IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
hirdetés

Jókai írása a '80-as évekig volt könnyű olvasmány - Arató Lászlóval beszélgettünk

A Magyartanárok Egyesületének elnöke azt tartja a legfontosabbnak, hogy az irodalomoktatás az önismeretszerzésről és a lassú olvasás megtanulásáról szóljon.

Link másolása

Fenyő D. Györgynek, a Magyartanárok Egyesülete alelnökének szerdán megjelent interjúja igen nagy érdeklődést váltott ki. Fenyő, aki az ELTE Radnóti Miklós Gyakorlóiskolájában is tanít, egyesek szerint meghökkentő, mások szerint nagyon is helyénvaló kijelentéseket tett az irodalomoktatás körülményeiről, a mai gyerekek igényeiről, ezáltal a kötelező olvasmányok listájáról is - utóbbin például Jókait és a Bánk bánt sem szerepeltetné.

Most felhívtuk Arató Lászlót, az egyesület elnökét, és megkértük: ő is mondja el a véleményét a témáról.

Először is: Fenyő D. György nemcsak Jókairól és a Bánk bánról beszélt

"A sajtó, a közvélemény, a Facebook-hozzászólások is csak azt emelik ki az interjúból, ami Jókairól és a Bánk bánról szól: hogy el kellene engedni őket, mert a mai gyerekekhez már nem jutnak el. A sajtó és a közvélemény csak a kötelező olvasmányok listájára igazán érzékeny, pedig a kontextus nélkül nem érthető meg az, miért mondják a bátrabb tanárok ezekre a művekre, hogy nem kéne már őket tanítani.

A kontextus pedig az - amit szintén kiemel Fenyő az interjújában -, hogy az iskola már nem az információközvetítés központja. Inkább az információ elrendezésében, a lényegkiemelésben tud segíteni. Az okostelefonos generáció esetében a figyelem és az emlékezet szerkezete, működésmódja, a gyerekek figyelmi képessége változott meg.

Véleményem szerint azt kellene megtanulniuk az iskolában, hogy elidőzzenek egy olvasmányon. A lassú olvasást. A lelassulásra nincsenek kondicionálva a gyerekek, és erre óriási szükség lenne.

A hétköznapi, gyors tempójukból kimozdulva, kevesebb művet, de alaposabban kellene feldolgozniuk.

A másik, amit fontosnak tartok, hogy az iskolák döntő többségében nem lenne szabad feladni Jókait, a Csongor és Tündét, Az ember tragédiáját és a Bánk bánt is. Nem kellene és valójában sikeresen nem is lehet minden középiskolában, minden tanulócsoportnak mindet megtanítani. Van, ahol és amikor az egyiket, van, ahol és amikor a másikat célszerű tanítani. Akkor viszont rájuk kell szánni 4-5 hetet, és azt az összefüggést kell kiemelni bennük, ami a gyerekekhez szólhat. Például, ha a Bánk bánnál maradunk, Bánk belső konfliktusát a munka és a család fontossága között."

De mi alapján dőljön el, hogy hol legyenek ezek kötelező olvasmányok, és hol hagyhatóak el?

"A tanulócsoportok megismerése a kulcs. Ha egy csoportban mondjuk a történelem vagy a lélektani dilemmák iránti érdeklődés erősebb, ott helye lehet a Bánk bánnak vagy Az ember tragédiájának. Ahol teszem azt, a csoda, a fantasztikum iránti érdeklődés erős, ott pedig inkább a Csongor és Tünde, és mellé mondjuk a Tragédiából a falanszter-szín. Ezeknek a kipuhatolása úgy történik, hogy elkezdünk tanítgatni, először azt, amit kiválasztottunk, és közben figyeljük a gyerekeket. Megbeszéljük velük az olvasmányokat, és kérjük őket, hogy ajánljanak ők is könyvet nekünk, illetve egymásnak.

A gyerek javaslatait is figyelembe kell venni, és sokkal több populáris irodalmat kell olvastatni. Mert ha én elfogadom valamennyire a te kultúrádat, akkor te is elfogadod majd valamennyire az enyémet.

Az irodalomtanítás feladata nem az, hogy a tanár kizárólagosan határozza meg, mit kell elolvasni, és nem is az, hogy elmondja, miről szól a mű. El kell felejteni azt is, hogy a mai gyerekek 'már nem olvasnak'. De, olvasnak. Csak mást, mint amit mi olvastunk. Ha felszállok a metróra, számtalan kézben látok például fantasy regényeket, amelyek hozzám talán nem állnak közel, mégis igent mondok, ha egy diákom egy ilyet javasol az osztály közös olvasmányaként. Nem arról van szó, hogy csak populáris műveket kellene tanítanunk, de azokat is."

A nemzeti elkötelezettségből fakadó elfogultság sem lehet az oktatás alapja

"Láthatjuk, hogy az utóbbi időszakban a sajtó és a közvélemény különösen felkapta a kötelező olvasmányok kérdését, és ezen belül is Jókai Mór műve, A kőszívű ember fiai az, amit különösen sokat emlegetünk. Jókai teremtette meg Magyarországon a széles értelemben vett - polgári - olvasóközönséget, sokáig az ő műveivel lehetett rákapatni a fiatalokat az olvasásra, regényeinek kalandossága és szereplőinek egyszerűsége miatt. Regényei régen könnyű olvasmányok voltak, ezért is volt meghatározó a pedagógiai-iskolai szerepük. Csakhogy nagyjából a '80-as évektől ez a szerep lejárt. Márpedig pusztán nemzeti kötelességtudatból és tiszteletből tovább erőltetni A kőszívű ember fiait teljesen rossz döntés. Jókai írásain a mai gyerekek már - hiába a kalandosság, hiába az egyszerű jellemképletek - nem tudják átrágni magukat a mű nyelvezete miatt, tisztelet a kivételnek, és itt hangsúlyoznám még egyszer: nem kiirtani kell őt a listáról, hanem ott tanítani, ahol helye van, ahol rá való fogékonyságot fedez fel a tanár. És inkább később, mint hetedikben, ahol ma kötelező. Ugyanis ma már nem alkalmas az olvasás megszerettetésére.

Nekem például nagyon nagy fájdalmam, hogy Kemény Zsigmondot vagy Eötvös Józsefet  - pedagógiailag egyébként indokoltan - nem tanítjuk,  holott Kemény legalább olyan nagy regényíró, mint Jókai. De ezen senki sincs felháborodva, mert annak idején Jókait határozták meg elengedhetetlennek, így akiknek anno ő volt a kötelező, azok azt gondolják, hogy ma is az a helyes.

A kronológiai alapú irodalomoktatással is gondok vannak. Attól, hogy egymás hegyén-hátán tanítunk mindent, ami épp a soron következő korszakhoz tartozik, az egyes művek nem fogják egymás megértését segíteni. Ez nem azt jelenti, hogy a kronológiai alapú tanítás helytelen, hanem azt, hogy az csak az egyike a tananyag-kiválasztás és -elrendezés lehetőségeinek. Ki állítja, hogy a Szigeti veszedelem éppen a kilencedik osztályban működik jól, éppen a 15 éveseknek jelenthet élményt? Ötödik-hatodikban még nagyjából gyermekközeli a tananyag, hetedik és tizedik között  kerül élesen szembe az olvasóvá nevelés, a diákbefogadó és az irodalomtörténeti kronológia szempontja.

Ki állítja, hogy a 20. század csak tizenkettedikben működik jól? Ráadásul alig tanítjuk az elmúlt hetven év irodalmát. Ez olyan, mintha 1980-ban nem tanították volna a '20-as, '30-as évek irodalmát, az érett Móriczot, az érett Babitsot és Kosztolányit, illetve József Attilát és Radnótit egyáltalán nem.

A nehezebb művek mélyebb elolvasására is meg kell tanítani a diákokat, de  a kronológia mellett egészen más csoportosítással, más rendezőelvekkel is kellene élnünk. Például: a szerelem változatai, a bűn vagy Isten arcai a különböző korokban és művekben."photo-1497633762265-9d179a990aa6

 Mi lenne tehát az ideális funkciója az irodalomtanításnak?

"Az irodalomórák meghatározó célja az volna, hogy megtanítsuk a gyereket például helyesen drámát olvasni, vagy arra, hogy hogyan lehet egy bonyolult időszerkezetű vagy nézőponttechnikájú regénnyel elboldogulni, vagy arra, hogy érzékennyé váljon egy lírai vers nyelvi megformálására és e megformálás jelentésképző szerepére. Nem arra kell koncentrálni, hogy adott versben hány metafora van, hanem, hogy azok a metaforák hogyan hatnak az olvasóra. Nem a műlisták a fontosak, hanem ezeknek a kompetenciáknak a kifejlesztése. Ugyanakkor ezek a kompetenciák nem fejleszthetők ki klasszikus művek olvastatása, tanulása nélkül.

Az irodalom az önismeretnek és mások megismerésének olyan fontos terepe, amit semmi más nem képes helyettesíteni. Az irodalomtanítás talán legfőbb feladata a nézőpontváltás, a más világlátásba való belehelyezkedés megtanítása." 

Mennyi lehet az esély az itt felvetett változtatásokra?

"Akkor történne előrelépés, ha az Oktatási Minisztérium fejlesztési célokat, fejlesztendő kompetenciákat, és ajánlott mintatanterveket fogalmaztatna meg. Ezeket pedig szakértők szigorú ellenőrzésén kellene átszűrni.

A jelenlegi oktatáspolitika kevés szabadságot ad a tanároknak az irodalomtanításban. De ha nagyobb szabadságot kapnánk, önmagában az sem lenne elég. A 2003-as és 2007-es Nemzeti alaptanterv jó példa erre. Amikor megvolt a nagyobb döntési szabadság, nagyon sok oktató mégsem tudott élni ezzel. Ugyanis a szabadság felhasználásához segítséget is kell adni. A liberális oktatáspolitika már többször adott szabadságot, csak épp elegendő támasz nélkül.

Mindenesetre most azt látom, hogy moccangat valami. Ezt a kötelező olvasmány-kérdéskört egyre többször veti fel a sajtó, emellett a tanárok is érzik, hogy egyre nehezebb tanítani a hagyományos iskolai kánont.

Még egy igazán jó és színvonalas iskolában is több idő kell a kötelezők feldolgozásához, mint korábban.

Nem tudom, milyen lesz az új Nemzeti alaptanterv, de talán van remény néhány  modernizációs elem érvényesülésérere, igaz, ezek eddig inkább csak szóban hangzottak el."

Kiss Zsuzsanna magyartanár gondolatai a kötelező olvasmányok listájának átformálásáról, Jókai és a nagy klasszikusok elengedéséről:

"Alapvetően egyetértek. Fájdalmas, mint minden átmenet, mert azt hisszük, az lehet csak jó, amit ismerünk. De ma már más megközelítésre van szükség. Ha az alábbi gyönyörű négy szóból: 'ösztövér kútágas hórihorgas gémmel...', egyetlen szót sem ismer a diák, hisz ezek a dolgok nem részei az ő valóságának, akkor mintha azt várnánk el tőle, hogy idegen nyelven olvasson. Ha nem motivált, nem fogja megtenni.

Olvasó, irodalomértő, a sorok között olvasni tudó embereket csak élmény által lehet nevelni. Az irodalomtörténeti szemléletű oktatást lassan fel kell hogy váltsa a szövegközpontú megközelítés. Olyan művekkel kell a diákokat találkoztatni, amikhez közük van, ami megszólítja őket, és aztán, ha rákaptak az ízére, akkor fognak olvasni mást is. Kell, hogy tudjanak ezekről a klasszikusokról. Kell, hogy a művek kérdésfelvetéseivel találkozzanak szövegrészletek vagy szuggesztív előadásrészletek formájában, vagy akár a tanár élményszerű megosztását által. Kíváncsivá kell tenni őket ezekre a művekre. És ez nem nehéz feladat, hisz a Bánk bán is, A Tragédia is tele van ma is érvényes emberi léthelyzetekkel, dilemmákkal.

És persze nem kihúzni kellene őket az olvasmánylistáról, hanem fenntartani a lehetőséget, hogy ha olyan a diákcsoport, hogy nem okoz gondot a befogadás, akkor olvashassák. Ha megértettük a tanítványokkal, hogy az irodalom élet, az ő életük is, és tudják, mit vegyenek le a polcról, akkor nyert ügyünk van. Ha viszont olyasmit akarunk lenyomni a torkukon, amit még a szavak szintjén sem értenek, akkor az ellenkezőjét érjük el annak, amit szeretnénk. Beszélgetni, beszélgetni sokat, 'irodalomról, s más, ily fontos emberi lomról'. 'Ez a mi munkánk, és nem is kevés'."

Címkép: Tamás Ferenc

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


IMÁDOK OLVASNI
Kiteregették a királyi Dallas szennyesét – elolvastuk A szabadság nyomábant
Az igazság feltárása helyett inkább önsajnálatba mártott dicshimnuszt kapunk az év egyik legjobban várt könyvétől.

Link másolása

Már a megjelenése előtt az év bestsellereként beharangozott A szabadság nyomában úgy esik majd azok számára, akik szomjazzák a brit királyi családdal – és főleg a Megxittel – kapcsolatos pletykákat, mint egy korty kristályvíz. Megtudhatjuk belőle, hogy Harry szereti a szellem emojit, és Meghan többek közt azzal vette le a herceget a lábáról, hogy Afrikában a bokorba járt pisilni, módjával, és kissé egyoldalúan azt is, mi folyik a királyi kulisszák mögött, a beharangozott Nagy Igazságot viszont nem.

Csupán egy meglehetősen elvakult védőbeszéd két olyan újságíró részéről, akik nyíltan kiállnak a pár mellett.

Bár a brit királyi családdal kapcsolatos sztorikat bármikor, bármilyen mennyiségben el lehet adni, a legnagyobb adu mostanság Meghan Markle és Harry herceg botrányos kiválásáról könyvet írni. A királyi család történetében még 2016-ban indult egy egészen újkeletű valóságshow, amikor Harry herceg egy hollywoodi színésznőre vetett szemet, aki nemcsak félvér volt, de még elvált is, a botrányra éhes brit bulvársajtó és az ilyen termékek iránt fogékonyabbak pedig perverz örömmel figyelték, hogyan kezdi majd ez ki a monarchia idealizált képét.

Az epizódokat pedig tempósan adagolva kaptuk: meglehetősen gyors ütemben jutottak el a megismerkedéstől az eljegyzésig, az esküvőig és az első gyerekig is – kevesebb mint három év alatt hozták össze mindezt. Közben a brit bulvársajtó élvezettel és sokszor elég gonoszan lubickolt a hercegi pár életében naponta több tucat cikket lehúzva olyan témákról, minthogy Markle éppen miért mocskos állatgyilkos, amiért avokádót eszik, vagy éppen hol tart a cicaharca Katalin hercegnével. Aztán erre a katyvaszra, ahol már senki sem tudta, ki a jófiú, és ki a rossz, dobták rá Molotov-koktélként a hírt, hogy a valóságshow főszereplői távoznak, elegük van. Az évadzáró a márciusi hivatalos események egész sora volt, ahol ismét lehetett cikkezni a hercegi pár bosszúruháiról, arról, hogyan ültették be őket a szamárpadba, és a hasonlóan eget rengető horderejű mozzanatokról.

A történet igazi kincsesbánya, a kérdés pedig csak az volt, kinek sikerül odatartania éhes kis mancsát, és mit hoz ki belőle. Az Omid Scobie & Carolyn Durand-páros lett a nyerő, a két újságíró évek óta árnyként követi a királyi családot – Scobie 8 éve tudosít a királyi családról a Harper’s Bazaarnak, Carolyn Durand majdnem két évtizede bejáratos a palotába, többek közt az Elle-nek és Oprahnak szállít sztorikat, emellett Emmy-díjas producer.

A könyv azt ígéri, hogy elmondja a történet egyetlen, igaz és kíméletlenül őszinte olvasatát, mivel véleményük szerint eddig csak a bulvármédia határozta meg, ki mit gondoljon az ügyről. Scobie és Durand képében azonban most igazi felszabadító zsoldosokat kapott a hercegi páros, akiknek azonban mégsem annyira az objektivitás a cél:

a szerzők egyértelmű szándéka sokkal inkább az, hogy piedesztálra emeljék Meghan Markle-t, a párból pedig áldozatot kreáljanak.

A kezdő forgatókönyvírók lázasan jegyzetelhetnek, hogyan mutassunk be hőskaraktert a lehető legszájbarágósabb és egydimenziósabb módon, Scobie-ék ugyanis a csúcsra járatják mindezt. A könyv Meghanja egy olyan földöntúli szupernő, akinek már gyerekkorában is Diana hercegné volt a jele az oviban, a felkelés után madarak fonják be a haját, a reggeli avokádós pirítósa előtt megment három rászorulót, letol négy inspiráló beszédet fiatal nőknek, és még a királynő híresen agybajos kutyái is megszelídülnek a jelenlétében. Még ha mindez így is van, egy idő után elviselhetetlen az a nyálrengeteg, amit a szerzők a hercegné köré vonnak, nem mulasztják el például azt sem, hogy néhány oldalanként egy szigorúan titkos forrás elmondja: Meghan a lehető legtökéletesebb lény a kerek világon.

Amikor már tényleg azt hiszi az ember, hogy ebből a nőből lesz a Marvel legújabb szuperhőse, az egyik – szokás szerint titkos – forrás megjegyzi: igen, Super Megnek szoktam őt hívni.

A kötet egyoldalúságát tovább fokozza, hogy az egész konfliktusban minden hófehér vagy éjfekete. A piros sarokban Meghan és Harry, az elszenvedő hősök, és a róluk csak szépeket mondó barátok, a kékben a palota, a PR-osok, a sajtósok, Vilmos hercegék, a dadusok, az újságírók, de még az utolsó palotaszolga is szemét, undorító dög, akik viselkedésükkel és a támogatás hiányával űzték el a párt, akire a szerzők szerint a monarchiának a legnagyobb szüksége volt.



Link másolása
KÖVESS MINKET:

IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
A Bölcs kérdez, a válasz bennünk van – Popper Péter Hogyan választunk magunknak sorsot? című előadás-gyűjteményéről
Egyenesen hátborzongató, amikor azt írja, hogy „a társadalom torzulásának és a beteg társadalomnak csalhatatlan jele, hogy nem az észszerűség szerint él, hanem mítoszok alapján”.

Link másolása

„Soha nem hagyod abba a kérdezősködést?” „Soha”. „Pedig választ sem fogsz kapni soha.” „Néha az a benyomásom, hogy a kérdések fontosabbak, mint a válaszok.”

Ez a kedvenc párbeszédem egyik kedvenc filmemből, A hetedik pecsét című Ingmar Bergman-remekműből. A Halál és az őt sakkjátszmára kihívó Antonius lovag között zajlik. A Halál eljött a lovagért, de ő a sakktábla mellett megpróbálja kicselezni, de legalábbis a játszma során megérteni az élet titkait. Mi köze Bergmannak és ennek a misztikus-filozofikus filmjének Popper Péterhez? Több mint gondolnánk.

A 2010-ben elhunyt pszichológus egyetemi tanár, fáradhatatlan spirituális utazó azon modern bölcsek közé tartozott, aki mint a régiek, tisztában volt azzal, hogy „minél többet tud, annál jobban rájön: nem tud semmit”, mert minden megválaszolt kérdés mögött ott van a következő.

Az az ember, aki dolgozott gyermek- és börtönpszichológusként, előadott Amerikában és a keleti lélek titkait kutatta egy indiai asrámban, sőt, még miniszterelnöki tanácsadó is, vélhetően azért is tett szert rendkívüli népszerűségre könyveivel és előadásaival, mert, ahogyan az igazán nagy tudású és műveltségű emberek, „nem osztotta az észt”, inkább gondolkodásra serkentett. Nem adott azonnal használható válaszokat, inkább sokszor kegyetlen kérdésekkel és nem kevésbé kíméletlen iróniával mutatott rá mindennapi gyarlóságainkra, de közben önmagát sem kímélte.

A másik párhuzam pedig a sakk, amely számára valóságos életvezetési játék, a másik ember iránti empátiától a döntéseinkig. Mint ismert, a sakkban nincs lehetőség „passzolni”, az ellenfél (az élet, a körülmények, a történelem, a nem kívánt szó törlendő) lépésére válaszolni kell, és hogy mit lépünk, rajtunk áll, és a mi felelősségünk. Ahogyan egy valódi sakkjátékos sem háríthatja vereségét a kibicre, az életben sem vitethetjük el a balhét másokkal, ha az adott esetben mi voltunk döntési helyzetben. És ha tettünk egy rossz, át nem gondolt, vagy felesleges lépést, utólag sírhatunk, átkozódhatunk, de meg nem történtté nem tehetjük. Sem a sakkban, sem az életben.

Popper Péter ugyan szintén elvesztette a maga sakkjátszmáját a Halállal, szerencsére gondolatai itt maradtak velünk. Felesége, Zolnay-Lackó Katalin hűségesen elkísérte őt előadásaira, fel is vette azokat. Így született meg a Kulcslyuk Kiadó gondozásában a Hogyan választunk magunknak sorsot? című kötet, amelynek gerincét a nyomtatásban eddig meg nem jelent előadások alkotják.

Az utolsó címadó éppen az, amelyben a sakké a főszerep, amelyet a szerző beavatási folyamatnak, az indulatok korlátozása, a figyelem, az emlékezés és az előrelátás képesség-fejlesztésének tekint. „Ismerd meg önmagad” – idézi többször is az ókori delphoi jósda feliratát.

Elgondolkodtat bennünket arról az örök filozófiai-etikai problémáról, hogy döntéseink és választásaink mennyiben függnek tőlünk és mennyire determináltak körülményeink, születésünk, természeti és más külső erők által. Pellengérre állítja az idegennel, az ismeretlennel szembeni bizalmatlanságunkat (milyen jó a magyar nyelv „idegenkedés” szava!), előítéletünket és ebből fakadó gyűlöletünket, gyávaságunkat, amelynek legcsúfabb formájának azt tartja, amikor önmagunktól félünk, önmagunk elől menekülünk és önmagunkkal vagyunk gyávák szembenézni. Nem hagy nyugton olyan, már-már megválaszolhatatlan kérdésekkel, hogy mi a „jó” és mi a „rossz”.

Némi vitám is lenne a Tanár úrral, amikor a nemzedékek felelősségéről szól, hiszen az én szüleim korosztályát, amelybe ő is beletartozott, nevezi „első műveletlen nemzedéknek”, mert hiányzott náluk történelmi okokból „a tehetség lépcsőzetes kiművelése”, és a származás, a megbízhatóság fontosabb volt, mint a tudás, a szakmai rátermettség. Őket követte az én generációm, a „rendszerváltóké”, amely többségének „a kultúra inkább csak információ volt, mint élmény”. Popper erre vezeti vissza a közélet mai állapotát. Kétségtelen, hogy mindkét nemzedék életéből hiányzott az általános vitakultúra, ellenben jócskán lehettek tapasztalataik pitiáner hatalmaskodókkal és gátlástalan köpönyegforgatókkal. De azért ne legyünk igazságtalanok, csak gondoljunk bele: e két korosztály micsoda elméket, írástudókat adott Magyarországnak, a világnak – igaz, többségük túllépett a mindenkori „korcsmákon”.

Annál inkább helyeselném azt az általa javasolt módszert, hogy amikor elénk tesznek egy választási listát, először azokat ikszeljük be, akiket szívesen látnánk családunkban vagy baráti körünkben. Tartok tőle, hogy elég kevesen maradnának…

Az pedig egyenesen hátborzongató, amikor azt írja, hogy „a társadalom torzulásának és a beteg társadalomnak csalhatatlan jele, hogy nem az észszerűség szerint él, hanem mítoszok alapján”. Ennek bizonyítására nem kell mást tenni, mint elővenni Magyarország legutóbbi 100 évének történetét…És az is biztos, hogy Popper Péternek fölöttébb lesújtó véleménye volt napjaink agyongyorsult életmódjáról.

Az előadások nagy varázsa az is, hogy egy-egy megjegyzés, idézet kapcsán az ember szívesen előveszi az emberiség kultúrkincseit a Bibliától Lao Ce-ig, Senecától Sartre-ig, Freudtól József Attiláig, és újraolvassa azokat a sorokat, amelyek megszólítják, eligazítják útkeresésében.

Talán egyetlen hiányossága van a kötetnek: nem derül ki belőle, hogy melyik előadás mikor, hol, kik előtt hangzott el. Ez ugyanis támpont lehetne Popper Péter gondolati fejlődéséhez, egy adott társadalmi miliő megvilágításához. Nem mintha ezek bármilyen hiányt jelentenének tartalmi szempontból, de az elmúlt évtizedek viharainak ismeretében egyáltalán nem mindegy, hogy egyik-másik eszmefuttatás mondjuk a 80-as években, vagy 2000 után hangzott-e el.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
Szabad-e röhögnünk az elkerülhetetlen világvégén? – Kőhalmi Zoltán: Az utolsó 450 év
Időutazás, egy macimézes flakon, rengeteg műanyag és néhány generáció mindenre elszánt kalandorai. Ezek a fő összetevői Kőhalmi Zoltán második könyvének, ami egy kacagtató disztópia – bármennyire ellentmondásnak is tűnjön ez.

Link másolása

Egy macimézes műanyagflakon lebomlási ideje éppen annyi idő, mint amennyi Kőhalmi Zoltán második könyvének címében szerepel: 450 év. És ez természetesen nem véletlen, hisz a humoros-disztopikus sci-fi műfajába sorolható regény főszereplője éppen egy ilyen helyes macimézes doboz, aki eredeti funkcióját (úgy mint mézet szolgáltatni a vásárlónak) a szokottnál lényegesen gyorsabban elvégzi, hogy aztán időn és téren (sőt: űrön) át izgalmasabbnál izgalmasabb kalandokba keveredjen – sőt, pályafutása során egészen a szent ereklyeségig is vigye.

Kőhalmi Zoltán első könyve, a már címében is zseniális A férfi, aki megølte a férfit, aki megølt egy férfit – Avagy 101 hulla Dramfjorban egy skandinávkrimi-paródia, illetve egy kicsit több annál: a mű dramaturgiailag megfelelő pontjain a történetbe ágyaz számos más paródiát is, például a tini-vámpírregényekről vagy épp a bugyutácska „bogaras” gyerekmesékről.

A humor teljesen természetesen továbbra is vezérlőeleme Kőhalmi írói munkásságának, ám a paródia ezúttal szatírává, az emberiség iránti finom, de azért "betaláló" gúnnyá alakul. A címben jelzett 450 év nemcsak a macipalack lebomlását jelzi, de (így talán nem spoiler) már a mű elején (sőt, ugyebár a címből is) megtudjuk, hogy pontosan ennyi ideje van hátra a Földnek a méz 2022. őszi elfogyasztásától a teljes pusztulásig. Kacagtatóan szánalmas azt figyelni, hogy eközben hogyan nem tudunk valódi megoldást találni, és hogyan tudunk számos álmegoldást ki"okos"kodni a bolygó egyik legnagyobb problémájára, a mérhetetlen szemét felgyülemlésére.

A regény egyik legszórakoztatóbb része a közeljövőt (a 2050-es éveket) bemutató korai fejezet, ahol még épp elég közel vagyunk időben, hogy átérezhessük a lemerülő digitális szemüveg vagy tölthető cipő problémáját, és szórakozzunk a retró rádiókból szóló Fluor Tomi-számokon. De azért ebben az időszakban sem könnyű már az élet: a napokat szemétviharok nehezítik, a hatóságok pedig beépített emberekkel kénytelenek harcolni mindent elborító hulladékból jól megélő bűnszervezetekkel.

Kőhalmi és Litkai Gergely a könyv bemutatóján; fotó: Helikon Kiadó/Facebook

Innentől kezdve akkurátusan végigjárjuk a következő évszázadokat, amelyeket ötletes és izgalmas módon kapcsol össze a szerző, újra és újra ismerős szereplőket, de inkább leszármazottakat hozva be a történetbe.

Ami állandó, az a szemét okozta probléma, ami viszont változik az az emberiség újabb és újabb bénázása, amivel a gondot próbálja megoldani – de legtöbbször inkább csak valahogy együtt élni vele.

A regény fő erénye, hogy utaztat minket más-más kultúrák között, járunk a Holdon és egy idő után még az időben is visszautazunk, a kohézió viszont sehol még csak meg sem reccsen. Azt is szemrebbenés nélkül elfogadjuk, hogy eljön az emberiség történetében az a korszak, amikor egy parányi magyar település vagy egy zsebkendőnyi óceániai miniállam a világ közepévé válik. Ez a precizitás egyébként már Kőhalmi első regényére is jellemző volt.

Furcsa mód ez adja a mű kisebb nehézségét is. Az egy percig sem kérdés, hogy Kőhalmi agya egy átlag emberénél jobban pörög, hamar képes új dimenziókat, sőt egy egész új világot létrehozni, amiben bámulatos következetességgel mozog. Ezt az ügyességet viszont a szöveg elvárja az olvasótól is, akinek egy szórakoztató regényhez képest váratlanul nagy odafigyeléssel kell olvasnia a könyvet, ha egy pillanatra sem akar „leesni” a történetről. Észben kell tartanunk a robotállatokat (az igaziakról már csak nagyon kevesen tudnak), a gondolatletöltő programokat és a regény által kreált összes kultúra minden apró utalását is.

A jó hír, hogy Az ember, aki megølte a férfit...-hez hasonlóan a figyelmet és a kitartást az író itt is remek iróniával és kifejezetten kacagtató poénokkal hálálja meg. Egyszerre ugyanakkor zavarba is hoz, mert két jó poén között, mosollyal az arcunkon időnként mégiscsak belegondolunk, hogy az emberiség reménytelenségén röhögünk épp. Kőhalmi stílusát több helyen hasonlítják (Kurt Vonneguté mellett) Douglas Adamséhez. A párhuzam annyiban mindenképp áll, hogy a tudományos fantasztikum eszközeivel mutat görbe tükröt elénk, de abban talán még inkább hasonlít a nagy elődre, hogy az utolsó oldalakra is tartogat egészen váratlan fordulatot.

Kőhalmi Zoltán egy interjúban kifejezetten visszautasította, hogy könyvéből komolyan tanulni lehetne, pláne hogy valami ilyesmi cél vezérelte volna. Azért én nem lennék ennyire szigorú a szerzővel, szerintem ügyesen megtanítja, hogy hogyan tudjunk nevetni saját kollektív bénázásunkon. A gondot csak az jelenti, hogy a múlt alakjait itt úgy röhögjük ki, hogy ők jövőbeli utódaink. De hátha a fiatalabb generáció (akik a történetben jövőbeli egykori nagyjaink, de ebbe most ne menjünk bele mélyebben...) kezébe kerülve a könyv valamiféle ébresztővel szolgálhat, hogy ne kövessék el a XX.-XXI. század emberének hibáit. Ha így lesz, talán még sokáig nem lesz igaz a könyv alternatív fülszövege, miszerint a szerző az „egykori Budapest”-en élt.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
Obama könyve abszolút bestseller lehet az elnöki önéletrajzok közt
Egyetlen nap alatt majdnem egymillió példányt vásároltak meg belőle.

Link másolása

Már a megjelenést követő első 24 órában majdnem 1 millió példányt vettek Barack Obama Egy ígéret földje című memoárjából, ezzel ez lehet minden idők legnépszerűbb elnöki önéletrajza - írja a Guardian.

A könyv szerdán jelent meg egyelőre az Egyesült Államokban és Kanadában, az azt kiadó Penguin Random House pedig rögtön rekordot könyvelhetett el:

az első 24 óra leforgása alatt több mint 890 ezer példány fogyott belőle.

Ezzel az egykori elnök azonnal le is körözte nejét, Michelle Obamát, akinek az Így lettem című önéletrajzát az első nap 725 ezren vették meg Észak-Amerikában.

Úgy fest azonban, hogy nemcsak feleségét, hanem a többi elnököt is lekörözi: Bill Clinton Életem című könyvét 400 ezren, George W. Bush Döntési helyzetek című önéletrajzát pedig 220 ezren vették meg a megjelenés első napján az Egyesült Államokban és Kanadában. Azonban még az abszolút rekordtól így is messze van az egykori elnök, azt ugyanis nem más tartja, mint J.K. Rowlings, aki a Harry Potter hetedik részével állította be azt: 2007-ben a megjelenése napján összesen 8 millió fogyott belőle.

A 768 oldalas önéletrajz a Guardianben megjelent kritika szerint

"Barack Obama önéletrajzát olvasni Donald Trump utolsó, acsarkodó napjain olyan, mintha belebámulnánk az emberi természet két véglete közt tátongó szakadékba, miközben továbbra sem győzünk csodálkozni, hogyan tudott ugyanaz a nemzet két ennyire különböző embert megválasztani."

A könyv várhatóan december 10-én jelenik meg magyarul.


Link másolása
KÖVESS MINKET: