hirdetés

IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
hirdetés

Kőrösi Zoltán: Szívlekvár

Október közepén jelenik meg Kőrösi Zoltán Szívlekvár című regénye. Ebből olvashattok most egy részletet.
Fotó: Kálló Péter - szmo.hu
2014. szeptember 05.


Link másolása

hirdetés

Kőrösi Zoltán: Szívlekvár - részlet

Psszt! Én egyszer megcsókoltam Kádár Jánost is, súgta a Papa Sándorkának.

Ki az a Kádár János?

A Papa édesapja, második Magyar Sándor a Nagy Háborúban, ezerkilencszáznegyvenkettő decemberében a Don-kanyarban teljesített frontszolgálatot mint híradós, húzták a kábeleket, morzéztak a tábori adókon, akkor is, ha pillanatnyi tűzszünet volt, s akkor is, ha csapkodtak az aknák és az ágyúlövedékek. Itt érte Magyar Sándort a hír, hogy rövidesen megszületik az első gyermeke, kérvényt adott be hát a Hadtestparancsnokságra, hogy az áldásra való tekintettel eltávozást kaphasson. Átfordult már a naptár az új esztendőre, amikor megérkezett a válasz, mi több, csodák csodája, igenlő volt: második Magyar Sándort hazaengedték két hétre. Így történt, hogy míg ő otthon töltötte az eltávozást, s örült a január kilencedik napján megszületett kisfiának, azaz harmadik Magyar Sándornak, sejtelme sem lehetett arról, hogy Urivnál éppen megkezdődött a nagy doni áttörés, és odahagyott bajtársai hősiesen harcolva követték egymást a halálba.

hirdetés

Mondhatni, a Papa születése mentette meg az ő apját a pusztulástól, annál is inkább, mert második Magyar Sándort a tömeges visszavonulásba nem rendelték, sőt, mint családfenntartót, leszerelték, miközben a teljes zászlóalja odaveszett.

Második Magyar Sándor a bevonulása előtt a fűzfői Nitrokémiánál dolgozott, a gyári tejcsarnokban, mint sajt- és vajmester. A háború után persze hiába tért volna vissza az üzembe, a tehénállomány olyannyira megfogyatkozott, hogy ott nem kaphatott munkát, a tejcsarnok helyett kénytelen volt a lőporgyártó részlegben dolgozni. Ami azért mégsem ugyanaz. Így ment ez egy évig, amikor hivatalos felszólítást kapott a Veszprém Megyei Közellátási Hivataltól, hogy mint hozzáértő, szervezze meg Balatonfüred tejellátását.

Nem is tétovázott: részletfizetésre megvásárolta Taliándörögdön az uradalmi tejfeldolgozó teljes és gazdátlanul maradt felszerelését, Pécselyen bérbe vett és átalakított egy majorsági épületet, egy új csarnokot, ahová hordhatták a gazdák a reggeli és esti fejésekből a tejet. Persze nem volt ez olyan gyár, mint a régi, a háború előtti, még villanyra se tellett, mindent kézi erővel kellett elvégezni. Füreden volt az elárusító helyük, ahol a Papa édesanyja végezte a kimérést, előírt hatósági árakon. Hajnalonta az egylovas fogattal kocsizták be a kannákat Füredre, a lovat Pista bácsi, egy öreg kocsis, az egyetlen segédjük hajtotta. Menni kellett, ha meleg nyár volt, éppen úgy, mint a jeges, szeles, téli reggeleken, legfeljebb akkor a kerekeket szánra cserélték. Ezeken a hideg hajnalokon a Papa egyedül maradt a kis házban, hároméves kisgyerek, a szülei a parazsat is eloltották, nehogy tűz üthessen ki, ettől viszont csakis a vaskos dunyha alatt lehetett átvészelni a hosszú órákat, amíg az anyja hazaérkezett.

Az apró ablakot elhomályosította a jégvirág, eltompította az odakinti, amúgy is bágyadt fényt.

Délután lett már, addig, hacsak nem pisilnie kellett, a Papa ki se kelt a meleget adó dunyha alól.

Ha meg kikelt, hát szaladt is vissza, hogy meg ne fagyjon.

Behunyta a szemét, hallgatta a szél zúgását és a ház percegéseit.

Csak az a tej, az ne volna.

Ha nem lenne tej, akkor nem kellene hajnalban kelni, nem lenne fejés és árusítás, nem lenne a mindent belengő, undorítóan édeskés szag, nem lennének a mindenhová eljutó fekete legyek.

Hallani, ahogyan ropog a hó a ház körül.

Én Istenem, jó Istenem, apasszál el minden tejet.

Én Istenem, jó Istenem, döglesszél meg minden tehenet.

Minden, minden, minden tehenet.

Milyen jó, hogy a hónak nincsen tejszaga!

Csak amikor már hazaért a kocsi, akkor fűtötte be az anyja a csikótűzhelyet, akkor, a lassan terjedő melegben kelt ki az ágyból harmadik Magyar Sándor is, akkor beszélgettek, akkor énekeltek, akkor öltözött fel, akkor kezdődött neki a nap.

Így ment el három év, addig éltek ott kint, a tejüzemnél, és a három év alatt a Papa minden hajnalban magára maradt. Tavasztól, amikor már megenyhült az idő, délután, amikor az anyja már elfáradt, ő felmászott a padlásra, ahol a galambok laktak, vagy hátrament a hidashoz, és a malacokkal beszélgetett. Ha az anyakoca megszoptatta őket, és úgy, ahogy voltak, sorban heverve elaludtak, sokszor ő is odafeküdt közéjük az emse nagy, meleg hasára, és velük szendergett. Őt az a disznó soha nem bántotta, pedig amikor az apja az ólt almozta, sokszor még a lapátot és a gumicsizmáját is megharapta.

Három év után egyszer csak megállt egy csapott hátú, nagy, fekete autó a csarnok előtt.

Hivatalnokok voltak a megyétől.

Úgy államosították a tejüzemet ezerkilencszáznegyvenkilencben, olyan hirtelen, hogy még a szomszédasszony zománcos vödrét se engedték kivinni onnan, hiába bizonygatta, hogy csak maradék savót kért volna a malacainak. Aztán már nem bizonygatta, inkább elszaladt, ne jegyezzék meg a nevét, ha nem muszáj.

Mindent felírtak, aztán lepecsételték és lelakatolták az ajtót, akkortól nem volt bejárása senkinek, cserébe csak egy leltári ívet adtak. Hiába beszélt a törvény a tíz fő feletti kisüzemek államosításáról, s hiába volt Magyar Sándorék csarnoka a Pista bácsival együtt is csupán háromszemélyes vállalkozás. A fekete autósok elmentek, és nem is tértek vissza egy évig, addig ott rohadt a magára maradt csarnokban még a kiméretlen tej és a vaj is, a pusztulás egyre édeskésebb és áthatóbb szagát árasztva az ablakokon át, és ott rozsdásodtak a magukra hagyott szerszámok, tele a rájuk ragadt fekete legyek hulláival.

Zöldnek látszik a legyek háta, ha rájuk süt a nap.

Harmadik Magyar Sándor egy hét múltán súgta meg az anyjának, hogy talán az ő imáit hallgatta meg, aki az ilyesmire figyelni tud, ha van Istenke, akkor ő segített, hiszen ő hajnalonként és a sötét délelőttökön egyebet se kért, mint hogy zárjon be végre a csarnok, ne kelljen éreznie többet a tej szagát, ne kelljen hallgatni félálomban a távolodó fuvaroskocsi zaját.

Akkor hát mégis csak van valahol az Isten, ha ennyire megteszi, amit kérnek tőle, nem?

Ha itt van közel a gonosz, akkor a jónak is léteznie kell.

Ohó, angyalom.

Nincsen semmi baj, kisfiam.

Egy év múlva, amikorra megalakultak a megyei tejipari vállalatok, Magyar Sándorék beköltöztek Balatonfüredre, egy bérelt lakásba.

Harmadik Magyar Sándor szerette az iskolát, szerette, hogy immár a malacok helyett gyerekekkel barátkozhat. Igaz, közöttük nem lehetett olyan békésen elheverni, és az is igaz, hogy amikor tél elején a tanár cipőellenőrzést tartott, hogy ki lehet jogosult a cipőtalpalásra, az egész osztályból csak ketten nem kaptak utalványt: egy volt vezérkari ezredes lánya, és ő, a tejgyáros fia.

Mert ezt mondták rá, hogy gyáros.

És mint kiderült, mind a kettejüknek egy nagy X szerepelt a megfelelő rubrikában a neve mellett az osztálykönyvben. M betű jelölte a munkásokat, P a parasztokat, E, az egyebeket és X az osztályidegeneket.

Mivel bakancsa nem lehetett, az anyja gumiból készült, oldalt patentos hócipőt vett harmadik Magyar Sándornak, hogy abban mehessen az iskolába.

Fehér cipőt, mint egy lánynak.

Fehér cipőt, olyan fehéret, mint a tej.

Abban a hócipőben állt az osztály szélén, a zászlófelvonáskor, és énekelte a többiekkel együtt: Rákosi a legjobb apa, minden dolgozó a fia, gondot visel az országra, békére és szabadságra.

Rákosi egy nagy, habos pohár tej.

Tele van szőrös hátú, nagy, fekete, döglött legyekkel.

Csillog a hártyás szárnyuk a habok között.

Második Magyar Sándor és a felesége az államosítást követően visszamentek dolgozni a Nitrokémiához.

Egy éve voltak már a töltényeket gyártó részlegnél, amikor robbanás történt a raktárnál.

Az újság nem írt sokat a balesetről, a hír csak annyi volt, hogy kisebb robbanás történt a petárdákat gyártó részlegen. Azt nem említették, hogy a kilökődött dobozok egyike a vasajtón kívülre zuhant, ott robbant fel, pörgött, ahogy égett, és a szanaszét robbanó lövedékek valósággal szertelyuggatták az egyik munkásasszonyt, második Magyar Sándor feleségét.

Úgy hevert a földön, hogy a testén át látni lehetett a rücskös betont.

A temetés után második Magyar Sándor már soha nem talált magára.

Reggelente felöltöztette a fiát, késő délután, ha hazatért, ült a konyhában, a tűzhely mellett, sápadtan és szótlanul, mint aki a gondolataiban egészen másutt jár. Apró fadarabokat dobott a tűzre, egymás után, gépiesen, nézte rezzenéstelen tekintettel, ahogy lángra kapnak, aztán átégnek, s amikor felgörbülve visszahajlottak már, akkor nyúlt a következőért.

Ugyanaz a tűz, de mindig más a fadarab.

A tölténygyári robbanást követő évben kaptak egy végzést a megyétől, hogy a Taliándörögdről részletre vásárolt szerszámok révén az ottani uradalom részbeni örököseinek nyilvánították őket, s mint ilyenek, harmincezer forint kártérítést kötelesek befizetni a magyar népgazdaság számára.

Fellebbezésnek helye nincsen.

Harmincezer forintot nem lehet befizetni még tíz év alatt sem.

Nincsen olyan részletfizetés, amiből a harmincezer forint összerakódhat.

Egy ügyvéd, akit még a háború előttről ismertek, azt javasolta nekik, hogy harmadik Magyar Sándor kérje állami gondozásba magát, akkor a kártérítés őt már nem érintheti. Sőt, akkor ő megszabadul attól az x jeltől is, hiszen a nép fia lesz. Második Magyar Sándoron pedig, ha akarják, se tudják azt a rengeteg pénzt behajtani.

Tízéves volt harmadik Magyar Sándor, amikor ezerkilencszázötvenháromban előbb Bicskére, állami gondozásba, s aztán a következő évben Fótra költözött. Az első helyén az apja meglátogatta őt minden hétvégén, pedig akkoriban, ha tehette, napszámot is vállalt a Füred fölötti, környékbeli földeken.

Ott történt a balesete is. Harmadik Magyar Sándor az általános iskola ötödik osztályába járt, amikor ősszel értesítették, hogy a mélyszántásnál segédkező apja beesett a traktor alá. Állítólag engedély nélkül végezte a szántást, de ha nem is konyított hozzá, akkor sem értette senki, hogyan eshetett hátra, az ekevasak közé, a traktor meg csak ment tovább, egészen a szántó széléig, ahol a domboldalnak futott, második Magyar Sándor pedig ottmaradt a barázdában egyedül, az eke úgy hasította szét, hogy csak vászonba gyűjtve lehetett elvinni a testét.

Amikor megtalálták, a frissen kiforgatott föld beitta mind a vérét.

Fehér volt az arca, mint az aludttej.

Ne sírj, kisfiam, a legjobb helyen vagy, itt nem eshet semmi bajod.

Harmadik Magyar Sándor már az első intézeti hónapban megtanulta, hogy a továbbélés a túlélést jelenti, megtanulta, hogy szorgalmasabb legyen a szorgalmasoknál, és megtanulta, hogy ha akart valamit, akkor nem az Istenkét kérlelte, hanem összeszorította a fogát, és hátra tett kézzel, felnyújtott ujjakkal jelentkezett.

Őrsvezető lett az úttörőcsapatban, minden jeles alkalommal szerepelt a kulturális műsorokban, tagja lett az énekkarnak, ahol szólót is énekelt, a jó tanulmányi eredményéért és kiváltképpen a kiemelkedő közösségi munkájáért könyvjutalmat kapott. Az úttörőcsapat küldöttségének tagjaként juthatott el aztán arra a csodálatos május elsejei felvonulásra, tizennégy évesen, ezerkilencszázötvenhétben, ahol a Városliget mellett, velük együtt egymillió ember köszöntötte a boldog és szabad Magyarországot, az ellenforradalmi bandák leverését, és Kádár Jánost, a Magyar Szocialista Munkáspárt első titkárát. Harmadik Magyar Sándorék piros lufikat kaptak, pirosat, mint a nyakukba kötött kendő, a csuklójukra kellett rögzíteniük, nehogy idő előtt szökni engedjék a gömböket, fehér ingben és vörös nyakkendőben vonultak, és integettek az emelvényen álló férfiaknak. A felvonulás után csatos üveges Bambit ihattak a városligeti tó mögött, és egészen késő délutánig ott ünnepelhettek a sokadalommal, sütött a nap és alig fújt a szél, fogócskáztak, és aztán elhevertek a fűben.

Azért a fehér ingetekre vigyázzatok, gyerekek.

Ugyanabban az évben nyár végén, az alkotmány és az új kenyér ünnepén a kisújszállási sportpályára is elvitték őket, ahol Kádár János mondott beszédet, és a tribünön a nép és az ország vezetője mellett nemcsak a párt- és állami vezetők feszítettek, de ott volt a moszkvai Világifjúsági Találkozó nemzetközi delegációja is, ahogy a hangosbemondó felkonferálta őket, többek között egy német ügyvéddel, egy norvég sakkozóval és egy dél-amerikai, pontosabban kolumbiai újságíróval, Gabriel García Márquezzel, aki népzenészként vett részt a Szovjetunióban rendezett összejövetelen. A köszöntések elhangzása után az úttörőcsapat kiválasztottjai, köztük harmadik Magyar Sándor is, felszaladtak egészen a tribünre, és átadták a kezükben szorongatott vadvirágcsokrokat a párt vezetőinek és a kedves vendégeknek. Sándort az a különleges szerencse érte, hogy ő egyenesen Kádár Jánosnak nyújthatta oda a virágait, és a párt első embere nemcsak megsimogatta a tiszta tekintetű, fehér inges, vörös nyakkendős, kipirult fiúcska haját, hanem le is hajolt hozzá, megölelte és megcsókolta őt.

Harmadik Magyar Sándor pedig, ugyan remegett a keze és a lába a megtiszteltetéstől, de azért a szabad karjával átölelte az első titkár nyakát, és nagy bátran ő is puszit nyomott a férfi frissen borotvált arcára.

A jelszavunk munka és béke.

Talán ez volt az a sorsdöntő pillanat, amikor harmadik Magyar Sándor eldöntötte, hogy példát véve a nevelőiről, s visszaadva azt a sok szeretetet és gondoskodást, amiben része volt, ő is a jobb sorsra érdemes gyermekek oktatásának fogja szentelni az életét.

Vagy ha nem ez volt, akkor ez is lehetett volna.

Talán ez volt az a pillanat, amikor megértette, hogy létezik olyan összetartozás, amelyben kisfiúknak és felnőtt, harcedzett férfiaknak egyaránt megvan a helye, feltéve, ha valahányan a nép érdekében akarnak küzdeni.

S talán ez volt az a pillanat, amikor harmadik Magyar Sándor számára mindaz, ami addig történt vele, a félhomályos, dunyha alatt töltött reggelektől a magányos kóborlásokig, a füredi iskola kitaszított, osztályidegenként megbélyegzett tanulójától a Dózsa György úti felvonulásig, a csuklóját rángató léggömbig minden történet egyetlenegy nagy és egyértelmű mondattá tapadt össze, egy intéssé, amit Kádár János a kisújszállási tribünön is elmondott: nem az a fontos, hogy honnan jössz, hanem az, hogy hová tartasz.

Talán.

Az volt az év, amikor novemberben az addigi menhelyet átalakították Fóti Gyermekvárossá.

Harmadik Magyar Sándor, immár mint a Gyermekváros felnőtté serdült polgára tette le az érettségit tizennyolc évesen, ezerkilencszázhatvanegyben.

Addigra a hajdani nevelőintézet valóságos kis várossá nőtte ki magát, majdnem ezer gyermeket gondoztak és neveltek ott, a lakókról száznegyven nevelő és pedagógus, és kétszáz fős kiszolgáló személyzet gondoskodott.

Itt nem érhet téged semmi baj, nagyfiam.

A kastély melletti ősfás területen a növendékek szállásai mellett pedagóguslakások, óvodák, iskolák, tanműhelyek, sport- és kulturális létesítmények, könyvtár, színházterem és mozi is helyet kaptak, a hétköznapi szükségleteket központi konyha, mosoda, varroda és cipészműhely elégítette ki, volt belső fodrászat és posta is. Az egészségügyi ellátást külön rendelő, valamint egy kis kórház, az Egészségház biztosította, a kastélyparkhoz közvetlenül csatlakozó százötven holdas területen tangazdaságot alakítottak ki, ahol mezőgazdasági és kertészeti szakképzés folyt, innen látták el a Gyermekvárost friss hússal és zöldségfélékkel.

Traktor is, eke is.

A helyi képzésnek köszönhetően évente hetven-nyolcvan szakmunkás-bizonyítvánnyal, érettségivel vagy gyermekfelügyelői, óvónői oklevéllel rendelkező fiatal került ki az intézményből, köztük harmadik Magyar Sándor is, aki, köszönhetően a jó ellátásnak és az egészséges táplálkozásnak, nem volt olyan nap, hogy ne ivott volna legalább egy pohárnyi friss, egészséges tejet.

Jót tesz a csontoknak és jót tesz a léleknek is.

Élet, erő, egészség.

Bár minden gyermeknek juthatna mindennap egy pohár finom, friss tej szerte a világban!

Addigra persze már belépett a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetségbe, és beadta a jelentkezési kérelmét is a tanárképző főiskolára.

Tanári diplomáról álmodott, szerelemről és szeretetről, családról és gyerekekről, akiket majd úgy nevel, hogy az ország megbecsült, hasznos dolgozói lehessenek. Politechnikát és földrajzot akart tanítani a gyerekeknek, hogy ismerjék meg és szeressék a világot, ami körülveszi őket.

Legyen ügyes a kéz és legyen hajlékony az ész.

Nincsen ám csodálatosabb szerszám az emberi kéznél, talán csak egy, az alkotó gondolat.

Lám, az acél is sír, hajlong.

A többit meg majd mind ezután.

Nyomj egy lájkot, hogy ezzel is segítsd a kortárs magyar irodalom ügyét!


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
hirdetés

Kiteregették a királyi Dallas szennyesét – elolvastuk A szabadság nyomábant

Az igazság feltárása helyett inkább önsajnálatba mártott dicshimnuszt kapunk az év egyik legjobban várt könyvétől.

Link másolása

hirdetés

Már a megjelenése előtt az év bestsellereként beharangozott A szabadság nyomában úgy esik majd azok számára, akik szomjazzák a brit királyi családdal – és főleg a Megxittel – kapcsolatos pletykákat, mint egy korty kristályvíz. Megtudhatjuk belőle, hogy Harry szereti a szellem emojit, és Meghan többek közt azzal vette le a herceget a lábáról, hogy Afrikában a bokorba járt pisilni, módjával, és kissé egyoldalúan azt is, mi folyik a királyi kulisszák mögött, a beharangozott Nagy Igazságot viszont nem.

Csupán egy meglehetősen elvakult védőbeszéd két olyan újságíró részéről, akik nyíltan kiállnak a pár mellett.

Bár a brit királyi családdal kapcsolatos sztorikat bármikor, bármilyen mennyiségben el lehet adni, a legnagyobb adu mostanság Meghan Markle és Harry herceg botrányos kiválásáról könyvet írni. A királyi család történetében még 2016-ban indult egy egészen újkeletű valóságshow, amikor Harry herceg egy hollywoodi színésznőre vetett szemet, aki nemcsak félvér volt, de még elvált is, a botrányra éhes brit bulvársajtó és az ilyen termékek iránt fogékonyabbak pedig perverz örömmel figyelték, hogyan kezdi majd ez ki a monarchia idealizált képét.

Az epizódokat pedig tempósan adagolva kaptuk: meglehetősen gyors ütemben jutottak el a megismerkedéstől az eljegyzésig, az esküvőig és az első gyerekig is – kevesebb mint három év alatt hozták össze mindezt. Közben a brit bulvársajtó élvezettel és sokszor elég gonoszan lubickolt a hercegi pár életében naponta több tucat cikket lehúzva olyan témákról, minthogy Markle éppen miért mocskos állatgyilkos, amiért avokádót eszik, vagy éppen hol tart a cicaharca Katalin hercegnével. Aztán erre a katyvaszra, ahol már senki sem tudta, ki a jófiú, és ki a rossz, dobták rá Molotov-koktélként a hírt, hogy a valóságshow főszereplői távoznak, elegük van. Az évadzáró a márciusi hivatalos események egész sora volt, ahol ismét lehetett cikkezni a hercegi pár bosszúruháiról, arról, hogyan ültették be őket a szamárpadba, és a hasonlóan eget rengető horderejű mozzanatokról.

hirdetés

A történet igazi kincsesbánya, a kérdés pedig csak az volt, kinek sikerül odatartania éhes kis mancsát, és mit hoz ki belőle. Az Omid Scobie & Carolyn Durand-páros lett a nyerő, a két újságíró évek óta árnyként követi a királyi családot – Scobie 8 éve tudosít a királyi családról a Harper’s Bazaarnak, Carolyn Durand majdnem két évtizede bejáratos a palotába, többek közt az Elle-nek és Oprahnak szállít sztorikat, emellett Emmy-díjas producer.

A könyv azt ígéri, hogy elmondja a történet egyetlen, igaz és kíméletlenül őszinte olvasatát, mivel véleményük szerint eddig csak a bulvármédia határozta meg, ki mit gondoljon az ügyről. Scobie és Durand képében azonban most igazi felszabadító zsoldosokat kapott a hercegi páros, akiknek azonban mégsem annyira az objektivitás a cél:

a szerzők egyértelmű szándéka sokkal inkább az, hogy piedesztálra emeljék Meghan Markle-t, a párból pedig áldozatot kreáljanak.

A kezdő forgatókönyvírók lázasan jegyzetelhetnek, hogyan mutassunk be hőskaraktert a lehető legszájbarágósabb és egydimenziósabb módon, Scobie-ék ugyanis a csúcsra járatják mindezt. A könyv Meghanja egy olyan földöntúli szupernő, akinek már gyerekkorában is Diana hercegné volt a jele az oviban, a felkelés után madarak fonják be a haját, a reggeli avokádós pirítósa előtt megment három rászorulót, letol négy inspiráló beszédet fiatal nőknek, és még a királynő híresen agybajos kutyái is megszelídülnek a jelenlétében. Még ha mindez így is van, egy idő után elviselhetetlen az a nyálrengeteg, amit a szerzők a hercegné köré vonnak, nem mulasztják el például azt sem, hogy néhány oldalanként egy szigorúan titkos forrás elmondja: Meghan a lehető legtökéletesebb lény a kerek világon.

Amikor már tényleg azt hiszi az ember, hogy ebből a nőből lesz a Marvel legújabb szuperhőse, az egyik – szokás szerint titkos – forrás megjegyzi: igen, Super Megnek szoktam őt hívni.

A kötet egyoldalúságát tovább fokozza, hogy az egész konfliktusban minden hófehér vagy éjfekete. A piros sarokban Meghan és Harry, az elszenvedő hősök, és a róluk csak szépeket mondó barátok, a kékben a palota, a PR-osok, a sajtósok, Vilmos hercegék, a dadusok, az újságírók, de még az utolsó palotaszolga is szemét, undorító dög, akik viselkedésükkel és a támogatás hiányával űzték el a párt, akire a szerzők szerint a monarchiának a legnagyobb szüksége volt.



hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
hirdetés

A Bölcs kérdez, a válasz bennünk van – Popper Péter Hogyan választunk magunknak sorsot? című előadás-gyűjteményéről

Egyenesen hátborzongató, amikor azt írja, hogy „a társadalom torzulásának és a beteg társadalomnak csalhatatlan jele, hogy nem az észszerűség szerint él, hanem mítoszok alapján”.

Link másolása

hirdetés

„Soha nem hagyod abba a kérdezősködést?” „Soha”. „Pedig választ sem fogsz kapni soha.” „Néha az a benyomásom, hogy a kérdések fontosabbak, mint a válaszok.”

Ez a kedvenc párbeszédem egyik kedvenc filmemből, A hetedik pecsét című Ingmar Bergman-remekműből. A Halál és az őt sakkjátszmára kihívó Antonius lovag között zajlik. A Halál eljött a lovagért, de ő a sakktábla mellett megpróbálja kicselezni, de legalábbis a játszma során megérteni az élet titkait. Mi köze Bergmannak és ennek a misztikus-filozofikus filmjének Popper Péterhez? Több mint gondolnánk.

A 2010-ben elhunyt pszichológus egyetemi tanár, fáradhatatlan spirituális utazó azon modern bölcsek közé tartozott, aki mint a régiek, tisztában volt azzal, hogy „minél többet tud, annál jobban rájön: nem tud semmit”, mert minden megválaszolt kérdés mögött ott van a következő.

Az az ember, aki dolgozott gyermek- és börtönpszichológusként, előadott Amerikában és a keleti lélek titkait kutatta egy indiai asrámban, sőt, még miniszterelnöki tanácsadó is, vélhetően azért is tett szert rendkívüli népszerűségre könyveivel és előadásaival, mert, ahogyan az igazán nagy tudású és műveltségű emberek, „nem osztotta az észt”, inkább gondolkodásra serkentett. Nem adott azonnal használható válaszokat, inkább sokszor kegyetlen kérdésekkel és nem kevésbé kíméletlen iróniával mutatott rá mindennapi gyarlóságainkra, de közben önmagát sem kímélte.

A másik párhuzam pedig a sakk, amely számára valóságos életvezetési játék, a másik ember iránti empátiától a döntéseinkig. Mint ismert, a sakkban nincs lehetőség „passzolni”, az ellenfél (az élet, a körülmények, a történelem, a nem kívánt szó törlendő) lépésére válaszolni kell, és hogy mit lépünk, rajtunk áll, és a mi felelősségünk. Ahogyan egy valódi sakkjátékos sem háríthatja vereségét a kibicre, az életben sem vitethetjük el a balhét másokkal, ha az adott esetben mi voltunk döntési helyzetben. És ha tettünk egy rossz, át nem gondolt, vagy felesleges lépést, utólag sírhatunk, átkozódhatunk, de meg nem történtté nem tehetjük. Sem a sakkban, sem az életben.

Popper Péter ugyan szintén elvesztette a maga sakkjátszmáját a Halállal, szerencsére gondolatai itt maradtak velünk. Felesége, Zolnay-Lackó Katalin hűségesen elkísérte őt előadásaira, fel is vette azokat. Így született meg a Kulcslyuk Kiadó gondozásában a Hogyan választunk magunknak sorsot? című kötet, amelynek gerincét a nyomtatásban eddig meg nem jelent előadások alkotják.

hirdetés
Az utolsó címadó éppen az, amelyben a sakké a főszerep, amelyet a szerző beavatási folyamatnak, az indulatok korlátozása, a figyelem, az emlékezés és az előrelátás képesség-fejlesztésének tekint. „Ismerd meg önmagad” – idézi többször is az ókori delphoi jósda feliratát.

Elgondolkodtat bennünket arról az örök filozófiai-etikai problémáról, hogy döntéseink és választásaink mennyiben függnek tőlünk és mennyire determináltak körülményeink, születésünk, természeti és más külső erők által. Pellengérre állítja az idegennel, az ismeretlennel szembeni bizalmatlanságunkat (milyen jó a magyar nyelv „idegenkedés” szava!), előítéletünket és ebből fakadó gyűlöletünket, gyávaságunkat, amelynek legcsúfabb formájának azt tartja, amikor önmagunktól félünk, önmagunk elől menekülünk és önmagunkkal vagyunk gyávák szembenézni. Nem hagy nyugton olyan, már-már megválaszolhatatlan kérdésekkel, hogy mi a „jó” és mi a „rossz”.

Némi vitám is lenne a Tanár úrral, amikor a nemzedékek felelősségéről szól, hiszen az én szüleim korosztályát, amelybe ő is beletartozott, nevezi „első műveletlen nemzedéknek”, mert hiányzott náluk történelmi okokból „a tehetség lépcsőzetes kiművelése”, és a származás, a megbízhatóság fontosabb volt, mint a tudás, a szakmai rátermettség. Őket követte az én generációm, a „rendszerváltóké”, amely többségének „a kultúra inkább csak információ volt, mint élmény”. Popper erre vezeti vissza a közélet mai állapotát. Kétségtelen, hogy mindkét nemzedék életéből hiányzott az általános vitakultúra, ellenben jócskán lehettek tapasztalataik pitiáner hatalmaskodókkal és gátlástalan köpönyegforgatókkal. De azért ne legyünk igazságtalanok, csak gondoljunk bele: e két korosztály micsoda elméket, írástudókat adott Magyarországnak, a világnak – igaz, többségük túllépett a mindenkori „korcsmákon”.

Annál inkább helyeselném azt az általa javasolt módszert, hogy amikor elénk tesznek egy választási listát, először azokat ikszeljük be, akiket szívesen látnánk családunkban vagy baráti körünkben. Tartok tőle, hogy elég kevesen maradnának…

Az pedig egyenesen hátborzongató, amikor azt írja, hogy „a társadalom torzulásának és a beteg társadalomnak csalhatatlan jele, hogy nem az észszerűség szerint él, hanem mítoszok alapján”. Ennek bizonyítására nem kell mást tenni, mint elővenni Magyarország legutóbbi 100 évének történetét…És az is biztos, hogy Popper Péternek fölöttébb lesújtó véleménye volt napjaink agyongyorsult életmódjáról.

Az előadások nagy varázsa az is, hogy egy-egy megjegyzés, idézet kapcsán az ember szívesen előveszi az emberiség kultúrkincseit a Bibliától Lao Ce-ig, Senecától Sartre-ig, Freudtól József Attiláig, és újraolvassa azokat a sorokat, amelyek megszólítják, eligazítják útkeresésében.

Talán egyetlen hiányossága van a kötetnek: nem derül ki belőle, hogy melyik előadás mikor, hol, kik előtt hangzott el. Ez ugyanis támpont lehetne Popper Péter gondolati fejlődéséhez, egy adott társadalmi miliő megvilágításához. Nem mintha ezek bármilyen hiányt jelentenének tartalmi szempontból, de az elmúlt évtizedek viharainak ismeretében egyáltalán nem mindegy, hogy egyik-másik eszmefuttatás mondjuk a 80-as években, vagy 2000 után hangzott-e el.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
hirdetés

„Nem voltam humoromnál, és mémeket küldtetek” – itt az új Lackfi-vers járvány idejére

Megihlette a költőt a bezártság.

Link másolása

hirdetés

"Magányos voltam,

és videóchaten hívtatok.

Elfogyott az ennivalóm,

hoztatok, és letettétek az ajtóm elé.

Járvány idején

hirdetés

veszélyeztetett voltam,

és nem látogattatok meg,

én meg dühös voltam,

hiába, hogy miattam teszitek."

Így kezdődik Lackfi János új verse, amelyet a Facebook-oldalán tett közzé. A költő témája mi is lehetne más, mint a járvány, és a karanténban sínylődő ember számkivetettségének megéneklése. :)

A biblikus hangvétel egyszerre kölcsönöz komolyságot, és teszi ironikussá a költeményt, amelyet a bennünk élő kocsmairodalmár nagyjából így tudna összefoglalni: „nem annyira szar karanténban ülni otthon, ha vannak, akik elviselhetővé teszik, és van otthon elég wc-papír”.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
hirdetés

Jóbarátok-rajongóknak kötelező olvasmány: új könyv árulja el a sorozat kulisszatitkait

Hogy jött létre minden idők egyik legjobb sorozata, miért nem akarták a producerek Jennifer Anistont, és miként született a mára legendás főcímdal? Ez mind kiderül A Jóbarátok generáció című könyvből.

Link másolása

hirdetés

A XXI. Század Kiadó gondozásában jelent meg Saul Austerliz A Jóbarátok generáció – Mi zajlott a színfalak mögött? című könyve, amely azzal kecsegtet, hogy betekintést nyújt a legendás sorozat kulisszái mögé.

A szerző alapos munkát végzett, interjút készített az írókkal, rendezőkkel, producerekkel, stáb tagokkal, és ezek alapján írta meg minden idők egyik legnépszerűbb sitcomjának történetét.

Miután magam is humorral foglalkozom, természetesen a Jóbarátok alapmű számomra. És bár nem vagyok az a fajta „hard core fan”, aki álmából felébresztve is fújja az összes mellékszereplő nevét, és oda-vissza tudja az összes epizódot, az az érzésem,

ez a könyv még nekik is tartogat meglepetéseket.

Én például nem tudtam, hogy a Rosst alakító David Schwimmer a sorozat egyik kiemelt színészének számított, de amikor az első évad sikere után leültek vele, hogy gázsi emelést ajánljanak, olyat tett, ami Amerikában példátlan: rábeszélte a színésztársait, mondják meg egymásnak, ki mennyit keres, és lépjenek fel közösen a tárgyalásokon.

hirdetés

Úgy gondolta, hatan egyenrangú főszereplői a sorozatnak, igazságtalan volna, ha valaki kevesebbet kapna.

A javaslatba még Courtney Cox is beleegyezett, pedig ő már ismert színésznőként érkezett a stábba. Ez is jól mutatja, mennyire összekovácsolódott a csapat.

A könyv nemcsak a sorozat létrejöttét és későbbi alakulását írja le részletesen, hanem betekintést nyújt az amerikai televíziózás világába, megmutatja, mennyi stresszt kellett elviselni az alkotóknak már addig is, amíg egy-egy ötlet képernyőre kerülhetett. Előfordulhat, hogy a pilotadás után elmeszelnek valamit, de ha be is rendelnek egy sorozatot, általában csak fél szezont kérnek, ami után még mindig dönthetnek úgy, hogy nem tartanak igényt a folytatásra.

A sorozat megalkotói, Marta Kaufmann és David Crane az óriási tét ellenére mertek kockáztatni. Például amikor a producerek tiltakozásával dacolva ragaszkodtak Jennifer Aniston szerződtetéséhez.

A fiatal színésznő lenyűgözte őket, amikor meghallgatták Rachel szerepére. Csakhogy Anistonnak szerződése volt már a szintén készülőben lévő Muddling Through című sorozatra.

Ez azt jelentette, hogy ha az a produkció zöld jelzést kap, akkor a Jóbarátok elveszíti a színésznőt, és kidobhatják a vele felvett pilot epizódot.

Végül azonban rájuk mosolygott a szerencse: a Muddling Through sosem került képernyőre.

Természetesen nem akarok minden sztorit lelőni előre, ezért kedvcsinálónak legyen elég annyi, a könyvben olvashatunk többek között Mathew Perry alkohol- és gyógyszerfüggőségéről, egy emlékezetes perről, amely a maga sajátos módján a #metoo mozgalom egyik előfutárának tekinthető, és arról a dilemmáról, amely elé a 2001.09.11-i terrortámadások állították a sorozat íróit.

Ha van hibája a könyvnek, az az, hogy talán néha túlságosan is alapos akar lenni. Egy példa: miután a Jóbarátok fő helyszíne a Central Perk kávézó, az amerikai kávéházi kultúra boncolgatásában Austerlitz visszamegy egészen a Starbucks alapításáig.



hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: