hirdetés

IMÁDOK OLVASNI

Darvasi László: A háromemeletes mesekönyv

A háromemeletes mesekönyvben egy folyton kérdezősködő kisfiú keresi a válaszokat.
Fotó: Burger Barna - szmo.hu
2013. november 15.

hirdetés

Darvasi László: A Háromemeletes Mesekönyv

Koncz Timea rajzaival

– Most meg mi van?!

A kiáltás után csönd lett. Milyen furcsa kiáltás volt. Kicsit

rekedt, kicsit füstös. Aztán meg krákogás. És csönd. Senki

hirdetés

sem válaszolt, semmi sem moccant. Levél se rezdült. Ugyanis

egy szobában harsant föl a rekedt kiáltás. Mégpedig egy

dolgozószobában. Az enyémben.

– Hé, hó, halihó! – kiabált valaki újra.

– Mi ez?

– Mi van itt?!

– Mi ez az egész?

Óvatosan végigsimítottam az első lapon:

– Elkezdődtél, öregem.

– Na várj csak, én?

– Igen, te.

– Ki vagyok én?!

– Egy mesekönyv vagy.

Ezen egy kicsit elgondolkodott.

– Miért vagyok én mesekönyv?

– Igazad van. Lehetnél telefonkönyv. Vagy számlakönyv.

Vagy takarékbetétkönyv. Nyereménybetétkönyv. De nem az

leszel. Te mesekönyv leszel.

Kinézett az ablakon, elmosolyodott. Nézegette a világot.

A fákat, a csöndes, délutáni parkot, a sűrűsödő fényt, a házakat,

a gyerekeket. Már szépen egymás után sorakoztak a

mondatai.

– Szeretnék kikötni valamit – pislogott.

– Tessék, parancsolj.

Kicsit tűnődött, járkált is az asztalon azzal az egyetlen

könnyű kis lapjával, mert még csak ekkora volt. Ennyi volt.

Egy lapocska csupán. Még a címét se tudtam. Hirtelen megijedt

a huzattól, aztán kidüllesztette azt az egypapírlapos

mellét.

– Szeretnék izgalmas lenni. Szeretnék szép lenni. Szeretnék,

izé – elgondolkodott – szórakoztató lenni!

– Tanulságos.

– Na, az is szeretnék lenni! Szeretnék színes lenni!

– Az leszel. Vagyis lesznek benned színek. Sajnos nem sok,

azt hiszem.

– Meg hős is szeretnék lenni! Meg győztes! Meg bátor!

Meg világhírű!

– Sajnos ennyi mindent nem ígérhetek.

Kicsit hallgatott, mintha megsértődött volna.

– Figyelj, Mesekönyv – simogattam meg a lapot –, olyan

leszel, mint egy ember. Talán híres, talán nem. Ha úgy alakul,

sokan köszönnek rád, sokan olvasnak, de az is lehet, hogy

csak kevesen olvasnak. De azért biztosan akad, aki szeretni

fog.

– Te például szeretni fogsz?

– Persze, hiszen én írlak. És biztosíthatlak, még jó néhányan

szeretni fognak. Soroljam? Például a vecsési káposzták.

Vagy egy Boszorkány. Egy nagyon kedves Tanító néni. A pupákok.

Zalhúber Tibike.

– Állj, állj! Ki az a Zalhúber Tibike?!

– Erről van szó, Mesekönyv. Mindjárt meg fogjuk tudni!

És már írtam is tovább. Írtam az én mesekönyvemet.

Ő meg úgy tartotta a lapjait, mint a tengerparton a homok a

hosszú, sárga hátát, amibe faággal a nevünket írjuk.

– Hát ez meg mi? – kérdezte csakhamar.

Bemutattam neki Timit.

– Nem mi, hanem ki. Ő Timi. A Balaton mellett lakik egy

kék házikóban. Ilyenben:

Ő fog rajzolni Téged. Meg a szereplőidet. Például most

ilyen vagy.

– Jaj! Így nézek ki?!

– Most még így. Később szépen meghízol.

Nézte, nézegette magát. Aztán megkérdezte:

– Nem lehetnék máris ilyen?

– Nem, Mesekönyv, ilyen gyorsan nem megy a dolog. Sokat

kell még dolgoznunk. Annyi mindennek kell még történnie.

– Értem – tűnődött. – Hát akkor vágjunk bele! Kezdj el mesélni

engem!

Bólintottam, és hozzáfogtam.

A kötetről:

Mit keres egy mesekönyvben a Magyar Történelem? Szólhat-e egy mesekönyv önmagáról, helyet cserélhet-e az írójával? Hol van a világ legjobb helye?

Darvasi László a Trapiti-könyvekben és a Pálcika-történetekben már bebizonyította, hogy ért a gyerekek nyelvén. Most, A háromemeletes mesekönyvben egy folyton kérdezősködő kisfiú keresi a válaszokat. A segítségére vannak a földszinten lakó pupákok, a Tanító néni az első emeletről, a másodikról személyesen a Magyar Történelem, hogy minden titokra fény derüljön a harmadikon, ahol a mesekönyv írója is lakik. De miféle zajok szűrődnek át a padlásról?

darvasikonyv
Életrajz:

Darvasi László író 1962-ben született Törökszentmiklóson. 1986-ban szerzett diplomát a Szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán. 1990 és 1998 között a Pompeji folyóirat szerkesztője, jelenleg a Délmagyarország és az Élet és Irodalom munkatársa.

Több műve megjelent franciául, németül és hollandul.

Művei közül többet – A titokzatos világválogatott (Nemzeti Színház, 2008) vagy a Trapiti (Kolibri Színház, 2005) – színpadra alkalmaztak.

A Magvető Kiadónál megjelent művei

A lojangi kutyavadászok (2002), Trapiti avagy a nagy tökfőzelékháború (2002), Szív Ernő: Összegyűjtött szerelmeim (2003), Trapiti és a Borzasztó Nyúl (2004), A világ legboldogabb zenekara (2005), A titokzatos világválogatott (2006), A könnymutatványosok legendája (2009), Virágzabálók (2009), Pálcika, ha elindul (2012), Vándorló sírok (2012), A zord Apa, avagy a Werner-lány hiteles története (2012), A Háromemeletes Mesekönyv (2013)

Díjai

A Beszélő című lap különdíja (1992), Szinnyei Júlia-emlékdíj (1993), Déry Tibor-jutalom (1993), Az Év Könyve jutalom (1994), Szép Ernő-jutalom (1994), Krúdy Gyula-díj (1996), Alföld-díj (1996), József Attila-díj (1998), Pro-Literatura díj (1998), IBBY-díj (2003), Szegedért Emlékérem (2003), Brücke Berlin-díj (2004), IBBY Honour List-Díja (2004), Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje (2005), Füst Milán-díj (2005), Mészöly Miklós-díj (2006), Márai Sándor-díj (2008), Magyar Köztársaság babérkoszorúja díj (2009), Rotary Irodalmi Díj (2009)

Nyomj egy lájkot, hogy ezzel is segítsd a kortárs magyar irodalom ügyét!


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
hirdetés

„El kell jutnunk odáig, hogy felszabadítsuk saját magunkat” – beszélgetés Müller Péter íróval

Válságos időben a legjobb orvosság a lélek felszabadítása, a nevetés, a derű által – vallja Müller Péter, aki egy különös, egyszerre szórakoztató és alapos gondolkodásra serkentő regényt írt Világvége!!! címmel.
Göbölyös N. László - szmo.hu
2019. november 14.

hirdetés

Világos, távoli tájakról származó kultikus szobrokkal övezet lépcső vezet fel az író szobájába. Müller Péter íróasztala mögött két nagy kínai jel. A Jüe – boldogság, öröm, és a Shen – szellem, isten jele. A vele szemközti falon egy gyönyörű Madonna-rajz, egy firenzei reneszánszkori alkotás másolata. Ebben a hangulatban kezdünk el beszélgetni a válság témájáról, és közben sokfelé bolyongunk.

- A világvége-várás évezredes hagyománya az emberiségnek. Sokszor egészen pontos időpontokat tűztek ki, például az ezredfordulókat, de emlékszünk a 2012 december 12-i „pánikra” is. Napjainkban ez már nem is annyira misztikus dolog, hiszen tudjuk, hogy a például klímaváltozással mekkora veszélyben vagyunk. Valóban megérett ez a civilizáció a pusztulásra?

- Ez a hatalmas kor lejáróban van, és ezt manapság minden ember tudja. Igaz, hogy igyekszik elhárítani magától ezt az érzést, de mindenki minden ponton látja, hogy ez a krízisnek olyan előrehaladott foka, ami már folytathatatlan. Te egyetlen okot említettél, a klímát, de a világválság a lét minden területére kiterjed. A pszichénk, a párkapcsolatunknak, a családi életünknek, a társadalomnak, a gazdaságnak és az egész természetnek az alapélménye. A halak is tudják a tengerben és a fák is az erdőben. Lehetetlen, hogy író erről ne beszéljen. Hamvas Béla, aki a krízist, melyet az emberiség idézett elő a Földön „létrontásnak” nevezte. Azt mondja: „A létrontása centrális helyen történik:

Vagyis egy központi, megnevezhetetlen helyen romlik el az egész. Ha most bárkit, akár egy egyszerű járókelőt kilőnének egy űrhajón, és egy másik bolygón megvizsgálnák a lelki habitusát, megállapítanák, hogy egy ez az ember egy mély válságban lévő világból került oda. Bennünk van. Bennem is. Ezt íróként nem tudom figyelmen kívül hagyni.

Nem tudok írni csupán a párkapcsolatokról, lelki zűrzavarainkról, egyéni gondjainkról, amikor egy olyan univerzális csődben vagyunk, amiért meggyőződésem szerint minden ember felelős. Nemcsak áldozatai, de tettesei is vagyunk a világnak, melyben élünk. Ezt nem szívesen ismerjük be.

hirdetés

Más kérdés – és ez a könyvemnek a lényege – hogy ami bennem a legmélyebben van, az a Bohóc, aki a fedőlapon van, derül a bajokon. Ő írta a könyvemet. Biztos vagyok benne, hogy minden ember legmélyén ott a derű, a boldogság. Isten szelleme lakik bennünk, s ezért lelke mélyén minden ember boldog. Csak ez nem jön a felszínre. El van fojtva bennünk.

Ezért van az, hogy a meditáció állapotában mindenki átéli a boldogságot. Én ezt a felszabadult derűt sokszor érzem, és igyekeztem az egész válságot onnan megközelíteni. Itt a fenti dolgozószobámban írás közben sokszor olyan hangosan röhögtem, hogy lentről a feleségem megkérdezte, hogy ki van nálam… Hagytam, hogy a Bohóc beszéljen, nevessen, derüljön, röhögje ki ezt az egész világot, amiben élek, és emelkedjen felül a bajokon. Ne féljek, hanem nevessek! Ez a könyvem alapihlete. Egy Bohóc igazából akkor vizsgázik, amikor szembesül az elmúlással.

- Akkor derül ki a lényege?

- Sokszor megnéztem Chaplin Rivaldafény című remekművét, ahol a két legnagyobb Bohóc, Buster Keaton és ő, utoljára komédiázik egy hatalmasat, és ez beletorkollik az elmúlásba. Chaplin saját halálából viccet csinál. Lezuhan egy ládába szorulva. Lehet, hogy eltört a csigolyája. De behozatja magát a törött ládában, és mosolyogva lekonferálja az elmúlást.

A derű a legfontosabb az üzenete a könyvemnek. Úgy gondolom, a legspirituálisabb mű, amit valaha írtam. Nemcsak arról van szó, hogy egy világnak vége van, hanem főleg arról, hogy egy új világ van születőben. Törvényszerű, hogy egy új világ megszületéséhez a réginek meg kell halnia. Más kérdés, hogy nagyon nehéz abban a stációban élni, amikor valami elmúlóban van. Mi egy elmúló kultúrában élünk, ami minden ponton csődöt mond. Ezt végigélni nagyon komoly sors-, és próbatétel. De ugyanakkor ez a legmélyebb tudás. Krisztus azt mondja: „Földbe esett magnak el kell halnia, hogy új élet teremjen.”. Ezt ő a saját halálára is érti. Én 1936-ban már beleszülettem a világvégébe, és azóta is válságból válságba lépünk. A mostani azért is annyira fenyegető, mert látom, hogy nem oldódott meg semmi. Lezárult a II. világháború a két atombombával. És a harmadik már nem következhet be, mert olyan rettenetes fegyverek vannak felhalmozva, amelyek Sámsonként magukkal ránthatják az egész emberi fajt. A nevetés, a derű azonban képes felszabadítani a lelkünket, az örömtelenség és a vidámság hiánya viszont bilincsbe köt.

- Éppen Chaplin mondta, hogy az ember az egyetlen lény, aki tudja, hogy meg fog halni, de a nevetéssel el tudja terelni róla a figyelmét. Sok olyan Bohócot ismerünk az irodalomból, a filmművészetből, akik kinevetik saját halálukat is, másfelől ott van ikertestvére, a Bolond,ki megnevetteti a királyt, miközben a szemébe mondja a legnagyobb igazságokat. A könyvbeli Bohóc mindkét szerepet betölti.

- Aki nevet bennünk, az halhatatlan. Az elmúláson nevetni nem azt jelenti, hogy félelmünkben nevetünk. Nem a félelem „elterelése” , hanem a legyőzése miatt nevetünk. A legnagyobb olasz filmrészlet, az Új szörnyetegekből egy színésztemetés, Alberto Sordival. Kimennek a gyászolók, zokognak, aztán felidézik, hogy a nagy komédiás milyen felejthetetlen mókákat csinált, és az egész gyászszertartás röhögő kórusba torkollik. Dalolva körültáncolják a sírt, és így vonulnak ki a temetőből. Az ott dolgozó kőműveseknek kifolyik a malter a kanalukból, a többi gyászoló döbbenten nézi, mi ez a vidám, szentségtörő csorda…Ezek az én testvéreim…

- Amikor 1996-ban meghalt keresztapám, Navarovszky Papp László, a neves sakkozó, hasonló jelenetnek lehettem tanúja. Csapattársai, barátai elsiratták, aztán elkezdték felidézni a „Navar” felejthetetlen poénjait, sztorijait…mire kiértünk a temetőből, már dőltünk a röhögéstől...

- Ha már a nevetésről beszélünk: nem tudok felidézni a képzőművészetünk történetében egyetlen teli szájjal nevető, boldog Krisztus-arcot. Csupa vér, szenvedés, komorság és kétségbeesés. A mi keresztény hagyományunkban nincs benne a nevető Jézus. Pedig János apokrif evangéliumában ott van, hogy halála előtt kivitte énekelni és táncolni a tanítványait. És azt mondja: „Aki nem táncol, nem ismeri meg az előtte-állót… ha pedig körtáncomat követed, nézd meg magad bennem..”. Vagyis a vidám tánc tanításának lényege. Ezt jézusi igét elvermelték valaha egy holt-tengeri a barlangba. Nem késő bele kelleni tenni az Evangéliumokba, hogy derűs legyen a kultúránk..

- Mint ahogyan ezt érezzük, amikor az amerikai fekete gyülekezeteket látjuk-halljuk gospeleket énekelni…

- Az ösztön természetes bölcsessége felülírja a szomorúságot! A vérükben van ez a tudás. És állítom Neked, hogy ezt mindenki tudja, akit a Zene megérint. Füst Milán esztétikájában azt írja, hogy ha az embert valami gyász, bánat, szenvedés éri, nem tud alkotni. Csak akkor, amikor felszabadul!

Én is azt akartam, hogy felszabaduljon az olvasó, hogy rájöjjön: életünk nemcsak valaminek a vége, hanem egy általunk még nem ismert csodálatos újnak a kezdete. Ez a vajúdás utolsó stációja, ami nehéz az anyának és nehéz a magzatnak is. Abban a pillanatban, amikor világra jön, a sírás az első reakciója. Ahhoz, hogy az új életét elkezdje, egy kicsikét fel kell nőnie.

Az a leggyönyörűbb pillanata egy anyának, mikor látja a csecsemőjét mosolyogni. Akkor lett igazán ember. Ha művészettel foglalkozunk, ebből a mosolyból kell kiindulnunk. Ez az ihlet gyökere.

- „Az utolsó előtti stáció a terror, az utolsó a káosz” – írod a könyvben. A történet kapcsán az jutott eszembe: lehet, hogy az embereknek még egy özönvíz is kevés ahhoz, hogy az olyan évezredek óta beléjük rögzült rossz tulajdonságaiktól megszabaduljanak, mint a hatalomvágy, a gonoszság, az irigység?

- Ennek a történetnek a hőse én vagyok. Magamon nevetek, akiben működik egy „világmegváltó” szándék. Be kell vallanom magamnak, hogy csődbe kerültem, és át kell esnem saját katarzisomon ahhoz, hogy átadjam ezt a világot az új világ, új embereinek. A regény hősének sorsa – akiben magamat írtam meg - tragikus és komikus egyszerre. A végén nyugdíjba megy. Minden igazi nevetés: önmagunkon való nevetés. Az elmúlás nehéz, de vidáman kell felfogni. Hiszen így működik az Univerzum.

Van a teremtésnek egy abszolút Zenéje, amit minden és mindenki megismétel. Ez azt jelenti, hogy valami megszületik, kibomlik, majd válságba kerül, és a válság után kell, hogy zuhanjon az elmúlásba, a káoszba, hogy a nagy Életkeréken egy újabb fordulat következzen be: az újjászületés. És ez a Nagy Ciklus mindig megismétlődik.

Ez az egyéni életünknek, és minden eszmének és társadalomnak az alapüteme. Így van megteremtve a világ, egy ember, egy zenemű, és egy igazi regény is. Az más kérdés, hogy a ciklusnak most éppen melyik stációjában vagyunk. Mi éppen a káosz szakaszában. Nyilván másképp olvassa ez a könyvet az, aki éppen most lett szerelmes, mert ő még ott tart, ahol kibomlik a gyönyörűség. De nem szabad félni attól, hogy valami elmúlik.

- A Bohóc temetésénél azt írod: „Nincsen halál, csak elmúlás van.”

- Így van. Az elmúlás azt jelenti, hogy az egész lét egy hatalmas ciklikus örvényben zajlik. Ebben úgy működünk mi, szellemi teremtmények, mint a természet. Belemerülünk az elmúlás örvényébe, és újra és újra átéljük az örök stációkat. Meg vagyok győződve arról, hogy az emberi szellem örökkévaló, de ezeket a csodálatos nagy, örök köröket le kell, hogy fussa. Hozzátartoznak az élet nagy titkához. Miért? Mert egyetlen ciklusban nem lehet meg minden. Azt mondja Jézus: ”Legyetek tökéletesek, mint a mennyei atyátok.” De még ha hosszú életem is van, egy életen belül nem tudok tökéletes lenni. Az anyagi világ évmilliárdok alatt bontakozik ki és omlik össze. Hogyan várhatnánk el egy emberi lélektől, hogy egyetlen pici kis körben kiteljesedjen? A saját létemre is így tekintek, az olvasóéra is.

Egy halhatatlan lélekhez szólok a könyvben, aki egy halandó testben él. Ez a mi nagy drámánk. Az, amivé lettünk, elmúlásra van ítélve. De az, aki belőlem szól, és akihez az olvasóban szólok: nem. Nem így érez, és nem így gondolkozik. Ez már akkor megjelenik, amikor megöregszel. Nem fogsz azonosulni az öregkoroddal, mert a lelked nem lesz öreg.

Nem vagy azonos azzal, akit a tükörben látsz. „Ez nem én vagyok!” – gondolod, s igazad van! Ez csak a külsődre vonatkozik. De aki belülről lát és él téged, az nem öregszik. A lélek örökké fiatal.

-Van ennek a Noé bárkájának öt különleges utasa: Sigmund Freud, Lev Tolsztoj, Federico Fellini, Arisztoteles Onassis, és Sir Laurence Olivier, Johnny Walker whisky-reklám jelmezében. Fellini jelenléte számomra teljesen egyértelmű a bohócok miatt, ráadásul érezhető egy párhuzam az És a hajó megy című filmjével…

- Fellini sok világvége-történetet rendezett, nagy derűvel és bölcsességgel. A Zenekari próbában egy nagy vasgolyó rombolja szét az épületet, melyet a zenészek már végleg földúltak. A Ginger és Fred is arról szól, hogy miként megy tönkre a művészet. Ha élne, biztos filmet rendezne a regényemből. Találkoztam vele, éppen a Bohócok bemutatóján, Velencében. A fedőlapon lévő bohóc egyébként ebből a filmjéből való. Bário a neve.

- És a többiek hogy kerülnek ide?

- Igazából csak homályos sejtéseim vannak arról, hogy miként jutottak eszembe, hogy miért pont őket mentem meg. Onassishoz az adta az ötletet, hogy a A vámpír árnyéka (Lugosi) című darabomért, amelyet itthon Szabó István rendezett és Darvas Iván utolsó nagy szerepe volt, megkaptam az Onassis-alapítvány díját. Akkor ismerkedtem meg a család történetével, és elhatároztam, hogy egyszer írok róluk. Mivel hajómágnás volt, az ötlet adta magát. Lev Tolsztoj pedig az egész irodalomtörténetben a legközelebb áll hozzám. Nemcsak azért, mert prózaírásban nála nagyobbat alkotni nem lehet, hanem azért is, mert ő mutatta meg, miként lesz egy művészből élete végén próféta. Ezért sokan támadták. Még a barátai is azt hitték, hogy megőrült, de igazából kevésnek tartotta a művészetet. Elkezdett prófétálni, sőt akaratlanul is egy új vallást alapított, amit nagyon megbánt, mert látta a fanatikus híveit. Írónak nagy volt, papnak pocsék. Közben az egyház és a cár is kiközösítette. Az én életemben is megtörtént ez a fordulat egy kicsiny formában. Barátaim gyakran megkérdezik: miért nem írok újra színdarabokat, regényeket? Pedig érdekes módon az olvasóim mintha jobban szeretnék a spirituális esszéimet. Ez művem most szokatlan lesz számukra, főleg azért mert megszólalt bennem a Bohóc, és régóta nem használtam a humor eszközét. Még annyit: egy boldog ember ül veled szemben. Nagyon kevés író kapta meg Magyarországon azt a mérhetetlen szeretetet és elismerést, amit én. Tolsztoj nálam beszáll egy rock-bandába, szakállát belegyűri az övébe és vadul zenélni kezd, nem lehet megfékezni, mert kitör belőle az ifjúsága.

- Lehet, hogy a humorra is meg kell érnie az embernek? Eszembe jutott két nagy magyar alkotó, Déry Tibor és Jancsó Miklós, akik utolsó évtizedeikben élték ki igazán e vénájukat.

- El kell jutnunk odáig, hogy felszabadítsuk saját magunkat. Ne felejtsük el, hogy a humornak gyógyító ereje van. A „humor” szó latinul „nedvet” jelent. Azért, mert kiválaszt az emberben valami olyan ellenanyagot, ami a meg tudja gyógyítani. Nem tudjuk, miért, de nehéz eljutni önmagunk gyógyításához, hogy saját magunkon tudjunk nevetni, pedig ez a legcsodálatosabb dolog, ami az életben létezik. Rákos folyamatot megállíthat. Amikor az ember nem veszi nagyon komolyan saját magát, és azt sem hagyja, hogy mások nagyon komolyan vegyék… Az én Isten- képem: boldog Isten.

- Tudjuk, hogy a lágerekben is azoknak volt a legtöbb esélyük a túlélésre, akik képesek voltak a legnagyobb szörnyűségekből viccet csinálni…

- Nem hiába fogalom a zsidó humor. Egy történelme során sokat üldözött közösségről beszélünk, amelynek egyetlen igazi önvédelmi lehetősége évszázadokon keresztül a humor volt. Éppen ezért ők voltak azok, akik Magyarországon megteremtették a kabarét. Salamon Bélától Rejtő Jenőn át Karinthy Frigyesig, Nóti Károlyig, Királyhegyi Pálig. Megjegyzem, a magyar népi humor is csodálatos. És a magyar nép sorsa sem kevésbé tragikus, mint a zsidóké, volt miből kiemelkedni. Micsoda humor és derű áradt például a nagy tragikus magyar verseket és szabadsághimnuszokat megíró Petőfi Sándorból!

Az ősi magyar kultúrában hét stációja volt a táltos beavatásának. A hetedik stáció a tudás legfelső foka, amikor megtudja végre, hogy nem tud semmi! Ez a csúcs! Nincs ehhez fogható humor, önirónia és igazság! Amikor rájössz arra, hogy minden, amit tudsz, csak a saját kreációd, hogy valójában nem tudsz semmit!

Abban a pillanatban szabad leszel. A mindentudás igazából ez: az ember nem akar okoskodni, nem akar mindent megfogalmazni, nem csinál magának ketreceket, hanem repül.

- Idézek egy másik mondatot a könyvből: „A világ belefullad a betarthatatlan rendelkezések tömegébe.” Az ember az egyetlen olyan állatfajta, amelyik korlátokat állít fel magának, aztán szenved tőlük. Nem lehetne kevesebb tiltással élni?

- Kevesen viselik el a szabadságélményt. Kínában ezt nagyon drámaian élték meg, amikor a taoizmus átváltott a konfucianizmusba. Lao-ce, Csuang-ce még azt vallották, hogy a lét határtalan. De aztán jött Kung Fu-ce, aki azt mondta, hogy az emberi lényt muszáj kordába zárni, törvények közé beszorítani. Született egy olyan világ, amely elvesztette a szabadságát. Sóvárogva néztek vissza azokra, akik tudtak még repülni, miközben a Földön már karámban éltek. Lao-ce azt mondta: „A rablókat a rendőrök teremtették”.

Nagyon nehéz a szabadság és a kötöttség egységét megtalálni, de szabadság nélkül nem lehet létezni. Olyan, mintha a levegőtől fosztanák meg az embert. Lehet, hogy a Földön korlátok között vagy, de a levegő, amit beszívsz, az az égé és a végtelen univerzumé.

Minden lélegző lény a mindenséggel kerül kapcsolatba. Fölfelé, az Isten felé, az ember nyitott és szabad, Csak itt, a földszinten vagy megkötve. Itt vagy halálra ítélve. Itt kell előítéletek és dogmák között létezned, hogy működni tudj. Csak addig lélegzel, amíg ez a szabad lélek benned van.

- Sokszor előjön a könyvben kultúránk pusztulása. Ha csak az általam megélt 63 évre gondolok, már ez idő alatt is hihetetlen értékvesztésnek lehettünk tanúi.

- Az ember szellemi értékvesztése régóta foglalkoztatja az értelmiséget. Spengler könyve, A Nyugat alkonya éppen száz éve jelent meg. Más kérdés, hogy mit teszünk ellene, mit tehetünk egyáltalán. Én nagyon sok formában megéltem ezt az értékvesztést, a saját szakmámban, a színházban is. Addig, amíg igazi drámairodalom volt, ismerték a katarzis, a végső csődben való megtisztulás fogalmát. Ezt az ókori görögöktől Shakespeare-en át Tennessee Williamsig mindenki ismerte. Tudták, hogy a nézőt meg kell tisztítani a zűrzavartól, a színházban a lelket fel kell emelni. Aztán megjelent Samuel Beckett, a Godot-ra várva. Várják az istent, de nem jön. Ő színpadi groteszk formában írta meg, hogy nincs katarzis. Vagyis nincs megtisztulás. Ez a legnagyobb baja az emberiségnek! Pszichológiai értelemben is. Addig nem lehet az embert megszabadítani a traumától, amíg nincs katarzis, mert a krízisben lévő ember nem előre menekül, ahol megoldás van, hanem visszafelé, a bajok ismétlése felé. Úgy tesz, mintha nem lenne krízis. Nem néz oda, le akarja hazudni magából, de nincs visszaút. Pedig ha eljutunk a katarzisig, és megéljük, rájövünk, hogy milyen jó utána. Mint a születés…

- És mit várhatunk az új világtól? Remélhetünk egy, a mainál jobbat? És mi az, amit esetleg magunkkal lehet vinni innen?

- Erre hadd ne feleljek… Meggyőződésem, hogy az új világ, mely a jelenlegi elmúlása után születik: gyönyörű. De nem tudunk róla semmit.

A jelenlegi tudatállapotunkban tele vagyunk azokkal a rossz tapasztalatokkal és félelmekkel, amelyektől nem tudunk szabadulni.

Számunkra ez a „realitás”. Az anyaméhben lévő, sötétben szorongó magzatnak sem tudod elmagyarázni, hogy milyen lesz jó majd kis emberkének lenni. Neki még ez a sötét univerzum a valóság, amelyben egyre jobban gyötrődik - és nem tudja, hogy a másikban, az „Életben”, milyen lesz. Születése után egy teljesen más, új világot kell felfedeznie. Ezért van az, hogy az én történetem végén, miután minden eszme lejárt, és minden hazug, idejét múlt isten-fogalom meghal, a megjelenő Isten egy kisgyerek… Egy pici kis gyermek, aki bölcs, csodatévő és tiszta az Új Isten.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
hirdetés

Kiteregették a királyi Dallas szennyesét – elolvastuk A szabadság nyomábant

Az igazság feltárása helyett inkább önsajnálatba mártott dicshimnuszt kapunk az év egyik legjobban várt könyvétől.
Szerző: Polák Zsóka - szmo.hu
2020. augusztus 19.

hirdetés

Már a megjelenése előtt az év bestsellereként beharangozott A szabadság nyomában úgy esik majd azok számára, akik szomjazzák a brit királyi családdal – és főleg a Megxittel – kapcsolatos pletykákat, mint egy korty kristályvíz. Megtudhatjuk belőle, hogy Harry szereti a szellem emojit, és Meghan többek közt azzal vette le a herceget a lábáról, hogy Afrikában a bokorba járt pisilni, módjával, és kissé egyoldalúan azt is, mi folyik a királyi kulisszák mögött, a beharangozott Nagy Igazságot viszont nem.

Csupán egy meglehetősen elvakult védőbeszéd két olyan újságíró részéről, akik nyíltan kiállnak a pár mellett.

Bár a brit királyi családdal kapcsolatos sztorikat bármikor, bármilyen mennyiségben el lehet adni, a legnagyobb adu mostanság Meghan Markle és Harry herceg botrányos kiválásáról könyvet írni. A királyi család történetében még 2016-ban indult egy egészen újkeletű valóságshow, amikor Harry herceg egy hollywoodi színésznőre vetett szemet, aki nemcsak félvér volt, de még elvált is, a botrányra éhes brit bulvársajtó és az ilyen termékek iránt fogékonyabbak pedig perverz örömmel figyelték, hogyan kezdi majd ez ki a monarchia idealizált képét.

Az epizódokat pedig tempósan adagolva kaptuk: meglehetősen gyors ütemben jutottak el a megismerkedéstől az eljegyzésig, az esküvőig és az első gyerekig is – kevesebb mint három év alatt hozták össze mindezt. Közben a brit bulvársajtó élvezettel és sokszor elég gonoszan lubickolt a hercegi pár életében naponta több tucat cikket lehúzva olyan témákról, minthogy Markle éppen miért mocskos állatgyilkos, amiért avokádót eszik, vagy éppen hol tart a cicaharca Katalin hercegnével. Aztán erre a katyvaszra, ahol már senki sem tudta, ki a jófiú, és ki a rossz, dobták rá Molotov-koktélként a hírt, hogy a valóságshow főszereplői távoznak, elegük van. Az évadzáró a márciusi hivatalos események egész sora volt, ahol ismét lehetett cikkezni a hercegi pár bosszúruháiról, arról, hogyan ültették be őket a szamárpadba, és a hasonlóan eget rengető horderejű mozzanatokról.

hirdetés

A történet igazi kincsesbánya, a kérdés pedig csak az volt, kinek sikerül odatartania éhes kis mancsát, és mit hoz ki belőle. Az Omid Scobie & Carolyn Durand-páros lett a nyerő, a két újságíró évek óta árnyként követi a királyi családot – Scobie 8 éve tudosít a királyi családról a Harper’s Bazaarnak, Carolyn Durand majdnem két évtizede bejáratos a palotába, többek közt az Elle-nek és Oprahnak szállít sztorikat, emellett Emmy-díjas producer.

A könyv azt ígéri, hogy elmondja a történet egyetlen, igaz és kíméletlenül őszinte olvasatát, mivel véleményük szerint eddig csak a bulvármédia határozta meg, ki mit gondoljon az ügyről. Scobie és Durand képében azonban most igazi felszabadító zsoldosokat kapott a hercegi páros, akiknek azonban mégsem annyira az objektivitás a cél:

a szerzők egyértelmű szándéka sokkal inkább az, hogy piedesztálra emeljék Meghan Markle-t, a párból pedig áldozatot kreáljanak.

A kezdő forgatókönyvírók lázasan jegyzetelhetnek, hogyan mutassunk be hőskaraktert a lehető legszájbarágósabb és egydimenziósabb módon, Scobie-ék ugyanis a csúcsra járatják mindezt. A könyv Meghanja egy olyan földöntúli szupernő, akinek már gyerekkorában is Diana hercegné volt a jele az oviban, a felkelés után madarak fonják be a haját, a reggeli avokádós pirítósa előtt megment három rászorulót, letol négy inspiráló beszédet fiatal nőknek, és még a királynő híresen agybajos kutyái is megszelídülnek a jelenlétében. Még ha mindez így is van, egy idő után elviselhetetlen az a nyálrengeteg, amit a szerzők a hercegné köré vonnak, nem mulasztják el például azt sem, hogy néhány oldalanként egy szigorúan titkos forrás elmondja: Meghan a lehető legtökéletesebb lény a kerek világon.

Amikor már tényleg azt hiszi az ember, hogy ebből a nőből lesz a Marvel legújabb szuperhőse, az egyik – szokás szerint titkos – forrás megjegyzi: igen, Super Megnek szoktam őt hívni.

A kötet egyoldalúságát tovább fokozza, hogy az egész konfliktusban minden hófehér vagy éjfekete. A piros sarokban Meghan és Harry, az elszenvedő hősök, és a róluk csak szépeket mondó barátok, a kékben a palota, a PR-osok, a sajtósok, Vilmos hercegék, a dadusok, az újságírók, de még az utolsó palotaszolga is szemét, undorító dög, akik viselkedésükkel és a támogatás hiányával űzték el a párt, akire a szerzők szerint a monarchiának a legnagyobb szüksége volt.

Egyetlen pillanatra nem inog meg ebben a könyv még az olyan történetek ismertetése során sem, amikor leírja, hogy Meghant komoly lelki szakadékba döntötte, amikor Katalin csak postán küldött neki virágot, nem személyesen adta át. Egy sor ilyen pitiáner konfliktust ismertet úgy, mintha Katalin sátáni kacajok közepette tervezgetné a Buckingham palota egyik homályos termében, hogyan megy majd külön autóval shoppingolni ugyanabba az utcába, ahová Meghan, mert akkor majd így jól megmutathatja neki, ki a hercegné a palotában. Józan paraszti ésszel nyilván nehezen felfoghatók a királyi körökben zajló konfliktusok – hogyan lehet például egy tiaraválasztásból akkora balhé, hogy sértődésig fajul a helyzet,

ám a könyv meg sem próbálja úgy tálalni, mintha nem egy valóságshow szereplői keresnék a kákán is a csomót, csak azért, hogy a plebs jól szórakozzon.

Scobie-ék rettentő nagy buzgalommal próbálják meg szimpatikussá tenni a párt. Amikor már túl sokszor mondták el Meghanról, mennyire fantasztikus, Harry pedig mennyire védelmező, akkor bedobnak olyan lehengerlő félmondatokat, miszerint kanadai tartózkodásuk alatt GYALOG jártak el egy olyan közeli étterembe, ahová a dúsgazdag vendégek mindig helikopterrel érkeztek. Őrület mik vannak, a jófejség netovábbja, ha egy hercegi pár a saját lábait használva jut el valahova – gondolhatnánk, de tényleg csak mi gondoljuk így, mert a könyv elismerésként értelmezi az ilyen mozzanatokat. Pont az ilyenek miatt nehéz komolyan venni az izzadtságszagú erőlködést, még akkor is, ha az ember alapvetően szimpatizál a párral, és nem hiszi el a pletykalapoknak, hogy ez a két ember bizony pénzéhes manipulátor, akik ott rúgnak bele a királynőbe és a monarchiába, ahol csak lehet.

Ezzel pedig el is érkeztünk a könyv legnagyobb hibájához: annak a kérdésnek a megválaszolásához, amelyet szerzőtársam már a könyv megjelenése előtt feltett. Öngól lehet-e az őszintének beharangozott leleplezésből? Öngól, de még mekkora. A könyv, amely oly görcsösen próbálja oldalról oldalra belénk verni, hogy márpedig itt lenne az ideje kezdeményezni Meghan szentté avatását, a vérszomjas brit sajtó és a rideg királyi gépezet pedig szégyelje el magát, épp az ellenkező hatást éri el.

Az ehhez kapcsolódó másik kérdés pedig az, amire valószínűleg egyenes választ sosem kapunk, mégis meglehetősen egyértelmű:

vajon ez is a Sussex-gépezet része?

Mikor a könyv híre felröppent, még arról volt szó, hogy a hercegné személyes naplója is alapjául szolgál, ezen kívül a szerzőpáros több mint száz bennfentessel – ismét hangsúlyozom, a legnagyobb részük névtelen – rekonstruálta a történeteket. Sokszor azonban kínosan rezeg a léc, hogy az a bizonyos titkos forrás valószínűleg maga a pár valamelyik tagja, akik így kívánják névtelenül irányítani önnön dicshimnuszukat, és önsajnálatukat ráereszteni a világra.

Az a tény, hogy ők állnak a könyv mögött cseppet sem lenne meglepő – a brit királyi család és Harry-ék mögött is olyan PR-gépezetek működnek, amelyek rendkívül hatékony és furfangos módokon tudják befolyásolni az emberekben formálódó képet. A hercegi pár persze a könyv kiadása előtt kiadott egy közleményt, miszerint az égvilágon semmi közük nincsen a műhöz, de hogy ki kinek hisz, az mindenkinek a fantáziájára van bízva.

Az mindenesetre az utóbbit támasztja alá, hogy Harry-ék annál azért bőven intelligensebbnek tűnnek, hogy ily bénán próbálják kimosdatni magukat a szennylapok által rájuk zúdított mocsok alól.

Az viszont ellene szól, hogy a pár, aki nyílt háborút hirdetett a sajtó ellen, amiért magánéletükben turkált, miért nem szól egy szót se egy olyan könyvről, amely magánéletük legbelsőbb szegleteibe enged betekintést? Nem olyan nehéz rájönni, hogy a dicshimnusz annyira nem fáj Harry-éknek, különben is, hogy nézne ki egy ezredik dühös közlemény a hercegi pártól, amelyben kifogásolják a glória súlyát a fejükön?

A könyv időzítése sem túl szerencsés, bár erről aztán végképp nem tehet senki. Bár sokak számára egy könnyed, romantikus tündérmese lesz, ami akár ki is kapcsolhatja a romantikus sztorik iránt fogékonyakat a hétköznapi mókuskerékből, nehéz a vírus által sújtott nehéz időkben átérezni azt, milyen is lehet az egyik csillogó palotából magángéppel átmenekülni a másikba, vagy megsértődni, amiért Harry kevesebb pénzt kapott apjától a jótékonysági szervezetei számára, mint a trónörökös, Vilmos.

Tényleg olyan ez az egész, mint egy nagyszabású királyi Dallas, csak itt éppen nem az a kérdés, ki ölte meg Jockey-t, hanem mikor lesz végre vége ennek az elnyújtott királydrámának.

Kicsit olyan, mintha direkt alapanyagot nyújtana a brit királyi családot bemutató The Crown című sorozathoz, ami a hatodik évaddal elvileg véget ér, és Harry-ék már jelezték is, hogy jóformán a Towerbe vetetik azt, aki beleírja őket, mégis olyan, mintha egy elvakult rajongó írta volna meg hozzá a vázlatos forgatókönyvet. Ráadásul ironikus, hogy a könyv éppen az igazi mocsokként leírt brit sajtót eteti – aminek egyébként a szerzők is tagjai –, amely hálásan veszi is a lapot: kéjes élvezettel csámcsog el mondatonként a könyv által odadobott szaftos csontokon, növelve ezzel saját kattintásszámát.

Az írók jól járnak, a sajtó jól jár, egyedül Harry-ék járnak rosszul, amiért pont egy ilyen komolyan vehetetlen módon megírt könyv hirdeti az ő „igazságukat”.

A szabadság nyomában a 21. Század Kiadó gondozásában augusztus 11-től magyarul is elérhető!

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
hirdetés

Szeretsz olvasni és otthon vagy? Ezeket a könyveket tutira nem fogod tudni letenni

Ajánlunk pár olvasmányt az önkéntes karantén esetére. Lesz benne krimi, szépirodalom és romantikus is, hogy mindenki megtalálja a magának megfelelőt.
fotó: YouTube - szmo.hu
2020. március 21.

hirdetés

Most csak olyan könyveket ajánlunk, melyek megrendelhetők, illetve e-book formában elérhetők. Persze mint minden műalkotás, így a regény is ízlés dolga, mi azért igyekeztünk olyan könyveket ajánlani, melyek már különböző listákon bizonyítottak, vagy olvastuk és imádtuk őket, esetleg alig várjuk, hogy olvashassuk.

Orvos-Tóth Noémi: Örökölt sors

A pszichológia jó ideje foglalkozik a generációs traumák problematikájával, Orvos-Tóth Noémi könyve azonban közérthetően, sőt, végtelenül izgalmasan foglalkozik azzal, mi történik, ha akaratunkon kívül hordozunk az ősökön ejtett sebeket, s melyek a gyógyulás útjai. Hangoskönyv formában is elérhető.

Louisa May Alcott: Kisasszonyok

Alcott klasszikus regénye örök olvasmány a nőiségükkel tisztába lenni akaró, vagy egyszerűen a női összetartozásról, a tiszta szeretetről és a családi értékekről, na meg a bimbózó szerelemről elgondolkozni, ábrándozni vágyóknak. A könyvet egyébként nemrég adaptálták újra mozifilmmé is. A négy March-növér története erőt adhat a nehéz időkben, hiszen kicsit a társadalomtól eltávolodott, nehéz anyagi körülmények közt élő közösségről van szó, akik mindenáron meg akarják őrizni személyiségük szabadságát és a lehetőségüket a lehető legjobb életre. E-könyv formában is elérhető.

hirdetés

Margaret Atwood: Testamentumok - A szolgálólány meséje 2.

Atwood regénysorozatából, mint ismeretes, Elizabeth Moss főszereplésével sorozat is készült/készül. Nemcsak vizuálisan, de elképzelve-olvasva is elborzasztó az az utópisztikus, ugyanakkor néhol ijesztően elképzelhetőnek és reálisnak tűnő világ, amit ábrázol. A szolgálólány meséje folytatásában a kanadai író választ azokra a kérdésekre, melyek az olvasók oldalát már jó ideje furdalhatják. A második rész tizenöt évvel azután folytatódik, hogy Fredé belépett az ismeretlenbe. E-könyv formában is elérhető.

Jodi Kantor-Megan Thwohey: She Said - A MeToo mozgalom keletkezésének és Harvey Weinstein leleplezésének története

Ezt a lebilincselő könyvet egy recenziónkban már ajánlottuk, mert nemcsak a #metoo szempontjából érdekes, hanem a tényfeltáró újságírás egyik történelmi példájának sztoriját meséli el: hogyan volt képes két nő addig taposni a járatlan utat és igyekezett szóra bírni az áldozatokat, mígnem pontos részletekkel és publikálható adatokkal, bizonyító erejű vallomásokkal nem rendelkeztek egy szexuális ragadozó tetteiről. Még kriminek is beillik, pedig az élet írta (meg ők).

Eddy de Wind: Auschwitz, végállomás - Egy túlélő naplója a haláltáborból

Ezt a könyvet sem lehet letenni. Gyomor és idegrendszer kell hozzá, de Wind ugyanis tűpontos részleteket oszt meg olvasóival - akik a jegyzetei írásakor még csak remélte, hogy valaha lesznek - Auschwitz borzalmairól. Közben kirajzolódik egy ember túlélési stratégiáinak, döntési helyzeteinek hátborzongató sorsszerűsége, valamint egy szerelem krónikája is, aminek nem állhatott útjába a haláltábor és a drótkerítések, az író és felesége ugyanis mindössze fél éve voltak házasok, amikor mindkettőjüket Auschwitzba deportálták.

Stephen King: A kívülálló

Még alig nyugodtunk le a Kedvencek temetője és az Az második részének filmadaptációi után, az egyik legnagyobb és legtermékenyebb horror-szerző, Stephen King nem hagy minket békén újabb szorongató sztorijaival. Ez a hátborzongató thriller egy oklahomai kisvárosban játszódik, ahol egy parkban brutálisan megerőszakolt, meggyilkolt és megcsonkított holttestet találnak. És ez még csak a kezdet. Az áldozat ugyanis egy 11 éves kisfiú, sokak szerint pedig már a gyilkos is egyből megvan: Terry Maitland, a gimnázium baseball-edzője és irodalomtanára. Le is tartóztatják, viszont kikezdhetetlen alibije van.

Lee Child: Sohanapján

Már Ken Follett is megmondta, hogy Jack Reacher napjaink James Bondja és ez tényleg így van. Aki látott már Tom Cruise-zal Reacher-filmet, ezúttal sem fog csalódni, mert fordulatban és akcióban, meg adrenalinturbóban most sem lesz hiány. A sztori elején Reacher egy távolsági buszon utazva egy el-elbóbiskoló idős úrra és a zsebéből kilógó vastag borítékra lesz figyelmes. Persze nemcsak ő, hanem egy gyanús pasas is, így amikor mindketten leszállnak a buszról, Reacher követi őket. Na innen már le se tesszük a könyvet.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
IMÁDOK OLVASNI

Magyar táj magyar pemzlivel - elolvastuk Bödőcs Tibor új könyvét

Bödőcs Tibor első, paródiákra épülő könyve után saját hangot keresett és talált. Főhőse, egy jobb sorsra érdemes szobafestő szemüvegén át nézhetjük meg közelmúltunkat, jelenünket, és egy kicsit saját magunkat.
Malinovszki András - szmo.hu
2019. november 06.

hirdetés

Nem sokkal Kőhalmi Zoltán után a második magyar stand up-csillag hoz zavarba, mikor új könyve műfaját kell meghatároznom. Természetesen leginkább a „regény” meghatározás illik Bödőcs Tibor Meg se kínáltak című új művére, de a szokványos formátumot senki ne keresse a könyvben. Bár van több szálon futó cselekmény, vannak mellékszereplők (mint például a „főellenség” Kálmán vagy Petronella alakja), ám mindent csak kisebb sztorikból, elbeszélésből ismerünk meg.

Olyan ez egy kicsit, mint több Bödőcs-előadás összefűzve, csak kidolgozottabban.

Nagy előnye, hogy bár én azok közé tartozom, akik a szerző legtöbb estjének anyagát ismeri, mégsem olvastam olyan történetről, amit már előadásban hallottam volna, maximum egy-egy jellemző szófordulat köszön vissza. Annyiban mindenképp hasonlít egy stand up-esthez, hogy olykor egy-egy félmondat nagyobbat üt, mint némelyik regény, vagy számos komplett életmű.

A művésznek készülő, ám egy váratlan baleset miatt szobafestő sorsba kényszerülő Magyar Oszkár meséli el élete történetét a gyönyörű (legalábbis Oszkár által annak látott) csaposnak, Gyöngyinek. Ha valaki olvasta Bohumil Hrabal leghíresebb műveit, ismerősnek fog hatni a hömpölygő történet, az egymásba fűződő, majd (többnyire) szétbogozódó sztoriszálak. (Ha még nem olvastad, de megkedveled Bödőcs könyvét, úgy Hrabal erősen ajánlott olvasmány. Egy helyütt Bödőcs utal is a népszerű cseh elődre.)

A Meg se kínáltak az a fajta mű, amiről nehéz röviden összefoglalni miről szól – annál könnyebb elmondani, miről akar beszélni.

hirdetés

Beszél Magyarországról, rég- és közelmúltjáról, jelenéről, fő- és mellékalakjairól. Beszél művészetről, vidékről és városról, politikáról, és mindenről, ami eszébe jut. Bödőcs könyvéből igen jól meg lehet ismerni (néha érteni is) a "magyar valóságot": kézikönyv ez középfokú magyarságból. Az országukból, hiszen

"itt mindenki a bölcsek kövével kacsázik, itt mindenki a Szent Grálból iszik."

Nem állítom, hogy elegendő volna egy 20. századi történelem érettségi tétel ötös feleletéhez, de átismétlésnek egész biztosan használható.

Kisebb mértékben, de az előző műhöz hasonlóan visszaköszön ebben a regényben is számos író stílusa: van itt a fentebb említett Hrabalon kívül Móricz lélekábrázolásából, Krúdy hedonizmusából, Mikszáth anekdotikus elbeszélésmódjából és szerethető figuráiból, de a teljesen szabad asszociációk és váratlan hasonlatok néha a Family Guy rajzfilmsorozat stílusát idézik elénk. Jó irodalmi játék lehet annak felkutatása is, hogy félmondatok szintjén hány kulturális utalás található meg Oszi sztoritengerében.

A jelenkorról szólva az egyik legnagyobb erőssége a műnek, hogy mer és tud aktuálpolitizálni. Nem leng ki egyik irányba sem, ugyanakkor nem érezni rajta a kínosan feszengő "egyrészt-másrészt" fogalmazást:

Magyar Oszkár mindent Gyöngyi arcába tol (és így persze a miénkbe is), őszintén, kendőzetlenül.

De kapnak itt a különböző társadalmi csoportok és viselkedésformák is hideget-meleget. Talán ez az egyetlen rész, ahol Bödőcs néha mintha arányt tévesztene.

Maga a szerző nyilatkozta több helyen, hogy sokan hitetlenkedve fogadták Magyar Oszkár figuráját. Egy szobafestőét, aki még faluját sem szívesen hagyja el, akinek Zalaegerszeg is nyüzsgő New York, de aki mégis hibátlanul idéz Petőfitől, Shakespeare-től, József Attilától, és bármit bármikor képesen hitelesen hasonlítani Gauguin vagy Rembrandt művészetéhez. Mivel Oszkár eredetileg művésznek készült, és Zala megye sem egy eldugott nepáli falu, ezt a disszonanciát én nem érzem. Az viszont kétségtelen, hogy időről időre változik a szereplő elbeszélésmódja, és ezzel együtt kissé hullámzó az önazonossága. Érdekes módon Oszkár karaktere olyankor válik kevésbé hitelessé, amikor elkezd saját (vélt) hangján beszélni.

Amikor azokat a kissé közhelyes szlogeneket puffogtatja, amit az úgynevezett átlag olvasó várna egy úgynevezett átlag zalai falu átlagos szobafestőjétől, akkor ugranak le egy kicsit a gondolatok a szájáról.

Mintha néha eggyel több kevertet vagy hárommal több nagyfröccsöt kért volna ki Gyöngyitől. Ami nincs kizárva persze, de közvetlen utalást erre nem kapunk a regényben. Így az egész nap a telefonjukat bújó fiatal generációról vagy a bio-öko-ezo-hívő városiakról mondott közhelyes vélemények kissé idegenül hatnak az egyébként mesterien koherens szövegben.

De hát Oszit így kell szeretni. Merthogy akár a szeretetig is eljuthatunk a szöveg olvasása során. A mű első részében is lehet csípni, bírni a figurát, ám érzelmileg azonosulni vele a 16. fejezet környékén tudunk. Bödőcs ekkor megy bele a szereplő olyan lélektani elemzésébe, ami közel hozza a figurát, és hiába a vicces utalások és hasonlatok,

néhol fájdalmasan részletesen megmutatja főhőse életének nagy sorsfordulatait is.

Bödőcs Tibor dedikálja Meg se kínáltak című könyvét. Forrás: Libri Könyvesboltok Facebook-oldal

Ehhez kapcsolódik a mű csattanója is – mert hogy ilyen is van benne, nem is akármilyen. Oszkár felfedett titka a drMáriásra hajazó című művekkel egy keserédes happy endet ad a mű végének.

A regényben feltűnően sok a múlt idő: sok helyütt konkrétan is megfogalmazódik a „valami végképp elveszett” mondanivalója – ezt temeti el Oszkár és Bödőcs. De szerencsére a „régen minden jobb” volt hamis hazugságától megkímélnek bennünket.

Ritkán van ilyen szépen bemutatva, hogy régen sem volt jobb szinte semmi. A mű olvasása közben felmerült bennem, hogy mi lehetne az országból (akár a világból), ha mindenki Magyar Oszkár volna: egy nagy adag jóindulat, nyitottság, megértés, józan paraszti ész mindenképp.

Ekkor persze még nem tudtam, hogy a mű végére konkrét választ kapok a felvetésemre az Oszi-vallás megidézésével.

Nem tudhatjuk, hogy 100 év múlva léteznek-e még kötelező vagy ajánlott olvasmányok, és hogy mik lesznek azok. De ha lehetne ajánlani könyvet az érdeklődő utókornak, amiből megismerhetik a magyar nép viharos 20.-21. századi fordulójának történetét, én mindenképp Bödőcs Tibor Meg se kínáltak című regényét ajánlanám. Persze nincsenek illúzióim afelől, hogy hallgatnának-e rám. Elvégre jól tudjuk, hogy a történelmet a győztesek írják, és hát Magyar Oszkár nem épp a győztesek kasztjába tartozik. Ő csak él, megél és túlél. És ebbe más is belehalt már.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: