Grecsó Krisztián: Ahol a lélek
Grecsó Krisztián: Ahol a lélek
Mindjárt a hálószobába ment, nem zárta be az ajtót, pedig mindig bezárja, és tucatszám leellenőrzi, hogy be van-e zárva. Kilépett a cipőből, libegve ment tovább, mintha ott maradt volna a talpa alatt a magas sarok, lábujjhegyen lépett, hangtalanul. A nagy tükör elé ment, nézte magát. Egészen lassan leengedte a blúzt és a szoknyát, hagyta, hogy lecsússzon, kilépett belőle, jó teste van, csinos, jóban is volt vele. Eddig. „Mostantól haragban vagyunk?”, ezt kérdezte magától, ki is mondta hangosan, pillanatig szégyellte, hogy megbolondult, a tükörképéhez beszél, de muszáj volt, valakihez szólnia kellett. Megbetegítik a ki nem mondott szavak. Már nem, jutott eszébe, és nevetni akart, micsoda megkönnyebbülés, legalább már ettől nem kell félni. Az ereket figyelte a vállán. Vékony, fehér bőre van, az oldalán, a lábán, és ott: a vállán is látszanak a hajszálnyi patakok.
Hetente többször jár edzeni, kilométereket szalad alatta a szőnyeg. Vigyáz mindenre, a vigyázásra is vigyáz, ápolt és aggódós. Megemelte a mellét, csinos, még mindig az. Liza látja a férfiak szemében a szikrát, a vágyat, amit minden nő látni akar, ha keveset takar magából. És ő látja. A jéghidegen ömlő vízre gondolt, ahogyan áll a szauna után a zuhany alatt. A kolléganőivel egyszerre lépnek be a dermesztő vízsugár alá, szinte éget, kacagva sikítanak, de Liza belülről mindig komoly. Elképzeli a testét, ahogy kitágulnak az erek, rohan a vér, eljut az oxigén mindenhová.
Csak nézte magát, és nem tudta, mit kellene éreznie. Nem érzett se félelmet, se haragot. Elbambult, fázott. Elhúzta a sötétítő függönyt, de elment a nap. Mintha eddig nem is élt volna. Élt egyáltalán? Mi a bizonyíték rá? Hol van ő, hol van a múltja, ha belőle kikopott?
Talán nem is ugrott le kamaszkorában az építési gödör mélyére az első szerelme kedvéért. Nem, nem ugrott le, nem is történt semmi… Dehogynem! Kiment a bokája, András azonnal utánaugrott, letérdelt mellé, „Picilány!”, ezt mondta, és megfogta a lábát. Rövidnadrágban volt, a fiú bőre a bőréhez ért, soha olyan finom érintést nem érzett, mint akkor. András megfogta a lábát. Hol van ez az érzés most? Hová lettek a félelmek, a vizsgák előtti átvirrasztott éjszakák gyötrelme?
Ahogy hazafelé jött a kórházból, fölhívta Gábort. Hetente többször is randiztak mostanában, főztek és szeretkeztek. Liza csak annyit mondott, hogy vége, „megunta a barátkozást”. Soha máskor nem mondott volna ilyet. Milyen otromba szöveg. Ki beszél belőle? Gábor nem jutott szóhoz, hogy mit rontott el, ezt kérdezte, és hogy nincs-e még esélye. Liza letette. Kinyomta. Éppen a biobolt elé ért, eltette a telefont, látta magát tükröződni a kirakatban, „mire mentem a sok hülye csírámmal?!”, mondta hangosan, és nevetett, nézték a boltból, hogy ki ez a bolond. Ő zokogva nevetett befelé, majd megtudjátok, ha azt mondják nektek, hogy. Mondják csak mindenkinek azt! Legyen beteg mindenki, mondják bele az összes ember arcába, ha neki belemondták.
Lassan egy éve, hogy megtalálta a férje nadrágzsebében a blokkot. Arclemosó, hajápoló, terhességi teszt. Liza zokogva tombolt, akkor úgy érezte, megbénult a haragtól. Hátha ez a bizonyos harag, amit akkor érzett a férje iránt, a gyűlölet legmélyebb görcse, legalább az meg van most a lelkében. Hiszen azt, jól tudja, soha nem bocsátja meg. Leült az ágyra, kinyitotta a gardróbszekrény ajtaját, hogy továbbra is lássa magát. Nem haragudott a volt férjére. Nem érzett semmit. Még ez az érzés sincsen meg. Csak az emlék. Föl tudja idézni, persze, de a lelke kiürült. Egyetlen mondat kitörölte az érzéseit.
Az orvos azt mondta, együtt lehet élni vele, hogy megtörténhet a csoda. Ezt mondta. A csoda szót használta, tablettás kezelés, lemegy majd a százalék, a betegség százaléka, ahogy lemegy a halál százaléka, visszajön az életé, mint valami libikóka. A hasát nézte. A teste a hibás. Eddig egynek érezte magát vele, de most mintha elszakadtak volna, két idegen valami. „Mi bajod van velem?”, ezt kérdezte a testétől, és kétségbe akart esni, sírni akart, de nem ment. Nem volt megijedve. Nem érezte betegnek magát.
Amikor kijött a rendelőből, le kellett ülnie. Leült a váróteremben, és egy rákos férfi, Iván megszólította. Játszotta a szakértőt. Azt mondta, jobb, ha nem mondja meg otthon, mi történt. Mert az anyák van a legtöbb baj. Az anyák azonnal elhiszik, amit ő most még bizonyosan nem akar elhinni. De ha elmondja otthon. Az anyák mindjárt megérzik a halál szagát, és soha nem megy ki az orrukból. Az anyák fájdalma mindig van. És ha egy anya „azt” a szót hallja, akkor örökké siratni fogja a gyerekét. Akkor is, ha él. Mert a gyerek a végtelen idő, a folytatás záloga, kacagott Iván keserűen, és a hajába túrt. Liza majdnem fölüvöltött. Ne akarjon már ilyen szánalmasan elbűvölő lenni, nem megy! Eddig bírta. Fölállt, hogy köszöni a jó tanácsokat, majd igyekszik élni velük. Elmenekült.
Becsukta a szekrény tükrös ajtaját. Nem akarta látni magát. Az órájára nézett, mindjárt hazaér az anyja. Mit mondjon? Hogyan éljen ezután? Leült a gép elé, beírta a Google-ba, hogy vér. Az egyik találatban a Tórából idéztek. A hagyomány szerint, írta a szöveg, a lélek a vérben lakik. Visszament a hálóba, és belelépett a szoknyájába. Úgy mozgott, mintha visszajátszotta volna a mozdulatait. Vissza vagyok pörgetve, mondta magának, és elővette a telefont, hogy fölhívja Gábort. A múlt változik, nem a jövő, most ezt gondolta, és végigsimította a vállán futó hajszáleret. Ott lakik a lélek, mondta ki hangosan, és a csodára gondolt, az élet csodájára, amivel ezentúl naponta együtt lesz majd.
Nyomj egy lájkot, hogy ezzel is segítsd a kortárs magyar irodalom ügyét!