hirdetés

IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
hirdetés

Darvasi László: Ez egy ilyen csúcs

Minden, amit tudni akartál Szív Ernőről, de soha nem merted megkérdezni. Darvasi László új kötetéből olvashattok most egy részletet.
Fotó: Burger Barna - szmo.hu
2014. szeptember 18.


Link másolása

hirdetés

Darvasi László: Ez egy ilyen csúcs

A nagy Szív Ernő-füzet - részlet

– A bűnügyi történetek irodalmában és a tárca világában egyaránt fontos az időjárás, a szél, a föld, az ég vagy éppen a szemben üldögélő nő kardigánjának az állapota – mondja Miss Marple, közben fölveszi az egeret, és aztán úgy pillant Szívre, hogy az megborzong. Na, ez most egy nagy beszélgetéslesz. Szív föláll, iszik valamit, de mit. Kinéz az ablakon. Látja Berlint. Látja az időjárást, látja az embereket, látja a szelet, a növényzetet, lát mindenféle csúcsokat.

– A tárcaíró és a nyomozó egymásra különösképpen hasonlító személyiségek – kezdi magyarázni. – Például Simenon meglehetősen féltékeny volt Maigret felügyelő nehézkes, ám annál együtt érzőbb alakjára.

– Csodálkozunk ezen? – kérdezi az öreg hölgy, és mintha pír festegetné az orcáját, az orra tövét.

hirdetés

– Az író ballag egy párizsi utcán valahol a Chatelet környékén, akkor is ősz van, legyen az – bólogat Szív –, legyen október tizenhetedike, amikor megtorpan egy kirakat előtt, mert a fő helyen ott sorakozik öt Maigret-kötet, és Simenon, aki a saját bevallása szerint legalább kétezer nővel szerelmeskedett...

– De a feleségével csak ezerkétszázat tudtak összeszámolni egy nyári éjszakán egy bordeaux-i mellett – veti közbe Miss Marple.

– Igen, igen, és Simenon – kiabál Szív, mert eljátssza, amit mond – indulatosan a levegőbe csap, hogy a csudába is, miért a Maigret-könyveket falja a nép, amikor pedig vannak sokkal mélyebb és fontosabb Simenon-regények?!

– Mert a franciák hülyék? – kérdezi Miss Marple, de úgy, hogy erre nem is kell válaszolni.

– Szerintem mindenki hülye – szól Szív, és nyomban megbánja.

– Ostobaság, Ernő! Ha mindenki hülye lenne, vajon honnan lehetne tudni, hogy mindenki hülye? – ellenkezik Miss Marple. – Viszont mindenki gyilkos. Mindenki elvetemült gyilkos! – és hogy kacag az édes, öreg szájával.

– Sherlock Holmes, a borotvaeszű angol nyomozó gyakorló heroinista volt – vág bosszús arcot, és kezdi máshonnan Szív. – Fölötte állt a világnak, amelyben az őt körülvevő emberek rosszak, ostobák és esendőek voltak. De leginkább buták. Holmes az észrevételek és a jelekből levonható következtetések világbajnoka. Mélyen lenézi a világot, vagy inkább megveti, illetve személyes kihívásnak tekinti a rejtélyek megfejtését. Sérti, másfelől izgatja a titok. Holmesnak a történet feladvány, amit meg lehet oldani, amit ki lehet következtetni. A gyilkos leleplezése játék, igaz, sötét és nyomasztó, igazán veszélyes játék. De mit sem boldogulna Watson doktor társasága nélkül, aki a krimiirodalom Sancho Pansája.

Miss Marple hallgat, s mintha még mindig nevetne a szeme.

Különben nevet is. Magától roppan el egy teasütemény. Az öreg hölgy keze még mindig ökölben.

– Philip Marlowe szerint csak a jellemtelenek isznak gint – és Szív azt hiszi, kivágta az adu ászt.

– Valóban, Philip Marlowe férfias jelenség, bár nekem nem az esetem – bólint az öreg hölgy.

– Marlowe elvétve csókolózott – állapítja meg Szív, és bámulja közben Miss Marple száját. – Egy nő egyszer a szájára tapadt, szinte harapva csókolta, és közben azt zihálta, gyűlölöm, gyűlölöm.

– Tényleg úgy számolta, hogy egy, és nem több nővel bújt ágyba a hat regényben? – kuncog Miss Marple.

– Marlowe tiszteli a nőket, csak a neurotikusokkal és a hazugokkal bánik durván, nem korrumpálható, és gyakran leütik.

– Furcsa – tűnődik Miss Marple –, mennyivel másképpen hat a férfiak fején a dudor, mint a nőkén.

– Amíg Holmesnál a bűn fölgöngyölítése párbaj, Columbónál inkább vadászat. Az elsősorban gondolkodó felügyelők alakját mindig átmossa valami rejtett – vagy kevésbé rejtett – perverzitás.

– Én mindenkiről a lehető legrosszabbat tételezem föl – sóhajt Miss Marple. – Magáról is, Ernő. Jaj, ha tudná, mit gondolok magáról. Mit feltételezek. A férfiak ezért is tartanak tőlem. Azt mondogatják, ilyen kellemetlen, rosszhiszemű matrónával

még nem találkoztak – és ahogy ezt mondja, szinte álmodik. – És tudja mit, Szív. Nem tudok annyira rosszhiszemű lenni, hogy végül ne legyen igazam.

– Ez milyen szép – bólint Szív, és elszántan nézi az öreg szájat, mint aki azt várja, hogy megdicsérje. – Biztosan azt gondolja, hogy öltem már.

– Valóban gondoltam ilyesmire, Ernő. De inkább az nem tetszik nekem a maga történeteiben, bár ítélkezni nem szándékozom, hogy hagyta magát megölni. És hányszor. Megöli egy mondat. Egy golyó lyukat üt a testében, és magának még tetszik is. Miért?

– Holmes vagy Columbo figuráiban – folytatja Szív –, de még a humánus Poirot felügyelő alakjában is érezhetjük ezt a bűn után loholó, szinte már nem egészséges szenvedélyt.

Holmes gyakorló melankolikus. Columbo kiegyensúlyozottnak tűnik. A felügyelő rendre naivnak, figyelmetlennek és slendriánnak mutatkozik. Módszerei a pókéhoz hasonlatosak.

Ódivatú alak. A kétbalkezes felügyelő álarca mögött egy roppant veszélyes gondolkodó figyeli a legapróbb rezdüléseket,

a legártatlanabbnak tetsző nyomokat. Columbo igazi ragadozó, és a legveszélyesebb fajtából. Ő aztán igazán perverz. Szinte

az első pillanattól kezdve tudja, ki a bűnös, hogy aztán érzéki gyönyörrel csalja csapdába a másikat. És mit akar ez a másik.

Mindig a tökéletest. Mindig a tökéletes bűntettet. – Erre mondja maga, Szív – szól közbe Miss Marple –, hogy persze, tökéletes bűntett csak az lehet, amit ugyan mi követünk el, de még mi magunk se tudunk róla.

– Columbo egyik nagy titka a felesége – bólint Szív.

– Könnyű úgy titoknak lenni, ha soha nem látszunk – vonja meg a vállát az öreg hölgy.

– A nyomozó feleségének véleménye és határozott ízlése van, sokat tud a világról, bölcs asszony. De miért nem vasalja ki egyszer is a nyomozó kabátját? Nem zavarja a szivarszag? Az ódivatúság?

Rejtély, amelyet soha nem engednek kinyomozni nekünk.

Egy epizódban állítólag mutattak egy tömeget, és Columbo azt mondta és mutatta is, na, ott van a feleségem. Látja?

Miss Marple ökle mintha jobban szorulna.

Szív meg bólogat.

– Hajaj, emlékszik még valaki a szomorú Borúvka felügyelőre?

– Amint azt tudjuk – vág jelentőségteljes képet Szív –, Maigret felügyelő sokat iszik. Sört, bort, grogot, pálinkát vagy különböző francia likőröket, ami éppen jön. Ha délidőben sörrel kínálják valamelyik párizsi kisvendéglőben, ő csak azért is bort rendel, természetesen vöröset. S ilyenkor fél liter a legkisebb kiszerelés. Tulajdonképpen a felügyelő egy enyhébb változatú alkoholista. Történeteiben nagyon fontos elem az időjárás és az öltözködés. Milyen felöltő van rajta, vitt-e mellényt, pulóvert, nála van-e a sálja. Ezek után a felesége mindig gondosan érdeklődik. Életében egyszer vásárolt sárga cipőt, aztán soha nem hordta. Maigret-t gyakran betegség kínozza. Fáj valamije, fáradékony lesz, megfázik, ingadozik a vérnyomása, rendre megkapja a figyelmeztetést, hogy óvatosabban kellene élnie. És hát, ugye, a pipázás. S ha a felesége olykor haragszik az ivásra, a pipázásra semmiképpen. A két embert bensőséges viszony köti össze. Olyanok, mint az édestestvérek. Maigret, ha csak teheti, otthon költi el az ebédét. Gyakran viszi feleségét moziba, színházba, étterembe. Ők aztán nem szoktak veszekedni, perelni. Gyermekük nincsen. Jó, ha tudjuk – bólogat Szív –, miért nincsen. Házasságuk kezdetén az asszony halott kislányt szült, s azóta valószínűleg nem eshet teherbe. Maigret egyáltalán nem erőszakos, bár néha fölképel egy-két gyanúsítottat, amikor a nyilvánvaló becstelenség vagy a hencegés földühíti.

Ő a kisemberek, a nem látványos, ám annál líraibb, olykor nagyon keserű sorsok nyomozója. Olyan apafigura, akinek nincsen saját gyereke. És apa a közvetlen munkatársai számára is, Lucasnak, Janvier-nek, LaPointe-nek. Nem tud nyelveket, sem angolul, sem németül nem beszél. Empatikus, szolidáris, becsületes, és persze ő is melankolikus. Vagy depressziós, ha úgy tetszik. Módszereit egyesek látványosnak ítélik. Egyszer egy valaha volt évfolyamtársa, akiből főügyész lett, meglátogatja.

Az ügyész rendkívül kíváncsi Maigret módszerére. Napokon át kíséri, követi mindenhová, figyeli a felügyelőt, hogyan járja a

hullámos párizsi utcákat és a vörös fényben ázó, kicsiny lebujokat, hogyan körmöl, tologatja az aktákat a tintafoltos íróasztalánál, hogyan iszik módszeresen és következetesen végig egy napot egy kicsiny montmartre-i borozóban, miközben az utca szemközti oldalát figyelik, a gyanúsított házát, aki csalt, lopott, vagy ölt, mindegy is. Végül az ügyész rádöbben, hogy Maigret felügyelőnek egyáltalán nincsenek módszerei. Szív nem tudja, neki vannak-e módszerei, illetve az módszer-e, amikor a véletlen, a szerencse és a sors által irányított földi erőtérben igyekszik az életét és persze mások életét megérteni a már-már kényszeres dokumentálási hajlam, a soha nem lankadó krónikási hevület segítségével, hogy minden apróságnak, minden történésnek, akár a legfeleslegesebb fuvallatnak is maradjon nyoma, mert majd jelenthet valamit, valami nagyot, kolosszálist, az elhullajtott hajszál megmagyarázza utóbb a fejet, a redőzött homlokot és a félelem izzadságaitól fényes halántékot, vagyis az arcot, és aztán az egész testet is, megmagyarázza a lelket, a bűnt és az embert, mint aki egy univerzális bűntény után helyszínel, és csak rögzítem a nyomokat sorról sorra a kis tárcáiban, a gyufaláng írásaiban, a balkezes karcolatokban, a homályos értelmű glosszákban, ahogy az utca népe mondja, és addig csinálja, amíg, na tessék, szóval, amíg el nem pukkan, mint egy üres kifliszacskó, a szívem. Miss Marple feje lebukott, és kicsit horkolt is.

Szív sóhajtott, magában folytatta, hogy azonban mégse térjen el a tárgytól, ha mindig el is tér kicsit. Vagy nem is kicsit.

Jó annak, aki a tárgynál tud maradni. A témánál. Csak annyit akar mondani, illetve annyi kér magától, hogy ne kezdjen el

hablatyolni vagy fecsegni, hanem igenis mondja meg, ha képes rá egyáltalán, ha képes megfogalmazni, hogy mi a módszere.

Mert mindenkinek van módszere, és kinek a logika, kinek az ösztön, kinek meg az értelem hűvös gyakorlata, empátia, igazságdüh, kényszeresség, egyebek.

Még egy szomszédasszonynak is van módszere!

A módszer, az az átkozott módszer!

Szív lehatja a fejét.

Hogy tényleg nem tudja.

Ingerülten pillant ki az ablakon, bámulja Berlin nagylátószögű panorámáját, de nem, mert inkább a város hajszálát bámulja, egy ócska kis repedését, egy valamilyen udvarházát, a szomorú kukákkal, a tűzfalakon tündöklő salétrom rajzait, és így látja az egészet, és aztán azt mondja, hogy az ő módszere talán csak az, hogy soha nem tudott annyira nem félni, hogy ne tudta volna elmondani. Mert ha tudsz róla beszélni, akkor nem félsz eléggé. Nem. A félelem, nahát, az biztosan módszer.

Legalábbis neki. Hogy lehetetlen nem félni.

És hát az a sárga cipő, amit Maigret vett! Hogy az ember annyi kacatot összehord, ami aztán nem kell neki, vagy ami használhatatlan. De azért megszerzi, azért összehordja, dobozolja őket. Hát ez is egy módszer, nem?

– Igen – szólt Miss Marple, mert ébredt, és elengedte az egeret, ami elfutott, és vitte magával egy rosszhiszemű vénkislány

tenyerének halálos melegét.

Szívvel a világ körül

Vajon hány élet fér egy életbe? Szív Ernő az Élet és Irodalom és a Délmagyarország munkatársa csaknem negyedszázada. A regényes életű hírlapíró ebben a könyvben azoknak a városoknak a történeteit meséli el, ahol talán otthonosan élt, ám ahol mégsem talált otthonra. Ahány füzet, annyi város, táj és ország. Berlin, Szeged, New York, Flandria vagy épp Sylt szigete csalóka díszletek: valójában a lélek fordulatos bedekkereit olvassuk. Elsirathatjuk Bakó Andrást (Baka István tárcaíró alteregóját), emlékezhetünk Eörsi Istvánra, találkozhatunk Miss Marple-lel, Emily Dickinsonnal és Kolumbusz Kristóffal, miközben bármikor visszatérhetünk Doktor Feketefekete Por és Hamu Restaurantjába. Csákányos angyalokat, fecsegő nyomozókat, nyeretlen és nyertes lottószelvényeket, kicsi nyereségeket és hatalmas veszteségeket, gyászt és szerelmeket találhatunk a könyvben - vagyis mindent, amit valaha tudni akartunk Szív Ernőről, de soha nem mertük megkérdezni.

Életrajz:

Darvasi László író 1962-ben született Törökszentmiklóson. 1986-ban szerzett diplomát a Szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán. 1990 és 1998 között a Pompeji folyóirat szerkesztője, jelenleg a Délmagyarország és az Élet és Irodalom munkatársa.

Több műve megjelent franciául, németül és hollandul.

Művei közül többet – A titokzatos világválogatott (Nemzeti Színház, 2008) vagy a Trapiti (Kolibri Színház, 2005) – színpadra alkalmaztak.

A Magvető Kiadónál megjelent művei

A lojangi kutyavadászok (2002), Trapiti avagy a nagy tökfőzelékháború (2002), Szív Ernő: Összegyűjtött szerelmeim (2003), Trapiti és a Borzasztó Nyúl (2004), A világ legboldogabb zenekara (2005), A titokzatos világválogatott (2006), A könnymutatványosok legendája (2009), Virágzabálók (2009), Pálcika, ha elindul (2012), Vándorló sírok (2012), A zord Apa, avagy a Werner-lány hiteles története (2012), A Háromemeletes Mesekönyv (2013)

Díjai

A Beszélő című lap különdíja (1992), Szinnyei Júlia-emlékdíj (1993), Déry Tibor-jutalom (1993), Az Év Könyve jutalom (1994), Szép Ernő-jutalom (1994), Krúdy Gyula-díj (1996), Alföld-díj (1996), József Attila-díj (1998), Pro-Literatura díj (1998), IBBY-díj (2003), Szegedért Emlékérem (2003), Brücke Berlin-díj (2004), IBBY Honour List-Díja (2004), Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje (2005), Füst Milán-díj (2005), Mészöly Miklós-díj (2006), Márai Sándor-díj (2008), Magyar Köztársaság babérkoszorúja díj (2009), Rotary Irodalmi Díj (2009)

Nyomj egy lájkot, hogy ezzel is segítsd a kortárs magyar irodalom ügyét!


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
hirdetés

Kiteregették a királyi Dallas szennyesét – elolvastuk A szabadság nyomábant

Az igazság feltárása helyett inkább önsajnálatba mártott dicshimnuszt kapunk az év egyik legjobban várt könyvétől.

Link másolása

hirdetés

Már a megjelenése előtt az év bestsellereként beharangozott A szabadság nyomában úgy esik majd azok számára, akik szomjazzák a brit királyi családdal – és főleg a Megxittel – kapcsolatos pletykákat, mint egy korty kristályvíz. Megtudhatjuk belőle, hogy Harry szereti a szellem emojit, és Meghan többek közt azzal vette le a herceget a lábáról, hogy Afrikában a bokorba járt pisilni, módjával, és kissé egyoldalúan azt is, mi folyik a királyi kulisszák mögött, a beharangozott Nagy Igazságot viszont nem.

Csupán egy meglehetősen elvakult védőbeszéd két olyan újságíró részéről, akik nyíltan kiállnak a pár mellett.

Bár a brit királyi családdal kapcsolatos sztorikat bármikor, bármilyen mennyiségben el lehet adni, a legnagyobb adu mostanság Meghan Markle és Harry herceg botrányos kiválásáról könyvet írni. A királyi család történetében még 2016-ban indult egy egészen újkeletű valóságshow, amikor Harry herceg egy hollywoodi színésznőre vetett szemet, aki nemcsak félvér volt, de még elvált is, a botrányra éhes brit bulvársajtó és az ilyen termékek iránt fogékonyabbak pedig perverz örömmel figyelték, hogyan kezdi majd ez ki a monarchia idealizált képét.

Az epizódokat pedig tempósan adagolva kaptuk: meglehetősen gyors ütemben jutottak el a megismerkedéstől az eljegyzésig, az esküvőig és az első gyerekig is – kevesebb mint három év alatt hozták össze mindezt. Közben a brit bulvársajtó élvezettel és sokszor elég gonoszan lubickolt a hercegi pár életében naponta több tucat cikket lehúzva olyan témákról, minthogy Markle éppen miért mocskos állatgyilkos, amiért avokádót eszik, vagy éppen hol tart a cicaharca Katalin hercegnével. Aztán erre a katyvaszra, ahol már senki sem tudta, ki a jófiú, és ki a rossz, dobták rá Molotov-koktélként a hírt, hogy a valóságshow főszereplői távoznak, elegük van. Az évadzáró a márciusi hivatalos események egész sora volt, ahol ismét lehetett cikkezni a hercegi pár bosszúruháiról, arról, hogyan ültették be őket a szamárpadba, és a hasonlóan eget rengető horderejű mozzanatokról.

hirdetés

A történet igazi kincsesbánya, a kérdés pedig csak az volt, kinek sikerül odatartania éhes kis mancsát, és mit hoz ki belőle. Az Omid Scobie & Carolyn Durand-páros lett a nyerő, a két újságíró évek óta árnyként követi a királyi családot – Scobie 8 éve tudosít a királyi családról a Harper’s Bazaarnak, Carolyn Durand majdnem két évtizede bejáratos a palotába, többek közt az Elle-nek és Oprahnak szállít sztorikat, emellett Emmy-díjas producer.

A könyv azt ígéri, hogy elmondja a történet egyetlen, igaz és kíméletlenül őszinte olvasatát, mivel véleményük szerint eddig csak a bulvármédia határozta meg, ki mit gondoljon az ügyről. Scobie és Durand képében azonban most igazi felszabadító zsoldosokat kapott a hercegi páros, akiknek azonban mégsem annyira az objektivitás a cél:

a szerzők egyértelmű szándéka sokkal inkább az, hogy piedesztálra emeljék Meghan Markle-t, a párból pedig áldozatot kreáljanak.

A kezdő forgatókönyvírók lázasan jegyzetelhetnek, hogyan mutassunk be hőskaraktert a lehető legszájbarágósabb és egydimenziósabb módon, Scobie-ék ugyanis a csúcsra járatják mindezt. A könyv Meghanja egy olyan földöntúli szupernő, akinek már gyerekkorában is Diana hercegné volt a jele az oviban, a felkelés után madarak fonják be a haját, a reggeli avokádós pirítósa előtt megment három rászorulót, letol négy inspiráló beszédet fiatal nőknek, és még a királynő híresen agybajos kutyái is megszelídülnek a jelenlétében. Még ha mindez így is van, egy idő után elviselhetetlen az a nyálrengeteg, amit a szerzők a hercegné köré vonnak, nem mulasztják el például azt sem, hogy néhány oldalanként egy szigorúan titkos forrás elmondja: Meghan a lehető legtökéletesebb lény a kerek világon.

Amikor már tényleg azt hiszi az ember, hogy ebből a nőből lesz a Marvel legújabb szuperhőse, az egyik – szokás szerint titkos – forrás megjegyzi: igen, Super Megnek szoktam őt hívni.

A kötet egyoldalúságát tovább fokozza, hogy az egész konfliktusban minden hófehér vagy éjfekete. A piros sarokban Meghan és Harry, az elszenvedő hősök, és a róluk csak szépeket mondó barátok, a kékben a palota, a PR-osok, a sajtósok, Vilmos hercegék, a dadusok, az újságírók, de még az utolsó palotaszolga is szemét, undorító dög, akik viselkedésükkel és a támogatás hiányával űzték el a párt, akire a szerzők szerint a monarchiának a legnagyobb szüksége volt.



hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
hirdetés

A Bölcs kérdez, a válasz bennünk van – Popper Péter Hogyan választunk magunknak sorsot? című előadás-gyűjteményéről

Egyenesen hátborzongató, amikor azt írja, hogy „a társadalom torzulásának és a beteg társadalomnak csalhatatlan jele, hogy nem az észszerűség szerint él, hanem mítoszok alapján”.

Link másolása

hirdetés

„Soha nem hagyod abba a kérdezősködést?” „Soha”. „Pedig választ sem fogsz kapni soha.” „Néha az a benyomásom, hogy a kérdések fontosabbak, mint a válaszok.”

Ez a kedvenc párbeszédem egyik kedvenc filmemből, A hetedik pecsét című Ingmar Bergman-remekműből. A Halál és az őt sakkjátszmára kihívó Antonius lovag között zajlik. A Halál eljött a lovagért, de ő a sakktábla mellett megpróbálja kicselezni, de legalábbis a játszma során megérteni az élet titkait. Mi köze Bergmannak és ennek a misztikus-filozofikus filmjének Popper Péterhez? Több mint gondolnánk.

A 2010-ben elhunyt pszichológus egyetemi tanár, fáradhatatlan spirituális utazó azon modern bölcsek közé tartozott, aki mint a régiek, tisztában volt azzal, hogy „minél többet tud, annál jobban rájön: nem tud semmit”, mert minden megválaszolt kérdés mögött ott van a következő.

Az az ember, aki dolgozott gyermek- és börtönpszichológusként, előadott Amerikában és a keleti lélek titkait kutatta egy indiai asrámban, sőt, még miniszterelnöki tanácsadó is, vélhetően azért is tett szert rendkívüli népszerűségre könyveivel és előadásaival, mert, ahogyan az igazán nagy tudású és műveltségű emberek, „nem osztotta az észt”, inkább gondolkodásra serkentett. Nem adott azonnal használható válaszokat, inkább sokszor kegyetlen kérdésekkel és nem kevésbé kíméletlen iróniával mutatott rá mindennapi gyarlóságainkra, de közben önmagát sem kímélte.

A másik párhuzam pedig a sakk, amely számára valóságos életvezetési játék, a másik ember iránti empátiától a döntéseinkig. Mint ismert, a sakkban nincs lehetőség „passzolni”, az ellenfél (az élet, a körülmények, a történelem, a nem kívánt szó törlendő) lépésére válaszolni kell, és hogy mit lépünk, rajtunk áll, és a mi felelősségünk. Ahogyan egy valódi sakkjátékos sem háríthatja vereségét a kibicre, az életben sem vitethetjük el a balhét másokkal, ha az adott esetben mi voltunk döntési helyzetben. És ha tettünk egy rossz, át nem gondolt, vagy felesleges lépést, utólag sírhatunk, átkozódhatunk, de meg nem történtté nem tehetjük. Sem a sakkban, sem az életben.

Popper Péter ugyan szintén elvesztette a maga sakkjátszmáját a Halállal, szerencsére gondolatai itt maradtak velünk. Felesége, Zolnay-Lackó Katalin hűségesen elkísérte őt előadásaira, fel is vette azokat. Így született meg a Kulcslyuk Kiadó gondozásában a Hogyan választunk magunknak sorsot? című kötet, amelynek gerincét a nyomtatásban eddig meg nem jelent előadások alkotják.

hirdetés
Az utolsó címadó éppen az, amelyben a sakké a főszerep, amelyet a szerző beavatási folyamatnak, az indulatok korlátozása, a figyelem, az emlékezés és az előrelátás képesség-fejlesztésének tekint. „Ismerd meg önmagad” – idézi többször is az ókori delphoi jósda feliratát.

Elgondolkodtat bennünket arról az örök filozófiai-etikai problémáról, hogy döntéseink és választásaink mennyiben függnek tőlünk és mennyire determináltak körülményeink, születésünk, természeti és más külső erők által. Pellengérre állítja az idegennel, az ismeretlennel szembeni bizalmatlanságunkat (milyen jó a magyar nyelv „idegenkedés” szava!), előítéletünket és ebből fakadó gyűlöletünket, gyávaságunkat, amelynek legcsúfabb formájának azt tartja, amikor önmagunktól félünk, önmagunk elől menekülünk és önmagunkkal vagyunk gyávák szembenézni. Nem hagy nyugton olyan, már-már megválaszolhatatlan kérdésekkel, hogy mi a „jó” és mi a „rossz”.

Némi vitám is lenne a Tanár úrral, amikor a nemzedékek felelősségéről szól, hiszen az én szüleim korosztályát, amelybe ő is beletartozott, nevezi „első műveletlen nemzedéknek”, mert hiányzott náluk történelmi okokból „a tehetség lépcsőzetes kiművelése”, és a származás, a megbízhatóság fontosabb volt, mint a tudás, a szakmai rátermettség. Őket követte az én generációm, a „rendszerváltóké”, amely többségének „a kultúra inkább csak információ volt, mint élmény”. Popper erre vezeti vissza a közélet mai állapotát. Kétségtelen, hogy mindkét nemzedék életéből hiányzott az általános vitakultúra, ellenben jócskán lehettek tapasztalataik pitiáner hatalmaskodókkal és gátlástalan köpönyegforgatókkal. De azért ne legyünk igazságtalanok, csak gondoljunk bele: e két korosztály micsoda elméket, írástudókat adott Magyarországnak, a világnak – igaz, többségük túllépett a mindenkori „korcsmákon”.

Annál inkább helyeselném azt az általa javasolt módszert, hogy amikor elénk tesznek egy választási listát, először azokat ikszeljük be, akiket szívesen látnánk családunkban vagy baráti körünkben. Tartok tőle, hogy elég kevesen maradnának…

Az pedig egyenesen hátborzongató, amikor azt írja, hogy „a társadalom torzulásának és a beteg társadalomnak csalhatatlan jele, hogy nem az észszerűség szerint él, hanem mítoszok alapján”. Ennek bizonyítására nem kell mást tenni, mint elővenni Magyarország legutóbbi 100 évének történetét…És az is biztos, hogy Popper Péternek fölöttébb lesújtó véleménye volt napjaink agyongyorsult életmódjáról.

Az előadások nagy varázsa az is, hogy egy-egy megjegyzés, idézet kapcsán az ember szívesen előveszi az emberiség kultúrkincseit a Bibliától Lao Ce-ig, Senecától Sartre-ig, Freudtól József Attiláig, és újraolvassa azokat a sorokat, amelyek megszólítják, eligazítják útkeresésében.

Talán egyetlen hiányossága van a kötetnek: nem derül ki belőle, hogy melyik előadás mikor, hol, kik előtt hangzott el. Ez ugyanis támpont lehetne Popper Péter gondolati fejlődéséhez, egy adott társadalmi miliő megvilágításához. Nem mintha ezek bármilyen hiányt jelentenének tartalmi szempontból, de az elmúlt évtizedek viharainak ismeretében egyáltalán nem mindegy, hogy egyik-másik eszmefuttatás mondjuk a 80-as években, vagy 2000 után hangzott-e el.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
hirdetés

„Nem voltam humoromnál, és mémeket küldtetek” – itt az új Lackfi-vers járvány idejére

Megihlette a költőt a bezártság.

Link másolása

hirdetés

"Magányos voltam,

és videóchaten hívtatok.

Elfogyott az ennivalóm,

hoztatok, és letettétek az ajtóm elé.

Járvány idején

hirdetés

veszélyeztetett voltam,

és nem látogattatok meg,

én meg dühös voltam,

hiába, hogy miattam teszitek."

Így kezdődik Lackfi János új verse, amelyet a Facebook-oldalán tett közzé. A költő témája mi is lehetne más, mint a járvány, és a karanténban sínylődő ember számkivetettségének megéneklése. :)

A biblikus hangvétel egyszerre kölcsönöz komolyságot, és teszi ironikussá a költeményt, amelyet a bennünk élő kocsmairodalmár nagyjából így tudna összefoglalni: „nem annyira szar karanténban ülni otthon, ha vannak, akik elviselhetővé teszik, és van otthon elég wc-papír”.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
hirdetés

Jóbarátok-rajongóknak kötelező olvasmány: új könyv árulja el a sorozat kulisszatitkait

Hogy jött létre minden idők egyik legjobb sorozata, miért nem akarták a producerek Jennifer Anistont, és miként született a mára legendás főcímdal? Ez mind kiderül A Jóbarátok generáció című könyvből.

Link másolása

hirdetés

A XXI. Század Kiadó gondozásában jelent meg Saul Austerliz A Jóbarátok generáció – Mi zajlott a színfalak mögött? című könyve, amely azzal kecsegtet, hogy betekintést nyújt a legendás sorozat kulisszái mögé.

A szerző alapos munkát végzett, interjút készített az írókkal, rendezőkkel, producerekkel, stáb tagokkal, és ezek alapján írta meg minden idők egyik legnépszerűbb sitcomjának történetét.

Miután magam is humorral foglalkozom, természetesen a Jóbarátok alapmű számomra. És bár nem vagyok az a fajta „hard core fan”, aki álmából felébresztve is fújja az összes mellékszereplő nevét, és oda-vissza tudja az összes epizódot, az az érzésem,

ez a könyv még nekik is tartogat meglepetéseket.

Én például nem tudtam, hogy a Rosst alakító David Schwimmer a sorozat egyik kiemelt színészének számított, de amikor az első évad sikere után leültek vele, hogy gázsi emelést ajánljanak, olyat tett, ami Amerikában példátlan: rábeszélte a színésztársait, mondják meg egymásnak, ki mennyit keres, és lépjenek fel közösen a tárgyalásokon.

hirdetés

Úgy gondolta, hatan egyenrangú főszereplői a sorozatnak, igazságtalan volna, ha valaki kevesebbet kapna.

A javaslatba még Courtney Cox is beleegyezett, pedig ő már ismert színésznőként érkezett a stábba. Ez is jól mutatja, mennyire összekovácsolódott a csapat.

A könyv nemcsak a sorozat létrejöttét és későbbi alakulását írja le részletesen, hanem betekintést nyújt az amerikai televíziózás világába, megmutatja, mennyi stresszt kellett elviselni az alkotóknak már addig is, amíg egy-egy ötlet képernyőre kerülhetett. Előfordulhat, hogy a pilotadás után elmeszelnek valamit, de ha be is rendelnek egy sorozatot, általában csak fél szezont kérnek, ami után még mindig dönthetnek úgy, hogy nem tartanak igényt a folytatásra.

A sorozat megalkotói, Marta Kaufmann és David Crane az óriási tét ellenére mertek kockáztatni. Például amikor a producerek tiltakozásával dacolva ragaszkodtak Jennifer Aniston szerződtetéséhez.

A fiatal színésznő lenyűgözte őket, amikor meghallgatták Rachel szerepére. Csakhogy Anistonnak szerződése volt már a szintén készülőben lévő Muddling Through című sorozatra.

Ez azt jelentette, hogy ha az a produkció zöld jelzést kap, akkor a Jóbarátok elveszíti a színésznőt, és kidobhatják a vele felvett pilot epizódot.

Végül azonban rájuk mosolygott a szerencse: a Muddling Through sosem került képernyőre.

Természetesen nem akarok minden sztorit lelőni előre, ezért kedvcsinálónak legyen elég annyi, a könyvben olvashatunk többek között Mathew Perry alkohol- és gyógyszerfüggőségéről, egy emlékezetes perről, amely a maga sajátos módján a #metoo mozgalom egyik előfutárának tekinthető, és arról a dilemmáról, amely elé a 2001.09.11-i terrortámadások állították a sorozat íróit.

Ha van hibája a könyvnek, az az, hogy talán néha túlságosan is alapos akar lenni. Egy példa: miután a Jóbarátok fő helyszíne a Central Perk kávézó, az amerikai kávéházi kultúra boncolgatásában Austerlitz visszamegy egészen a Starbucks alapításáig.



hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: