenyérfa termése az ölemben hevert, akkora volt, mint egy lovagsági kard. Arra gondoltam, ha most jönne egy ellenőr, nem merné kérni a jegyemet. Ekkor, mint egy rossz álomban, egy műbőrkabátos férfi fölvette a karszalagot, és a jegyemet kérte. Két módszerem volt az ilyen esetekre. Nem adhatom oda, mondom neki. Miért nem? Mert tyúkok ülnek rajta. Most a másik megoldást választottam: paulicám ságájet, mondtam széttárt karokkal, viszjóloje zvino. Az ellenőr közel hajolt. Ez itt hungari, mondta lassan, tagoltan az arcomba, itt lukasztani kell. Fizettem. Aznap bliccelőként is megbuktam.

Másnap reggel a kitöltetlen kérdőíveket visszavittem a Szociológiai Intézetbe, szó nélkül a portán hagytam őket. Hazafelé vettem egy spirálfüzetet a Nagy Ignác utcai Ápiszban. Otthon főztem egy kávét, és leültem az asztalhoz, ahol annyiszor próbáltam felhordani néhány kemény adat csontvázára a húst, az élő, lélegző embert. Fölnéztem a szentjánoskenyérfa termésre és Ginsberg zsebkendőjére a falon, egymás mellé celluxoztam őket. Az életben nem álltak volna szóba egymással, itt jól megfértek: a macsó és a meleg. Kinyitottam a spirálfüzetet. Csak annyi volt a különbség, hogy mostantól a kérdéseket is nekem kellett kitalálni.

Bio-bibliográfia:

1956, július 17., Budapest.

Makarenko óvoda.

Szemere Utcai Általános Iskola.

Eötvös Gimnázium.

Kalocsai Forradalmi Ezred, 82-es aknavető század.

Ho Shi Minh Tanárképző Főiskola, magyar-történelem szak.

Eötvös Lóránd Tudományegyetem, filozófia szak.

József Attila Kör.

Magyar Írószövetség

Szépírók társasága.

1982 óta szabadfoglalkozású író.

Vers, próza, esszé, dráma, fordítás, forgatókönyv.

Publikációk:

Plasztik (rövidprózák), Magvető Kiadó, 1985.

A terület visszafoglalása a madaraktól (versek), Magvető, 1986.

Tartsd szemed a kígyón! (versek, rövidprózák), Holnap Kiadó, 1989.

Nincs alvás! (rövidprózák), Pesti Szalon Kiadó, 1992.

Bálnák tánca (drámák), Pesti Szalon Kiadó, 1994.

Mintha élnél (regény), Jelenkor Kiadó, 1995.

Pompásan buszozunk! (regény), Jelenkor Kiadó, 1998.

Az olyanok, mint te (drámák), Jelenkor Kiadó, 2000.

Nevetnek az angyalok (vegyes), Jelenkor Kiadó, 2002.

Ambaradan (vegyes), e-book, www.hpebook.hu, 2003.

Gyarmati nő, (prózák), Jelenkor, 2005

metaXa, (regény), Magvető, 2006

Arc és hátraarc, (regény), Magvető, 2010

Nyomj egy lájkot, hogy ezzel is segítsd a kortárs magyar irodalom ügyét!

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


IMÁDOK OLVASNI
Kiteregették a királyi Dallas szennyesét – elolvastuk A szabadság nyomábant
Az igazság feltárása helyett inkább önsajnálatba mártott dicshimnuszt kapunk az év egyik legjobban várt könyvétől.

Link másolása

Már a megjelenése előtt az év bestsellereként beharangozott A szabadság nyomában úgy esik majd azok számára, akik szomjazzák a brit királyi családdal – és főleg a Megxittel – kapcsolatos pletykákat, mint egy korty kristályvíz. Megtudhatjuk belőle, hogy Harry szereti a szellem emojit, és Meghan többek közt azzal vette le a herceget a lábáról, hogy Afrikában a bokorba járt pisilni, módjával, és kissé egyoldalúan azt is, mi folyik a királyi kulisszák mögött, a beharangozott Nagy Igazságot viszont nem.

Csupán egy meglehetősen elvakult védőbeszéd két olyan újságíró részéről, akik nyíltan kiállnak a pár mellett.

Bár a brit királyi családdal kapcsolatos sztorikat bármikor, bármilyen mennyiségben el lehet adni, a legnagyobb adu mostanság Meghan Markle és Harry herceg botrányos kiválásáról könyvet írni. A királyi család történetében még 2016-ban indult egy egészen újkeletű valóságshow, amikor Harry herceg egy hollywoodi színésznőre vetett szemet, aki nemcsak félvér volt, de még elvált is, a botrányra éhes brit bulvársajtó és az ilyen termékek iránt fogékonyabbak pedig perverz örömmel figyelték, hogyan kezdi majd ez ki a monarchia idealizált képét.

Az epizódokat pedig tempósan adagolva kaptuk: meglehetősen gyors ütemben jutottak el a megismerkedéstől az eljegyzésig, az esküvőig és az első gyerekig is – kevesebb mint három év alatt hozták össze mindezt. Közben a brit bulvársajtó élvezettel és sokszor elég gonoszan lubickolt a hercegi pár életében naponta több tucat cikket lehúzva olyan témákról, minthogy Markle éppen miért mocskos állatgyilkos, amiért avokádót eszik, vagy éppen hol tart a cicaharca Katalin hercegnével. Aztán erre a katyvaszra, ahol már senki sem tudta, ki a jófiú, és ki a rossz, dobták rá Molotov-koktélként a hírt, hogy a valóságshow főszereplői távoznak, elegük van. Az évadzáró a márciusi hivatalos események egész sora volt, ahol ismét lehetett cikkezni a hercegi pár bosszúruháiról, arról, hogyan ültették be őket a szamárpadba, és a hasonlóan eget rengető horderejű mozzanatokról.

A történet igazi kincsesbánya, a kérdés pedig csak az volt, kinek sikerül odatartania éhes kis mancsát, és mit hoz ki belőle. Az Omid Scobie & Carolyn Durand-páros lett a nyerő, a két újságíró évek óta árnyként követi a királyi családot – Scobie 8 éve tudosít a királyi családról a Harper’s Bazaarnak, Carolyn Durand majdnem két évtizede bejáratos a palotába, többek közt az Elle-nek és Oprahnak szállít sztorikat, emellett Emmy-díjas producer.

A könyv azt ígéri, hogy elmondja a történet egyetlen, igaz és kíméletlenül őszinte olvasatát, mivel véleményük szerint eddig csak a bulvármédia határozta meg, ki mit gondoljon az ügyről. Scobie és Durand képében azonban most igazi felszabadító zsoldosokat kapott a hercegi páros, akiknek azonban mégsem annyira az objektivitás a cél:

a szerzők egyértelmű szándéka sokkal inkább az, hogy piedesztálra emeljék Meghan Markle-t, a párból pedig áldozatot kreáljanak.

A kezdő forgatókönyvírók lázasan jegyzetelhetnek, hogyan mutassunk be hőskaraktert a lehető legszájbarágósabb és egydimenziósabb módon, Scobie-ék ugyanis a csúcsra járatják mindezt. A könyv Meghanja egy olyan földöntúli szupernő, akinek már gyerekkorában is Diana hercegné volt a jele az oviban, a felkelés után madarak fonják be a haját, a reggeli avokádós pirítósa előtt megment három rászorulót, letol négy inspiráló beszédet fiatal nőknek, és még a királynő híresen agybajos kutyái is megszelídülnek a jelenlétében. Még ha mindez így is van, egy idő után elviselhetetlen az a nyálrengeteg, amit a szerzők a hercegné köré vonnak, nem mulasztják el például azt sem, hogy néhány oldalanként egy szigorúan titkos forrás elmondja: Meghan a lehető legtökéletesebb lény a kerek világon.

Amikor már tényleg azt hiszi az ember, hogy ebből a nőből lesz a Marvel legújabb szuperhőse, az egyik – szokás szerint titkos – forrás megjegyzi: igen, Super Megnek szoktam őt hívni.

A kötet egyoldalúságát tovább fokozza, hogy az egész konfliktusban minden hófehér vagy éjfekete. A piros sarokban Meghan és Harry, az elszenvedő hősök, és a róluk csak szépeket mondó barátok, a kékben a palota, a PR-osok, a sajtósok, Vilmos hercegék, a dadusok, az újságírók, de még az utolsó palotaszolga is szemét, undorító dög, akik viselkedésükkel és a támogatás hiányával űzték el a párt, akire a szerzők szerint a monarchiának a legnagyobb szüksége volt.



Link másolása
KÖVESS MINKET:

IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
A Bölcs kérdez, a válasz bennünk van – Popper Péter Hogyan választunk magunknak sorsot? című előadás-gyűjteményéről
Egyenesen hátborzongató, amikor azt írja, hogy „a társadalom torzulásának és a beteg társadalomnak csalhatatlan jele, hogy nem az észszerűség szerint él, hanem mítoszok alapján”.

Link másolása

„Soha nem hagyod abba a kérdezősködést?” „Soha”. „Pedig választ sem fogsz kapni soha.” „Néha az a benyomásom, hogy a kérdések fontosabbak, mint a válaszok.”

Ez a kedvenc párbeszédem egyik kedvenc filmemből, A hetedik pecsét című Ingmar Bergman-remekműből. A Halál és az őt sakkjátszmára kihívó Antonius lovag között zajlik. A Halál eljött a lovagért, de ő a sakktábla mellett megpróbálja kicselezni, de legalábbis a játszma során megérteni az élet titkait. Mi köze Bergmannak és ennek a misztikus-filozofikus filmjének Popper Péterhez? Több mint gondolnánk.

A 2010-ben elhunyt pszichológus egyetemi tanár, fáradhatatlan spirituális utazó azon modern bölcsek közé tartozott, aki mint a régiek, tisztában volt azzal, hogy „minél többet tud, annál jobban rájön: nem tud semmit”, mert minden megválaszolt kérdés mögött ott van a következő.

Az az ember, aki dolgozott gyermek- és börtönpszichológusként, előadott Amerikában és a keleti lélek titkait kutatta egy indiai asrámban, sőt, még miniszterelnöki tanácsadó is, vélhetően azért is tett szert rendkívüli népszerűségre könyveivel és előadásaival, mert, ahogyan az igazán nagy tudású és műveltségű emberek, „nem osztotta az észt”, inkább gondolkodásra serkentett. Nem adott azonnal használható válaszokat, inkább sokszor kegyetlen kérdésekkel és nem kevésbé kíméletlen iróniával mutatott rá mindennapi gyarlóságainkra, de közben önmagát sem kímélte.

A másik párhuzam pedig a sakk, amely számára valóságos életvezetési játék, a másik ember iránti empátiától a döntéseinkig. Mint ismert, a sakkban nincs lehetőség „passzolni”, az ellenfél (az élet, a körülmények, a történelem, a nem kívánt szó törlendő) lépésére válaszolni kell, és hogy mit lépünk, rajtunk áll, és a mi felelősségünk. Ahogyan egy valódi sakkjátékos sem háríthatja vereségét a kibicre, az életben sem vitethetjük el a balhét másokkal, ha az adott esetben mi voltunk döntési helyzetben. És ha tettünk egy rossz, át nem gondolt, vagy felesleges lépést, utólag sírhatunk, átkozódhatunk, de meg nem történtté nem tehetjük. Sem a sakkban, sem az életben.

Popper Péter ugyan szintén elvesztette a maga sakkjátszmáját a Halállal, szerencsére gondolatai itt maradtak velünk. Felesége, Zolnay-Lackó Katalin hűségesen elkísérte őt előadásaira, fel is vette azokat. Így született meg a Kulcslyuk Kiadó gondozásában a Hogyan választunk magunknak sorsot? című kötet, amelynek gerincét a nyomtatásban eddig meg nem jelent előadások alkotják.

Az utolsó címadó éppen az, amelyben a sakké a főszerep, amelyet a szerző beavatási folyamatnak, az indulatok korlátozása, a figyelem, az emlékezés és az előrelátás képesség-fejlesztésének tekint. „Ismerd meg önmagad” – idézi többször is az ókori delphoi jósda feliratát.

Elgondolkodtat bennünket arról az örök filozófiai-etikai problémáról, hogy döntéseink és választásaink mennyiben függnek tőlünk és mennyire determináltak körülményeink, születésünk, természeti és más külső erők által. Pellengérre állítja az idegennel, az ismeretlennel szembeni bizalmatlanságunkat (milyen jó a magyar nyelv „idegenkedés” szava!), előítéletünket és ebből fakadó gyűlöletünket, gyávaságunkat, amelynek legcsúfabb formájának azt tartja, amikor önmagunktól félünk, önmagunk elől menekülünk és önmagunkkal vagyunk gyávák szembenézni. Nem hagy nyugton olyan, már-már megválaszolhatatlan kérdésekkel, hogy mi a „jó” és mi a „rossz”.

Némi vitám is lenne a Tanár úrral, amikor a nemzedékek felelősségéről szól, hiszen az én szüleim korosztályát, amelybe ő is beletartozott, nevezi „első műveletlen nemzedéknek”, mert hiányzott náluk történelmi okokból „a tehetség lépcsőzetes kiművelése”, és a származás, a megbízhatóság fontosabb volt, mint a tudás, a szakmai rátermettség. Őket követte az én generációm, a „rendszerváltóké”, amely többségének „a kultúra inkább csak információ volt, mint élmény”. Popper erre vezeti vissza a közélet mai állapotát. Kétségtelen, hogy mindkét nemzedék életéből hiányzott az általános vitakultúra, ellenben jócskán lehettek tapasztalataik pitiáner hatalmaskodókkal és gátlástalan köpönyegforgatókkal. De azért ne legyünk igazságtalanok, csak gondoljunk bele: e két korosztály micsoda elméket, írástudókat adott Magyarországnak, a világnak – igaz, többségük túllépett a mindenkori „korcsmákon”.

Annál inkább helyeselném azt az általa javasolt módszert, hogy amikor elénk tesznek egy választási listát, először azokat ikszeljük be, akiket szívesen látnánk családunkban vagy baráti körünkben. Tartok tőle, hogy elég kevesen maradnának…

Az pedig egyenesen hátborzongató, amikor azt írja, hogy „a társadalom torzulásának és a beteg társadalomnak csalhatatlan jele, hogy nem az észszerűség szerint él, hanem mítoszok alapján”. Ennek bizonyítására nem kell mást tenni, mint elővenni Magyarország legutóbbi 100 évének történetét…És az is biztos, hogy Popper Péternek fölöttébb lesújtó véleménye volt napjaink agyongyorsult életmódjáról.

Az előadások nagy varázsa az is, hogy egy-egy megjegyzés, idézet kapcsán az ember szívesen előveszi az emberiség kultúrkincseit a Bibliától Lao Ce-ig, Senecától Sartre-ig, Freudtól József Attiláig, és újraolvassa azokat a sorokat, amelyek megszólítják, eligazítják útkeresésében.

Talán egyetlen hiányossága van a kötetnek: nem derül ki belőle, hogy melyik előadás mikor, hol, kik előtt hangzott el. Ez ugyanis támpont lehetne Popper Péter gondolati fejlődéséhez, egy adott társadalmi miliő megvilágításához. Nem mintha ezek bármilyen hiányt jelentenének tartalmi szempontból, de az elmúlt évtizedek viharainak ismeretében egyáltalán nem mindegy, hogy egyik-másik eszmefuttatás mondjuk a 80-as években, vagy 2000 után hangzott-e el.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
Szabad-e röhögnünk az elkerülhetetlen világvégén? – Kőhalmi Zoltán: Az utolsó 450 év
Időutazás, egy macimézes flakon, rengeteg műanyag és néhány generáció mindenre elszánt kalandorai. Ezek a fő összetevői Kőhalmi Zoltán második könyvének, ami egy kacagtató disztópia – bármennyire ellentmondásnak is tűnjön ez.

Link másolása

Egy macimézes műanyagflakon lebomlási ideje éppen annyi idő, mint amennyi Kőhalmi Zoltán második könyvének címében szerepel: 450 év. És ez természetesen nem véletlen, hisz a humoros-disztopikus sci-fi műfajába sorolható regény főszereplője éppen egy ilyen helyes macimézes doboz, aki eredeti funkcióját (úgy mint mézet szolgáltatni a vásárlónak) a szokottnál lényegesen gyorsabban elvégzi, hogy aztán időn és téren (sőt: űrön) át izgalmasabbnál izgalmasabb kalandokba keveredjen – sőt, pályafutása során egészen a szent ereklyeségig is vigye.

Kőhalmi Zoltán első könyve, a már címében is zseniális A férfi, aki megølte a férfit, aki megølt egy férfit – Avagy 101 hulla Dramfjorban egy skandinávkrimi-paródia, illetve egy kicsit több annál: a mű dramaturgiailag megfelelő pontjain a történetbe ágyaz számos más paródiát is, például a tini-vámpírregényekről vagy épp a bugyutácska „bogaras” gyerekmesékről.

A humor teljesen természetesen továbbra is vezérlőeleme Kőhalmi írói munkásságának, ám a paródia ezúttal szatírává, az emberiség iránti finom, de azért "betaláló" gúnnyá alakul. A címben jelzett 450 év nemcsak a macipalack lebomlását jelzi, de (így talán nem spoiler) már a mű elején (sőt, ugyebár a címből is) megtudjuk, hogy pontosan ennyi ideje van hátra a Földnek a méz 2022. őszi elfogyasztásától a teljes pusztulásig. Kacagtatóan szánalmas azt figyelni, hogy eközben hogyan nem tudunk valódi megoldást találni, és hogyan tudunk számos álmegoldást ki"okos"kodni a bolygó egyik legnagyobb problémájára, a mérhetetlen szemét felgyülemlésére.

A regény egyik legszórakoztatóbb része a közeljövőt (a 2050-es éveket) bemutató korai fejezet, ahol még épp elég közel vagyunk időben, hogy átérezhessük a lemerülő digitális szemüveg vagy tölthető cipő problémáját, és szórakozzunk a retró rádiókból szóló Fluor Tomi-számokon. De azért ebben az időszakban sem könnyű már az élet: a napokat szemétviharok nehezítik, a hatóságok pedig beépített emberekkel kénytelenek harcolni mindent elborító hulladékból jól megélő bűnszervezetekkel.

Kőhalmi és Litkai Gergely a könyv bemutatóján; fotó: Helikon Kiadó/Facebook

Innentől kezdve akkurátusan végigjárjuk a következő évszázadokat, amelyeket ötletes és izgalmas módon kapcsol össze a szerző, újra és újra ismerős szereplőket, de inkább leszármazottakat hozva be a történetbe.

Ami állandó, az a szemét okozta probléma, ami viszont változik az az emberiség újabb és újabb bénázása, amivel a gondot próbálja megoldani – de legtöbbször inkább csak valahogy együtt élni vele.

A regény fő erénye, hogy utaztat minket más-más kultúrák között, járunk a Holdon és egy idő után még az időben is visszautazunk, a kohézió viszont sehol még csak meg sem reccsen. Azt is szemrebbenés nélkül elfogadjuk, hogy eljön az emberiség történetében az a korszak, amikor egy parányi magyar település vagy egy zsebkendőnyi óceániai miniállam a világ közepévé válik. Ez a precizitás egyébként már Kőhalmi első regényére is jellemző volt.

Furcsa mód ez adja a mű kisebb nehézségét is. Az egy percig sem kérdés, hogy Kőhalmi agya egy átlag emberénél jobban pörög, hamar képes új dimenziókat, sőt egy egész új világot létrehozni, amiben bámulatos következetességgel mozog. Ezt az ügyességet viszont a szöveg elvárja az olvasótól is, akinek egy szórakoztató regényhez képest váratlanul nagy odafigyeléssel kell olvasnia a könyvet, ha egy pillanatra sem akar „leesni” a történetről. Észben kell tartanunk a robotállatokat (az igaziakról már csak nagyon kevesen tudnak), a gondolatletöltő programokat és a regény által kreált összes kultúra minden apró utalását is.

A jó hír, hogy Az ember, aki megølte a férfit...-hez hasonlóan a figyelmet és a kitartást az író itt is remek iróniával és kifejezetten kacagtató poénokkal hálálja meg. Egyszerre ugyanakkor zavarba is hoz, mert két jó poén között, mosollyal az arcunkon időnként mégiscsak belegondolunk, hogy az emberiség reménytelenségén röhögünk épp. Kőhalmi stílusát több helyen hasonlítják (Kurt Vonneguté mellett) Douglas Adamséhez. A párhuzam annyiban mindenképp áll, hogy a tudományos fantasztikum eszközeivel mutat görbe tükröt elénk, de abban talán még inkább hasonlít a nagy elődre, hogy az utolsó oldalakra is tartogat egészen váratlan fordulatot.

Kőhalmi Zoltán egy interjúban kifejezetten visszautasította, hogy könyvéből komolyan tanulni lehetne, pláne hogy valami ilyesmi cél vezérelte volna. Azért én nem lennék ennyire szigorú a szerzővel, szerintem ügyesen megtanítja, hogy hogyan tudjunk nevetni saját kollektív bénázásunkon. A gondot csak az jelenti, hogy a múlt alakjait itt úgy röhögjük ki, hogy ők jövőbeli utódaink. De hátha a fiatalabb generáció (akik a történetben jövőbeli egykori nagyjaink, de ebbe most ne menjünk bele mélyebben...) kezébe kerülve a könyv valamiféle ébresztővel szolgálhat, hogy ne kövessék el a XX.-XXI. század emberének hibáit. Ha így lesz, talán még sokáig nem lesz igaz a könyv alternatív fülszövege, miszerint a szerző az „egykori Budapest”-en élt.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
Obama könyve abszolút bestseller lehet az elnöki önéletrajzok közt
Egyetlen nap alatt majdnem egymillió példányt vásároltak meg belőle.

Link másolása

Már a megjelenést követő első 24 órában majdnem 1 millió példányt vettek Barack Obama Egy ígéret földje című memoárjából, ezzel ez lehet minden idők legnépszerűbb elnöki önéletrajza - írja a Guardian.

A könyv szerdán jelent meg egyelőre az Egyesült Államokban és Kanadában, az azt kiadó Penguin Random House pedig rögtön rekordot könyvelhetett el:

az első 24 óra leforgása alatt több mint 890 ezer példány fogyott belőle.

Ezzel az egykori elnök azonnal le is körözte nejét, Michelle Obamát, akinek az Így lettem című önéletrajzát az első nap 725 ezren vették meg Észak-Amerikában.

Úgy fest azonban, hogy nemcsak feleségét, hanem a többi elnököt is lekörözi: Bill Clinton Életem című könyvét 400 ezren, George W. Bush Döntési helyzetek című önéletrajzát pedig 220 ezren vették meg a megjelenés első napján az Egyesült Államokban és Kanadában. Azonban még az abszolút rekordtól így is messze van az egykori elnök, azt ugyanis nem más tartja, mint J.K. Rowlings, aki a Harry Potter hetedik részével állította be azt: 2007-ben a megjelenése napján összesen 8 millió fogyott belőle.

A 768 oldalas önéletrajz a Guardianben megjelent kritika szerint

"Barack Obama önéletrajzát olvasni Donald Trump utolsó, acsarkodó napjain olyan, mintha belebámulnánk az emberi természet két véglete közt tátongó szakadékba, miközben továbbra sem győzünk csodálkozni, hogyan tudott ugyanaz a nemzet két ennyire különböző embert megválasztani."

A könyv várhatóan december 10-én jelenik meg magyarul.


Link másolása
KÖVESS MINKET: