IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
hirdetés

Lesz-e még vers? – az utolsó beszélgetés Kányádi Sándorral

Juhász Anna irodalmár, aki az édesapjáról, Juhász Ferencről készülő film kapcsán az utolsó interjút készítette Kányádival, a költőre emlékezett.

Link másolása

Június 20-án reggel, miután elvégeztem a nekem új, gyönyörű feladataimat a négyhetes kislányommal, azonnal keresni kezdtem a gépemben egy Kányádi Sándorral közös képet. Vele ébredtem, Rá gondoltam, és ez az érzés nem hagyott nyugodni. A fotó mellé elkezdtem olvasni az utolsó beszélgetést, ugyanis alig másfél hónapja jártunk nála az otthonában. Egy stábbal: több kamerával, kollégákkal, barátokkal, hogy leforgassuk – most már tudni, az utolsó – interjút a költészet mesterével, Kányádi Sándorral.

Amikor posztolok ezen a júniusi napon reggel Sanyi bácsiról, még nem tudom, mi történt. Egy gondolatot idézek az interjúból, amit Édesapámról mond és egy képet csatolok hozzá, ahol előtte guggolok nyolc hónapos terhesen, és megfogom a kezét. A hasam nem látszik, bár ő örült a babámnak, szeretettel simogatta – világ életében szerette a gyerekeket, kicsit értük is élt. És persze mindenkiért, aki hitt – hozzá hasonlóan – a költészet erejében. A versben. Ennek a hitnek a bezárása és bezáródása az interjúnkban is előjött – de erről picit később.

Posztolok, és alig fél óra után csörög a telefon. Hirtelen nem is értem. Egy újságíró hív, "Kérem, mondja el, mit tud" – kezdi, "Hisz maga épp az imént emlékezett meg róla" – folytatja, kapkodva beszél, de nemcsak ezért – még mindig nem értem. "Meghalt Kányádi Sándor" – szavai nagyon mélyre mennek, nem értem, csak habogok, majd leteszem a telefont. Üres minden. Eszembe jut a Szelíd fohász vers utolsó pár sora: "tudom sokat eltékozoltam / abból mit rám bíztál sokat / de azért ne tagadd meg tőlem / holtomban se áldásodat". Micsoda szerény, őszinte, de határozott és erős ember volt Kányádi Sándor, aki élete utolsó pillanatáig tanított és nevelt mindannyiunkat a valós értékekre.

Most, amikor a halál ezen a júniusi, szerdai délelőttön megérkezik a napsugarakkal a lakásba, pár héttel azután, hogy az élet érkezett ugyanide Mimi lányom születésével, még inkább a létezés törékenységén gondolkodom.

És Sanyi bácsi kapcsán mégis: nem az elmúlás, hanem a szüntelen élet és a versei jutnak eszembe.

'65-ben azt írta, "a soha-nem-elég, a mindent-megismerni-akarás / motorjával agyamban, szívemben végzem / ember voltommal járó kötelességemet". Dolgozott, szerkesztett, hitt, tanított, fáradhatatlanul. Egy húsz évvel ezelőtti versében pedig így fogalmaz: "a halál mindig korai / mert egyetlen élet sohasem elég hosszú mondat"- arra gondolok, az övé az volt, egy hosszú, összetett mondat, ami valamiképpen mindannyiunk szívébe lett beleszőve.

Egy tavaszi napon arra eszméltem, a Juhász Ferenc 90 filmet nem lehet megcsinálni Kányádi Sándor nélkül. Édesapámról, Juhász Ferenc költőről forgatunk filmet és készítünk könyvet egy éve, születésének kilencvenedik évfordulója kapcsán, ez az apropó. Sanyi bácsi az utolsó kortárs, aki, habár másképp, máshol, de ugyanazt végezte, ugyanabban hitt, és egy kor talán utolsó tanúja. Régi ismerősként fogtuk a telefont Édesanyámmal, és tárcsáztuk otthonát, Magdival, feleségével egyeztetve, majd Sanyi bácsival beszélve pár napon belül már mehettünk is. Izgalom és várakozás volt mindannyiunkban, pedig emlékszem, hányszor biztatott, menjek, menjünk fel hozzá, vár minket. Aztán nem mentünk, csak nagyritkán, valami tartásból, tapintatból, szeméremből. Én tudom: bennem az elmúlástól való félelem volt. Látni az időt, látni az elmúlást. Topogtunk vagy negyed órát a kapuban, a stáb tagjai cigarettáztak.

A készülő film rendezője, Surányi András az operatőrrel, Jancsó Nyikával a felvételről egyeztetett. A férjem, Csáky Attila, a film producere szólt, hogy idő van, itt állunk egy ideje, a végén a nagy izgalomban elkésünk... Mikor beléptünk, arra a két órára megszűnt minden. Berendezkedtünk a nagyszobában, beállítottuk a fotelokat, a lámpákat, mire Sanyi bácsi megjelent az ajtóban: ing, pulóver, bársony köntös, pamut nadrág, házicipő. Volt valami megejtő és nagyon emberi benne, arca sima, bőre csillogó, de mikor a homlokát ráncolja "Hát hányan vagytok Ti? Hogy férünk el mind a szobában?" - ugyanaz a tűz, amit fiatalkori képeiről ismerünk. Én a kanapéra ülök, a fotelba vele szembe Surányi András. Indul a felvétel, de ő már előtte mesél, "Na és akkor elmegyek, és ott három jeles emberrel találkoztam, Illyés Gyula bácsi, ugye, Bibó és Juhász Feri, és hát ott egy nagyon szép estét töltöttünk, még vacsoráztunk is..." - meséli az első közös élményt Papával, nekem pedig máris melegszik a szívem. Két helyről szólítjuk meg, inkább persze András, de nem bírom ki, néha beleszólok a beszélgetésbe, és Sanyi bácsi is sokszor néz rám – Édesapám kapcsán érezzük, hozzám beszél, de kitágítva a kérdéseket - jó egy órán át már mindannyiunkhoz beszél, és nem csak a szobában ülőkhöz – az emberekhez, az olvasó vagy már nem olvasó közönséghez. Folytatja az este elmesélését:

"Amikor Illyés meghívott, azt mondta, hogy „Holnap este, hogyha el tudsz jönni...” - azt mondja -„...ha nem zavar, hogy itt lesz Juhász Feri és Bibó István.” És mondtam: nagyon örülök. Annál is inkább, mert Bibónak hoztam is egy üdvözletet Oslóból, azt üzente a Nobel-békedíj Bizottság tagja, hogy Pesten adják át üdvözletem Európa legtisztességesebb emberének, Bibó Istvánnak!”

A szó a Napsugárra, Kolozsvárra és az otthonra, Nagygalambfalvára terelődik. Juhász kapcsán már a vers jövőjére térünk át: Papát "a kritikusok és ízlés minden szerint, a legnagyobb magyar költők közé is lehet elhelyezni, egy baj van. Az idő.

Gyerekek, egyáltalán, a verset hogy lehet elhelyezni? Hogy lesz-e még vers?"

Ekkor érezzük, már a mai emberről és olvasóról van szó. "A Napsugárnál 75 ezer példányban jelentünk meg, de nálunk kimondtuk azt, hogy nincsen gyermekvers és felnőttvers - csak vers van és „nem” vers. Őrült nagy példányszámokban jelentünk meg, és a lap mind elfogyott. De hát mi megírtuk a magyar történelmet versben, mesében, mindenben... Ennek az egésznek sajnos, drága leányom, vége. Képzeld el, hogy most már SMS-ekben üzennek - írnak- olvasnak, már az ABC-t lassan elfelejtik, hát hogy fogják azokat a hosszú mondatokat, azokat a kifejezéseket, amiket mondjuk édesapád kitalált..." - itt megszakad, várunk picit. Hagyjuk, hogy Sanyi bácsi meséljen a nyelvről, Tamási Áronról, amerikai közönségtalálkozókról, indián nyakláncról és Benedek Elekről, ahogy ő mondta, Elek Apóról. Meg gyerekkorról: "A faluban nem volt magyar iskola. De megengedték, hogy egy háromosztályos felekezeti, református, korlátozott létszámú, 30 gyerekkel, a kántortanító felügyeletével legyen. Na, én szerencsés voltam, abba kerültem." A hosszú beszélgetés alatt többször is jelezte, ő már nem ír. Mikor megkérdeztük, miért, azt mondta: "Én úgy gondoltam, hogy nekem az a dolgom, hogy három valamiről írjak." Elmondta ezt a három dolgot, majd két verset is elszavalt. Minket is nézett közben, de nézett valahová, a tekintetünkön túl. Ezekkel a sorokkal fejezte be:

"Bora ecet, könnye torma, gyertyájának is csak korma,

Álldogálhat egymagába, kezében egy szál virággal,

Mert a legárvább, akinek még halottai sincsenek."

A beszélgetés végén nehezen szóltunk, de ő feloldott minket. Én ekkor már Magdival álltam az ajtóban, Sanyi bácsi elindult felénk a konyhába és kis poharakat hozott: "Koccintani csak fogunk, a baba egészségére!" - így András és Attila leült még a nappaliba, két kört is megittak hárman. Ez volt a búcsú. Én néztem őket és egyszerre gondoltam az elmúlásra és az életre. Éppúgy, mint most az asztalnál, ahogy felidézem, és akkor, amikor a júniusi napon megtudtam, hogy elment.

Az a látogatás, az interjú, az egymás szemébe nézés és valami, amiben már benne volt a búcsú, az elmúlás – felejthetetlen.

Arra gondolok, ki vagyok én, hogy írjak róla, arról a csodálatos teremtő-emberről, aki tele volt élettel, emberséggel, irodalommal. Aztán rájövök: egy olvasó, sokunkhoz hasonlóan, aki megfogadta a szavát, és viszi tovább azt, amiben ő is hitt: a költészet erejét. Kányádi Sándor a verseiben és ezáltal bennünk él tovább. Köszönjük neki.

A mindenség szerelmese – Juhász Ferenc 90 filmet, amiből idéztünk 2018. októberében mutatják be Budapesten.

A teljes Kányádi Sándor-felvétel és -interjú sorsáról a közeljövőben adunk tájékoztatást!

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


IMÁDOK OLVASNI
Kiteregették a királyi Dallas szennyesét – elolvastuk A szabadság nyomábant
Az igazság feltárása helyett inkább önsajnálatba mártott dicshimnuszt kapunk az év egyik legjobban várt könyvétől.

Link másolása

Már a megjelenése előtt az év bestsellereként beharangozott A szabadság nyomában úgy esik majd azok számára, akik szomjazzák a brit királyi családdal – és főleg a Megxittel – kapcsolatos pletykákat, mint egy korty kristályvíz. Megtudhatjuk belőle, hogy Harry szereti a szellem emojit, és Meghan többek közt azzal vette le a herceget a lábáról, hogy Afrikában a bokorba járt pisilni, módjával, és kissé egyoldalúan azt is, mi folyik a királyi kulisszák mögött, a beharangozott Nagy Igazságot viszont nem.

Csupán egy meglehetősen elvakult védőbeszéd két olyan újságíró részéről, akik nyíltan kiállnak a pár mellett.

Bár a brit királyi családdal kapcsolatos sztorikat bármikor, bármilyen mennyiségben el lehet adni, a legnagyobb adu mostanság Meghan Markle és Harry herceg botrányos kiválásáról könyvet írni. A királyi család történetében még 2016-ban indult egy egészen újkeletű valóságshow, amikor Harry herceg egy hollywoodi színésznőre vetett szemet, aki nemcsak félvér volt, de még elvált is, a botrányra éhes brit bulvársajtó és az ilyen termékek iránt fogékonyabbak pedig perverz örömmel figyelték, hogyan kezdi majd ez ki a monarchia idealizált képét.

Az epizódokat pedig tempósan adagolva kaptuk: meglehetősen gyors ütemben jutottak el a megismerkedéstől az eljegyzésig, az esküvőig és az első gyerekig is – kevesebb mint három év alatt hozták össze mindezt. Közben a brit bulvársajtó élvezettel és sokszor elég gonoszan lubickolt a hercegi pár életében naponta több tucat cikket lehúzva olyan témákról, minthogy Markle éppen miért mocskos állatgyilkos, amiért avokádót eszik, vagy éppen hol tart a cicaharca Katalin hercegnével. Aztán erre a katyvaszra, ahol már senki sem tudta, ki a jófiú, és ki a rossz, dobták rá Molotov-koktélként a hírt, hogy a valóságshow főszereplői távoznak, elegük van. Az évadzáró a márciusi hivatalos események egész sora volt, ahol ismét lehetett cikkezni a hercegi pár bosszúruháiról, arról, hogyan ültették be őket a szamárpadba, és a hasonlóan eget rengető horderejű mozzanatokról.

A történet igazi kincsesbánya, a kérdés pedig csak az volt, kinek sikerül odatartania éhes kis mancsát, és mit hoz ki belőle. Az Omid Scobie & Carolyn Durand-páros lett a nyerő, a két újságíró évek óta árnyként követi a királyi családot – Scobie 8 éve tudosít a királyi családról a Harper’s Bazaarnak, Carolyn Durand majdnem két évtizede bejáratos a palotába, többek közt az Elle-nek és Oprahnak szállít sztorikat, emellett Emmy-díjas producer.

A könyv azt ígéri, hogy elmondja a történet egyetlen, igaz és kíméletlenül őszinte olvasatát, mivel véleményük szerint eddig csak a bulvármédia határozta meg, ki mit gondoljon az ügyről. Scobie és Durand képében azonban most igazi felszabadító zsoldosokat kapott a hercegi páros, akiknek azonban mégsem annyira az objektivitás a cél:

a szerzők egyértelmű szándéka sokkal inkább az, hogy piedesztálra emeljék Meghan Markle-t, a párból pedig áldozatot kreáljanak.

A kezdő forgatókönyvírók lázasan jegyzetelhetnek, hogyan mutassunk be hőskaraktert a lehető legszájbarágósabb és egydimenziósabb módon, Scobie-ék ugyanis a csúcsra járatják mindezt. A könyv Meghanja egy olyan földöntúli szupernő, akinek már gyerekkorában is Diana hercegné volt a jele az oviban, a felkelés után madarak fonják be a haját, a reggeli avokádós pirítósa előtt megment három rászorulót, letol négy inspiráló beszédet fiatal nőknek, és még a királynő híresen agybajos kutyái is megszelídülnek a jelenlétében. Még ha mindez így is van, egy idő után elviselhetetlen az a nyálrengeteg, amit a szerzők a hercegné köré vonnak, nem mulasztják el például azt sem, hogy néhány oldalanként egy szigorúan titkos forrás elmondja: Meghan a lehető legtökéletesebb lény a kerek világon.

Amikor már tényleg azt hiszi az ember, hogy ebből a nőből lesz a Marvel legújabb szuperhőse, az egyik – szokás szerint titkos – forrás megjegyzi: igen, Super Megnek szoktam őt hívni.

A kötet egyoldalúságát tovább fokozza, hogy az egész konfliktusban minden hófehér vagy éjfekete. A piros sarokban Meghan és Harry, az elszenvedő hősök, és a róluk csak szépeket mondó barátok, a kékben a palota, a PR-osok, a sajtósok, Vilmos hercegék, a dadusok, az újságírók, de még az utolsó palotaszolga is szemét, undorító dög, akik viselkedésükkel és a támogatás hiányával űzték el a párt, akire a szerzők szerint a monarchiának a legnagyobb szüksége volt.



Link másolása
KÖVESS MINKET:

IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
A Bölcs kérdez, a válasz bennünk van – Popper Péter Hogyan választunk magunknak sorsot? című előadás-gyűjteményéről
Egyenesen hátborzongató, amikor azt írja, hogy „a társadalom torzulásának és a beteg társadalomnak csalhatatlan jele, hogy nem az észszerűség szerint él, hanem mítoszok alapján”.

Link másolása

„Soha nem hagyod abba a kérdezősködést?” „Soha”. „Pedig választ sem fogsz kapni soha.” „Néha az a benyomásom, hogy a kérdések fontosabbak, mint a válaszok.”

Ez a kedvenc párbeszédem egyik kedvenc filmemből, A hetedik pecsét című Ingmar Bergman-remekműből. A Halál és az őt sakkjátszmára kihívó Antonius lovag között zajlik. A Halál eljött a lovagért, de ő a sakktábla mellett megpróbálja kicselezni, de legalábbis a játszma során megérteni az élet titkait. Mi köze Bergmannak és ennek a misztikus-filozofikus filmjének Popper Péterhez? Több mint gondolnánk.

A 2010-ben elhunyt pszichológus egyetemi tanár, fáradhatatlan spirituális utazó azon modern bölcsek közé tartozott, aki mint a régiek, tisztában volt azzal, hogy „minél többet tud, annál jobban rájön: nem tud semmit”, mert minden megválaszolt kérdés mögött ott van a következő.

Az az ember, aki dolgozott gyermek- és börtönpszichológusként, előadott Amerikában és a keleti lélek titkait kutatta egy indiai asrámban, sőt, még miniszterelnöki tanácsadó is, vélhetően azért is tett szert rendkívüli népszerűségre könyveivel és előadásaival, mert, ahogyan az igazán nagy tudású és műveltségű emberek, „nem osztotta az észt”, inkább gondolkodásra serkentett. Nem adott azonnal használható válaszokat, inkább sokszor kegyetlen kérdésekkel és nem kevésbé kíméletlen iróniával mutatott rá mindennapi gyarlóságainkra, de közben önmagát sem kímélte.

A másik párhuzam pedig a sakk, amely számára valóságos életvezetési játék, a másik ember iránti empátiától a döntéseinkig. Mint ismert, a sakkban nincs lehetőség „passzolni”, az ellenfél (az élet, a körülmények, a történelem, a nem kívánt szó törlendő) lépésére válaszolni kell, és hogy mit lépünk, rajtunk áll, és a mi felelősségünk. Ahogyan egy valódi sakkjátékos sem háríthatja vereségét a kibicre, az életben sem vitethetjük el a balhét másokkal, ha az adott esetben mi voltunk döntési helyzetben. És ha tettünk egy rossz, át nem gondolt, vagy felesleges lépést, utólag sírhatunk, átkozódhatunk, de meg nem történtté nem tehetjük. Sem a sakkban, sem az életben.

Popper Péter ugyan szintén elvesztette a maga sakkjátszmáját a Halállal, szerencsére gondolatai itt maradtak velünk. Felesége, Zolnay-Lackó Katalin hűségesen elkísérte őt előadásaira, fel is vette azokat. Így született meg a Kulcslyuk Kiadó gondozásában a Hogyan választunk magunknak sorsot? című kötet, amelynek gerincét a nyomtatásban eddig meg nem jelent előadások alkotják.

Az utolsó címadó éppen az, amelyben a sakké a főszerep, amelyet a szerző beavatási folyamatnak, az indulatok korlátozása, a figyelem, az emlékezés és az előrelátás képesség-fejlesztésének tekint. „Ismerd meg önmagad” – idézi többször is az ókori delphoi jósda feliratát.

Elgondolkodtat bennünket arról az örök filozófiai-etikai problémáról, hogy döntéseink és választásaink mennyiben függnek tőlünk és mennyire determináltak körülményeink, születésünk, természeti és más külső erők által. Pellengérre állítja az idegennel, az ismeretlennel szembeni bizalmatlanságunkat (milyen jó a magyar nyelv „idegenkedés” szava!), előítéletünket és ebből fakadó gyűlöletünket, gyávaságunkat, amelynek legcsúfabb formájának azt tartja, amikor önmagunktól félünk, önmagunk elől menekülünk és önmagunkkal vagyunk gyávák szembenézni. Nem hagy nyugton olyan, már-már megválaszolhatatlan kérdésekkel, hogy mi a „jó” és mi a „rossz”.

Némi vitám is lenne a Tanár úrral, amikor a nemzedékek felelősségéről szól, hiszen az én szüleim korosztályát, amelybe ő is beletartozott, nevezi „első műveletlen nemzedéknek”, mert hiányzott náluk történelmi okokból „a tehetség lépcsőzetes kiművelése”, és a származás, a megbízhatóság fontosabb volt, mint a tudás, a szakmai rátermettség. Őket követte az én generációm, a „rendszerváltóké”, amely többségének „a kultúra inkább csak információ volt, mint élmény”. Popper erre vezeti vissza a közélet mai állapotát. Kétségtelen, hogy mindkét nemzedék életéből hiányzott az általános vitakultúra, ellenben jócskán lehettek tapasztalataik pitiáner hatalmaskodókkal és gátlástalan köpönyegforgatókkal. De azért ne legyünk igazságtalanok, csak gondoljunk bele: e két korosztály micsoda elméket, írástudókat adott Magyarországnak, a világnak – igaz, többségük túllépett a mindenkori „korcsmákon”.

Annál inkább helyeselném azt az általa javasolt módszert, hogy amikor elénk tesznek egy választási listát, először azokat ikszeljük be, akiket szívesen látnánk családunkban vagy baráti körünkben. Tartok tőle, hogy elég kevesen maradnának…

Az pedig egyenesen hátborzongató, amikor azt írja, hogy „a társadalom torzulásának és a beteg társadalomnak csalhatatlan jele, hogy nem az észszerűség szerint él, hanem mítoszok alapján”. Ennek bizonyítására nem kell mást tenni, mint elővenni Magyarország legutóbbi 100 évének történetét…És az is biztos, hogy Popper Péternek fölöttébb lesújtó véleménye volt napjaink agyongyorsult életmódjáról.

Az előadások nagy varázsa az is, hogy egy-egy megjegyzés, idézet kapcsán az ember szívesen előveszi az emberiség kultúrkincseit a Bibliától Lao Ce-ig, Senecától Sartre-ig, Freudtól József Attiláig, és újraolvassa azokat a sorokat, amelyek megszólítják, eligazítják útkeresésében.

Talán egyetlen hiányossága van a kötetnek: nem derül ki belőle, hogy melyik előadás mikor, hol, kik előtt hangzott el. Ez ugyanis támpont lehetne Popper Péter gondolati fejlődéséhez, egy adott társadalmi miliő megvilágításához. Nem mintha ezek bármilyen hiányt jelentenének tartalmi szempontból, de az elmúlt évtizedek viharainak ismeretében egyáltalán nem mindegy, hogy egyik-másik eszmefuttatás mondjuk a 80-as években, vagy 2000 után hangzott-e el.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
Szabad-e röhögnünk az elkerülhetetlen világvégén? – Kőhalmi Zoltán: Az utolsó 450 év
Időutazás, egy macimézes flakon, rengeteg műanyag és néhány generáció mindenre elszánt kalandorai. Ezek a fő összetevői Kőhalmi Zoltán második könyvének, ami egy kacagtató disztópia – bármennyire ellentmondásnak is tűnjön ez.

Link másolása

Egy macimézes műanyagflakon lebomlási ideje éppen annyi idő, mint amennyi Kőhalmi Zoltán második könyvének címében szerepel: 450 év. És ez természetesen nem véletlen, hisz a humoros-disztopikus sci-fi műfajába sorolható regény főszereplője éppen egy ilyen helyes macimézes doboz, aki eredeti funkcióját (úgy mint mézet szolgáltatni a vásárlónak) a szokottnál lényegesen gyorsabban elvégzi, hogy aztán időn és téren (sőt: űrön) át izgalmasabbnál izgalmasabb kalandokba keveredjen – sőt, pályafutása során egészen a szent ereklyeségig is vigye.

Kőhalmi Zoltán első könyve, a már címében is zseniális A férfi, aki megølte a férfit, aki megølt egy férfit – Avagy 101 hulla Dramfjorban egy skandinávkrimi-paródia, illetve egy kicsit több annál: a mű dramaturgiailag megfelelő pontjain a történetbe ágyaz számos más paródiát is, például a tini-vámpírregényekről vagy épp a bugyutácska „bogaras” gyerekmesékről.

A humor teljesen természetesen továbbra is vezérlőeleme Kőhalmi írói munkásságának, ám a paródia ezúttal szatírává, az emberiség iránti finom, de azért "betaláló" gúnnyá alakul. A címben jelzett 450 év nemcsak a macipalack lebomlását jelzi, de (így talán nem spoiler) már a mű elején (sőt, ugyebár a címből is) megtudjuk, hogy pontosan ennyi ideje van hátra a Földnek a méz 2022. őszi elfogyasztásától a teljes pusztulásig. Kacagtatóan szánalmas azt figyelni, hogy eközben hogyan nem tudunk valódi megoldást találni, és hogyan tudunk számos álmegoldást ki"okos"kodni a bolygó egyik legnagyobb problémájára, a mérhetetlen szemét felgyülemlésére.

A regény egyik legszórakoztatóbb része a közeljövőt (a 2050-es éveket) bemutató korai fejezet, ahol még épp elég közel vagyunk időben, hogy átérezhessük a lemerülő digitális szemüveg vagy tölthető cipő problémáját, és szórakozzunk a retró rádiókból szóló Fluor Tomi-számokon. De azért ebben az időszakban sem könnyű már az élet: a napokat szemétviharok nehezítik, a hatóságok pedig beépített emberekkel kénytelenek harcolni mindent elborító hulladékból jól megélő bűnszervezetekkel.

Kőhalmi és Litkai Gergely a könyv bemutatóján; fotó: Helikon Kiadó/Facebook

Innentől kezdve akkurátusan végigjárjuk a következő évszázadokat, amelyeket ötletes és izgalmas módon kapcsol össze a szerző, újra és újra ismerős szereplőket, de inkább leszármazottakat hozva be a történetbe.

Ami állandó, az a szemét okozta probléma, ami viszont változik az az emberiség újabb és újabb bénázása, amivel a gondot próbálja megoldani – de legtöbbször inkább csak valahogy együtt élni vele.

A regény fő erénye, hogy utaztat minket más-más kultúrák között, járunk a Holdon és egy idő után még az időben is visszautazunk, a kohézió viszont sehol még csak meg sem reccsen. Azt is szemrebbenés nélkül elfogadjuk, hogy eljön az emberiség történetében az a korszak, amikor egy parányi magyar település vagy egy zsebkendőnyi óceániai miniállam a világ közepévé válik. Ez a precizitás egyébként már Kőhalmi első regényére is jellemző volt.

Furcsa mód ez adja a mű kisebb nehézségét is. Az egy percig sem kérdés, hogy Kőhalmi agya egy átlag emberénél jobban pörög, hamar képes új dimenziókat, sőt egy egész új világot létrehozni, amiben bámulatos következetességgel mozog. Ezt az ügyességet viszont a szöveg elvárja az olvasótól is, akinek egy szórakoztató regényhez képest váratlanul nagy odafigyeléssel kell olvasnia a könyvet, ha egy pillanatra sem akar „leesni” a történetről. Észben kell tartanunk a robotállatokat (az igaziakról már csak nagyon kevesen tudnak), a gondolatletöltő programokat és a regény által kreált összes kultúra minden apró utalását is.

A jó hír, hogy Az ember, aki megølte a férfit...-hez hasonlóan a figyelmet és a kitartást az író itt is remek iróniával és kifejezetten kacagtató poénokkal hálálja meg. Egyszerre ugyanakkor zavarba is hoz, mert két jó poén között, mosollyal az arcunkon időnként mégiscsak belegondolunk, hogy az emberiség reménytelenségén röhögünk épp. Kőhalmi stílusát több helyen hasonlítják (Kurt Vonneguté mellett) Douglas Adamséhez. A párhuzam annyiban mindenképp áll, hogy a tudományos fantasztikum eszközeivel mutat görbe tükröt elénk, de abban talán még inkább hasonlít a nagy elődre, hogy az utolsó oldalakra is tartogat egészen váratlan fordulatot.

Kőhalmi Zoltán egy interjúban kifejezetten visszautasította, hogy könyvéből komolyan tanulni lehetne, pláne hogy valami ilyesmi cél vezérelte volna. Azért én nem lennék ennyire szigorú a szerzővel, szerintem ügyesen megtanítja, hogy hogyan tudjunk nevetni saját kollektív bénázásunkon. A gondot csak az jelenti, hogy a múlt alakjait itt úgy röhögjük ki, hogy ők jövőbeli utódaink. De hátha a fiatalabb generáció (akik a történetben jövőbeli egykori nagyjaink, de ebbe most ne menjünk bele mélyebben...) kezébe kerülve a könyv valamiféle ébresztővel szolgálhat, hogy ne kövessék el a XX.-XXI. század emberének hibáit. Ha így lesz, talán még sokáig nem lesz igaz a könyv alternatív fülszövege, miszerint a szerző az „egykori Budapest”-en élt.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
Obama könyve abszolút bestseller lehet az elnöki önéletrajzok közt
Egyetlen nap alatt majdnem egymillió példányt vásároltak meg belőle.

Link másolása

Már a megjelenést követő első 24 órában majdnem 1 millió példányt vettek Barack Obama Egy ígéret földje című memoárjából, ezzel ez lehet minden idők legnépszerűbb elnöki önéletrajza - írja a Guardian.

A könyv szerdán jelent meg egyelőre az Egyesült Államokban és Kanadában, az azt kiadó Penguin Random House pedig rögtön rekordot könyvelhetett el:

az első 24 óra leforgása alatt több mint 890 ezer példány fogyott belőle.

Ezzel az egykori elnök azonnal le is körözte nejét, Michelle Obamát, akinek az Így lettem című önéletrajzát az első nap 725 ezren vették meg Észak-Amerikában.

Úgy fest azonban, hogy nemcsak feleségét, hanem a többi elnököt is lekörözi: Bill Clinton Életem című könyvét 400 ezren, George W. Bush Döntési helyzetek című önéletrajzát pedig 220 ezren vették meg a megjelenés első napján az Egyesült Államokban és Kanadában. Azonban még az abszolút rekordtól így is messze van az egykori elnök, azt ugyanis nem más tartja, mint J.K. Rowlings, aki a Harry Potter hetedik részével állította be azt: 2007-ben a megjelenése napján összesen 8 millió fogyott belőle.

A 768 oldalas önéletrajz a Guardianben megjelent kritika szerint

"Barack Obama önéletrajzát olvasni Donald Trump utolsó, acsarkodó napjain olyan, mintha belebámulnánk az emberi természet két véglete közt tátongó szakadékba, miközben továbbra sem győzünk csodálkozni, hogyan tudott ugyanaz a nemzet két ennyire különböző embert megválasztani."

A könyv várhatóan december 10-én jelenik meg magyarul.


Link másolása
KÖVESS MINKET: