IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
hirdetés

Darvasi László: Isten. Haza. Csal.

Darvasi László novelláskötete a falusi kiskocsmák, az éttermi termékbemutatók, az uzsorások és az elhagyott öregek országába visz minket.

Link másolása

Darvasi László: Isten. Haza. Csal.

Vicces dolgok, humoros esetek

– Azt ismered, hogy a nyuszi megkívánja a medve lányát? – de máris abbahagyta. Mert már elmondta. Nem is egyszer. Minden viccét elmondta, és hiába. De egyszer úgyis megnevetteti. Ha beledöglik, akkor is. Olyan a lány arca, mintha üveget húztak volna rá. Mintha meg lehetne kopogtatni. Megálltak, a lány orra csöpögött. Míg közel hajolt hozzá és törölgette, megérezte a testszagát. Olyan furcsa volt, de a lány nem tudott büdös lenni. Ha két napig nem mosta le, mert ki mosdatta volna, amióta a felesége itt hagyta őket, akkor is ugyanolyan szagú maradt. Egyszer a palacsinta porcukrába beleejtett egy szelet füstölt sonkát. Annak volt ilyen szaga. A templomnál jártak, ott volt a legnagyobb lejtő, azon mindig nehezebben tolta föl. De az új kerekes székkel szinte gyerekjáték volt följutni. Így mondják, gyerekjáték. Lófaszt. Miért lenne könnyű a gyerekjáték. Már fölértek, és ő hunyorogva bámult vissza a város felé, ahol nádas részek, embermagas füvek területei ékelődtek az utcák közé. Olyan fény volt, hogy látott ökörnyálat szállni. Így jönnek napról napra, ha esik, ha fúj, ősszel és tavasszal, azóta ez volt a napi útjuk. Még az elején, úgy két éve próbált variálni, más utcák felé kerülve jutni a Betérőhöz, de a lány nyugtalankodni kezdett. Mint aki nem akar új fákat, új házakat, mert azoktól fél. Másféle kutyahangok dörrentek rájuk. A mozdulatlan arcból nyöszörgés sípolt elő. Fingdosott, szinte dudált. Az ideges ember többet fingik. Gyerekek visongtak a templomkertben, ismerte őket. A Karakas ikrek, meg még a többi. Szar, szemét kölykök. Mit visonganak. Úgy érezte, hogy a lány a legszívesebben velük lenne. De azok kigúnyolnák. Szar, szemét kölykök, szaros a körmük alja, szaros a nyelvük, minden trágyadombot fölforgatnak, biciklit lopnak. Nem cigányok, de azok. A piacnál járt, vigyázni kellett, sok volt a bukkanó. Mondjuk már ismerte őket, ügyesen kanyargott köztük. Szinte büszkeség fogta el, hogy milyen ügyesen lavírozik.

– Forma egy! Forma egy, Katika! Köszönt a zöldségesnek. – Nem tudsz valami új viccet, Bandi? A zöldséges gondosan megtörölgetett egy körtét, odanyújtotta. – Tudod, hogy nem eszi meg. – Próbáld csak meg – mondta a zöldséges, és tovább válogatta a paradicsomot, külön ládába dobálta a rohadtakat.

Az egyik szétloccsant, a lány lábára fröccsent néhány piros folt. Persze kiköpte a körtét, ahogy kiköpte az almát és a banánt is. Egyszer a narancstól majdnem megfulladt, azóta azzal nem próbálkoznak. De a zöldséges mégis adott másféle gyümölcsöt. Mindig adott. Mert hátha. Hátha egyszer nem köpi ki, és nem fulladozik tőle. Áttolta a lányt a piacon, sok volt a bukkanó, de tudott vigyázni, köszöngetett, a kínaiak integettek, néha vásárolt náluk. A péknél sor kanyargott, de csak asszonyok voltak. Most adják ki a tegnapi kifliket. A kerekes széket odatolta a kerékpárokhoz, behúzta a féket, volt rajta az is, egy jó kis fék, közben számolt a szája, látod, mind itt vannak. Megrázta a fejét, nem, a Bana hiányzik. Még megtörölte az orrát, az út felé fordította a lányt, hadd nézze az autókat. Végigsimított a merev arcon.

– Mindjárt jövök, kislányom. Vigyázz magadra. Nézelődj.

Ahogy belépett a kocsmába, máris rossz érzése támadt. Pedig ismert minden arcot. Ez volt a délelőtti műszak. Majd délután cserélődnek, illetve nem egészen, mert némelyik egész nap itt van. Mert hol legyen. Otthon minek. Itt hátha történik valami. Nem, dehogy történik, csak valaki mond valamit, és az már olyan, mintha történne. Különben nem kell történnie semminek, ez a lényeg, hogy ne történjen. Nem jó így, de biztosan jobb annál, mint amikor történik valami szarság. A kocsmáros a pultra tette a sört meg a felest.

– Hogy vagytok ma? – Ugyanúgy – mondta. Ezt mondta mindig, két éve. Mindennap. – Egyszer miért nem hozod be? – kérdezték a söntés másik végéből. – Ide nem. – Bazmeg, nem esszük meg. – Megmutatnád neki a gépet. Csillog, villog, hátha érdekelné. – Benyomnék neki egy számot, van véj tiket, van véj tiket! – Hagyjatok már békén – emelt a hangján, még mindig benne volt a feszültség, mutatta a kocsmárosnak, hogy még egy felest. A sörből még volt. Aztán a biztonság kedvéért abból is kért még egyet. – És ha történik vele valami? – Nem lesz semmi baj – dünnyögte, eszébe jutott az asszony.

A felesége mindig azt hajtogatta, nem lesz semmi baj. Mint aki imádkozik. Nem azt mondta, hogy istenem, hogy szenteltessék meg, hanem hogy nem lesz semmi baj. Amikor a lány lassulni kezdett, és nem válaszolt, vagy ha válaszolt, hát nem lehetett érteni, akkor is azt ismételgette, hogy nem lesz semmi baj. Ő már őrjöngött. Nem nem lesz, már van! Nézzél már rá, bazmeg, maga alá pisilt! Jártak orvostól orvosig, és amikor mentek haza, vonattal vagy busszal, az asszony bámult kifelé az ablakon, simogatta a lány karját, és azt mondogatta, nem lesz semmi baj. Amikor megvette az első kerekes széket, az asszony meghalt. Lett a vérében egy rög. Mint aki nem bírja ezt. Mint aki nem akarja. Hogy merészelte nem bírni?! Nem is gyászolt, dühös volt. A temetésen a lány majdnem belegurult a gödörbe. Túlságosan előretolta. Vagy valamelyik sírásó, mert azok mindig kurvára be vannak baszva, meglökte. Nem lesz semmi baj, mondta neki, ahogy visszarántotta a gödör pereméről. Aztán nem mondta többet. Soha nem mondta, csak most csúszott ki a száján.

– Még egyet? – kérdezte a kocsmáros. Bólintott. – Egyszer el fogják lopni. János, bazmeg, tudod, hogy mindent lopnak. Tőlem a kutyaólat lopták el, a kutya meg ott maradt, bazmeg. Hátul jönnek a kertek felől. – Neked nem kutyád volt, Zolika. Mert az nem kutya volt. – Hát akkor mi volt, bazmeg. Ugatott, nem? – Hát nem. Csak vonyított. – Előbb haraptam volna meg, mint ő engem!

Ő meg végre elmosolyodott. Már majdnem nevetett. Mert jó, tényleg nem történik semmi, de azért mondanak vicces dolgokat. Nem csak panaszkodnak vagy szidnak, mert persze leginkább szidni szoktak. Néha előjönnek vicces dolgok, meg ilyen humoros esetek, mint Zolika kutyája.

– Hallottad, hogy Bana megint levágta az egyik ujját? – kérdezte valaki.

Erre már tényleg nevetnie kellett. Ez a negyedik ujja volt a Banának, mert mindig részegen fűrészelt. Az új gépek nem szeretik a részeget. Bana is vett egy új fűrészt, külföldit, pedig a régivel se volt baja, és persze hitelre, mint ő a kerekes széket, és egy év alatt négy ujját vágta le. Négyet, bazmeg. Minden évszakban egyet! A régi géppel részegen is lehetett. Na de ezzel! A könnyét törölgette.

– A Bana levágott ujjával elszaladt a tyúk!

A könnyét törölgetve támolygott ki a kocsmából. Egyetlen pillanat alatt fagyott meg az arca. A lány nem volt sehol. A túloldalon se, előrébb vagy az utcán lentebb, ahol a görbe akácok sora kezdődik, ott se látta. Forgatta a fejét, elöntötte az izzadság.

– Katika! – ordította. Rohant a pékségig. Már nem soroltak az asszonyok, az utca békés volt, a fagylaltozó előtt kismamák ültek. Egy pillanat alatt kiszáradt a szája. A piac, jutott eszébe, a piac! Átrohant a túloldalra, a zöldségesnek odahörögte, elveszett a Kati, elveszett a Kati, az meg csak állt egy rohadt almával. Összevissza keringett az árusok között, belegabalyodott a kínai ruhákba, áttaposott valami könyvek halmán, amikor a konténereknél meglátta. Az egyik Karakas gyerek volt, elkapta hátulról, megpenderítette. Szemből markolta a nyakát, de csak egy kézzel, a másikkal nyomban ütött.

– Hol van, bazmeg? – Mi hol van, nem tudom, bácsi! – vinnyogott a gyerek, az orrából kiszaladt a vér. – Hova tettétek, megöllek! – Nem tudom, nem tudom, semmit nem tudok!

Roppant a markai között valami. Elengedte, a gyerek a kukák mellé csúszott, a földön rángatózott. Még belerúgott. Futott tovább. Ordított. A templom felé közeledve hallotta meg a ricsajt. A visongást. Meg hogy a visongásba valami bugyogás is keveredik. Már látta őket. A kerekes széket akkor engedték le föntről. Az egyik gyerek futott mellette, fogta a karfát, a szék veszélyesen nagyokat ugrott. Aztán ahogy leért, csaknem borult is, de kölykök röhögve megtartották. Fordították, tolták fölfelé, hogy újra leengedjék. A lány arcából meg csak bugyogott, mintha most már örökre így maradna, a nevetés.

139443081 (1)

A novellákról

„Anya és apa túl akarják élni.”

A kínai bölcsek, a szenvedélyes trubadúrok vagy a délszláv háború világa után Darvasi László legújabb novellái közelebbi tájékra kalauzolnak bennünket: a magyar vidékre, ahol az apáinkat és az anyáinkat hagytuk. Ahol a fiaink hagytak minket. A falusi kiskocsmák, az éttermi termékbemutatók, a fehérgalléros uzsorások és az elhagyott öregek országa ez: a mi országunk.

A szerző védjegye – a kifogyhatatlan fantázia, a látomásos képzelet és a láttató elbeszélés – ezekben a történetekben is megtalálható, valami azonban megváltozott: szikár és pontos látleleteket olvashatunk, nehezen feledhető félmondatok sejtetnek életnyi tragédiákat. Semmi kétség, ezek a novellák rólunk szólnak, az álmainkról és az értékeinkről, amelyekhez hűek akartunk maradni, mégis megcsaltak minket. Ezek a történetek kérdeznek: miért nem tudjuk elmondani a szüleinknek azt se, ha végre megértjük őket.

darvasi_szurke_fekvo_burgerb

Fotó: Burger Barna

Életrajz:

Darvasi László író 1962-ben született Törökszentmiklóson. 1986-ban szerzett diplomát a Szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán. 1990 és 1998 között a Pompeji folyóirat szerkesztője, jelenleg a Délmagyarország és az Élet és Irodalom munkatársa.

Több műve megjelent franciául, németül és hollandul.

Művei közül többet – A titokzatos világválogatott (Nemzeti Színház, 2008) vagy a Trapiti (Kolibri Színház, 2005) – színpadra alkalmaztak.

A Magvető Kiadónál megjelent művei

A lojangi kutyavadászok (2002), Trapiti avagy a nagy tökfőzelékháború (2002), Szív Ernő: Összegyűjtött szerelmeim (2003), Trapiti és a Borzasztó Nyúl (2004), A világ legboldogabb zenekara (2005), A titokzatos világválogatott (2006), A könnymutatványosok legendája (2009), Virágzabálók (2009), Pálcika, ha elindul (2012), Vándorló sírok (2012), A zord Apa, avagy a Werner-lány hiteles története (2012), A Háromemeletes Mesekönyv (2013)

Díjai

A Beszélő című lap különdíja (1992), Szinnyei Júlia-emlékdíj (1993), Déry Tibor-jutalom (1993), Az Év Könyve jutalom (1994), Szép Ernő-jutalom (1994), Krúdy Gyula-díj (1996), Alföld-díj (1996), József Attila-díj (1998), Pro-Literatura díj (1998), IBBY-díj (2003), Szegedért Emlékérem (2003), Brücke Berlin-díj (2004), IBBY Honour List-Díja (2004), Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje (2005), Füst Milán-díj (2005), Mészöly Miklós-díj (2006), Márai Sándor-díj (2008), Magyar Köztársaság babérkoszorúja díj (2009), Rotary Irodalmi Díj (2009)

Nyomj egy lájkot, hogy ezzel is segítsd a kortárs magyar irodalom ügyét!

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


IMÁDOK OLVASNI
Kiteregették a királyi Dallas szennyesét – elolvastuk A szabadság nyomábant
Az igazság feltárása helyett inkább önsajnálatba mártott dicshimnuszt kapunk az év egyik legjobban várt könyvétől.

Link másolása

Már a megjelenése előtt az év bestsellereként beharangozott A szabadság nyomában úgy esik majd azok számára, akik szomjazzák a brit királyi családdal – és főleg a Megxittel – kapcsolatos pletykákat, mint egy korty kristályvíz. Megtudhatjuk belőle, hogy Harry szereti a szellem emojit, és Meghan többek közt azzal vette le a herceget a lábáról, hogy Afrikában a bokorba járt pisilni, módjával, és kissé egyoldalúan azt is, mi folyik a királyi kulisszák mögött, a beharangozott Nagy Igazságot viszont nem.

Csupán egy meglehetősen elvakult védőbeszéd két olyan újságíró részéről, akik nyíltan kiállnak a pár mellett.

Bár a brit királyi családdal kapcsolatos sztorikat bármikor, bármilyen mennyiségben el lehet adni, a legnagyobb adu mostanság Meghan Markle és Harry herceg botrányos kiválásáról könyvet írni. A királyi család történetében még 2016-ban indult egy egészen újkeletű valóságshow, amikor Harry herceg egy hollywoodi színésznőre vetett szemet, aki nemcsak félvér volt, de még elvált is, a botrányra éhes brit bulvársajtó és az ilyen termékek iránt fogékonyabbak pedig perverz örömmel figyelték, hogyan kezdi majd ez ki a monarchia idealizált képét.

Az epizódokat pedig tempósan adagolva kaptuk: meglehetősen gyors ütemben jutottak el a megismerkedéstől az eljegyzésig, az esküvőig és az első gyerekig is – kevesebb mint három év alatt hozták össze mindezt. Közben a brit bulvársajtó élvezettel és sokszor elég gonoszan lubickolt a hercegi pár életében naponta több tucat cikket lehúzva olyan témákról, minthogy Markle éppen miért mocskos állatgyilkos, amiért avokádót eszik, vagy éppen hol tart a cicaharca Katalin hercegnével. Aztán erre a katyvaszra, ahol már senki sem tudta, ki a jófiú, és ki a rossz, dobták rá Molotov-koktélként a hírt, hogy a valóságshow főszereplői távoznak, elegük van. Az évadzáró a márciusi hivatalos események egész sora volt, ahol ismét lehetett cikkezni a hercegi pár bosszúruháiról, arról, hogyan ültették be őket a szamárpadba, és a hasonlóan eget rengető horderejű mozzanatokról.

A történet igazi kincsesbánya, a kérdés pedig csak az volt, kinek sikerül odatartania éhes kis mancsát, és mit hoz ki belőle. Az Omid Scobie & Carolyn Durand-páros lett a nyerő, a két újságíró évek óta árnyként követi a királyi családot – Scobie 8 éve tudosít a királyi családról a Harper’s Bazaarnak, Carolyn Durand majdnem két évtizede bejáratos a palotába, többek közt az Elle-nek és Oprahnak szállít sztorikat, emellett Emmy-díjas producer.

A könyv azt ígéri, hogy elmondja a történet egyetlen, igaz és kíméletlenül őszinte olvasatát, mivel véleményük szerint eddig csak a bulvármédia határozta meg, ki mit gondoljon az ügyről. Scobie és Durand képében azonban most igazi felszabadító zsoldosokat kapott a hercegi páros, akiknek azonban mégsem annyira az objektivitás a cél:

a szerzők egyértelmű szándéka sokkal inkább az, hogy piedesztálra emeljék Meghan Markle-t, a párból pedig áldozatot kreáljanak.

A kezdő forgatókönyvírók lázasan jegyzetelhetnek, hogyan mutassunk be hőskaraktert a lehető legszájbarágósabb és egydimenziósabb módon, Scobie-ék ugyanis a csúcsra járatják mindezt. A könyv Meghanja egy olyan földöntúli szupernő, akinek már gyerekkorában is Diana hercegné volt a jele az oviban, a felkelés után madarak fonják be a haját, a reggeli avokádós pirítósa előtt megment három rászorulót, letol négy inspiráló beszédet fiatal nőknek, és még a királynő híresen agybajos kutyái is megszelídülnek a jelenlétében. Még ha mindez így is van, egy idő után elviselhetetlen az a nyálrengeteg, amit a szerzők a hercegné köré vonnak, nem mulasztják el például azt sem, hogy néhány oldalanként egy szigorúan titkos forrás elmondja: Meghan a lehető legtökéletesebb lény a kerek világon.

Amikor már tényleg azt hiszi az ember, hogy ebből a nőből lesz a Marvel legújabb szuperhőse, az egyik – szokás szerint titkos – forrás megjegyzi: igen, Super Megnek szoktam őt hívni.

A kötet egyoldalúságát tovább fokozza, hogy az egész konfliktusban minden hófehér vagy éjfekete. A piros sarokban Meghan és Harry, az elszenvedő hősök, és a róluk csak szépeket mondó barátok, a kékben a palota, a PR-osok, a sajtósok, Vilmos hercegék, a dadusok, az újságírók, de még az utolsó palotaszolga is szemét, undorító dög, akik viselkedésükkel és a támogatás hiányával űzték el a párt, akire a szerzők szerint a monarchiának a legnagyobb szüksége volt.



Link másolása
KÖVESS MINKET:

IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
A Bölcs kérdez, a válasz bennünk van – Popper Péter Hogyan választunk magunknak sorsot? című előadás-gyűjteményéről
Egyenesen hátborzongató, amikor azt írja, hogy „a társadalom torzulásának és a beteg társadalomnak csalhatatlan jele, hogy nem az észszerűség szerint él, hanem mítoszok alapján”.

Link másolása

„Soha nem hagyod abba a kérdezősködést?” „Soha”. „Pedig választ sem fogsz kapni soha.” „Néha az a benyomásom, hogy a kérdések fontosabbak, mint a válaszok.”

Ez a kedvenc párbeszédem egyik kedvenc filmemből, A hetedik pecsét című Ingmar Bergman-remekműből. A Halál és az őt sakkjátszmára kihívó Antonius lovag között zajlik. A Halál eljött a lovagért, de ő a sakktábla mellett megpróbálja kicselezni, de legalábbis a játszma során megérteni az élet titkait. Mi köze Bergmannak és ennek a misztikus-filozofikus filmjének Popper Péterhez? Több mint gondolnánk.

A 2010-ben elhunyt pszichológus egyetemi tanár, fáradhatatlan spirituális utazó azon modern bölcsek közé tartozott, aki mint a régiek, tisztában volt azzal, hogy „minél többet tud, annál jobban rájön: nem tud semmit”, mert minden megválaszolt kérdés mögött ott van a következő.

Az az ember, aki dolgozott gyermek- és börtönpszichológusként, előadott Amerikában és a keleti lélek titkait kutatta egy indiai asrámban, sőt, még miniszterelnöki tanácsadó is, vélhetően azért is tett szert rendkívüli népszerűségre könyveivel és előadásaival, mert, ahogyan az igazán nagy tudású és műveltségű emberek, „nem osztotta az észt”, inkább gondolkodásra serkentett. Nem adott azonnal használható válaszokat, inkább sokszor kegyetlen kérdésekkel és nem kevésbé kíméletlen iróniával mutatott rá mindennapi gyarlóságainkra, de közben önmagát sem kímélte.

A másik párhuzam pedig a sakk, amely számára valóságos életvezetési játék, a másik ember iránti empátiától a döntéseinkig. Mint ismert, a sakkban nincs lehetőség „passzolni”, az ellenfél (az élet, a körülmények, a történelem, a nem kívánt szó törlendő) lépésére válaszolni kell, és hogy mit lépünk, rajtunk áll, és a mi felelősségünk. Ahogyan egy valódi sakkjátékos sem háríthatja vereségét a kibicre, az életben sem vitethetjük el a balhét másokkal, ha az adott esetben mi voltunk döntési helyzetben. És ha tettünk egy rossz, át nem gondolt, vagy felesleges lépést, utólag sírhatunk, átkozódhatunk, de meg nem történtté nem tehetjük. Sem a sakkban, sem az életben.

Popper Péter ugyan szintén elvesztette a maga sakkjátszmáját a Halállal, szerencsére gondolatai itt maradtak velünk. Felesége, Zolnay-Lackó Katalin hűségesen elkísérte őt előadásaira, fel is vette azokat. Így született meg a Kulcslyuk Kiadó gondozásában a Hogyan választunk magunknak sorsot? című kötet, amelynek gerincét a nyomtatásban eddig meg nem jelent előadások alkotják.

Az utolsó címadó éppen az, amelyben a sakké a főszerep, amelyet a szerző beavatási folyamatnak, az indulatok korlátozása, a figyelem, az emlékezés és az előrelátás képesség-fejlesztésének tekint. „Ismerd meg önmagad” – idézi többször is az ókori delphoi jósda feliratát.

Elgondolkodtat bennünket arról az örök filozófiai-etikai problémáról, hogy döntéseink és választásaink mennyiben függnek tőlünk és mennyire determináltak körülményeink, születésünk, természeti és más külső erők által. Pellengérre állítja az idegennel, az ismeretlennel szembeni bizalmatlanságunkat (milyen jó a magyar nyelv „idegenkedés” szava!), előítéletünket és ebből fakadó gyűlöletünket, gyávaságunkat, amelynek legcsúfabb formájának azt tartja, amikor önmagunktól félünk, önmagunk elől menekülünk és önmagunkkal vagyunk gyávák szembenézni. Nem hagy nyugton olyan, már-már megválaszolhatatlan kérdésekkel, hogy mi a „jó” és mi a „rossz”.

Némi vitám is lenne a Tanár úrral, amikor a nemzedékek felelősségéről szól, hiszen az én szüleim korosztályát, amelybe ő is beletartozott, nevezi „első műveletlen nemzedéknek”, mert hiányzott náluk történelmi okokból „a tehetség lépcsőzetes kiművelése”, és a származás, a megbízhatóság fontosabb volt, mint a tudás, a szakmai rátermettség. Őket követte az én generációm, a „rendszerváltóké”, amely többségének „a kultúra inkább csak információ volt, mint élmény”. Popper erre vezeti vissza a közélet mai állapotát. Kétségtelen, hogy mindkét nemzedék életéből hiányzott az általános vitakultúra, ellenben jócskán lehettek tapasztalataik pitiáner hatalmaskodókkal és gátlástalan köpönyegforgatókkal. De azért ne legyünk igazságtalanok, csak gondoljunk bele: e két korosztály micsoda elméket, írástudókat adott Magyarországnak, a világnak – igaz, többségük túllépett a mindenkori „korcsmákon”.

Annál inkább helyeselném azt az általa javasolt módszert, hogy amikor elénk tesznek egy választási listát, először azokat ikszeljük be, akiket szívesen látnánk családunkban vagy baráti körünkben. Tartok tőle, hogy elég kevesen maradnának…

Az pedig egyenesen hátborzongató, amikor azt írja, hogy „a társadalom torzulásának és a beteg társadalomnak csalhatatlan jele, hogy nem az észszerűség szerint él, hanem mítoszok alapján”. Ennek bizonyítására nem kell mást tenni, mint elővenni Magyarország legutóbbi 100 évének történetét…És az is biztos, hogy Popper Péternek fölöttébb lesújtó véleménye volt napjaink agyongyorsult életmódjáról.

Az előadások nagy varázsa az is, hogy egy-egy megjegyzés, idézet kapcsán az ember szívesen előveszi az emberiség kultúrkincseit a Bibliától Lao Ce-ig, Senecától Sartre-ig, Freudtól József Attiláig, és újraolvassa azokat a sorokat, amelyek megszólítják, eligazítják útkeresésében.

Talán egyetlen hiányossága van a kötetnek: nem derül ki belőle, hogy melyik előadás mikor, hol, kik előtt hangzott el. Ez ugyanis támpont lehetne Popper Péter gondolati fejlődéséhez, egy adott társadalmi miliő megvilágításához. Nem mintha ezek bármilyen hiányt jelentenének tartalmi szempontból, de az elmúlt évtizedek viharainak ismeretében egyáltalán nem mindegy, hogy egyik-másik eszmefuttatás mondjuk a 80-as években, vagy 2000 után hangzott-e el.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
Szabad-e röhögnünk az elkerülhetetlen világvégén? – Kőhalmi Zoltán: Az utolsó 450 év
Időutazás, egy macimézes flakon, rengeteg műanyag és néhány generáció mindenre elszánt kalandorai. Ezek a fő összetevői Kőhalmi Zoltán második könyvének, ami egy kacagtató disztópia – bármennyire ellentmondásnak is tűnjön ez.

Link másolása

Egy macimézes műanyagflakon lebomlási ideje éppen annyi idő, mint amennyi Kőhalmi Zoltán második könyvének címében szerepel: 450 év. És ez természetesen nem véletlen, hisz a humoros-disztopikus sci-fi műfajába sorolható regény főszereplője éppen egy ilyen helyes macimézes doboz, aki eredeti funkcióját (úgy mint mézet szolgáltatni a vásárlónak) a szokottnál lényegesen gyorsabban elvégzi, hogy aztán időn és téren (sőt: űrön) át izgalmasabbnál izgalmasabb kalandokba keveredjen – sőt, pályafutása során egészen a szent ereklyeségig is vigye.

Kőhalmi Zoltán első könyve, a már címében is zseniális A férfi, aki megølte a férfit, aki megølt egy férfit – Avagy 101 hulla Dramfjorban egy skandinávkrimi-paródia, illetve egy kicsit több annál: a mű dramaturgiailag megfelelő pontjain a történetbe ágyaz számos más paródiát is, például a tini-vámpírregényekről vagy épp a bugyutácska „bogaras” gyerekmesékről.

A humor teljesen természetesen továbbra is vezérlőeleme Kőhalmi írói munkásságának, ám a paródia ezúttal szatírává, az emberiség iránti finom, de azért "betaláló" gúnnyá alakul. A címben jelzett 450 év nemcsak a macipalack lebomlását jelzi, de (így talán nem spoiler) már a mű elején (sőt, ugyebár a címből is) megtudjuk, hogy pontosan ennyi ideje van hátra a Földnek a méz 2022. őszi elfogyasztásától a teljes pusztulásig. Kacagtatóan szánalmas azt figyelni, hogy eközben hogyan nem tudunk valódi megoldást találni, és hogyan tudunk számos álmegoldást ki"okos"kodni a bolygó egyik legnagyobb problémájára, a mérhetetlen szemét felgyülemlésére.

A regény egyik legszórakoztatóbb része a közeljövőt (a 2050-es éveket) bemutató korai fejezet, ahol még épp elég közel vagyunk időben, hogy átérezhessük a lemerülő digitális szemüveg vagy tölthető cipő problémáját, és szórakozzunk a retró rádiókból szóló Fluor Tomi-számokon. De azért ebben az időszakban sem könnyű már az élet: a napokat szemétviharok nehezítik, a hatóságok pedig beépített emberekkel kénytelenek harcolni mindent elborító hulladékból jól megélő bűnszervezetekkel.

Kőhalmi és Litkai Gergely a könyv bemutatóján; fotó: Helikon Kiadó/Facebook

Innentől kezdve akkurátusan végigjárjuk a következő évszázadokat, amelyeket ötletes és izgalmas módon kapcsol össze a szerző, újra és újra ismerős szereplőket, de inkább leszármazottakat hozva be a történetbe.

Ami állandó, az a szemét okozta probléma, ami viszont változik az az emberiség újabb és újabb bénázása, amivel a gondot próbálja megoldani – de legtöbbször inkább csak valahogy együtt élni vele.

A regény fő erénye, hogy utaztat minket más-más kultúrák között, járunk a Holdon és egy idő után még az időben is visszautazunk, a kohézió viszont sehol még csak meg sem reccsen. Azt is szemrebbenés nélkül elfogadjuk, hogy eljön az emberiség történetében az a korszak, amikor egy parányi magyar település vagy egy zsebkendőnyi óceániai miniállam a világ közepévé válik. Ez a precizitás egyébként már Kőhalmi első regényére is jellemző volt.

Furcsa mód ez adja a mű kisebb nehézségét is. Az egy percig sem kérdés, hogy Kőhalmi agya egy átlag emberénél jobban pörög, hamar képes új dimenziókat, sőt egy egész új világot létrehozni, amiben bámulatos következetességgel mozog. Ezt az ügyességet viszont a szöveg elvárja az olvasótól is, akinek egy szórakoztató regényhez képest váratlanul nagy odafigyeléssel kell olvasnia a könyvet, ha egy pillanatra sem akar „leesni” a történetről. Észben kell tartanunk a robotállatokat (az igaziakról már csak nagyon kevesen tudnak), a gondolatletöltő programokat és a regény által kreált összes kultúra minden apró utalását is.

A jó hír, hogy Az ember, aki megølte a férfit...-hez hasonlóan a figyelmet és a kitartást az író itt is remek iróniával és kifejezetten kacagtató poénokkal hálálja meg. Egyszerre ugyanakkor zavarba is hoz, mert két jó poén között, mosollyal az arcunkon időnként mégiscsak belegondolunk, hogy az emberiség reménytelenségén röhögünk épp. Kőhalmi stílusát több helyen hasonlítják (Kurt Vonneguté mellett) Douglas Adamséhez. A párhuzam annyiban mindenképp áll, hogy a tudományos fantasztikum eszközeivel mutat görbe tükröt elénk, de abban talán még inkább hasonlít a nagy elődre, hogy az utolsó oldalakra is tartogat egészen váratlan fordulatot.

Kőhalmi Zoltán egy interjúban kifejezetten visszautasította, hogy könyvéből komolyan tanulni lehetne, pláne hogy valami ilyesmi cél vezérelte volna. Azért én nem lennék ennyire szigorú a szerzővel, szerintem ügyesen megtanítja, hogy hogyan tudjunk nevetni saját kollektív bénázásunkon. A gondot csak az jelenti, hogy a múlt alakjait itt úgy röhögjük ki, hogy ők jövőbeli utódaink. De hátha a fiatalabb generáció (akik a történetben jövőbeli egykori nagyjaink, de ebbe most ne menjünk bele mélyebben...) kezébe kerülve a könyv valamiféle ébresztővel szolgálhat, hogy ne kövessék el a XX.-XXI. század emberének hibáit. Ha így lesz, talán még sokáig nem lesz igaz a könyv alternatív fülszövege, miszerint a szerző az „egykori Budapest”-en élt.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
Obama könyve abszolút bestseller lehet az elnöki önéletrajzok közt
Egyetlen nap alatt majdnem egymillió példányt vásároltak meg belőle.

Link másolása

Már a megjelenést követő első 24 órában majdnem 1 millió példányt vettek Barack Obama Egy ígéret földje című memoárjából, ezzel ez lehet minden idők legnépszerűbb elnöki önéletrajza - írja a Guardian.

A könyv szerdán jelent meg egyelőre az Egyesült Államokban és Kanadában, az azt kiadó Penguin Random House pedig rögtön rekordot könyvelhetett el:

az első 24 óra leforgása alatt több mint 890 ezer példány fogyott belőle.

Ezzel az egykori elnök azonnal le is körözte nejét, Michelle Obamát, akinek az Így lettem című önéletrajzát az első nap 725 ezren vették meg Észak-Amerikában.

Úgy fest azonban, hogy nemcsak feleségét, hanem a többi elnököt is lekörözi: Bill Clinton Életem című könyvét 400 ezren, George W. Bush Döntési helyzetek című önéletrajzát pedig 220 ezren vették meg a megjelenés első napján az Egyesült Államokban és Kanadában. Azonban még az abszolút rekordtól így is messze van az egykori elnök, azt ugyanis nem más tartja, mint J.K. Rowlings, aki a Harry Potter hetedik részével állította be azt: 2007-ben a megjelenése napján összesen 8 millió fogyott belőle.

A 768 oldalas önéletrajz a Guardianben megjelent kritika szerint

"Barack Obama önéletrajzát olvasni Donald Trump utolsó, acsarkodó napjain olyan, mintha belebámulnánk az emberi természet két véglete közt tátongó szakadékba, miközben továbbra sem győzünk csodálkozni, hogyan tudott ugyanaz a nemzet két ennyire különböző embert megválasztani."

A könyv várhatóan december 10-én jelenik meg magyarul.


Link másolása
KÖVESS MINKET: