IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
hirdetés

Háy János: Hozott lélek

Minden életnek egy változata van, az, amit élünk. Háy János új kötetéből olvashattok egy részletet.

Link másolása

Háy János: Hozott lélek

A lány, aki hozott lélekből dolgozott

Az apa, vagy ahogyan ő mondta: az apám, és ez- után kezdett arról beszélni, ami végülis elvezetett az eseményig. Hogy tulajdonképpen az anyjával kezdődött. Nem tudja pontosan, hány éves volt, a kelleténél biztosan kisebb, mikor az anya azt mondta, ketten voltak csak otthon, az apa épp dolgozott, az anya meg kevert valamit a gázon, azt mondta, hogy az, amit az apádnak kell nyújtanom, az egy szolgáltatás. A lány akkor a főzésre gondolt, a napi többórás ácsorgásra a tűzhely mellett, csak később derült ki számára, hogy nem arról van szó. Egy olyan szolgáltatás, folytatta az anya, amit mindenkinek meg kell tennie, aki egyszer beengedi ezt a férget. A konkrét megnevezés ellenére, mint kiderült, a féreg szó alatt az asszony az összes férfit értette, tehát azt is, akivel majd a lánynak össze kell feküdnie, ha azt akarja, hogy gyerekei legyenek. És a féreg, folytatta az anya, aki általánosságban az összes férfire, de itt most konkrétan az apára gondolt, elfogadja ezt a szolgáltatást, sőt unszolja, hogy minél többször, holott az asszonynak erre már régen nincsen szüksége. Még akkor, amikor szükség volt rá, akkor még el tudta fogadni, meg a férfi se olyan volt, mint amilyen most, mert mennyire büdös, mondta. Mennyire, kérdezte a lány. Nagyon, mondta az asszony.

Évekbe telt, mire a lány megértette, miből ered az apa szaga. Egyszer később ment haza, volt valami az iskolában, és látta, hogy ott hever a fürdőkádban ruhástól. Mit csinálsz, kérdezte a lány, az apa meg, hogy anyád nem akarja, hogy melléfeküdjek. Hogy is engedné, gondolta akkor a lány, hogy is engedne egy ilyen részeg, undorítóan büdös embert maga mellé, ráadásul soha nem elégszik meg a melléfekvéssel, azonnal rámászna. Tudta a lány, hogy ez szokott lenni, elmesélte az anyja. És beléhatol, büdösen és részegen, nem várva arra a pillanatra, amikor az asszony is akarná. Mért sietsz, kérdezte az asszony. A férfi meg hogy nem siet, de hiába nyúl hozzá, kezdte, hogy simogatta a hátát meg a fenekét, meg persze a mellét, s aztán lecsúsztatta a kezét az ágyékához, de hiába, mert a nő csak elhúzta a testét, hogy fáj, biztos megsérült ott valami, holott nem sérült meg semmi, csak a nemkellés miatt volt ott minden annyira érzékeny. Akkor a férfi még egyszer végigjátszotta ezt a sorozatot, újra eredmény nélkül, és végül kénytelen volt hanyattlökni a nőt és az előkészítetlen hüvelybe behatolni. Harmadszor már nem merte vállalni a simogatás kudarcát. Nehezen ment, mert ő is erejét vesztette a próbálkozás során. Ő puha volt, a nő száraz. Ezt nem engedheti meg az anyja, gondolta a lány, mert mindenről tudott, hiába mondta, hogy egy gyereknek a szülei szarásáról meg nemi életéről nem illik tudni, az asszony csak mondta, ha alkalmat talált, hogy mondhassa, mert meg volt arról győződve, hogy ez egy fontos tanulság a lány élete tekintetében. Nézze csak meg őt, és gondolkodjon, mit akar az élettől. Sajnos, ezt ő nem kapta meg az ő anyjától, mert az annyira félt a férjétől, hogy nem merte elmondani, hogy kényszerből fekszik le vele. Nem mert erről beszélni, holott mindenki tudta, hogy a férje baltával kergette az udvaron egy szál gatyában, amikor az asszony nem akart vele. A lány nem tudta elképzelni a nagyapját baltával gatyában rohanni az udvaron, ő egy kedves öregemberre emlékezett, aki rá se nézett a nagymamára, nemhogy fegyvert emeljen rá. Pedig így volt, mondta az anya, a nagyanyád ezért nem mert semmit sem átadni abból a tudásból, amit nőként megszerzett, de én elhatároztam, hogy mindent átadok, nem engedem, hogy a lányom váratlan helyzetbe kerüljön. Mikor a lány megkérdezte, hogy mért van az, hogy néha mégis engedi ezt a fájdalmat, akkor csak azt mondta, hogy praktikus okokból. Hogy békén hagyjon. Azért, hogy ne akarja azt csinálni, amit engedtél, hogy csináljon veled? Azért, mondta, ilyenkor van egy kis szünet. Meg néha a pénz miatt, mondta, és beszélt arról, hogy a szexuális szolgáltatás, amit egy nőnek meg kell tennie, mennyire eredményes is tudhat lenni, ha valami célja van, például, hogy vegyen magának egy értékesebb ruhát vagy kieszközöljön egy külföldi utazást. Jó, a külföldben még az is benne van, hogy esetleg, ha kényelmes helyen szállnak meg, akkor ott is kell vele, de ha sikerült például egy szobában aludni a lánnyal, mármint amikor a lány még abban a korban volt, akkor erre való hivatkozással ez elkerülhető volt. Azt hittem, mondta a lány, azért utazunk így, mert így olcsóbb. Igen az apád is így tudta, mondta az anya, ezzel lehetett erre rávenni, mert minden férfi, mondta rendkívül kicsinyes, ha spórolási lehetőséget lát, akkor spórol akár a farka kontójára is.

A lány tulajdonképpen akkor változott meg az apa irányában, amikor kamaszodott és úgy gondolta, mindaz, amit az anya gondol a szexuális életről, mindaz nem felel meg általánosan a valóságnak, csupán az anya és az apa viszonylatában bír igazsággal. És megsajnálta az apát, látta azt a vágyakozást, ahogyan az anyja után sóvárog, pedig milyen az ő anyja? Mindene meg van vastagodva, és az arca is milyen. Biztos fiatalon sem volt szép, gondolta a lány, de mostanra az is tovább romlott, és hogy az anyja örülhet, hogy egy olyan férfi vágyakozik utána, mint az apja. Mert az ő apja, az osztálytársai, aztán a csoporttársai is megmondták az egyetemen, még férfiként értelmezhető, akár a lány korosztálya számára is, míg fordítva, el sem lehetett volna képzelni, hogy a lány anyját megkívánja egy huszonéves egyetemista. Legfeljebb, ha tökre beteg, s csak hétvégére engedték ki az idegosztályról. A legtöbbször azt kérdezték tőle az osztálytársai, hogy ez a nagymamád vagy a mamád, az apja kapcsán meg hogy te ezzel a pasival jársz? Nem, mondta a lány, ez az apám. Egy idő után elkezdte zavarni az apa fiatalossága. Főleg, amikor meglátta valóban fiatalabb nőkkel az utcán, olyan pozícióban, amit nem lehetett félreérteni. Mégiscsak az én apám, gondolta, és most egy más lánnyal, hirtelen nem jutott eszébe, hogy épp azért más lánnyal, mert az ő apja. Egy ennyire fiatallal, ez undorító.

hay_janos

Fotó: Kálló Péter

Az apa, vagy ahogy a lány mondta: az apám, senki nem tudja, hogy miért, mert azért nem lehet, amit nekem mondott, hogy anyagi gondok miatt, hogy kitették az állásából és a nyakán volt egy hatalmas kölcsön, amit nem is lehet érteni, hogy lehetett egy ilyen idős embernek kifizetni. A bankok manapság rendkívül felelőtlenek, olyanok, mint a fiatal apafüggőségben szenvedő lányok, akik simán odaadják magukat egy ötvenes férfinak, például az ő apjának, és nem gondolkodnak a következményeken, hogy ki fogja felnevelni azt a gyereket, aki így véletlenül összejön. A bankok is ilyenek, bárkinek adnak kölcsönt, s amikor nem tudja visszafizetni, akkor persze jön az adós életének teljes tönkretétele. Ezt akarta megelőzni az apja, legalábbis amikor utoljára a lánnyal beszélt, erre utalt, hogy nincs ereje végigasszisztálni azt, hogy egy hivatal, egy pénzügyi intézmény zilálja szét az életét. Még ha egy fiatal, terhes nő állítana be, hogy innéttől van egy másik családja, azt még el tudná fogadni, de a bankot, azt nem. A lány nem gondolt semmire, legfeljebb hogy hála istennek, akkor nem lesz kistestvére, akivel az apán kell osztozkodnia, arra végképp nem gondolt, hogy ennek most akkor tényleg lennének majd végzetes következményei. Csak a szokásos anyagi nyafogásnak látta, amit már hallott korábban is, de akkor néhány hét alatt a dolgok megoldódtak. Nem merült föl benne, hogy a sok-sok korábbi anyagi probléma megoldása juttatta a férfit épp ahhoz, hogy ezt a hatalmas kölcsönt felvegye, két banktól is, mert ugye a bankok semmit nem tudnak egymásról, hogy az ügyfél már másutt is felvett egy jelentős összeget. A lány meglepődött, amikor az anyja felhívta, hogy megtalálták hátul a kamrában, a nadrágszíjával kötötte fel magát. A nadrágszíjjal, kérdezte a lány, mert először nem jutott a tudatáig, hogy az apja van ott, abban a hurokban, csak az, hogy praktikusan nehéz megérteni. Hogyan sikerülhet valakinek egy ennyire rövid valamivel felkötnie magát. Igen, mondta az anya, azzal, s hogy már hideg volt, mikor megtalálta. Nem is kerested, kérdezte a lány. Tél van, mondta az anya, hamar hűlnek a tetemek. Ezt a szót használta, amit a rendőrségtől kiküldött nyomozó is használt. A lány csak egy óra múlva kezdett el sírni. Elképzelt olyan jeleneteket az életéből, amikor még élt az apja, s hogy ezek a jelenetek már nem ismétlődhetnek meg. És sírt. Látta magát a tengernél, ahova egyszer elmentek nyaralni, hogy ott áll a vízben és labdázik az apával. Sírt, egyre jobban, főleg akkor, amikor a gondolatban a labda épp hozzárepült, elkapta és felnézett az apára, az apa meg nevetett, hogy ügyes vagy.

Az apa, vagy ahogyan a lány mondta: az apám végzett magával. A lány ezzel a háttérrel sodródott bele a házasságba. Egy építési vállalkozó volt a jelölt. A döntésében inkább az anya, mintsem az apa gondolkodása befolyásolta. Vagy az apáé is? Nehéz eldönteni, mert az apa halála, ami a pénz miatt volt, ugyanúgy katalizálhatott egy ilyen döntést, mint az anya pénzéhsége, hogy ehhez a férfihoz a pénz miatt menjen feleségül. Mert amiatt ment, semmi kétség. Csak később derült ki, hogy ez a pénz nem elég ahhoz az élethez, amit a lány elképzelt magának. Ettől a felismeréstől fogva, a férfi az ő számára is, ahogy az anya számára az apa egy féreg lett, aki minden éjszaka, vagy minden második éjszaka megpróbálkozik a lány, aki közben életkora és családi állapota szerint is nő lett, magáévá tételével. Ezek a próbálkozások azonban sorra kudarcot vallottak, csak nagy néha, amikor a nőnek pénzre volt szüksége, mert azért abból a nem elég sokból mégiscsak ki tudott ragadni magának némi összeget. Este akkor engedte. A férfi, ahogy megkapta az engedélyt, behatolt. A nőnek fájdalmai voltak, ahogyan az anyának is valaha. Másnap reggel aztán előállt, hogy kéne neki egy új ruha, de nem turkálós, mert az ő korában, meg egy építési vállalkozó feleségeként mégsem járhat turkálós göncökben. Ha netán az építési vállalkozó például festő lenne vagy író, akkor akárhogy öltözhetne, már attól különleges lenne, hogy ki a férje, de az ő férje ugye nem az, úgyhogy ő csak akkor számíthat figyelemre, ha rendesen felöltözik. A férfi elővette a pénztárcáját, és letett a konyhaasztalra egy összeget. A nő megvette a ruhát. Ebben a ruhában tetszett meg annak a férfinek, akit a férjénél gazdagabbnak vélt, ennélfogva alkalmasabbnak a vele való kapcsolatra. A férfi plasztikai sebész volt egy budai magánklinikán. Reggeltől estig szabta át az embereket, s örökösen a tökéletes test bűvöletében élt, ami persze csak az ő ízlése szerint lehetett tökéletes, mert ugyan a testben javulni akarók megmondhatták, hogy mit szeretnének, de az orvos agitációja sokat mozdított az eredeti elképzeléseken. Szerette volna, ha minden nő olyan, ahogyan neki tetszik. Az építési vállalkozó felesége is így került hozzá. Szülések után volt jóval, mert bármily hihetetlen, abban a rettenetes szárazságban is meg tudnak foganni gyerekek, s úgy döntött, nem cipeli magán tovább a terhesség jeleit. Szégyenkezve bontogatta ki azokat a részeket, amiket a ruha addig ügyesen eltakart, rettegett, hogy elriasztja a plasztikai sebészt, de épp ellenkezőleg, a férfi arca felvidult, s máris ajánlatokkal állt elő, amelyeket a nő gondolkodás nélkül elfogadott. Nem olyan volt, mint a plasztikai sebész felesége, aki a természetes szépségben hitt. Hát úgy is néz ki, mondta egyszer a nő, az építési vállalkozó felesége, amikor meglátott egy családi fényképet. Nevetett, gúnyosan, bár hozzá kell tenni, hogy az ő testén véghezvitt változtatásokat persze az építési vállalkozó észre sem vette. Csak annyit mondott egyszer, hogy szép vagy, de nem gondolta, hogy ez a szépség azért benne van pár millióban. Mert annyiban volt, hisz kezdetben az orvos még honoráriumért csinálta a műtétet, csak mikor visszament kontrollra, na, akkor történt meg, aminek meg kellett történnie. Azután már ingyen is megcsinálta volna a műtéteket, ha nem csinálta volna meg korábban pénzért. A nő nekivetkőzött a vizsgálóban, a férfi közel hajolt a melléhez, ami részben a nőé volt, de kicsit a férfié is, hiszen magán viselte a gondos testmetsző kéznyomát. A nő érezte a férfi leheletét a mellbimbóin, érezte, ahogy az orrból kiömlő levegő megsimogatja azon az érzékeny helyen, s a test azon nyomban reagál, megkeményedik, aztán talán a férfi magától mozdult vagy ő ösztönösen a fejét a melléhez rántotta, vagy épp egyszerre működött ez a két akarat, később már nem lehetett eldönteni, de nem is kellett. Ott a vizsgálóban történt meg először. A férfi most azt érezte, hogy megteremtette a nőt, akit szeretni tud, s hogy persze van a férje, de mégis az övé, mert a valahai teremtő sem állt ellen az ő Évájának, dehogy, ott dugtak az édenkertben, amíg Ádám aludt, különben az egész kígyótörténet nem értelmezhető, mert mi a francnak a kígyónak egy ember felesége, neki a teremtő kurvája kellett. A nő is úgy érezte, hogy ez a férfi az, akiért tulajdonképpen élni érdemes, most már szívesebben feküdt le a férjével. Még nedves volt a délutáni szeretkezéstől. Az építési vállalkozó is úgy érezte, érdemes volt annyi évet várni türelmesen, most végre megjavult a házassága.

Hetente kétszer találkozott a plasztikai sebésszel, volt egy magánrendelője is a belvárosban. Felment rendelés után, amikor az asszisztense elment, és akkor megtörtént az, ami tulajdonképpen az építési vállalkozóval soha nem történt meg, még akkor sem, amikor a legelején voltak, s nem tudta mire lesz elég az az összeg, ami miatt hozzáment feleségül.

Amint belépett, a plasztikai sebész azonnal kicsomagolta az ő teremtményét, a drága ruhák ott gyűrődtek a magánrendelő kövén. Mindenki téged akarna megdugni, mondta, markolászva a szilikon-élőhús vegyületet. Á nem, mondta a nő. De, mondta a férfi, mert olyan lettél, én olyanra csináltalak. A nő újra tiltakozott, mert azt hitte, az a jó, ha azt mondja, az ő teste örökre a plasztikai sebészé, ahhoz más már nem érhet. Mondd azt, hogy mindenki, hogy az Obama is meg a Putyin, meg a Kóbor János is, meg a, elakadt a férfi, mert épp csúcsra jutott. Mindenki téged akar megdugni, mondta megint, és újra indult. A nő már nem tagadott. Igen, mindenki, mondta a nő. Tudtam, te rohadt ribanc, mondta a férfi, és behatolt durván a nőbe. Mindenki, mindenki téged akar, meg is dugtak, ugye megdugtak. Meg, mondta a nő, megdugtak. A négerek is megdugtak, meg a kínaiak is megdugtak, meg az arabok is. A férfi akkor kiabált, hogy mondd el a nevüket, mondd el névszerint, hogy kik voltak! A nő sorolni kezdett neveket, akik közé becsúszott egy-két olyan név is, akivel tényleg volt viszonya, de legtöbbször azokat mondta, akiket az előző napon a vacsoracsatában, meg a híradóban látott. Szeretlek, mondta a férfi, mikor másodszor is elélvezett. Én is, mondta a nő.

Mindenki megtalálta a számítását ebben a kapcsolatban. A plasztikai sebész felesége is, aki a természetes szépségideál mellett már egy ideje azt is tudta, hogy nem szokványos a nemi identitása. Egy karácsonyi jótékonysági partin megismerkedett egy másik hasonló cipőben járó feleséggel. Az ilyen feleségek messziről kiszúrják egymást. Főleg a karácsonyi partikon, amikor mindenki túlöltözi magát, csak ők vannak úgymond laza szerelésben, kopott farmerban és természettől csapzott hajjal. Így aztán amikor a férfi azt mondta a nőnek, hogy ő a feleségével soha, akkor ez a férfi igazat mondott, bár a nő ezt soha nem hitte el, hiszen ő is azt mondta a férfinek, hogy ő a férjével soha, holott az utóbbi időben hetente kétszer és épp azokon a napokon, amikor a plasztikai sebésszel, ráadásul fürdés nélkül, mert hát ha megfürdött volna, akkor oda a nedvesség, újra visszacsúszott volna abba a rettenetes állapotba, hogy fájdalmak, ahová többé nem akart visszacsúszni.

Ki tudhatja, mit hoz a jövő, s hogy amit hoz, abban mennyi a saját akaratunk. A nő ugyan meg volt róla győződve, hogy a korábbi elviselhetetlen állapotba nem fog visszacsúszni, mégis épp oda, vagy ha lehet azt mondani, még annál is lejjebb csúszott.

hay2

Az egyik szeretkezés után, amikor választási év lévén a nő az összes képviselőjelöltet, valamint a pártok szakértői stábját is felsorolta, a plasztikai sebész azt mondta, hogy ő többet nem akarja realizálni a testi kontaktust. Mit értesz ezen, kérdezte a nő, hogy nem dugunk többet? Hát, tulajdonképpen, dadogott az orvos, ahogyan a férfiak dadognak, amikor valami fontosat el kell mondani egy nőnek. Mi az, hogy tulajdonképpen, kérdezte a nő. Hogy igen, ez azt jelentené, akkor, hogy nem. Valakid van, mi? Egy olyan, akit még nálamnál is jobban sikerült megcsinálnod, üvöltözött a nő. Nem, mondta a férfi, én nem szakítani akarok. Hanem mit, kérdezte a nő. Csak hogy ne legyen közöttünk testi dolog, mert nekem tényleg úgy van, hogy ha csak rágondolok, nekem az is elég. Micsoda? Te hülye vagy? Vagy beteg, üvöltözött a nő. Nem, csak már olyan idős, hogy nincs kedvem ahhoz. Nekem elég arra gondolni, hogy milyen gyönyörű vagy, mondta a férfi. Nekem viszont nem elég, mondta a nő, de hiába mondta, mert a plasztikai sebész makacsul ragaszkodott az elképzeléséhez, s mikor a nő megmarkolta a farkát, ahogyan máskor is szokta, amikor két üvöltés között hozzásimult, a sebészben semmi nem változott. Nem megy, mondta. A nő meg, hogy de, megy, és bontotta ki a nadrágját, és próbált valami életet lehelni a férfibe, de hiába volt az igyekezet, a szilikonnal feljavított testrészek munkábaállítása, nem hozott eredményt. A férfi kezét bedugta akkor magához és úgy próbálkozott, az ujjait mélyen belenyomta a hüvelybe, aztán a suta ujjakkal kicsit elkezdte magát simogatni, de semmi. Nem szeretsz, üvöltött a nő most újra, holott a férfi szerette, de úgy tűnt, már csak így tudja szeretni, mint ahogyan egy madonnát szeretnek a pravoszláv hívők. Csodálják, s legfeljebb megérintik, de mélyebben nem hatolnak belé.

A nő élete ettől a naptól újabb fordulatot vett, ahogyan az építési vállalkozó élete is, aki újra el lett lökve, ha próbálkozott, ha meg nem, akkor a szárazságba kellett beerőltesse magát, s másnap reggel fizetni a számlát. Amikor egy ilyen szárazmenet másnapján a nő szokása szerint pénzt kért, a férfi azt mondta, nincsen. Hogyhogy, kérdezte, nem kérek olyan sokat. Kevés sincs, mondta a férfi. Beszart az építőipar, érted, válság. Engem az építőipar nem érdekel, én leszarom az építőipart, csak nekünk legyen elég pénzünk, most konkrétan annyi, amit kérek. Hiába szarod le, mondta a férfi, az építőipar helyzete meg az én helyzetem összefügg. A nő kiabált, a férfi meg, hogy fogd be a pofádat, tudom, hogy szeretőd van, és megnevezte azt a napot, hogy attól a naptól van, azt a napot, amióta nincsen. És megnevezett olyan órákat, amikkel a nő nem tudott otthon elszámolni, holott ezek az órák a nálam töltött terápiás idők voltak. Hisz ekkor a nő már egy éve járt hozzám, heti két alkalommal. Részletesen felvázolta az esetet, az apa halálát, mint egy múltból megmaradt mintatörténetet, a házasságát, a szexuális és anyagi kudarcait, hogy nem tudja azokat szeretni, akikkel együtt van, csak akkor, ha bizonyos praktikus elvárásoknak eleget tudnak tenni, hogy az ő érzelmi világa ezt projektálja a másikra, s nem érdekli, a másik milyen, ha megfelel a projekciónak, jó, ha nem, akkor érdektelen. Mindent megtudtam róla, de semmi nem utalt arra, mondta a pszichológus, amikor megkeresték a rendőrségtől, hogy ennek olyan következménye lehet, mint lett, hogy a nő beveszi azt a rengeteg altatót. A legtöbb ilyen, mondta a pszichológus a szakember öntudatával, csupán figyelmeztetés a környezetnek, hogy változzon meg valami. Ez túl jól sikerült, mondta a rendőr. Sajnálom, mondta a pszichológus. Az kevés, hogy sajnálja, akkor mi a kurva istennek járt magához, ha ez lett a vége. Mi a faszra jó ez az egész kezelés? Sajnálom, mondta a pszichológus változatlanul nyugodt terapeuta-hangon, én ennyit tudtam tenni, aztán elgondolkodott, hogy vajon sikeres volt-e ez a terápia. Talán ezzel hosszabbította meg egy évvel a nő életét, gondolta, s hogy ennek lett következménye, hogy a nő gyerekei most egy évvel kevesebbet lesznek árvák.

Minden életnek egy változata van, az, amit élünk.

Egy könyv, ami hozott lélekből dolgozott. Jöttek férfiak, nők, lányok, fiúk vegyest, öregek és fiatalok, s valamit kipakoltak magukból. Sokan az egész lelküket, mások csak egy darabkát belőle, azt, amelyik épp nyomta a lélek többi részét. Lett ebből egy gyűjtemény, a hozott lelkek múzeuma.

Olyan, ahová, ha belépsz, s bekukucskálsz a tárlókba, azt érzed, te is ott vagy, ott van egy kicsi része a sorsodnak, a másikban meg egy nagyobbacska része, s felismered a barátaidat, a barátnőidet, a szüleidet, a gyerekeidet. Kicsit fáj ez a találkozás, mégsem tudsz szabadulni attól, hogy nézned kell. Olyan vagy, mint a kisgyerek, aki el is akarna fordulni a mesekönyv ijesztő képeitől, de rögvest visszapillant, mert nem bírja nemlátni.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


IMÁDOK OLVASNI
Kiteregették a királyi Dallas szennyesét – elolvastuk A szabadság nyomábant
Az igazság feltárása helyett inkább önsajnálatba mártott dicshimnuszt kapunk az év egyik legjobban várt könyvétől.

Link másolása

Már a megjelenése előtt az év bestsellereként beharangozott A szabadság nyomában úgy esik majd azok számára, akik szomjazzák a brit királyi családdal – és főleg a Megxittel – kapcsolatos pletykákat, mint egy korty kristályvíz. Megtudhatjuk belőle, hogy Harry szereti a szellem emojit, és Meghan többek közt azzal vette le a herceget a lábáról, hogy Afrikában a bokorba járt pisilni, módjával, és kissé egyoldalúan azt is, mi folyik a királyi kulisszák mögött, a beharangozott Nagy Igazságot viszont nem.

Csupán egy meglehetősen elvakult védőbeszéd két olyan újságíró részéről, akik nyíltan kiállnak a pár mellett.

Bár a brit királyi családdal kapcsolatos sztorikat bármikor, bármilyen mennyiségben el lehet adni, a legnagyobb adu mostanság Meghan Markle és Harry herceg botrányos kiválásáról könyvet írni. A királyi család történetében még 2016-ban indult egy egészen újkeletű valóságshow, amikor Harry herceg egy hollywoodi színésznőre vetett szemet, aki nemcsak félvér volt, de még elvált is, a botrányra éhes brit bulvársajtó és az ilyen termékek iránt fogékonyabbak pedig perverz örömmel figyelték, hogyan kezdi majd ez ki a monarchia idealizált képét.

Az epizódokat pedig tempósan adagolva kaptuk: meglehetősen gyors ütemben jutottak el a megismerkedéstől az eljegyzésig, az esküvőig és az első gyerekig is – kevesebb mint három év alatt hozták össze mindezt. Közben a brit bulvársajtó élvezettel és sokszor elég gonoszan lubickolt a hercegi pár életében naponta több tucat cikket lehúzva olyan témákról, minthogy Markle éppen miért mocskos állatgyilkos, amiért avokádót eszik, vagy éppen hol tart a cicaharca Katalin hercegnével. Aztán erre a katyvaszra, ahol már senki sem tudta, ki a jófiú, és ki a rossz, dobták rá Molotov-koktélként a hírt, hogy a valóságshow főszereplői távoznak, elegük van. Az évadzáró a márciusi hivatalos események egész sora volt, ahol ismét lehetett cikkezni a hercegi pár bosszúruháiról, arról, hogyan ültették be őket a szamárpadba, és a hasonlóan eget rengető horderejű mozzanatokról.

A történet igazi kincsesbánya, a kérdés pedig csak az volt, kinek sikerül odatartania éhes kis mancsát, és mit hoz ki belőle. Az Omid Scobie & Carolyn Durand-páros lett a nyerő, a két újságíró évek óta árnyként követi a királyi családot – Scobie 8 éve tudosít a királyi családról a Harper’s Bazaarnak, Carolyn Durand majdnem két évtizede bejáratos a palotába, többek közt az Elle-nek és Oprahnak szállít sztorikat, emellett Emmy-díjas producer.

A könyv azt ígéri, hogy elmondja a történet egyetlen, igaz és kíméletlenül őszinte olvasatát, mivel véleményük szerint eddig csak a bulvármédia határozta meg, ki mit gondoljon az ügyről. Scobie és Durand képében azonban most igazi felszabadító zsoldosokat kapott a hercegi páros, akiknek azonban mégsem annyira az objektivitás a cél:

a szerzők egyértelmű szándéka sokkal inkább az, hogy piedesztálra emeljék Meghan Markle-t, a párból pedig áldozatot kreáljanak.

A kezdő forgatókönyvírók lázasan jegyzetelhetnek, hogyan mutassunk be hőskaraktert a lehető legszájbarágósabb és egydimenziósabb módon, Scobie-ék ugyanis a csúcsra járatják mindezt. A könyv Meghanja egy olyan földöntúli szupernő, akinek már gyerekkorában is Diana hercegné volt a jele az oviban, a felkelés után madarak fonják be a haját, a reggeli avokádós pirítósa előtt megment három rászorulót, letol négy inspiráló beszédet fiatal nőknek, és még a királynő híresen agybajos kutyái is megszelídülnek a jelenlétében. Még ha mindez így is van, egy idő után elviselhetetlen az a nyálrengeteg, amit a szerzők a hercegné köré vonnak, nem mulasztják el például azt sem, hogy néhány oldalanként egy szigorúan titkos forrás elmondja: Meghan a lehető legtökéletesebb lény a kerek világon.

Amikor már tényleg azt hiszi az ember, hogy ebből a nőből lesz a Marvel legújabb szuperhőse, az egyik – szokás szerint titkos – forrás megjegyzi: igen, Super Megnek szoktam őt hívni.

A kötet egyoldalúságát tovább fokozza, hogy az egész konfliktusban minden hófehér vagy éjfekete. A piros sarokban Meghan és Harry, az elszenvedő hősök, és a róluk csak szépeket mondó barátok, a kékben a palota, a PR-osok, a sajtósok, Vilmos hercegék, a dadusok, az újságírók, de még az utolsó palotaszolga is szemét, undorító dög, akik viselkedésükkel és a támogatás hiányával űzték el a párt, akire a szerzők szerint a monarchiának a legnagyobb szüksége volt.



Link másolása
KÖVESS MINKET:

IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
A Bölcs kérdez, a válasz bennünk van – Popper Péter Hogyan választunk magunknak sorsot? című előadás-gyűjteményéről
Egyenesen hátborzongató, amikor azt írja, hogy „a társadalom torzulásának és a beteg társadalomnak csalhatatlan jele, hogy nem az észszerűség szerint él, hanem mítoszok alapján”.

Link másolása

„Soha nem hagyod abba a kérdezősködést?” „Soha”. „Pedig választ sem fogsz kapni soha.” „Néha az a benyomásom, hogy a kérdések fontosabbak, mint a válaszok.”

Ez a kedvenc párbeszédem egyik kedvenc filmemből, A hetedik pecsét című Ingmar Bergman-remekműből. A Halál és az őt sakkjátszmára kihívó Antonius lovag között zajlik. A Halál eljött a lovagért, de ő a sakktábla mellett megpróbálja kicselezni, de legalábbis a játszma során megérteni az élet titkait. Mi köze Bergmannak és ennek a misztikus-filozofikus filmjének Popper Péterhez? Több mint gondolnánk.

A 2010-ben elhunyt pszichológus egyetemi tanár, fáradhatatlan spirituális utazó azon modern bölcsek közé tartozott, aki mint a régiek, tisztában volt azzal, hogy „minél többet tud, annál jobban rájön: nem tud semmit”, mert minden megválaszolt kérdés mögött ott van a következő.

Az az ember, aki dolgozott gyermek- és börtönpszichológusként, előadott Amerikában és a keleti lélek titkait kutatta egy indiai asrámban, sőt, még miniszterelnöki tanácsadó is, vélhetően azért is tett szert rendkívüli népszerűségre könyveivel és előadásaival, mert, ahogyan az igazán nagy tudású és műveltségű emberek, „nem osztotta az észt”, inkább gondolkodásra serkentett. Nem adott azonnal használható válaszokat, inkább sokszor kegyetlen kérdésekkel és nem kevésbé kíméletlen iróniával mutatott rá mindennapi gyarlóságainkra, de közben önmagát sem kímélte.

A másik párhuzam pedig a sakk, amely számára valóságos életvezetési játék, a másik ember iránti empátiától a döntéseinkig. Mint ismert, a sakkban nincs lehetőség „passzolni”, az ellenfél (az élet, a körülmények, a történelem, a nem kívánt szó törlendő) lépésére válaszolni kell, és hogy mit lépünk, rajtunk áll, és a mi felelősségünk. Ahogyan egy valódi sakkjátékos sem háríthatja vereségét a kibicre, az életben sem vitethetjük el a balhét másokkal, ha az adott esetben mi voltunk döntési helyzetben. És ha tettünk egy rossz, át nem gondolt, vagy felesleges lépést, utólag sírhatunk, átkozódhatunk, de meg nem történtté nem tehetjük. Sem a sakkban, sem az életben.

Popper Péter ugyan szintén elvesztette a maga sakkjátszmáját a Halállal, szerencsére gondolatai itt maradtak velünk. Felesége, Zolnay-Lackó Katalin hűségesen elkísérte őt előadásaira, fel is vette azokat. Így született meg a Kulcslyuk Kiadó gondozásában a Hogyan választunk magunknak sorsot? című kötet, amelynek gerincét a nyomtatásban eddig meg nem jelent előadások alkotják.

Az utolsó címadó éppen az, amelyben a sakké a főszerep, amelyet a szerző beavatási folyamatnak, az indulatok korlátozása, a figyelem, az emlékezés és az előrelátás képesség-fejlesztésének tekint. „Ismerd meg önmagad” – idézi többször is az ókori delphoi jósda feliratát.

Elgondolkodtat bennünket arról az örök filozófiai-etikai problémáról, hogy döntéseink és választásaink mennyiben függnek tőlünk és mennyire determináltak körülményeink, születésünk, természeti és más külső erők által. Pellengérre állítja az idegennel, az ismeretlennel szembeni bizalmatlanságunkat (milyen jó a magyar nyelv „idegenkedés” szava!), előítéletünket és ebből fakadó gyűlöletünket, gyávaságunkat, amelynek legcsúfabb formájának azt tartja, amikor önmagunktól félünk, önmagunk elől menekülünk és önmagunkkal vagyunk gyávák szembenézni. Nem hagy nyugton olyan, már-már megválaszolhatatlan kérdésekkel, hogy mi a „jó” és mi a „rossz”.

Némi vitám is lenne a Tanár úrral, amikor a nemzedékek felelősségéről szól, hiszen az én szüleim korosztályát, amelybe ő is beletartozott, nevezi „első műveletlen nemzedéknek”, mert hiányzott náluk történelmi okokból „a tehetség lépcsőzetes kiművelése”, és a származás, a megbízhatóság fontosabb volt, mint a tudás, a szakmai rátermettség. Őket követte az én generációm, a „rendszerváltóké”, amely többségének „a kultúra inkább csak információ volt, mint élmény”. Popper erre vezeti vissza a közélet mai állapotát. Kétségtelen, hogy mindkét nemzedék életéből hiányzott az általános vitakultúra, ellenben jócskán lehettek tapasztalataik pitiáner hatalmaskodókkal és gátlástalan köpönyegforgatókkal. De azért ne legyünk igazságtalanok, csak gondoljunk bele: e két korosztály micsoda elméket, írástudókat adott Magyarországnak, a világnak – igaz, többségük túllépett a mindenkori „korcsmákon”.

Annál inkább helyeselném azt az általa javasolt módszert, hogy amikor elénk tesznek egy választási listát, először azokat ikszeljük be, akiket szívesen látnánk családunkban vagy baráti körünkben. Tartok tőle, hogy elég kevesen maradnának…

Az pedig egyenesen hátborzongató, amikor azt írja, hogy „a társadalom torzulásának és a beteg társadalomnak csalhatatlan jele, hogy nem az észszerűség szerint él, hanem mítoszok alapján”. Ennek bizonyítására nem kell mást tenni, mint elővenni Magyarország legutóbbi 100 évének történetét…És az is biztos, hogy Popper Péternek fölöttébb lesújtó véleménye volt napjaink agyongyorsult életmódjáról.

Az előadások nagy varázsa az is, hogy egy-egy megjegyzés, idézet kapcsán az ember szívesen előveszi az emberiség kultúrkincseit a Bibliától Lao Ce-ig, Senecától Sartre-ig, Freudtól József Attiláig, és újraolvassa azokat a sorokat, amelyek megszólítják, eligazítják útkeresésében.

Talán egyetlen hiányossága van a kötetnek: nem derül ki belőle, hogy melyik előadás mikor, hol, kik előtt hangzott el. Ez ugyanis támpont lehetne Popper Péter gondolati fejlődéséhez, egy adott társadalmi miliő megvilágításához. Nem mintha ezek bármilyen hiányt jelentenének tartalmi szempontból, de az elmúlt évtizedek viharainak ismeretében egyáltalán nem mindegy, hogy egyik-másik eszmefuttatás mondjuk a 80-as években, vagy 2000 után hangzott-e el.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
Szabad-e röhögnünk az elkerülhetetlen világvégén? – Kőhalmi Zoltán: Az utolsó 450 év
Időutazás, egy macimézes flakon, rengeteg műanyag és néhány generáció mindenre elszánt kalandorai. Ezek a fő összetevői Kőhalmi Zoltán második könyvének, ami egy kacagtató disztópia – bármennyire ellentmondásnak is tűnjön ez.

Link másolása

Egy macimézes műanyagflakon lebomlási ideje éppen annyi idő, mint amennyi Kőhalmi Zoltán második könyvének címében szerepel: 450 év. És ez természetesen nem véletlen, hisz a humoros-disztopikus sci-fi műfajába sorolható regény főszereplője éppen egy ilyen helyes macimézes doboz, aki eredeti funkcióját (úgy mint mézet szolgáltatni a vásárlónak) a szokottnál lényegesen gyorsabban elvégzi, hogy aztán időn és téren (sőt: űrön) át izgalmasabbnál izgalmasabb kalandokba keveredjen – sőt, pályafutása során egészen a szent ereklyeségig is vigye.

Kőhalmi Zoltán első könyve, a már címében is zseniális A férfi, aki megølte a férfit, aki megølt egy férfit – Avagy 101 hulla Dramfjorban egy skandinávkrimi-paródia, illetve egy kicsit több annál: a mű dramaturgiailag megfelelő pontjain a történetbe ágyaz számos más paródiát is, például a tini-vámpírregényekről vagy épp a bugyutácska „bogaras” gyerekmesékről.

A humor teljesen természetesen továbbra is vezérlőeleme Kőhalmi írói munkásságának, ám a paródia ezúttal szatírává, az emberiség iránti finom, de azért "betaláló" gúnnyá alakul. A címben jelzett 450 év nemcsak a macipalack lebomlását jelzi, de (így talán nem spoiler) már a mű elején (sőt, ugyebár a címből is) megtudjuk, hogy pontosan ennyi ideje van hátra a Földnek a méz 2022. őszi elfogyasztásától a teljes pusztulásig. Kacagtatóan szánalmas azt figyelni, hogy eközben hogyan nem tudunk valódi megoldást találni, és hogyan tudunk számos álmegoldást ki"okos"kodni a bolygó egyik legnagyobb problémájára, a mérhetetlen szemét felgyülemlésére.

A regény egyik legszórakoztatóbb része a közeljövőt (a 2050-es éveket) bemutató korai fejezet, ahol még épp elég közel vagyunk időben, hogy átérezhessük a lemerülő digitális szemüveg vagy tölthető cipő problémáját, és szórakozzunk a retró rádiókból szóló Fluor Tomi-számokon. De azért ebben az időszakban sem könnyű már az élet: a napokat szemétviharok nehezítik, a hatóságok pedig beépített emberekkel kénytelenek harcolni mindent elborító hulladékból jól megélő bűnszervezetekkel.

Kőhalmi és Litkai Gergely a könyv bemutatóján; fotó: Helikon Kiadó/Facebook

Innentől kezdve akkurátusan végigjárjuk a következő évszázadokat, amelyeket ötletes és izgalmas módon kapcsol össze a szerző, újra és újra ismerős szereplőket, de inkább leszármazottakat hozva be a történetbe.

Ami állandó, az a szemét okozta probléma, ami viszont változik az az emberiség újabb és újabb bénázása, amivel a gondot próbálja megoldani – de legtöbbször inkább csak valahogy együtt élni vele.

A regény fő erénye, hogy utaztat minket más-más kultúrák között, járunk a Holdon és egy idő után még az időben is visszautazunk, a kohézió viszont sehol még csak meg sem reccsen. Azt is szemrebbenés nélkül elfogadjuk, hogy eljön az emberiség történetében az a korszak, amikor egy parányi magyar település vagy egy zsebkendőnyi óceániai miniállam a világ közepévé válik. Ez a precizitás egyébként már Kőhalmi első regényére is jellemző volt.

Furcsa mód ez adja a mű kisebb nehézségét is. Az egy percig sem kérdés, hogy Kőhalmi agya egy átlag emberénél jobban pörög, hamar képes új dimenziókat, sőt egy egész új világot létrehozni, amiben bámulatos következetességgel mozog. Ezt az ügyességet viszont a szöveg elvárja az olvasótól is, akinek egy szórakoztató regényhez képest váratlanul nagy odafigyeléssel kell olvasnia a könyvet, ha egy pillanatra sem akar „leesni” a történetről. Észben kell tartanunk a robotállatokat (az igaziakról már csak nagyon kevesen tudnak), a gondolatletöltő programokat és a regény által kreált összes kultúra minden apró utalását is.

A jó hír, hogy Az ember, aki megølte a férfit...-hez hasonlóan a figyelmet és a kitartást az író itt is remek iróniával és kifejezetten kacagtató poénokkal hálálja meg. Egyszerre ugyanakkor zavarba is hoz, mert két jó poén között, mosollyal az arcunkon időnként mégiscsak belegondolunk, hogy az emberiség reménytelenségén röhögünk épp. Kőhalmi stílusát több helyen hasonlítják (Kurt Vonneguté mellett) Douglas Adamséhez. A párhuzam annyiban mindenképp áll, hogy a tudományos fantasztikum eszközeivel mutat görbe tükröt elénk, de abban talán még inkább hasonlít a nagy elődre, hogy az utolsó oldalakra is tartogat egészen váratlan fordulatot.

Kőhalmi Zoltán egy interjúban kifejezetten visszautasította, hogy könyvéből komolyan tanulni lehetne, pláne hogy valami ilyesmi cél vezérelte volna. Azért én nem lennék ennyire szigorú a szerzővel, szerintem ügyesen megtanítja, hogy hogyan tudjunk nevetni saját kollektív bénázásunkon. A gondot csak az jelenti, hogy a múlt alakjait itt úgy röhögjük ki, hogy ők jövőbeli utódaink. De hátha a fiatalabb generáció (akik a történetben jövőbeli egykori nagyjaink, de ebbe most ne menjünk bele mélyebben...) kezébe kerülve a könyv valamiféle ébresztővel szolgálhat, hogy ne kövessék el a XX.-XXI. század emberének hibáit. Ha így lesz, talán még sokáig nem lesz igaz a könyv alternatív fülszövege, miszerint a szerző az „egykori Budapest”-en élt.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
Obama könyve abszolút bestseller lehet az elnöki önéletrajzok közt
Egyetlen nap alatt majdnem egymillió példányt vásároltak meg belőle.

Link másolása

Már a megjelenést követő első 24 órában majdnem 1 millió példányt vettek Barack Obama Egy ígéret földje című memoárjából, ezzel ez lehet minden idők legnépszerűbb elnöki önéletrajza - írja a Guardian.

A könyv szerdán jelent meg egyelőre az Egyesült Államokban és Kanadában, az azt kiadó Penguin Random House pedig rögtön rekordot könyvelhetett el:

az első 24 óra leforgása alatt több mint 890 ezer példány fogyott belőle.

Ezzel az egykori elnök azonnal le is körözte nejét, Michelle Obamát, akinek az Így lettem című önéletrajzát az első nap 725 ezren vették meg Észak-Amerikában.

Úgy fest azonban, hogy nemcsak feleségét, hanem a többi elnököt is lekörözi: Bill Clinton Életem című könyvét 400 ezren, George W. Bush Döntési helyzetek című önéletrajzát pedig 220 ezren vették meg a megjelenés első napján az Egyesült Államokban és Kanadában. Azonban még az abszolút rekordtól így is messze van az egykori elnök, azt ugyanis nem más tartja, mint J.K. Rowlings, aki a Harry Potter hetedik részével állította be azt: 2007-ben a megjelenése napján összesen 8 millió fogyott belőle.

A 768 oldalas önéletrajz a Guardianben megjelent kritika szerint

"Barack Obama önéletrajzát olvasni Donald Trump utolsó, acsarkodó napjain olyan, mintha belebámulnánk az emberi természet két véglete közt tátongó szakadékba, miközben továbbra sem győzünk csodálkozni, hogyan tudott ugyanaz a nemzet két ennyire különböző embert megválasztani."

A könyv várhatóan december 10-én jelenik meg magyarul.


Link másolása
KÖVESS MINKET: