Darvasi László: Ez egy ilyen csúcs
Darvasi László: Ez egy ilyen csúcs
A nagy Szív Ernő-füzet - részlet
– A bűnügyi történetek irodalmában és a tárca világában egyaránt fontos az időjárás, a szél, a föld, az ég vagy éppen a szemben üldögélő nő kardigánjának az állapota – mondja Miss Marple, közben fölveszi az egeret, és aztán úgy pillant Szívre, hogy az megborzong. Na, ez most egy nagy beszélgetéslesz. Szív föláll, iszik valamit, de mit. Kinéz az ablakon. Látja Berlint. Látja az időjárást, látja az embereket, látja a szelet, a növényzetet, lát mindenféle csúcsokat.
– A tárcaíró és a nyomozó egymásra különösképpen hasonlító személyiségek – kezdi magyarázni. – Például Simenon meglehetősen féltékeny volt Maigret felügyelő nehézkes, ám annál együtt érzőbb alakjára.
– Csodálkozunk ezen? – kérdezi az öreg hölgy, és mintha pír festegetné az orcáját, az orra tövét.
– Az író ballag egy párizsi utcán valahol a Chatelet környékén, akkor is ősz van, legyen az – bólogat Szív –, legyen október tizenhetedike, amikor megtorpan egy kirakat előtt, mert a fő helyen ott sorakozik öt Maigret-kötet, és Simenon, aki a saját bevallása szerint legalább kétezer nővel szerelmeskedett...
– De a feleségével csak ezerkétszázat tudtak összeszámolni egy nyári éjszakán egy bordeaux-i mellett – veti közbe Miss Marple.
– Igen, igen, és Simenon – kiabál Szív, mert eljátssza, amit mond – indulatosan a levegőbe csap, hogy a csudába is, miért a Maigret-könyveket falja a nép, amikor pedig vannak sokkal mélyebb és fontosabb Simenon-regények?!
– Mert a franciák hülyék? – kérdezi Miss Marple, de úgy, hogy erre nem is kell válaszolni.
– Szerintem mindenki hülye – szól Szív, és nyomban megbánja.
– Ostobaság, Ernő! Ha mindenki hülye lenne, vajon honnan lehetne tudni, hogy mindenki hülye? – ellenkezik Miss Marple. – Viszont mindenki gyilkos. Mindenki elvetemült gyilkos! – és hogy kacag az édes, öreg szájával.
– Sherlock Holmes, a borotvaeszű angol nyomozó gyakorló heroinista volt – vág bosszús arcot, és kezdi máshonnan Szív. – Fölötte állt a világnak, amelyben az őt körülvevő emberek rosszak, ostobák és esendőek voltak. De leginkább buták. Holmes az észrevételek és a jelekből levonható következtetések világbajnoka. Mélyen lenézi a világot, vagy inkább megveti, illetve személyes kihívásnak tekinti a rejtélyek megfejtését. Sérti, másfelől izgatja a titok. Holmesnak a történet feladvány, amit meg lehet oldani, amit ki lehet következtetni. A gyilkos leleplezése játék, igaz, sötét és nyomasztó, igazán veszélyes játék. De mit sem boldogulna Watson doktor társasága nélkül, aki a krimiirodalom Sancho Pansája.
Miss Marple hallgat, s mintha még mindig nevetne a szeme.
Különben nevet is. Magától roppan el egy teasütemény. Az öreg hölgy keze még mindig ökölben.
– Philip Marlowe szerint csak a jellemtelenek isznak gint – és Szív azt hiszi, kivágta az adu ászt.
– Valóban, Philip Marlowe férfias jelenség, bár nekem nem az esetem – bólint az öreg hölgy.
– Marlowe elvétve csókolózott – állapítja meg Szív, és bámulja közben Miss Marple száját. – Egy nő egyszer a szájára tapadt, szinte harapva csókolta, és közben azt zihálta, gyűlölöm, gyűlölöm.
– Tényleg úgy számolta, hogy egy, és nem több nővel bújt ágyba a hat regényben? – kuncog Miss Marple.
– Marlowe tiszteli a nőket, csak a neurotikusokkal és a hazugokkal bánik durván, nem korrumpálható, és gyakran leütik.
– Furcsa – tűnődik Miss Marple –, mennyivel másképpen hat a férfiak fején a dudor, mint a nőkén.
– Amíg Holmesnál a bűn fölgöngyölítése párbaj, Columbónál inkább vadászat. Az elsősorban gondolkodó felügyelők alakját mindig átmossa valami rejtett – vagy kevésbé rejtett – perverzitás.
– Én mindenkiről a lehető legrosszabbat tételezem föl – sóhajt Miss Marple. – Magáról is, Ernő. Jaj, ha tudná, mit gondolok magáról. Mit feltételezek. A férfiak ezért is tartanak tőlem. Azt mondogatják, ilyen kellemetlen, rosszhiszemű matrónával
még nem találkoztak – és ahogy ezt mondja, szinte álmodik. – És tudja mit, Szív. Nem tudok annyira rosszhiszemű lenni, hogy végül ne legyen igazam.
– Ez milyen szép – bólint Szív, és elszántan nézi az öreg szájat, mint aki azt várja, hogy megdicsérje. – Biztosan azt gondolja, hogy öltem már.
– Valóban gondoltam ilyesmire, Ernő. De inkább az nem tetszik nekem a maga történeteiben, bár ítélkezni nem szándékozom, hogy hagyta magát megölni. És hányszor. Megöli egy mondat. Egy golyó lyukat üt a testében, és magának még tetszik is. Miért?
– Holmes vagy Columbo figuráiban – folytatja Szív –, de még a humánus Poirot felügyelő alakjában is érezhetjük ezt a bűn után loholó, szinte már nem egészséges szenvedélyt.
Holmes gyakorló melankolikus. Columbo kiegyensúlyozottnak tűnik. A felügyelő rendre naivnak, figyelmetlennek és slendriánnak mutatkozik. Módszerei a pókéhoz hasonlatosak.
Ódivatú alak. A kétbalkezes felügyelő álarca mögött egy roppant veszélyes gondolkodó figyeli a legapróbb rezdüléseket,
a legártatlanabbnak tetsző nyomokat. Columbo igazi ragadozó, és a legveszélyesebb fajtából. Ő aztán igazán perverz. Szinte
az első pillanattól kezdve tudja, ki a bűnös, hogy aztán érzéki gyönyörrel csalja csapdába a másikat. És mit akar ez a másik.
Mindig a tökéletest. Mindig a tökéletes bűntettet. – Erre mondja maga, Szív – szól közbe Miss Marple –, hogy persze, tökéletes bűntett csak az lehet, amit ugyan mi követünk el, de még mi magunk se tudunk róla.
– Columbo egyik nagy titka a felesége – bólint Szív.
– Könnyű úgy titoknak lenni, ha soha nem látszunk – vonja meg a vállát az öreg hölgy.
– A nyomozó feleségének véleménye és határozott ízlése van, sokat tud a világról, bölcs asszony. De miért nem vasalja ki egyszer is a nyomozó kabátját? Nem zavarja a szivarszag? Az ódivatúság?
Rejtély, amelyet soha nem engednek kinyomozni nekünk.
Egy epizódban állítólag mutattak egy tömeget, és Columbo azt mondta és mutatta is, na, ott van a feleségem. Látja?
Miss Marple ökle mintha jobban szorulna.
Szív meg bólogat.
– Hajaj, emlékszik még valaki a szomorú Borúvka felügyelőre?
– Amint azt tudjuk – vág jelentőségteljes képet Szív –, Maigret felügyelő sokat iszik. Sört, bort, grogot, pálinkát vagy különböző francia likőröket, ami éppen jön. Ha délidőben sörrel kínálják valamelyik párizsi kisvendéglőben, ő csak azért is bort rendel, természetesen vöröset. S ilyenkor fél liter a legkisebb kiszerelés. Tulajdonképpen a felügyelő egy enyhébb változatú alkoholista. Történeteiben nagyon fontos elem az időjárás és az öltözködés. Milyen felöltő van rajta, vitt-e mellényt, pulóvert, nála van-e a sálja. Ezek után a felesége mindig gondosan érdeklődik. Életében egyszer vásárolt sárga cipőt, aztán soha nem hordta. Maigret-t gyakran betegség kínozza. Fáj valamije, fáradékony lesz, megfázik, ingadozik a vérnyomása, rendre megkapja a figyelmeztetést, hogy óvatosabban kellene élnie. És hát, ugye, a pipázás. S ha a felesége olykor haragszik az ivásra, a pipázásra semmiképpen. A két embert bensőséges viszony köti össze. Olyanok, mint az édestestvérek. Maigret, ha csak teheti, otthon költi el az ebédét. Gyakran viszi feleségét moziba, színházba, étterembe. Ők aztán nem szoktak veszekedni, perelni. Gyermekük nincsen. Jó, ha tudjuk – bólogat Szív –, miért nincsen. Házasságuk kezdetén az asszony halott kislányt szült, s azóta valószínűleg nem eshet teherbe. Maigret egyáltalán nem erőszakos, bár néha fölképel egy-két gyanúsítottat, amikor a nyilvánvaló becstelenség vagy a hencegés földühíti.
Ő a kisemberek, a nem látványos, ám annál líraibb, olykor nagyon keserű sorsok nyomozója. Olyan apafigura, akinek nincsen saját gyereke. És apa a közvetlen munkatársai számára is, Lucasnak, Janvier-nek, LaPointe-nek. Nem tud nyelveket, sem angolul, sem németül nem beszél. Empatikus, szolidáris, becsületes, és persze ő is melankolikus. Vagy depressziós, ha úgy tetszik. Módszereit egyesek látványosnak ítélik. Egyszer egy valaha volt évfolyamtársa, akiből főügyész lett, meglátogatja.
Az ügyész rendkívül kíváncsi Maigret módszerére. Napokon át kíséri, követi mindenhová, figyeli a felügyelőt, hogyan járja a
hullámos párizsi utcákat és a vörös fényben ázó, kicsiny lebujokat, hogyan körmöl, tologatja az aktákat a tintafoltos íróasztalánál, hogyan iszik módszeresen és következetesen végig egy napot egy kicsiny montmartre-i borozóban, miközben az utca szemközti oldalát figyelik, a gyanúsított házát, aki csalt, lopott, vagy ölt, mindegy is. Végül az ügyész rádöbben, hogy Maigret felügyelőnek egyáltalán nincsenek módszerei. Szív nem tudja, neki vannak-e módszerei, illetve az módszer-e, amikor a véletlen, a szerencse és a sors által irányított földi erőtérben igyekszik az életét és persze mások életét megérteni a már-már kényszeres dokumentálási hajlam, a soha nem lankadó krónikási hevület segítségével, hogy minden apróságnak, minden történésnek, akár a legfeleslegesebb fuvallatnak is maradjon nyoma, mert majd jelenthet valamit, valami nagyot, kolosszálist, az elhullajtott hajszál megmagyarázza utóbb a fejet, a redőzött homlokot és a félelem izzadságaitól fényes halántékot, vagyis az arcot, és aztán az egész testet is, megmagyarázza a lelket, a bűnt és az embert, mint aki egy univerzális bűntény után helyszínel, és csak rögzítem a nyomokat sorról sorra a kis tárcáiban, a gyufaláng írásaiban, a balkezes karcolatokban, a homályos értelmű glosszákban, ahogy az utca népe mondja, és addig csinálja, amíg, na tessék, szóval, amíg el nem pukkan, mint egy üres kifliszacskó, a szívem. Miss Marple feje lebukott, és kicsit horkolt is.
Szív sóhajtott, magában folytatta, hogy azonban mégse térjen el a tárgytól, ha mindig el is tér kicsit. Vagy nem is kicsit.
Jó annak, aki a tárgynál tud maradni. A témánál. Csak annyit akar mondani, illetve annyi kér magától, hogy ne kezdjen el
hablatyolni vagy fecsegni, hanem igenis mondja meg, ha képes rá egyáltalán, ha képes megfogalmazni, hogy mi a módszere.
Mert mindenkinek van módszere, és kinek a logika, kinek az ösztön, kinek meg az értelem hűvös gyakorlata, empátia, igazságdüh, kényszeresség, egyebek.
Még egy szomszédasszonynak is van módszere!
A módszer, az az átkozott módszer!
Szív lehatja a fejét.
Hogy tényleg nem tudja.
Ingerülten pillant ki az ablakon, bámulja Berlin nagylátószögű panorámáját, de nem, mert inkább a város hajszálát bámulja, egy ócska kis repedését, egy valamilyen udvarházát, a szomorú kukákkal, a tűzfalakon tündöklő salétrom rajzait, és így látja az egészet, és aztán azt mondja, hogy az ő módszere talán csak az, hogy soha nem tudott annyira nem félni, hogy ne tudta volna elmondani. Mert ha tudsz róla beszélni, akkor nem félsz eléggé. Nem. A félelem, nahát, az biztosan módszer.
Legalábbis neki. Hogy lehetetlen nem félni.
És hát az a sárga cipő, amit Maigret vett! Hogy az ember annyi kacatot összehord, ami aztán nem kell neki, vagy ami használhatatlan. De azért megszerzi, azért összehordja, dobozolja őket. Hát ez is egy módszer, nem?
– Igen – szólt Miss Marple, mert ébredt, és elengedte az egeret, ami elfutott, és vitte magával egy rosszhiszemű vénkislány
tenyerének halálos melegét.
Vajon hány élet fér egy életbe? Szív Ernő az Élet és Irodalom és a Délmagyarország munkatársa csaknem negyedszázada. A regényes életű hírlapíró ebben a könyvben azoknak a városoknak a történeteit meséli el, ahol talán otthonosan élt, ám ahol mégsem talált otthonra. Ahány füzet, annyi város, táj és ország. Berlin, Szeged, New York, Flandria vagy épp Sylt szigete csalóka díszletek: valójában a lélek fordulatos bedekkereit olvassuk. Elsirathatjuk Bakó Andrást (Baka István tárcaíró alteregóját), emlékezhetünk Eörsi Istvánra, találkozhatunk Miss Marple-lel, Emily Dickinsonnal és Kolumbusz Kristóffal, miközben bármikor visszatérhetünk Doktor Feketefekete Por és Hamu Restaurantjába. Csákányos angyalokat, fecsegő nyomozókat, nyeretlen és nyertes lottószelvényeket, kicsi nyereségeket és hatalmas veszteségeket, gyászt és szerelmeket találhatunk a könyvben - vagyis mindent, amit valaha tudni akartunk Szív Ernőről, de soha nem mertük megkérdezni.
Darvasi László író 1962-ben született Törökszentmiklóson. 1986-ban szerzett diplomát a Szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán. 1990 és 1998 között a Pompeji folyóirat szerkesztője, jelenleg a Délmagyarország és az Élet és Irodalom munkatársa.
Több műve megjelent franciául, németül és hollandul.
Művei közül többet – A titokzatos világválogatott (Nemzeti Színház, 2008) vagy a Trapiti (Kolibri Színház, 2005) – színpadra alkalmaztak.
A Magvető Kiadónál megjelent művei
A lojangi kutyavadászok (2002), Trapiti avagy a nagy tökfőzelékháború (2002), Szív Ernő: Összegyűjtött szerelmeim (2003), Trapiti és a Borzasztó Nyúl (2004), A világ legboldogabb zenekara (2005), A titokzatos világválogatott (2006), A könnymutatványosok legendája (2009), Virágzabálók (2009), Pálcika, ha elindul (2012), Vándorló sírok (2012), A zord Apa, avagy a Werner-lány hiteles története (2012), A Háromemeletes Mesekönyv (2013)
Díjai
A Beszélő című lap különdíja (1992), Szinnyei Júlia-emlékdíj (1993), Déry Tibor-jutalom (1993), Az Év Könyve jutalom (1994), Szép Ernő-jutalom (1994), Krúdy Gyula-díj (1996), Alföld-díj (1996), József Attila-díj (1998), Pro-Literatura díj (1998), IBBY-díj (2003), Szegedért Emlékérem (2003), Brücke Berlin-díj (2004), IBBY Honour List-Díja (2004), Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje (2005), Füst Milán-díj (2005), Mészöly Miklós-díj (2006), Márai Sándor-díj (2008), Magyar Köztársaság babérkoszorúja díj (2009), Rotary Irodalmi Díj (2009)
Nyomj egy lájkot, hogy ezzel is segítsd a kortárs magyar irodalom ügyét!
Kőhalmi és Litkai Gergely a könyv bemutatóján; fotó: Helikon Kiadó/
