IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
hirdetés

Grecsó Krisztián: "Olyan dolgok lettek természetessé, amiket még akár egy éve sem hittél volna el"

Az íróval új kötetéről, az irodalmi életről, a szegvári díszpolgári címről és a magyarországi közhangulatról beszélgettünk.

Link másolása

- Megjelent az új könyved, korábbi írásaidból, főként rövidebb tárcákból válogattál. Hol jelentek meg?

- Vasárnapi Hírek, Népszabadság, Nők Lapja, ezeket gyűjtöttem össze. Lehetne nagyzolni, hogy 20 év, de nem lenne arányos és igazságos sem.

"Ez egy tematikailag sokszínű kötet, de ahogy nézi a világot, azokat próbáltam egy irányba hangolni."

Én amúgy nem szeretem a tematikus köteteket, mert azt várják el tőlem, olvasótól, hogy elszigetelten olvassam. Én meg szeretek lendületből olvasni. Amikor a harmadik-negyedik ugyanarra a kaptafára készült novella jön, az nem izgalmas.

Ami keretbe foglalja a kötetet, egy tárcanovella, azt eleveníti fel, hogy a nagyapám 30 éven keresztül - innen van a cím is - írta fel Szegvár időjárását egy kockás füzetbe. Ez nem hóbort volt, hanem abba a hagyományba illeszkedik, amikor a gazdasági naplóikat vezették a parasztemberek, másfelől persze egy finom vonzódás az írásbeliséghez. Ennek a kettőnek a keverékével, az időjárással a gazdasági napló mellé valami pluszt tett, de hát ahhoz már gyáva volt önmagával szemben, hogy klasszikus naplót vezessen.

Én persze ezért nagyon haragudtam rá, mert naplóban reménykedtem, de semmilyen leltárra vagy szembesítésre nem volt hajlandó. Ezért aztán eleinte nem is tűnt nagyon izgalmasnak, de amikor meghalt, és egyben láttuk a füzeteket, az egészen ijesztően szép volt, felemelő és valami egészen más. Picit olyan ez a 30 év - ezért is lett a csendes kalendárium az alcím -, mintha az a kalendárium lenne, amit ő írhatott volna (persze nem csak ő), ha mer naplót írni. Fontos bennük az idő, az ünnepek, a nagy események, évfordulók. Nem ünnepközpontúra hangszereltem kifejezetten, hanem mindig van egy kis eseményszilánk, amelyből aztán kibomlik az egész.image1

- Tartottál időrendi sorrendet?

- Nem. Ciklusokat csináltam. De ezeknél arra figyeltem, hogy legyen egy mögöttes szervező elv. Össze lehetett volna tenni mondjuk az apáról szóló novellákat, de akkor megint ott vagyunk a tematikus szervezésnél. Nincsenek benne amúgy nagyon régi szövegek. Kimaradtak például az Élet és Irodalomba írott tárcák, kritikák, nincsenek benne közéleti darabok. Azok maradtak, amelyek a kerek egész felé tartanak, az ÉS-novellák például inkább hosszabb szövegek, amiket szétvágtam.

- Mennyi ideig tartott összerakni?

- Régóta terveztem már, de időzíteni akartam. A Jelmezbál volt az a kötet, egy olyan fontos pont, ami után úgy éreztem, hogy össze lehet gyűjteni egy könyvre való írást. Nem lett nagyon vastag kötet, a koraiak közül nagyon sokat kihagytam. Lesz azoknak is helye, nem rohanunk sehova.

- Az irodalomban hol a helye a tárcának? Sokáig megtűrt műfaj volt.

- Korábban, Kosztolányiék idejében volt ennek aranykora, bár valljuk meg, utólag lett az, noha remek pillanatképeket írtak, tudták a vonal alatti, 4-5000 leütéses dolgokat, abból éltek, és ezt piszkosul megtanulták. Nagyon tudtak lukra írni. Nagyon sokszor egy karaktert próbálgattak bennük, és hát sok fajtája volt a műfajnak, sokszor alanyi tárcák voltak, mint ahogy az enyémek is.

Érdekes, hogy a novellát megölte a könyvkiadás, vagyis azon van, hogy megölje, és semmilyen közösséget ne vállaljon vele.

Ez azután a nagyobb és a kisebb formáknak kedvezett, az utóbbinak főleg az internet miatt, ezek a rövidebb, két megállónyi írások nagyon népszerűek lettek, és reneszánszuk van másfél-két éve. Ebben a hírlapokhoz, magazinokhoz írók közül egészen kiválóak vannak, Darvasi, Kácsor, Szabó T. Anna, Tóth Kriszta, Háy János és mások. Ezzel együtt a könyvek is működni kezdtek, aminek külön nagyon örülök.

- Persze ők se most kezdték el ezt…

- Nem, persze, beért alájuk a kor. És ez nagyon jó. Van ennek helye, tere, lehetősége, és én is olyan régen szeretem volna már valami ilyesmit, úgyhogy összeraktam egy kötetet. Sokan jöttek kitépett cikkekkel, felolvasták ballagáson, itt-ott, hogy ha ez ennyire tetszik nekik, legyen belőlük kötet.

- Az ÉS-nél is érezni ezt a reneszánszt?

- Ott másképp kéne talán ezt kezelni. A Tárcatár rovat úgy van kitalálva, hogy egy évi sorozatot ír egy ember, ez elég kötött. Nem olyan nehéz a prózarovatot megtölteni rövidebb írásokkal, mint régebben. Akkor kétkolumnás írásokat küldtek, most pedig sok jön a rövidebb, eleve ide szánt tárcákból, nem regényrészletek, 4-5-öt is be tudok rakni egy oldalra akár. Meg nem kell pájszervassal kibányászni őket, hanem küldik, és 2000 leütéseseket is, ilyen elő nem fordulhatott volna öt évvel ezelőtt se. Ezek nagyon jó írások, mozgatják az oldalt, a szemet, nem véletlen találták ki ezt.image3

- Történt veled nemrég valami, amit én soha az életben nem gondoltam volna, hogy megérjük: díszpolgár lettél Szegváron. Hogy jutottál ide?

- Hát, én is nagyon meglepődtem. Éppen nyaralni voltunk a Balatonon Légli Gézáéknál, telihold volt, gyönyörű nyári este. És akkor hívott az unokatestvérem, aki amúgy gyógyszerész és önkormányzati képviselő, hogy haza kellene menni augusztus 20-ára. Jó, hazamegyünk, ahogy szoktunk. De hogy feltétlen. Szó szót követett, és aztán később csak kiderült, hogy miért kellene nekem hazamenni feltétlen, amikor amúgy is mindig hazamegyek.

Én nagyon utálom a meglepetéseket, és ezt úgy képzelték, hogy majd ott tudom meg. De én az ilyet nagyon nem szeretem, infarktust kapok, vagy valami. Először a feleségemnek mondták el, aki mondta, hogy ez így nagyon nem lesz jó. Nem fogom tudni úgy lereagálni, aztán ki tudja, mi lesz belőle… A másik pedig, hogy nincs az az isten, aki rábeszéljen, hogy hosszú gatyát vegyek nyáron. Csak úgy. Alkalom nélkül. Szóval ne titkolózzunk.

- És aztán elmondták. Hogy érezted magad?

- Jaj, hát nem volt szabad elmondanom senkinek, persze mindenki tudta már, mert nehéz ott titkot tartani. Nagyon sok ismerős, barát eljött, egy falunapszerű dolog volt ennek a kerete, amelynek részeként ezt átadták. Fizettem az Unicumot orrba-szájba, volt tűzijáték, minden, ami augusztus 20. Nagyon szép volt, és elképesztően meghatott.image4

- Hazaért a tékozló fiú? Vagy a tékozló falu visszafogadott?

- Hát, ki tudja, ki a tékozló… De nagyon sok szeretet járt mellé, öröm és büszkeség.

- Anyukád?

- Ó, hát ő nagyon örült. Hogy lehet próféta valaki a saját hazájában? Roppant érdekes, hogy van egy fiktív világ, amelynek vannak mintái, és hogy ezek a hús-vér minták elfogadják, sőt örülnek a fiktív világnak.

Egyébként mindig az az érdekes, hogyha a külső kontroll belép. Amikor a saját közösségeden kívülről jön egy visszajelzés.

Az emberek elkezdtek történeteket mesélni, hogy képzeld el, itt meg itt vagyok, és csak azt tudták a falunkról, hogy te idevalósi vagy. Írtak a Facebookon, hogy „elmentem egy munkahelyre felvételizni, és mondtam, hogy szegvári vagyok, és az igazgató a regényeidről kérdezett, és tudtam válaszolni, és felvettek”. Elkezdtek jönni Szegvárra a turisták. A biztonsági őr megállítja anyámat, hogy mondjon pár dolgot, mert kérdezik rólam, és tudjon nekik válaszolni. Ezek persze elindultak pletykában is, és terjedt mindenhol. És ez nekem is nagyon kedves, nagyon nagy tisztesség.

- Népszerű lettél?

- Hát igen,

furcsa volt, hogy ölelgetnek, szelfiket akarnak, hozzák a sört, meg minden.

Persze nem hiszem azt, hogy tömegek olvasnának, de egy részük olvas, a többiek pedig nagyon érdekesnek találják, hogy ezek a szövegek működnek a valóságban. De nagyon szép helyzetek voltak, napok kellettek, hogy megnyugodjak, mert annyira felkavart.

- Nem volt ez ugyanis mindig így…

- Hát, ki gondolta volna 15 éve, amikor pereskedtem a bíróságon a fél faluval? Amikor futnom kellett, vagy amikor 2000 aláírást gyűjtöttek össze, hogy anyámat rúgják ki a munkahelyéről. Szóval eltelt másfél évtized.

- Én is voltam annak idején újságíróként például Torgyán-gyűlésen Szegváron. Kemény volt, izzott a levegő az indulatoktól. Mi változhatott meg? A település? Vagy csak az idő jótékony múlása okozza?

- Nagyon sok szelete van ennek. Ma is bárhol felhergelhetők az emberek. Nem volt olyan messze Szegvártól az az eset, ahol a határban dolgozó emberek és a földmérők kölcsönösen halálra rémültek egymástól, mind azt hitték a másikra, hogy menekültek, illetve ahogy mostanában sulykolják: migránsok. Bemenekültek a faluba, és egymásnak mesélték, mit láttak, így derült ki. Ez örkényi novellába illő eset.

- Te érezted a változást az elmúlt időszakban?

- Sokat járok azért haza, sok minden változott. És nekem is tennem kellett érte. Az unokatesómék sokat segítettek ebben, például mindig vettek jegyet, hogy menjek el velük a falubálba. Kiderült, hogy nem szálltam el, nem vagyok bolond, lehet velem sört inni, szóval olyan normális ember vagyok. És amikor először mentem, akkor még nem nagyon szóltak hozzám, a második alkalommal már többen jöttek, harmadszorra meg már alig bírtam szóval.

- De valamiért mégis odamentek…

- Nagyon sokat változott a helyzet, mesélnek mindenfélét. A fél falu Németországban dolgozik, gépsorokon nagyon nehéz munkát végeznek. Férfiak, nők. Beállnak a buszok a piacra vagy a főtérre, szállnak fel az emberek, viszik ki őket. Rengeteg az olyan ember, aki úgy visszatévelyeg, mint én. Két éve dolgozik kinn valami gépnél, időnként hazajön. Nagyon sokan kamionsofőrök, 3-4 hétre mennek el. Egy ilyen falunapon, bálon, már nagyon más a hangulat. Egészen másképp látják, másképp becsülik meg az eseményt, hogy együtt vagyunk. És hát nagyon nehéz így élni, régen is nehéz volt persze, de másképp nehéz.

- Bele tudják képzelni a helyzetedbe magukat? A hazalátogató falubéliébe?

- Igen, ez is benne van, kitágult a látókörük odakinn, egy másik világot látnak, euróban kapják a fizetésüket. Ha itthon marad, akkor is kemény a meló, csak Szentesen a Hungeritben harmadannyiért. Most ott amúgy Kárpátaljáról érkezettek dolgoznak sokan.

- Jó, hogy az előbb említetted a menekültkérdést. Gondoltad volna, akár három éve is, hogy az országban ilyen közhangulat alakulhat ki?

- Dehogy.

Olyan dolgok lettek természetessé, amit még akár egy éve sem hittél volna el. Hogy a gyűlöletnek olyan formái, olyan reflexek térnek vissza még egyszer, amelyekről eddig csak olvastál.

Bárkit bármikor céltáblának nevezhetnek ki, és ágyúval lőnek rá, ez rémisztő. És épp azokat hergelik, akiket otthagytak az út szélén, ezek az emberek pedig csak céltáblákat keresnek a felgyülemlett gyűlölettől vezérelve. Engem nagyon megvisel az is, ahogy az egyház asszisztál ehhez.

- Mondjuk, Beer Miklós váci püspök éppen nem.

- Igen, ő nem. És vannak még üdítő kivételek, de hát miért ne képeznék le ugyanúgy a magyar társadalmat, mint más szubkulturális csoport? Én azt az elalvást fájlalom legjobban, amikor a röhejes „ezt már nem merik megcsinálni” mantra megy hosszú évek óta. És ez a lecsúszási folyamat megdöbbentően hasonlít a régről ismert folyamatokra. Fifi néni (Radnóti Miklós felesége, Gyarmati Fanni) naplóját olvasva olyan érzésed van, mint egy borzalmas drámánál, amelynek pontosan tudod a végét, úgy lehet olvasni, hogy reménykedsz, mint a filmeken, hogy hátha mégsem úgy lesz. Valószínűleg ez erősíti a tűréshatárokat, hogy mindig leakad a lánc egy karikája, de, hogy már a következő csak nem fog…

- Mindig leakad…

- Le. Csak mi történik, ha ez eléri a tűréshatárt? Hogy ezt már nem tűrjük tovább. Akkor mi van? Azt is fájlalom, hogy az a polgári öntudat, amely mindig fenntart egy társadalmat, akkor is, amikor nagy veszély fenyegeti, az hova lett? Én a svédekébe látok bele, és ott hasonló problémák is vannak, de ott van egy olyan civil kontroll, amely nagyon működik. A menekültek, a nyugdíj, a környezetvédelem ott is probléma. Csak ott megvan ez a civil öntudat. Ott bekopogtatsz a szomszédnak, hogy nem szoktuk járatni a motort, mert szennyezi a környezetet. Ja, ok, bocs, leállítja. Ezt meg kell tanulni, ebben segítenek, jó szóval. És te megtanulod. Most képzeld el, hogy megyek itt a Victor Hugo utcában, és járatják a hatalmas autójukban a motort, hogy menjen a légkondi, de öten is egymás mögött, és újságot olvasnak. Mi történne, ha én bekopognék, hogy bocs, de itt nem lehet levegőt venni, légy szíves, állítsd már le a motort? Hát örülhetek, ha nem vernek meg...

- Na de ha a svéd bekopog, és szól a motor miatt, mögötte ott áll az egész svéd társadalom.

- Ott áll. A civilek, politikusok, mindenki ott van a szava mögött, és ezt érzed valahogy.

Nálunk ennek a megvalósulási formái a csendőr és a házmester. Ott meg a polgári öntudat. És itt nem áll mögötted senki.

És ezt a bizonytalanságot ugyanúgy megérzed a levegőből, mint ott az ellenkezőjét.

- A politikai elit miért állna mögötted? Ismeri a te problémáidat?

- Azt mondja a sógorom, aki svéd, hogy az Olof Palme-gyilkosság, amely ott metaforikus jelentőségű, nem törte meg a svéd politikusok hozzáállását. Hogy akkor ezután is villamossal járnak. Mert akik minket vezetnek, azok köztünk is élnek, és nem az a cél, hogy elkerüljenek közülünk, hanem úgy éljenek, közlekedjenek, ahogy mi. Vagyis villamossal. Én azzal járok, meg gyalog, van autóm is, de Budapesten nem használom. Vidékre azzal megyek, mert mással nem érnék oda az író-olvasó találkozókra. Szerinted hány miniszter jár nálunk tömegközlekedéssel?

- De az, hogy elszakadnak a valóságtól, mennyire veszélyes?

- Az a furcsa inkább, hogy a felső tízezer, amely a legközelebb van ehhez az elithez, amely egy alternatív valóságban él, jelentős részben megpróbálja átvenni ezeket a dolgokat, amelyek ebben az alternatív valóságban léteznek csak. Törleszkednek, és azt látod, hogy a középréteg teteje is egyre inkább.

- Ez a kultúrában is működik? A törleszkedés?

- Persze. A beállás a sorba, a lojalitás. És abban a pillanatban olyan aránytalan dolgok történnek, hogy el se hiszed. Kezdődött az MMA-val, és például az Orbán János Dénes-féle intézménnyel.

- A pénzosztásra gondolsz?

- Döbbenetes, hogy a magyar irodalmi élet a tizedéből gazdálkodik annak, amit nekik csak úgy odadobnak. És nem hagynak levegőt, nincs alternatíva. Az fel sem merül, hogy ezek az írók, egyesületek, folyóiratok nem vagyont akarnak, hanem csak létezni. Nem is értik. Miért akarnak létezni? Mire jó ez?

- Látsz-e ebből kiutat? Ki lehet-e ebből művészileg valamit hozni?

- Én úgy érzem,

az olvasók java része azért még nem bolondult meg. Hogy arra figyelnek, akik tényleg jók.

Nem érdekli őket az MMA-tagság, a Nemzeti Könyvtár, és hiába szorulnak ki a hűbéri rendszerből (közrádió, köztévé romjai, stb.) az írók, és ritkul meg körülöttük a levegő, ők nem tudtak a helyükre benyomulni. És hiába foglalkozik velük egy komplett hűbéres sajtó, akkor sem. Persze lehet, hogy ez nem is fontos már. Csak a pénz.

Grecsó Krisztián: Harminc év napsütés

Vajon a család jelentheti-e nekünk az otthont az időben, vagy minden alkalommal újra meg kell küzdenünk ezért az otthonosságért? Grecsó Krisztián történetei legszemélyesebb emlékeinket idézhetik fel: a nagymamákkal töltött nyarakat, a szabálytalan karácsonyestéket, az önálló élet első bizonytalan lépéseit, a hosszú vágyakozásokat és a rövid találkozásokat.

A szerzővel ismerős terepen barangolhatunk, mégis minden más. A falu és város közötti kulturális váltások megélése, a helyekhez és helyzetekhez való visszatérés ambivalenciája most is ott van az írásokban, de mindent közelről látunk, így a történetek egyszerre komikusak és drámaiak.

A Harminc év napsütés olyan, mint egy varázslatos kalendárium, benne a generációk közötti kommunikáció lehetőségei és lehetetlenségei, a velünk élő múlt kiismerhetetlen történetei.

"Ötvenéves titok szabadult ki a napvilágra. Ötven évig nem merte senkinek mondani. Félt, hogy megmosolyogják, kinevetik. Mit akar egy négy elemit végzett, árva lányból lett parasztasszony? Mi végre írogat? Milyen úri hóbort ez? Ő is így gondolta, nem is akart írni. Röstellte. Eleinte még maga előtt is. De a mondatok jönni akartak, daloltak a fejében, elmentek akkor is, ha nem írta le őket. Egy idő után megunta a pazarlást. Elkezdte lejegyezni mind.

Először verseket, imákat. Utána az első regényt, a szerelmeset. Később novellákat, régi meséket a makói alföldről, a régi városról, a zombori tanyákról, a világról, ahol nehéz az élet, de akik ott éltek, azoknak ez jutott. Utána írta meg az életét is. Persze ez sem volt kisebb pazarlás, az írások nagyja odaveszett, vagy elhasználták, ha nagy volt a szükség. De ez a néhány, köztük az önéletírás, ott, az ágyneműtartó aljában, megmaradtak."

(Magvető)

Címkép: Facebook

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


IMÁDOK OLVASNI
Kiteregették a királyi Dallas szennyesét – elolvastuk A szabadság nyomábant
Az igazság feltárása helyett inkább önsajnálatba mártott dicshimnuszt kapunk az év egyik legjobban várt könyvétől.

Link másolása

Már a megjelenése előtt az év bestsellereként beharangozott A szabadság nyomában úgy esik majd azok számára, akik szomjazzák a brit királyi családdal – és főleg a Megxittel – kapcsolatos pletykákat, mint egy korty kristályvíz. Megtudhatjuk belőle, hogy Harry szereti a szellem emojit, és Meghan többek közt azzal vette le a herceget a lábáról, hogy Afrikában a bokorba járt pisilni, módjával, és kissé egyoldalúan azt is, mi folyik a királyi kulisszák mögött, a beharangozott Nagy Igazságot viszont nem.

Csupán egy meglehetősen elvakult védőbeszéd két olyan újságíró részéről, akik nyíltan kiállnak a pár mellett.

Bár a brit királyi családdal kapcsolatos sztorikat bármikor, bármilyen mennyiségben el lehet adni, a legnagyobb adu mostanság Meghan Markle és Harry herceg botrányos kiválásáról könyvet írni. A királyi család történetében még 2016-ban indult egy egészen újkeletű valóságshow, amikor Harry herceg egy hollywoodi színésznőre vetett szemet, aki nemcsak félvér volt, de még elvált is, a botrányra éhes brit bulvársajtó és az ilyen termékek iránt fogékonyabbak pedig perverz örömmel figyelték, hogyan kezdi majd ez ki a monarchia idealizált képét.

Az epizódokat pedig tempósan adagolva kaptuk: meglehetősen gyors ütemben jutottak el a megismerkedéstől az eljegyzésig, az esküvőig és az első gyerekig is – kevesebb mint három év alatt hozták össze mindezt. Közben a brit bulvársajtó élvezettel és sokszor elég gonoszan lubickolt a hercegi pár életében naponta több tucat cikket lehúzva olyan témákról, minthogy Markle éppen miért mocskos állatgyilkos, amiért avokádót eszik, vagy éppen hol tart a cicaharca Katalin hercegnével. Aztán erre a katyvaszra, ahol már senki sem tudta, ki a jófiú, és ki a rossz, dobták rá Molotov-koktélként a hírt, hogy a valóságshow főszereplői távoznak, elegük van. Az évadzáró a márciusi hivatalos események egész sora volt, ahol ismét lehetett cikkezni a hercegi pár bosszúruháiról, arról, hogyan ültették be őket a szamárpadba, és a hasonlóan eget rengető horderejű mozzanatokról.

A történet igazi kincsesbánya, a kérdés pedig csak az volt, kinek sikerül odatartania éhes kis mancsát, és mit hoz ki belőle. Az Omid Scobie & Carolyn Durand-páros lett a nyerő, a két újságíró évek óta árnyként követi a királyi családot – Scobie 8 éve tudosít a királyi családról a Harper’s Bazaarnak, Carolyn Durand majdnem két évtizede bejáratos a palotába, többek közt az Elle-nek és Oprahnak szállít sztorikat, emellett Emmy-díjas producer.

A könyv azt ígéri, hogy elmondja a történet egyetlen, igaz és kíméletlenül őszinte olvasatát, mivel véleményük szerint eddig csak a bulvármédia határozta meg, ki mit gondoljon az ügyről. Scobie és Durand képében azonban most igazi felszabadító zsoldosokat kapott a hercegi páros, akiknek azonban mégsem annyira az objektivitás a cél:

a szerzők egyértelmű szándéka sokkal inkább az, hogy piedesztálra emeljék Meghan Markle-t, a párból pedig áldozatot kreáljanak.

A kezdő forgatókönyvírók lázasan jegyzetelhetnek, hogyan mutassunk be hőskaraktert a lehető legszájbarágósabb és egydimenziósabb módon, Scobie-ék ugyanis a csúcsra járatják mindezt. A könyv Meghanja egy olyan földöntúli szupernő, akinek már gyerekkorában is Diana hercegné volt a jele az oviban, a felkelés után madarak fonják be a haját, a reggeli avokádós pirítósa előtt megment három rászorulót, letol négy inspiráló beszédet fiatal nőknek, és még a királynő híresen agybajos kutyái is megszelídülnek a jelenlétében. Még ha mindez így is van, egy idő után elviselhetetlen az a nyálrengeteg, amit a szerzők a hercegné köré vonnak, nem mulasztják el például azt sem, hogy néhány oldalanként egy szigorúan titkos forrás elmondja: Meghan a lehető legtökéletesebb lény a kerek világon.

Amikor már tényleg azt hiszi az ember, hogy ebből a nőből lesz a Marvel legújabb szuperhőse, az egyik – szokás szerint titkos – forrás megjegyzi: igen, Super Megnek szoktam őt hívni.

A kötet egyoldalúságát tovább fokozza, hogy az egész konfliktusban minden hófehér vagy éjfekete. A piros sarokban Meghan és Harry, az elszenvedő hősök, és a róluk csak szépeket mondó barátok, a kékben a palota, a PR-osok, a sajtósok, Vilmos hercegék, a dadusok, az újságírók, de még az utolsó palotaszolga is szemét, undorító dög, akik viselkedésükkel és a támogatás hiányával űzték el a párt, akire a szerzők szerint a monarchiának a legnagyobb szüksége volt.



Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
A Bölcs kérdez, a válasz bennünk van – Popper Péter Hogyan választunk magunknak sorsot? című előadás-gyűjteményéről
Egyenesen hátborzongató, amikor azt írja, hogy „a társadalom torzulásának és a beteg társadalomnak csalhatatlan jele, hogy nem az észszerűség szerint él, hanem mítoszok alapján”.

Link másolása

„Soha nem hagyod abba a kérdezősködést?” „Soha”. „Pedig választ sem fogsz kapni soha.” „Néha az a benyomásom, hogy a kérdések fontosabbak, mint a válaszok.”

Ez a kedvenc párbeszédem egyik kedvenc filmemből, A hetedik pecsét című Ingmar Bergman-remekműből. A Halál és az őt sakkjátszmára kihívó Antonius lovag között zajlik. A Halál eljött a lovagért, de ő a sakktábla mellett megpróbálja kicselezni, de legalábbis a játszma során megérteni az élet titkait. Mi köze Bergmannak és ennek a misztikus-filozofikus filmjének Popper Péterhez? Több mint gondolnánk.

A 2010-ben elhunyt pszichológus egyetemi tanár, fáradhatatlan spirituális utazó azon modern bölcsek közé tartozott, aki mint a régiek, tisztában volt azzal, hogy „minél többet tud, annál jobban rájön: nem tud semmit”, mert minden megválaszolt kérdés mögött ott van a következő.

Az az ember, aki dolgozott gyermek- és börtönpszichológusként, előadott Amerikában és a keleti lélek titkait kutatta egy indiai asrámban, sőt, még miniszterelnöki tanácsadó is, vélhetően azért is tett szert rendkívüli népszerűségre könyveivel és előadásaival, mert, ahogyan az igazán nagy tudású és műveltségű emberek, „nem osztotta az észt”, inkább gondolkodásra serkentett. Nem adott azonnal használható válaszokat, inkább sokszor kegyetlen kérdésekkel és nem kevésbé kíméletlen iróniával mutatott rá mindennapi gyarlóságainkra, de közben önmagát sem kímélte.

A másik párhuzam pedig a sakk, amely számára valóságos életvezetési játék, a másik ember iránti empátiától a döntéseinkig. Mint ismert, a sakkban nincs lehetőség „passzolni”, az ellenfél (az élet, a körülmények, a történelem, a nem kívánt szó törlendő) lépésére válaszolni kell, és hogy mit lépünk, rajtunk áll, és a mi felelősségünk. Ahogyan egy valódi sakkjátékos sem háríthatja vereségét a kibicre, az életben sem vitethetjük el a balhét másokkal, ha az adott esetben mi voltunk döntési helyzetben. És ha tettünk egy rossz, át nem gondolt, vagy felesleges lépést, utólag sírhatunk, átkozódhatunk, de meg nem történtté nem tehetjük. Sem a sakkban, sem az életben.

Popper Péter ugyan szintén elvesztette a maga sakkjátszmáját a Halállal, szerencsére gondolatai itt maradtak velünk. Felesége, Zolnay-Lackó Katalin hűségesen elkísérte őt előadásaira, fel is vette azokat. Így született meg a Kulcslyuk Kiadó gondozásában a Hogyan választunk magunknak sorsot? című kötet, amelynek gerincét a nyomtatásban eddig meg nem jelent előadások alkotják.

Az utolsó címadó éppen az, amelyben a sakké a főszerep, amelyet a szerző beavatási folyamatnak, az indulatok korlátozása, a figyelem, az emlékezés és az előrelátás képesség-fejlesztésének tekint. „Ismerd meg önmagad” – idézi többször is az ókori delphoi jósda feliratát.

Elgondolkodtat bennünket arról az örök filozófiai-etikai problémáról, hogy döntéseink és választásaink mennyiben függnek tőlünk és mennyire determináltak körülményeink, születésünk, természeti és más külső erők által. Pellengérre állítja az idegennel, az ismeretlennel szembeni bizalmatlanságunkat (milyen jó a magyar nyelv „idegenkedés” szava!), előítéletünket és ebből fakadó gyűlöletünket, gyávaságunkat, amelynek legcsúfabb formájának azt tartja, amikor önmagunktól félünk, önmagunk elől menekülünk és önmagunkkal vagyunk gyávák szembenézni. Nem hagy nyugton olyan, már-már megválaszolhatatlan kérdésekkel, hogy mi a „jó” és mi a „rossz”.

Némi vitám is lenne a Tanár úrral, amikor a nemzedékek felelősségéről szól, hiszen az én szüleim korosztályát, amelybe ő is beletartozott, nevezi „első műveletlen nemzedéknek”, mert hiányzott náluk történelmi okokból „a tehetség lépcsőzetes kiművelése”, és a származás, a megbízhatóság fontosabb volt, mint a tudás, a szakmai rátermettség. Őket követte az én generációm, a „rendszerváltóké”, amely többségének „a kultúra inkább csak információ volt, mint élmény”. Popper erre vezeti vissza a közélet mai állapotát. Kétségtelen, hogy mindkét nemzedék életéből hiányzott az általános vitakultúra, ellenben jócskán lehettek tapasztalataik pitiáner hatalmaskodókkal és gátlástalan köpönyegforgatókkal. De azért ne legyünk igazságtalanok, csak gondoljunk bele: e két korosztály micsoda elméket, írástudókat adott Magyarországnak, a világnak – igaz, többségük túllépett a mindenkori „korcsmákon”.

Annál inkább helyeselném azt az általa javasolt módszert, hogy amikor elénk tesznek egy választási listát, először azokat ikszeljük be, akiket szívesen látnánk családunkban vagy baráti körünkben. Tartok tőle, hogy elég kevesen maradnának…

Az pedig egyenesen hátborzongató, amikor azt írja, hogy „a társadalom torzulásának és a beteg társadalomnak csalhatatlan jele, hogy nem az észszerűség szerint él, hanem mítoszok alapján”. Ennek bizonyítására nem kell mást tenni, mint elővenni Magyarország legutóbbi 100 évének történetét…És az is biztos, hogy Popper Péternek fölöttébb lesújtó véleménye volt napjaink agyongyorsult életmódjáról.

Az előadások nagy varázsa az is, hogy egy-egy megjegyzés, idézet kapcsán az ember szívesen előveszi az emberiség kultúrkincseit a Bibliától Lao Ce-ig, Senecától Sartre-ig, Freudtól József Attiláig, és újraolvassa azokat a sorokat, amelyek megszólítják, eligazítják útkeresésében.

Talán egyetlen hiányossága van a kötetnek: nem derül ki belőle, hogy melyik előadás mikor, hol, kik előtt hangzott el. Ez ugyanis támpont lehetne Popper Péter gondolati fejlődéséhez, egy adott társadalmi miliő megvilágításához. Nem mintha ezek bármilyen hiányt jelentenének tartalmi szempontból, de az elmúlt évtizedek viharainak ismeretében egyáltalán nem mindegy, hogy egyik-másik eszmefuttatás mondjuk a 80-as években, vagy 2000 után hangzott-e el.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
Szabad-e röhögnünk az elkerülhetetlen világvégén? – Kőhalmi Zoltán: Az utolsó 450 év
Időutazás, egy macimézes flakon, rengeteg műanyag és néhány generáció mindenre elszánt kalandorai. Ezek a fő összetevői Kőhalmi Zoltán második könyvének, ami egy kacagtató disztópia – bármennyire ellentmondásnak is tűnjön ez.

Link másolása

Egy macimézes műanyagflakon lebomlási ideje éppen annyi idő, mint amennyi Kőhalmi Zoltán második könyvének címében szerepel: 450 év. És ez természetesen nem véletlen, hisz a humoros-disztopikus sci-fi műfajába sorolható regény főszereplője éppen egy ilyen helyes macimézes doboz, aki eredeti funkcióját (úgy mint mézet szolgáltatni a vásárlónak) a szokottnál lényegesen gyorsabban elvégzi, hogy aztán időn és téren (sőt: űrön) át izgalmasabbnál izgalmasabb kalandokba keveredjen – sőt, pályafutása során egészen a szent ereklyeségig is vigye.

Kőhalmi Zoltán első könyve, a már címében is zseniális A férfi, aki megølte a férfit, aki megølt egy férfit – Avagy 101 hulla Dramfjorban egy skandinávkrimi-paródia, illetve egy kicsit több annál: a mű dramaturgiailag megfelelő pontjain a történetbe ágyaz számos más paródiát is, például a tini-vámpírregényekről vagy épp a bugyutácska „bogaras” gyerekmesékről.

A humor teljesen természetesen továbbra is vezérlőeleme Kőhalmi írói munkásságának, ám a paródia ezúttal szatírává, az emberiség iránti finom, de azért "betaláló" gúnnyá alakul. A címben jelzett 450 év nemcsak a macipalack lebomlását jelzi, de (így talán nem spoiler) már a mű elején (sőt, ugyebár a címből is) megtudjuk, hogy pontosan ennyi ideje van hátra a Földnek a méz 2022. őszi elfogyasztásától a teljes pusztulásig. Kacagtatóan szánalmas azt figyelni, hogy eközben hogyan nem tudunk valódi megoldást találni, és hogyan tudunk számos álmegoldást ki"okos"kodni a bolygó egyik legnagyobb problémájára, a mérhetetlen szemét felgyülemlésére.

A regény egyik legszórakoztatóbb része a közeljövőt (a 2050-es éveket) bemutató korai fejezet, ahol még épp elég közel vagyunk időben, hogy átérezhessük a lemerülő digitális szemüveg vagy tölthető cipő problémáját, és szórakozzunk a retró rádiókból szóló Fluor Tomi-számokon. De azért ebben az időszakban sem könnyű már az élet: a napokat szemétviharok nehezítik, a hatóságok pedig beépített emberekkel kénytelenek harcolni mindent elborító hulladékból jól megélő bűnszervezetekkel.

Kőhalmi és Litkai Gergely a könyv bemutatóján; fotó: Helikon Kiadó/Facebook

Innentől kezdve akkurátusan végigjárjuk a következő évszázadokat, amelyeket ötletes és izgalmas módon kapcsol össze a szerző, újra és újra ismerős szereplőket, de inkább leszármazottakat hozva be a történetbe.

Ami állandó, az a szemét okozta probléma, ami viszont változik az az emberiség újabb és újabb bénázása, amivel a gondot próbálja megoldani – de legtöbbször inkább csak valahogy együtt élni vele.

A regény fő erénye, hogy utaztat minket más-más kultúrák között, járunk a Holdon és egy idő után még az időben is visszautazunk, a kohézió viszont sehol még csak meg sem reccsen. Azt is szemrebbenés nélkül elfogadjuk, hogy eljön az emberiség történetében az a korszak, amikor egy parányi magyar település vagy egy zsebkendőnyi óceániai miniállam a világ közepévé válik. Ez a precizitás egyébként már Kőhalmi első regényére is jellemző volt.

Furcsa mód ez adja a mű kisebb nehézségét is. Az egy percig sem kérdés, hogy Kőhalmi agya egy átlag emberénél jobban pörög, hamar képes új dimenziókat, sőt egy egész új világot létrehozni, amiben bámulatos következetességgel mozog. Ezt az ügyességet viszont a szöveg elvárja az olvasótól is, akinek egy szórakoztató regényhez képest váratlanul nagy odafigyeléssel kell olvasnia a könyvet, ha egy pillanatra sem akar „leesni” a történetről. Észben kell tartanunk a robotállatokat (az igaziakról már csak nagyon kevesen tudnak), a gondolatletöltő programokat és a regény által kreált összes kultúra minden apró utalását is.

A jó hír, hogy Az ember, aki megølte a férfit...-hez hasonlóan a figyelmet és a kitartást az író itt is remek iróniával és kifejezetten kacagtató poénokkal hálálja meg. Egyszerre ugyanakkor zavarba is hoz, mert két jó poén között, mosollyal az arcunkon időnként mégiscsak belegondolunk, hogy az emberiség reménytelenségén röhögünk épp. Kőhalmi stílusát több helyen hasonlítják (Kurt Vonneguté mellett) Douglas Adamséhez. A párhuzam annyiban mindenképp áll, hogy a tudományos fantasztikum eszközeivel mutat görbe tükröt elénk, de abban talán még inkább hasonlít a nagy elődre, hogy az utolsó oldalakra is tartogat egészen váratlan fordulatot.

Kőhalmi Zoltán egy interjúban kifejezetten visszautasította, hogy könyvéből komolyan tanulni lehetne, pláne hogy valami ilyesmi cél vezérelte volna. Azért én nem lennék ennyire szigorú a szerzővel, szerintem ügyesen megtanítja, hogy hogyan tudjunk nevetni saját kollektív bénázásunkon. A gondot csak az jelenti, hogy a múlt alakjait itt úgy röhögjük ki, hogy ők jövőbeli utódaink. De hátha a fiatalabb generáció (akik a történetben jövőbeli egykori nagyjaink, de ebbe most ne menjünk bele mélyebben...) kezébe kerülve a könyv valamiféle ébresztővel szolgálhat, hogy ne kövessék el a XX.-XXI. század emberének hibáit. Ha így lesz, talán még sokáig nem lesz igaz a könyv alternatív fülszövege, miszerint a szerző az „egykori Budapest”-en élt.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
Obama könyve abszolút bestseller lehet az elnöki önéletrajzok közt
Egyetlen nap alatt majdnem egymillió példányt vásároltak meg belőle.

Link másolása

Már a megjelenést követő első 24 órában majdnem 1 millió példányt vettek Barack Obama Egy ígéret földje című memoárjából, ezzel ez lehet minden idők legnépszerűbb elnöki önéletrajza - írja a Guardian.

A könyv szerdán jelent meg egyelőre az Egyesült Államokban és Kanadában, az azt kiadó Penguin Random House pedig rögtön rekordot könyvelhetett el:

az első 24 óra leforgása alatt több mint 890 ezer példány fogyott belőle.

Ezzel az egykori elnök azonnal le is körözte nejét, Michelle Obamát, akinek az Így lettem című önéletrajzát az első nap 725 ezren vették meg Észak-Amerikában.

Úgy fest azonban, hogy nemcsak feleségét, hanem a többi elnököt is lekörözi: Bill Clinton Életem című könyvét 400 ezren, George W. Bush Döntési helyzetek című önéletrajzát pedig 220 ezren vették meg a megjelenés első napján az Egyesült Államokban és Kanadában. Azonban még az abszolút rekordtól így is messze van az egykori elnök, azt ugyanis nem más tartja, mint J.K. Rowlings, aki a Harry Potter hetedik részével állította be azt: 2007-ben a megjelenése napján összesen 8 millió fogyott belőle.

A 768 oldalas önéletrajz a Guardianben megjelent kritika szerint

"Barack Obama önéletrajzát olvasni Donald Trump utolsó, acsarkodó napjain olyan, mintha belebámulnánk az emberi természet két véglete közt tátongó szakadékba, miközben továbbra sem győzünk csodálkozni, hogyan tudott ugyanaz a nemzet két ennyire különböző embert megválasztani."

A könyv várhatóan december 10-én jelenik meg magyarul.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk