IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
hirdetés

Juhász Anna: "Van felelősségünk abban, hogyan élünk!"

A Várkert Irodalom sorozat legújabb projektje, a 'Nők, Aranyban' kapcsán mesélt az előadás üzenetéről, illetve az Ugron Zsolnával való közös munkáról.

Link másolása

Juhász Anna mára a magyar irodalmi élet megkerülhetetlen alakja lett, több helyen is folyamatosan szervez irodalmi beszélgetéseket, előadásokat, sorozatainak – Várkert Irodalom, New York Művész Páholy, Hadik Irodalmi Szalon – művészeti vezetője is.

A Várkert Irodalom sorozat legújabb projektje a Nők, Aranyban című Arany emlékévre készült előadás kapcsán beszélgettünk az előadás üzenetéről, Ugron Zsolnával való közös munkájáról, és persze arról, mit jelent számára az irodalom, miben látja az irodalom szeretetének tovább örökítését.

– A Várkert Irodalom sorozat egyik februári estje a Nők, Aranyban előadás volt, mely Arany János balladáinak női szereplői köré épül. Ennek a produkciónak a születése mennyiben köthető szorosan a Várkerthez?

– Ez a második olyan produkciója a Várkert Bazárnak, ami saját elképzelés útján jött létre. Az ötlet Ugron Zsolna íróé, akivel kolléganők vagyunk, hisz együtt szervezzük a Várkert Irodalom sorozatot. Zsolna korábbi munkáiban, köteteiben rendre történelmi nőalakokat állít középpontba, így a Hollóasszony könyv és előadásban is. Ennek az „ívnek” a folytatása a Nők, Aranyban - a cél, hogy megszólalhassanak, megmutatkozhassanak az Arany János által megteremtett nőalakok – mai reflexióval.

A produkció az Arany Emlékévhez kapcsolódik, az én munkám a gyakorlati részben kezdődött, és Zsolnához kapcsolódva a projekt megvalósítása volt. Később jött az ötlet, hogy – moderátort, azaz magamat alakítva – magában az előadásban is részt vegyek, így a formabontó produkció érthetőségét segítsem. Így váltam összekötő szállá Arany János, azaz Lackfi János és a hat fellépő művésznő (Szabó Borbála, Ugron Zsolna, Kormos Anett, Szávai Viktória, Berg Judit, Tóth Krisztina) között.

– Február 3-án volt a premier a Várkert Bazárban, mikor és hol lesz látható legközelebb?

– További előadásokat is tervezünk – külső helyszínen, vidéken és a Várkert Bazárban is –, hisz mindenkiben erős, szép élmény a premier. Olyan helyszínekkel tárgyalunk, akiknek a koncepciójába, vagy a működésébe beleillik a Nők, Aranyban, azaz a magyar szerzők feldolgozása, jelen esetben, Arany Jánosé, és ennek női megközelítése, gondolatisága.varkert_nok_aranyban_049varkert_nok_aranyban_132

– Milyen visszajelzések érkeztek eddig a közönség részéről?

– Sokan dicsérték a látványos díszletet (Pallós Nelli munkája), a rendezést (Végh Zsolt), és nem utolsósorban azt a munkát, amit a szereplők végeztek Perczel Enikő dramaturg szerkesztésével.

Szávai Viktóriától Kormos Anettig mindenki maga írta a monológját, és tudjuk, nem csak írónők vettek részt a darabban. Lackfi János ezekre a szövegekre reflektált, így született meg ez a kortárs előadás.

Bízom benne, hogy a közönség, mikor egy ilyen este után hazamegy, és újraolvassa ezeket a balladákat, verseket, kap egy új és meghatározó élményt, ami közelebb viszi őket a történetekhez.

– Hogyan jelenik meg a zenei kíséret a darabban?

– Kárász Eszter zenész-énekest kértük fel – ő a Walesi bárdokat jeleníti meg –, hogy a színpadon lévő hangszereit szólaltassa meg, és reagáljon egy-egy monológra, Arany Jánosra, vagy akár egy feszültségre, vagy viccre az előadásban. Fontos az improvizáció is, amiben Eszter szerencsére igazán otthonosan mozog. A következő előadásoknál hangsúlyosabb lesz a zenei jelenlét, a premieren pici hiányérzetünk volt nekünk és a közönségnek is.

– Szerinted miben számít kifejezetten egyedülállónak a Nők, Aranyban?

– Arany női archetípusai igen sokszínű, aktuális női sorsokat jelenítenek meg, akik sokszor tragikus élethelyzetbe kerülnek – például halál, veszteség, elvonulás, vagy csata – mindenképpen nehézségeken mennek keresztül. Ezeket a történeteket a mai korban is lehet aktuálisan értelmezni. A jelenbe beépülve tud fennmaradni egy alkotói életmű – ez az, ami a mi célunk: egy új reflexiót adni Arany János műveinek. A korral minden változik - a körülöttünk lévő világra, a történelemre mi is reagálunk gondolatainkkal, így ezek a sorsok, szereplők sok mindent mesélhetnek akár saját magunkról is… A monológokkal, és ezeknek a karaktereknek a megtestesítésével erre adódik lehetőség.varkert_nok_aranyban_135

– Rengeteg érdekes irodalmi eseménynek adtok otthont a Várkertben Ugron Zsolnával. Hogyan jött létre ez az együttműködés? Mióta dolgoztok együtt?

– Idén épp tíz éve szervezek önállóan irodalmi, művészeti esteket, ez idő alatt számos könyvkiadóval kezdtem együttműködni, így a Librivel is. Velük kooperálva szerveztem meg 2013 őszén az Erdély-estemet, ahol Ugron Zsolna Erdélyi menyegző című könyvét mutattuk be a New York Művész Páholyban. Mind magánemberként, mind a munkámban azt szeretem a legjobban, amikor összekapcsolhatok embereket egymással, például Zsolnát ekkor mutattam be Várkonyi Gábornak, akivel most már önálló sorozatuk van, és számos bemutatót terveznek együtt. Gábor történészként pont ráérzett arra, amit Zsolna célja is: felébreszteni a történelmi regény műfaját a női alakokat középpontba helyezve és egyfajta új látásmódot adni.

Azóta nekünk is több közös fellépésünk volt, Zsolna rendszeres vendége irodalmi estjeimnek, tavaly a Hollóasszony kötetét is egy másik sorozatomban, a Hadik Irodalmi Szalonban mutattuk be. 2017 januárjában ültünk le a Várkert irodalmi sorozatáról közösen gondolkodni – hisz ki tudjuk egészíteni egymást, másképp működünk, de sok közös pont van. A karácsonyi Összetartozunk című jótékonysági est volt az első, amikor közösen voltunk műsorvezetők, különböző vendégeket hívtunk, és váltottuk egymást a színpadon. Azt gondolom, minket igazol az idő.

– Milyen tematika szerint választotok előadásokat a Várkertbe?

– Két típusú előadásunk van a Várkert Irodalomban. Az egyik, ami Zsolnához tartozik, az ún. befogadott rendezvények, már meglévő (kamaraszínházi) produkciók bemutatása a mi közönségünknek. Alakult is előadás, a Hollóasszonyt többször játszották már a tavalyi évben nagy sikerrel. A másik típusú est hozzám kapcsolódik: irodalom, kultúra központú pódiumbeszélgetéseket szervezek – a téma Tamási Árontól Weöres Sándorig, Hamvas Bélától Ottlik Gézáig nagyon szerteágazó. Estjeim között a kapocs mindig az érték, amit kapunk az íróktól, költőktől.

Az én személyközpontú szemléletem talán szembemegy más irodalomtörténeti nézőponttal, mivel eszerint nemcsak a mű számít, hanem az is, aki írta.

A felkészülés során a könyvtárakban, levéltárakban felkutatható irodalomtörténeti jelentőségű szövegekből válogatunk, és e mentén beszélgetünk életről, halálról, alkotásról.varkert_2017_12_17_209

– Mi az, amit számodra mindig is jelentett maga az irodalom és az irodalmi életben való aktív jelenlét?

– Mindig is nagyon erősen része voltam a szüleim életének, születésem óta mindenbe bevontak minket a nővéremmel. Édesapám költő, Édesanyám orvos, a testvérem is az lett. Bár régen nem voltam ennyire céltudatos, de élt bennem, hogy az irodalommal foglalkozzam. Hetente ültünk felolvasásokon, irodalmi beszélgetéseken, akaratlanul figyeltem, mi tetszik, és min változtatnék. Szerettem volna megújítani egy olyan műfajt, ami létezett eddig is, csak másképp. Mozgalmat szerettem volna elindítani, mert van felelősségünk abban, hogyan élünk.

Az, hogy ma már a New York Kávéházba hatszázan, a Várkertbe hétszázan tudnak eljönni egy-egy előadásra, rekordszerű Budapesten irodalmi téren. Erre igazán büszke vagyok, őszintén hiszek az emberekben és az irodalomban.

– Melyik helyszín áll hozzád a legközelebb?

– Mindegyik másképp. Igazából egyik helyszín adódott a másikból, a Hadikban 2010 óta dolgozom, amióta újranyílt, a New York Kávéházban 2013 óta, 2014-ben egy évig dolgoztam a Centrál Kávéházban, utána a Kieselbach Galériában szerveztem irodalmi esteket, majd 2017-ben már a Várkertben.

A Hadik az otthonom, szemben lakom vele, a New York Kávéház nagy szerelem, itt nőttem fel, hisz édesapám a Palotában dolgozott, a Centrálban és a Kieselbach Galéria helyén álló egykori Luxorban pedig több verset írt, ott ez a kötődés. A Várkert Bazár előtt gyerekkorom óta naponta autózunk, mert útba esik – így sokat beszéltünk róla, milyen volt egykoron, és milyen lehetőségek rejlenek benne. Amikor Zsolna elhívott dolgozni, boldog voltam a kihívástól. A Várkert nagyterme nagyobb, mint egy színházterem – irodalommal megtölteni felemelő érzés hónapról hónapra.

– Az elmúlt évek tapasztalatai szerint a közönségnek mennyire sikerült felkelteni az érdeklődését a hazai kortárs írók és költők, egyáltalán az irodalom iránt?

– Klasszikus és kortárs szerzők otthon vannak az esteken. A Hadikban februárban Závada Péter volt a vendégünk, március 21-én Simon Márton és Forgách András emlékezik Petri Györgyre. Ez ugyanígy működik az összes helyszínen.

Nekem jó tapasztalataim vannak: nemcsak én tanultam rengeteget az elmúlt tíz évben, de velem együtt a több tízezres közönség is – estjeimen a kulcs mindig az irodalom, nem feltétlen csak beszélgetni szeretnék, hanem kifejezetten kultúráról, átadandó értékekről, művészetről. Ezek nem társasági, közéleti események, hanem az alkotáshoz és az irodalomhoz kötődnek. Remélem az elkövetkező tíz év is hasonlóan alakul majd.

– Az oktatás területén mostanában nagy problémát jelent, hogy a fiatalok kevésbé érdeklődőek a kötelező, klasszikus irodalom irányában. Hogyan lehetne közelebb hozni hozzájuk?

– Az biztos, hogy komoly munkával...

Amit én végzek, az „népművelés”: nyitott, érett emberekkel találkozom, tizennyolctól hetvenöt éves korig, olyanokkal, akik saját döntésükből jönnek el egy irodalmi estre.

Az iskolában nem a saját döntésükből ülnek a gyerekek, hanem mert kötelező, és azt olvassák, ami kötelező. Eddig azt hittem, sokkal jobb a helyzet, de látom, hogy abban a világban, ahol mindenki a telefonját nyomkodja egész nap, és kis videókat készít magáról, annak nem az olvasás lesz az első az életében. Szomorú. Persze tudok mondani ellenpéldát is: Marci, a nővérem nagyobbik fia most elsős, és számtalan verset tud fejből, szereti őket. Élményközpontú irodalom órával, akár irodalmi kávéházak látogatásával, mint a Hadik – szabad értelmezésre biztatással izgalmassá és élővé lehet tenni az irodalmat! A kultúra nagyon sokat segít és ad az életünkben. Erre fokozott hangsúlyt kell fektetni, már kicsi korban. Meg kell mutassuk a diákoknak, hogy irodalomról közösen kell gondolkodjunk, és ez az a része a történelmünknek, ami mindig velünk marad.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


IMÁDOK OLVASNI
Kiteregették a királyi Dallas szennyesét – elolvastuk A szabadság nyomábant
Az igazság feltárása helyett inkább önsajnálatba mártott dicshimnuszt kapunk az év egyik legjobban várt könyvétől.

Link másolása

Már a megjelenése előtt az év bestsellereként beharangozott A szabadság nyomában úgy esik majd azok számára, akik szomjazzák a brit királyi családdal – és főleg a Megxittel – kapcsolatos pletykákat, mint egy korty kristályvíz. Megtudhatjuk belőle, hogy Harry szereti a szellem emojit, és Meghan többek közt azzal vette le a herceget a lábáról, hogy Afrikában a bokorba járt pisilni, módjával, és kissé egyoldalúan azt is, mi folyik a királyi kulisszák mögött, a beharangozott Nagy Igazságot viszont nem.

Csupán egy meglehetősen elvakult védőbeszéd két olyan újságíró részéről, akik nyíltan kiállnak a pár mellett.

Bár a brit királyi családdal kapcsolatos sztorikat bármikor, bármilyen mennyiségben el lehet adni, a legnagyobb adu mostanság Meghan Markle és Harry herceg botrányos kiválásáról könyvet írni. A királyi család történetében még 2016-ban indult egy egészen újkeletű valóságshow, amikor Harry herceg egy hollywoodi színésznőre vetett szemet, aki nemcsak félvér volt, de még elvált is, a botrányra éhes brit bulvársajtó és az ilyen termékek iránt fogékonyabbak pedig perverz örömmel figyelték, hogyan kezdi majd ez ki a monarchia idealizált képét.

Az epizódokat pedig tempósan adagolva kaptuk: meglehetősen gyors ütemben jutottak el a megismerkedéstől az eljegyzésig, az esküvőig és az első gyerekig is – kevesebb mint három év alatt hozták össze mindezt. Közben a brit bulvársajtó élvezettel és sokszor elég gonoszan lubickolt a hercegi pár életében naponta több tucat cikket lehúzva olyan témákról, minthogy Markle éppen miért mocskos állatgyilkos, amiért avokádót eszik, vagy éppen hol tart a cicaharca Katalin hercegnével. Aztán erre a katyvaszra, ahol már senki sem tudta, ki a jófiú, és ki a rossz, dobták rá Molotov-koktélként a hírt, hogy a valóságshow főszereplői távoznak, elegük van. Az évadzáró a márciusi hivatalos események egész sora volt, ahol ismét lehetett cikkezni a hercegi pár bosszúruháiról, arról, hogyan ültették be őket a szamárpadba, és a hasonlóan eget rengető horderejű mozzanatokról.

A történet igazi kincsesbánya, a kérdés pedig csak az volt, kinek sikerül odatartania éhes kis mancsát, és mit hoz ki belőle. Az Omid Scobie & Carolyn Durand-páros lett a nyerő, a két újságíró évek óta árnyként követi a királyi családot – Scobie 8 éve tudosít a királyi családról a Harper’s Bazaarnak, Carolyn Durand majdnem két évtizede bejáratos a palotába, többek közt az Elle-nek és Oprahnak szállít sztorikat, emellett Emmy-díjas producer.

A könyv azt ígéri, hogy elmondja a történet egyetlen, igaz és kíméletlenül őszinte olvasatát, mivel véleményük szerint eddig csak a bulvármédia határozta meg, ki mit gondoljon az ügyről. Scobie és Durand képében azonban most igazi felszabadító zsoldosokat kapott a hercegi páros, akiknek azonban mégsem annyira az objektivitás a cél:

a szerzők egyértelmű szándéka sokkal inkább az, hogy piedesztálra emeljék Meghan Markle-t, a párból pedig áldozatot kreáljanak.

A kezdő forgatókönyvírók lázasan jegyzetelhetnek, hogyan mutassunk be hőskaraktert a lehető legszájbarágósabb és egydimenziósabb módon, Scobie-ék ugyanis a csúcsra járatják mindezt. A könyv Meghanja egy olyan földöntúli szupernő, akinek már gyerekkorában is Diana hercegné volt a jele az oviban, a felkelés után madarak fonják be a haját, a reggeli avokádós pirítósa előtt megment három rászorulót, letol négy inspiráló beszédet fiatal nőknek, és még a királynő híresen agybajos kutyái is megszelídülnek a jelenlétében. Még ha mindez így is van, egy idő után elviselhetetlen az a nyálrengeteg, amit a szerzők a hercegné köré vonnak, nem mulasztják el például azt sem, hogy néhány oldalanként egy szigorúan titkos forrás elmondja: Meghan a lehető legtökéletesebb lény a kerek világon.

Amikor már tényleg azt hiszi az ember, hogy ebből a nőből lesz a Marvel legújabb szuperhőse, az egyik – szokás szerint titkos – forrás megjegyzi: igen, Super Megnek szoktam őt hívni.

A kötet egyoldalúságát tovább fokozza, hogy az egész konfliktusban minden hófehér vagy éjfekete. A piros sarokban Meghan és Harry, az elszenvedő hősök, és a róluk csak szépeket mondó barátok, a kékben a palota, a PR-osok, a sajtósok, Vilmos hercegék, a dadusok, az újságírók, de még az utolsó palotaszolga is szemét, undorító dög, akik viselkedésükkel és a támogatás hiányával űzték el a párt, akire a szerzők szerint a monarchiának a legnagyobb szüksége volt.



Link másolása
KÖVESS MINKET:

IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
A Bölcs kérdez, a válasz bennünk van – Popper Péter Hogyan választunk magunknak sorsot? című előadás-gyűjteményéről
Egyenesen hátborzongató, amikor azt írja, hogy „a társadalom torzulásának és a beteg társadalomnak csalhatatlan jele, hogy nem az észszerűség szerint él, hanem mítoszok alapján”.

Link másolása

„Soha nem hagyod abba a kérdezősködést?” „Soha”. „Pedig választ sem fogsz kapni soha.” „Néha az a benyomásom, hogy a kérdések fontosabbak, mint a válaszok.”

Ez a kedvenc párbeszédem egyik kedvenc filmemből, A hetedik pecsét című Ingmar Bergman-remekműből. A Halál és az őt sakkjátszmára kihívó Antonius lovag között zajlik. A Halál eljött a lovagért, de ő a sakktábla mellett megpróbálja kicselezni, de legalábbis a játszma során megérteni az élet titkait. Mi köze Bergmannak és ennek a misztikus-filozofikus filmjének Popper Péterhez? Több mint gondolnánk.

A 2010-ben elhunyt pszichológus egyetemi tanár, fáradhatatlan spirituális utazó azon modern bölcsek közé tartozott, aki mint a régiek, tisztában volt azzal, hogy „minél többet tud, annál jobban rájön: nem tud semmit”, mert minden megválaszolt kérdés mögött ott van a következő.

Az az ember, aki dolgozott gyermek- és börtönpszichológusként, előadott Amerikában és a keleti lélek titkait kutatta egy indiai asrámban, sőt, még miniszterelnöki tanácsadó is, vélhetően azért is tett szert rendkívüli népszerűségre könyveivel és előadásaival, mert, ahogyan az igazán nagy tudású és műveltségű emberek, „nem osztotta az észt”, inkább gondolkodásra serkentett. Nem adott azonnal használható válaszokat, inkább sokszor kegyetlen kérdésekkel és nem kevésbé kíméletlen iróniával mutatott rá mindennapi gyarlóságainkra, de közben önmagát sem kímélte.

A másik párhuzam pedig a sakk, amely számára valóságos életvezetési játék, a másik ember iránti empátiától a döntéseinkig. Mint ismert, a sakkban nincs lehetőség „passzolni”, az ellenfél (az élet, a körülmények, a történelem, a nem kívánt szó törlendő) lépésére válaszolni kell, és hogy mit lépünk, rajtunk áll, és a mi felelősségünk. Ahogyan egy valódi sakkjátékos sem háríthatja vereségét a kibicre, az életben sem vitethetjük el a balhét másokkal, ha az adott esetben mi voltunk döntési helyzetben. És ha tettünk egy rossz, át nem gondolt, vagy felesleges lépést, utólag sírhatunk, átkozódhatunk, de meg nem történtté nem tehetjük. Sem a sakkban, sem az életben.

Popper Péter ugyan szintén elvesztette a maga sakkjátszmáját a Halállal, szerencsére gondolatai itt maradtak velünk. Felesége, Zolnay-Lackó Katalin hűségesen elkísérte őt előadásaira, fel is vette azokat. Így született meg a Kulcslyuk Kiadó gondozásában a Hogyan választunk magunknak sorsot? című kötet, amelynek gerincét a nyomtatásban eddig meg nem jelent előadások alkotják.

Az utolsó címadó éppen az, amelyben a sakké a főszerep, amelyet a szerző beavatási folyamatnak, az indulatok korlátozása, a figyelem, az emlékezés és az előrelátás képesség-fejlesztésének tekint. „Ismerd meg önmagad” – idézi többször is az ókori delphoi jósda feliratát.

Elgondolkodtat bennünket arról az örök filozófiai-etikai problémáról, hogy döntéseink és választásaink mennyiben függnek tőlünk és mennyire determináltak körülményeink, születésünk, természeti és más külső erők által. Pellengérre állítja az idegennel, az ismeretlennel szembeni bizalmatlanságunkat (milyen jó a magyar nyelv „idegenkedés” szava!), előítéletünket és ebből fakadó gyűlöletünket, gyávaságunkat, amelynek legcsúfabb formájának azt tartja, amikor önmagunktól félünk, önmagunk elől menekülünk és önmagunkkal vagyunk gyávák szembenézni. Nem hagy nyugton olyan, már-már megválaszolhatatlan kérdésekkel, hogy mi a „jó” és mi a „rossz”.

Némi vitám is lenne a Tanár úrral, amikor a nemzedékek felelősségéről szól, hiszen az én szüleim korosztályát, amelybe ő is beletartozott, nevezi „első műveletlen nemzedéknek”, mert hiányzott náluk történelmi okokból „a tehetség lépcsőzetes kiművelése”, és a származás, a megbízhatóság fontosabb volt, mint a tudás, a szakmai rátermettség. Őket követte az én generációm, a „rendszerváltóké”, amely többségének „a kultúra inkább csak információ volt, mint élmény”. Popper erre vezeti vissza a közélet mai állapotát. Kétségtelen, hogy mindkét nemzedék életéből hiányzott az általános vitakultúra, ellenben jócskán lehettek tapasztalataik pitiáner hatalmaskodókkal és gátlástalan köpönyegforgatókkal. De azért ne legyünk igazságtalanok, csak gondoljunk bele: e két korosztály micsoda elméket, írástudókat adott Magyarországnak, a világnak – igaz, többségük túllépett a mindenkori „korcsmákon”.

Annál inkább helyeselném azt az általa javasolt módszert, hogy amikor elénk tesznek egy választási listát, először azokat ikszeljük be, akiket szívesen látnánk családunkban vagy baráti körünkben. Tartok tőle, hogy elég kevesen maradnának…

Az pedig egyenesen hátborzongató, amikor azt írja, hogy „a társadalom torzulásának és a beteg társadalomnak csalhatatlan jele, hogy nem az észszerűség szerint él, hanem mítoszok alapján”. Ennek bizonyítására nem kell mást tenni, mint elővenni Magyarország legutóbbi 100 évének történetét…És az is biztos, hogy Popper Péternek fölöttébb lesújtó véleménye volt napjaink agyongyorsult életmódjáról.

Az előadások nagy varázsa az is, hogy egy-egy megjegyzés, idézet kapcsán az ember szívesen előveszi az emberiség kultúrkincseit a Bibliától Lao Ce-ig, Senecától Sartre-ig, Freudtól József Attiláig, és újraolvassa azokat a sorokat, amelyek megszólítják, eligazítják útkeresésében.

Talán egyetlen hiányossága van a kötetnek: nem derül ki belőle, hogy melyik előadás mikor, hol, kik előtt hangzott el. Ez ugyanis támpont lehetne Popper Péter gondolati fejlődéséhez, egy adott társadalmi miliő megvilágításához. Nem mintha ezek bármilyen hiányt jelentenének tartalmi szempontból, de az elmúlt évtizedek viharainak ismeretében egyáltalán nem mindegy, hogy egyik-másik eszmefuttatás mondjuk a 80-as években, vagy 2000 után hangzott-e el.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
Szabad-e röhögnünk az elkerülhetetlen világvégén? – Kőhalmi Zoltán: Az utolsó 450 év
Időutazás, egy macimézes flakon, rengeteg műanyag és néhány generáció mindenre elszánt kalandorai. Ezek a fő összetevői Kőhalmi Zoltán második könyvének, ami egy kacagtató disztópia – bármennyire ellentmondásnak is tűnjön ez.

Link másolása

Egy macimézes műanyagflakon lebomlási ideje éppen annyi idő, mint amennyi Kőhalmi Zoltán második könyvének címében szerepel: 450 év. És ez természetesen nem véletlen, hisz a humoros-disztopikus sci-fi műfajába sorolható regény főszereplője éppen egy ilyen helyes macimézes doboz, aki eredeti funkcióját (úgy mint mézet szolgáltatni a vásárlónak) a szokottnál lényegesen gyorsabban elvégzi, hogy aztán időn és téren (sőt: űrön) át izgalmasabbnál izgalmasabb kalandokba keveredjen – sőt, pályafutása során egészen a szent ereklyeségig is vigye.

Kőhalmi Zoltán első könyve, a már címében is zseniális A férfi, aki megølte a férfit, aki megølt egy férfit – Avagy 101 hulla Dramfjorban egy skandinávkrimi-paródia, illetve egy kicsit több annál: a mű dramaturgiailag megfelelő pontjain a történetbe ágyaz számos más paródiát is, például a tini-vámpírregényekről vagy épp a bugyutácska „bogaras” gyerekmesékről.

A humor teljesen természetesen továbbra is vezérlőeleme Kőhalmi írói munkásságának, ám a paródia ezúttal szatírává, az emberiség iránti finom, de azért "betaláló" gúnnyá alakul. A címben jelzett 450 év nemcsak a macipalack lebomlását jelzi, de (így talán nem spoiler) már a mű elején (sőt, ugyebár a címből is) megtudjuk, hogy pontosan ennyi ideje van hátra a Földnek a méz 2022. őszi elfogyasztásától a teljes pusztulásig. Kacagtatóan szánalmas azt figyelni, hogy eközben hogyan nem tudunk valódi megoldást találni, és hogyan tudunk számos álmegoldást ki"okos"kodni a bolygó egyik legnagyobb problémájára, a mérhetetlen szemét felgyülemlésére.

A regény egyik legszórakoztatóbb része a közeljövőt (a 2050-es éveket) bemutató korai fejezet, ahol még épp elég közel vagyunk időben, hogy átérezhessük a lemerülő digitális szemüveg vagy tölthető cipő problémáját, és szórakozzunk a retró rádiókból szóló Fluor Tomi-számokon. De azért ebben az időszakban sem könnyű már az élet: a napokat szemétviharok nehezítik, a hatóságok pedig beépített emberekkel kénytelenek harcolni mindent elborító hulladékból jól megélő bűnszervezetekkel.

Kőhalmi és Litkai Gergely a könyv bemutatóján; fotó: Helikon Kiadó/Facebook

Innentől kezdve akkurátusan végigjárjuk a következő évszázadokat, amelyeket ötletes és izgalmas módon kapcsol össze a szerző, újra és újra ismerős szereplőket, de inkább leszármazottakat hozva be a történetbe.

Ami állandó, az a szemét okozta probléma, ami viszont változik az az emberiség újabb és újabb bénázása, amivel a gondot próbálja megoldani – de legtöbbször inkább csak valahogy együtt élni vele.

A regény fő erénye, hogy utaztat minket más-más kultúrák között, járunk a Holdon és egy idő után még az időben is visszautazunk, a kohézió viszont sehol még csak meg sem reccsen. Azt is szemrebbenés nélkül elfogadjuk, hogy eljön az emberiség történetében az a korszak, amikor egy parányi magyar település vagy egy zsebkendőnyi óceániai miniállam a világ közepévé válik. Ez a precizitás egyébként már Kőhalmi első regényére is jellemző volt.

Furcsa mód ez adja a mű kisebb nehézségét is. Az egy percig sem kérdés, hogy Kőhalmi agya egy átlag emberénél jobban pörög, hamar képes új dimenziókat, sőt egy egész új világot létrehozni, amiben bámulatos következetességgel mozog. Ezt az ügyességet viszont a szöveg elvárja az olvasótól is, akinek egy szórakoztató regényhez képest váratlanul nagy odafigyeléssel kell olvasnia a könyvet, ha egy pillanatra sem akar „leesni” a történetről. Észben kell tartanunk a robotállatokat (az igaziakról már csak nagyon kevesen tudnak), a gondolatletöltő programokat és a regény által kreált összes kultúra minden apró utalását is.

A jó hír, hogy Az ember, aki megølte a férfit...-hez hasonlóan a figyelmet és a kitartást az író itt is remek iróniával és kifejezetten kacagtató poénokkal hálálja meg. Egyszerre ugyanakkor zavarba is hoz, mert két jó poén között, mosollyal az arcunkon időnként mégiscsak belegondolunk, hogy az emberiség reménytelenségén röhögünk épp. Kőhalmi stílusát több helyen hasonlítják (Kurt Vonneguté mellett) Douglas Adamséhez. A párhuzam annyiban mindenképp áll, hogy a tudományos fantasztikum eszközeivel mutat görbe tükröt elénk, de abban talán még inkább hasonlít a nagy elődre, hogy az utolsó oldalakra is tartogat egészen váratlan fordulatot.

Kőhalmi Zoltán egy interjúban kifejezetten visszautasította, hogy könyvéből komolyan tanulni lehetne, pláne hogy valami ilyesmi cél vezérelte volna. Azért én nem lennék ennyire szigorú a szerzővel, szerintem ügyesen megtanítja, hogy hogyan tudjunk nevetni saját kollektív bénázásunkon. A gondot csak az jelenti, hogy a múlt alakjait itt úgy röhögjük ki, hogy ők jövőbeli utódaink. De hátha a fiatalabb generáció (akik a történetben jövőbeli egykori nagyjaink, de ebbe most ne menjünk bele mélyebben...) kezébe kerülve a könyv valamiféle ébresztővel szolgálhat, hogy ne kövessék el a XX.-XXI. század emberének hibáit. Ha így lesz, talán még sokáig nem lesz igaz a könyv alternatív fülszövege, miszerint a szerző az „egykori Budapest”-en élt.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
Obama könyve abszolút bestseller lehet az elnöki önéletrajzok közt
Egyetlen nap alatt majdnem egymillió példányt vásároltak meg belőle.

Link másolása

Már a megjelenést követő első 24 órában majdnem 1 millió példányt vettek Barack Obama Egy ígéret földje című memoárjából, ezzel ez lehet minden idők legnépszerűbb elnöki önéletrajza - írja a Guardian.

A könyv szerdán jelent meg egyelőre az Egyesült Államokban és Kanadában, az azt kiadó Penguin Random House pedig rögtön rekordot könyvelhetett el:

az első 24 óra leforgása alatt több mint 890 ezer példány fogyott belőle.

Ezzel az egykori elnök azonnal le is körözte nejét, Michelle Obamát, akinek az Így lettem című önéletrajzát az első nap 725 ezren vették meg Észak-Amerikában.

Úgy fest azonban, hogy nemcsak feleségét, hanem a többi elnököt is lekörözi: Bill Clinton Életem című könyvét 400 ezren, George W. Bush Döntési helyzetek című önéletrajzát pedig 220 ezren vették meg a megjelenés első napján az Egyesült Államokban és Kanadában. Azonban még az abszolút rekordtól így is messze van az egykori elnök, azt ugyanis nem más tartja, mint J.K. Rowlings, aki a Harry Potter hetedik részével állította be azt: 2007-ben a megjelenése napján összesen 8 millió fogyott belőle.

A 768 oldalas önéletrajz a Guardianben megjelent kritika szerint

"Barack Obama önéletrajzát olvasni Donald Trump utolsó, acsarkodó napjain olyan, mintha belebámulnánk az emberi természet két véglete közt tátongó szakadékba, miközben továbbra sem győzünk csodálkozni, hogyan tudott ugyanaz a nemzet két ennyire különböző embert megválasztani."

A könyv várhatóan december 10-én jelenik meg magyarul.


Link másolása
KÖVESS MINKET: