hirdetés

IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
hirdetés

Cserna-Szabó András: Veszett paradicsom

Az író második regénye rövidesen megjelenik, nálunk már olvashattok belőle részletet.
Fotó: Kálló Péter - szmo.hu
2014. szeptember 11.


Link másolása

hirdetés

Cserna-Szabó András: Veszett paradicsom - részlet

Augusztus 25-e a nyár legforróbb napja volt, megdőlt minden melegrekord. Fekete cipőben, élére vasalt, sötétkék menedzserpantallóban és rácsos, fehér atlétatrikóban ültem az asztalomnál. A ventillátor zörgött, a légkondit még nem szerelték be. Dőlt rólam a víz. Az utcán alig volt ember, a város szinte kihalt, aki csak tehette, vízpartra ment. Én nem mentem vízpartra, mert száz forintból kétszázat, kétszázból négyszázat, négyszázból nyolcszázat (és így tovább) akartam csinálni becsületes, verejtékes munkával. A verejték már megvolt.

De hát aznap nem forgott a pénz. Nem jött senki.

Hát, nem ma fogok meggazdagodni – gondoltam keserűen.

Már-már azon voltam, hogy talán nekem is el kellene látogatnom egy strandra vagy tópartra, mikor kopogtak az ajtómon.

hirdetés

Titkárnőm akkor még nem volt, még nem tellett rá.

– Tessék – ordítottam, hogy túlkiabáljam a rozoga ventillátort.

Kopott bőrkabátos férfi bújt be szerényen az ajtón. Szégyenkezve nézett rám, levette fejéről a kucsmát és köszönt.

– Adjonisten!

Egy igazi idióta, gondoltam. Egy igazi idióta: negyven fokban nagykabátban. És megtalált. Éppen engem. Ilyen az én formám.

– Nem veszünk semmit – mondtam, mert mióta a gazdasági szférában működöm, olykor többes számban beszélek magamról. Mi, tehát a cég.

– Elnézést, uram, de én szeretnék venni Öntől – mondta halkan a férfi.

Sáros gumicsizma volt a lábán, terepszínű nadrág. Langaléta ember. Kackiás, őszes bajusz. Mély redők az arcán. Ravasz parasztszemek. Már csaknem kopasz volt.

Na, talán mégis pénz lesz ebből – gondoltam.

– Az egészen más, kérem. Parancsoljon! Fáradjon be, és foglaljon helyet.

Lassan bejött, becsukta maga mögött az ajtót. Zavartan leült, és talán egy perc is beletelt, mire kinyögte:

– Egy első mondatot szeretnék, kérem!

Zsolnayzöld légy szállt le az íróasztalom sarkára. Óvatosan a légycsapó után nyúltam, csak a kezem mozdult, a testem nem. Lassan megmarkoltam a légycsapót, majd hirtelen mozdulattal agyonvágtam a legyet. Szétkenődött szerencsétlen az asztallapon, papírzsebkendővel töröltem fel.

– Ön a legjobb helyen jár – mosolyogtam a férfire.

Ugyanis mondatkereskedő vagyok. Mondatokat árulok immár hat éve, és mondhatom, elég jól megy a biznisz. Abból a kis Kálvin téri lyukból eljutottam ide, ebbe a svábhegyi, teraszos, kétszáz négyzetméteres irodába, ahol a cégem jelenleg működik. A titkárnőm olyan gyönyörű, hogy már többen is összetévesztették Heidi Klummal. A légkondi egy vagyonba került, én szívtam a fogam, de Ernő szerint ezen nem szabad spórolni.

Szóval mondatokat árulok. Nyitómondatokat, zárómondatokat, csúcspontokat, csattanókat, mottókat, címeket, ilyesmit. Elég sokan megfordulnak nálam. És nemcsak amatőrök. Néhány profi is benéz olykor. Nem dicsekvésből mondom, de egyszer még Andy Vajnának is eladtam egy címet. Egyikőnk se járt rosszul. Fejős Éva tavaly karácsonykor járt nálam, fél órát turkált az „EGYÉB” feliratú dobozban, majd 30 %-os, ünnepi árengedménnyel vásárolta meg ezt a mondatomat: „Teljesen elveszítettem az eszemet, és fölhajítottam a leopárdmintás bikinifelsőmet az epörfára, felettünk mezgaz helikopter zúgott el.”

Kérdeztem, hová szánja.

Azt mondta unottan, valahová csak jó lesz egyszer.

Igazat adtam neki, minden mondat jó valahová.

Azóta nem láttam az írónőt.

– Szintén művész? Úgy értem, maga is író? – kérdeztem a langaléta öreget.

Próbáltam utánozni Ernő modorát, ami olyan sok pénzt hozott neki. Akkor még nem ment tökéletesen.

– Nem, kérem, én birkákat tenyésztek egy Hódmezővásárhely melletti tanyán – válaszolta. – Karikó István a nevem. Most jöttem a deles vonattal.

– Szóval birkákat. Nem baj. Pompás címeim is vannak, most szeptember elsejéig féláron.

– Nem, köszönöm. Nekem egy első mondatra lenne szükségem – ismételte meg a férfi.

– Tessék, kérem, abban a nagy, sárga dobozban csak kezdőmondatok vannak, válogasson kedvére – mutattam a sarokba. – Ha megengedi, rögtön ajánlanék is egyet: „Toportyánféreg vonítása hallatszik a nádasból.” Használt ugyan, de mondhatni, hogy megkímélt állapotú. De ha egy szűzmondatra vágyik, akkor itt van ez, némi felárral persze: „Mikor megérkeztem anyámékhoz, az udvar úgy festett, mint egy exhumált temető.”

De az öreg nem mozdult, nem szólt. Csak nézett rám azokkal a szomorú, vén szemeivel.

– Mire vár? Valami baj van?

– Nem, semmi baj, csak, tudja, én már az interneten kiválasztottam a kínálatból az én első mondatomat.

Büszke voltam magamra, jó ötlet volt elfogadni Ernő tanácsát, hogy a neten is kell hirdetni.

– Ó, nagyszerű – kiáltottam, felálltam az igazgatói bőrszékemből, felvettem fehér ingemet, mégse üljek ott trikóban egy komoly üzletféllel szemben.

Nyakig begomboltam az inget és közelebb léptem Pista bácsihoz.

– És szabad tudnom, melyiket választotta?

Látszott a birkatenyésztőn, hogy szörnyű zavarban van. Valósággal reszketett az izgalomtól. Úgy reszketett, mint én a liftben. Kicsit kutatott a bőrkabátja zsebében, majd remegő kézzel elővett egy szalvétát, arra volt ráírva a mondat. Felolvasta.

– „A világ legrondább nőjét a Fény utcai piac alagsorában, a Vénusz Sörbárban pillantottam meg.”

– Remek. Ez egy igazán nagyszerű nyitómondat. Realizmus, életszag, mitológia, nők, benne van az egész világ! Minden van benne, ami egy jó első mondatba csak kellhet. És benne feszül a menny és a pokol kiengesztelhetetlen ellentéte is: a szépség és a csúfság, a Fény utca örök világossága és a mocskos piac alagsorának alvilági sötétje. Ezzel jó üzletet csinál, papa, nekem elhiheti. Mindjárt meg is írom a szerződést, melyben a mondat minden jogáról lemondok az ön javára. És a számlát is kitöltöm. Készpénz vagy kártya?

– Készpénz – mondta némileg megnyugodva Pista bácsi, és egy ötezres bankót tett az asztalomra.

Szóval az internetről az árakat is kiválóan ismeri – gondoltam.

Miközben a szerződést nyomtattam, megkérdeztem tőle, miért éppen erre a mondatra van szüksége.

Megint zavarba jött.

– Hát, tudja, az az igazság, hogy én ismertem a világ legrondább nőjét. Szerettem azt a rút szukát – buggyant ki belőle.

Hoppá, gondoltam. Élet és irodalom. Aztán gyorsan felírtam egy szelet papírra: „Hoppá, gondolta akkor a fehér inges férfi, élet és irodalom.” És a cetlit könnyedén beleejtettem a zárómondatokat tartalmazó kék dobozba.

– És, tudja – folytatta az öreg –, mindig meg akartam írni a szerelmünk történetét, de valahogy soha nem tudtam elkezdeni. Olyan érzés, mint a szorulás. Nem akar kijönni. Az Istennek se. Minél jobban akarjuk, annál inkább beragad. De most talán majd sikerül.

– Csak nem azt akarja mondani, hogy a Vénuszban látta meg azt a nőt? – nevettem.

– Nem, kérem, szó sincs róla. A szatymazi buszmegállóban találkoztunk. Rögtön megigézett a randasága. De arra gondoltam, hogy a Vénusz Sörözőt kicserélem szatymazi buszmegállóra, és már meg is vagyunk.

– Remek ötlet – mondtam, és gyorsan zsebre vágtam az ötezrest, nehogy Pista bácsi meggondolja magát. – Látja, már a második mondat is megvan. Alakul ez, mint púpos gyerek a prés alatt. Mindig ezt mondom: ha van egy jó kezdőmondat, a többi már megy, mint a karikacsapás.

– Hogy érti ezt? Miféle második mondat?

– Éppen most mondta ki. „Rögtön megigézett a randasága.” Ez lesz a második mondat. „A világ legrondább nőjét a szatymazi buszmegállóban pillantottam meg. Rögtön megigézett a randasága.” Ez már két mondat, bátyám. Mire hazaér a vonattal Vásárhelyre, talán már kész lesz az egész első fejezet – kacsintottam.

Mintha egy kis bizakodó mosolyféle szaladt volna át az arcán.

Kitöltöttem a szerződést, aláírtam, lepecsételtem.

– Ide írja alá a nevét, Pista bácsi, legyen szíves. Ez lesz az ön példánya.

Miközben lassan, szinte inkább rajzolva, mint írva a betűket, odavéste a papír aljára, a pontozott vonalra a nevét, megkérdeztem, mi lett kettejük kapcsolatával. Elmúlt a szerelem?

– Nem, kérem, nem múlt el, csak nagyon csúnya vége lett. Tudja, hogyan van ez...

Megsajnáltam az öreget. Olyan becsületes, szelíd, igaz magyar embernek látszott. Magányos, csalódott, megkeseredett, de jó és igaz embernek. Amilyenek már nincsenek is.

– Tudja mit, Pista bátyám? Maga a fél országot keresztülutazta vonattal ebben a kurva kánikulában, csak hogy velem üzleteljen. Ne gondolja, hogy én ezt nem értékelem. Lássa, milyen vagyok magával! Válasszon bónusz ajándékként egy záró mondatot is. Hátha könnyebb lesz úgy megírni a történetet, hogy az eleje is, meg a vége is megvan már.

A birkatenyésztő úgy örült, mint egy kisgyerek, akinek húsvétkor azt mondják, a nyúl elrejtette az ajándékot a kertben, neki csak meg kell keresnie.

– Ingyen? – kérdezte Pista bácsi kipirulva.

– Ingyen hát – válaszoltam és megveregettem a vállát. – Ott a kék láda, válasszon magának egy utolsó mondatot. Gyerünk, bátyám, mert a végén még meggondolom magam.

A jó üzletember szigorú, de tud nagyvonalú is lenni – visszhangzottak bennem Ernő bölcs szavai.

Pista bácsi legalább húsz percig kutakodott a dobozban. Aztán egy cetlit nem tudott elengedni. Legalább tízszer elolvasta a mondatot.

– Megvan. Ez kell – jelentette ki végül.

– Melyiket választotta, Isti bátyám?

Megvakarta csaknem tar fejbúbját. Megköszörülte torkát. Benyálazta nyelvével cserepes ajkát.

– „Miután a hullát behajítottam a kútba, véres kezemet egy hófehér bárányba töröltem; nehéz volt a szívem.”

A regényről:

Réges-rég történt már, hogy kiűzettünk a Paradicsomból. Hisszük is, meg nem is, hogy az Éden létezett egyáltalán. Talán elveszett, talán megveszett, talán még mindig ott vagyunk, s újra és újra bűnbe esünk. Ebben a könyvben a férfiak kallódó ádámok, akik hol léhán, hol elképesztő elszántsággal vetik bele magukat az önpusztításba, az apokalipszisbe, a nők pedig csábító, rafinált évák, akik hol ifjú perditák, hol érett szépasszonyok bőrébe bújnak, de mindig taszítanak egyet a lejtőn lefelé csúszó (elvileg) erősebbik nemen. Persze ez a pusztulás egyáltalán nem lehangoló, inkább groteszk, abszurd és vicces. Nemcsak szánjuk hőseit, hanem bizony velük (sokszor rajtuk) nevetünk, s közben nem feledkezünk meg a kulináris és az altesti élvezetekről sem. Cserna-Szabó András ezúttal a végzetes szenvedélyek női nevek mögé bújtatott katalógusát írta meg.

Életrajz:

A szentesi születésű, eddig főként novellistaként és gasztroíróként ismert József Attila-díjas Cserna-Szabó András első regénye februárban jelent meg.

1992 és 1997 között a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának hallgatója volt. 1998 és 2000 között a Sárkányfű című irodalmi és művészeti folyóirat prózarovatát szerkesztette.

1998 és 2002 között a Magyar Konyha gasztronómiai folyóirat főmunkatársaként és szerkesztőjeként dolgozott.

1997-óta rendszeresen publikál heti és napilapokban (Élet és Irodalom, Népszabadság könyvkritikai rovata), valamint irodalmi (Alföld, Jelenkor, Holmi, Bárka, Nappali Ház), gasztronómiai (Magyar Konyha, Gusto, Receptklub stb.) és egyéb (például Playboy, Unit) lapokban.

Kötetei

Fél négy (Magvető, 1998.)

Fél hét (Magvető, 2001.)

Félelem és reszketés Nagyhályogon (Magvető, 2003.)

Levin körút – hasnovellák, gasztroesszék (Ulpius-ház, 2004.)

Jaj a legyőzötteknek, avagy süssünk-főzzünk másnaposan (A macskajaj regénye 52 recepttel) – Darida Benedekkel közösen (Alexandra, 2007.)

Puszibolt (Magvető, 2008.)

Mérgezett hajtűk – esszék (Magvető, 2009.)

Ede a levesben - Gasztrokrimik receptekkel - Fehér Bélával közösen (Magvető 2011)

Szíved helyén épül már a Halálcsillag - regény (Magvető, 2013)

Nyomj egy lájkot, hogy ezzel is segítsd a kortárs magyar irodalom ügyét!


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
hirdetés

Kiteregették a királyi Dallas szennyesét – elolvastuk A szabadság nyomábant

Az igazság feltárása helyett inkább önsajnálatba mártott dicshimnuszt kapunk az év egyik legjobban várt könyvétől.

Link másolása

hirdetés

Már a megjelenése előtt az év bestsellereként beharangozott A szabadság nyomában úgy esik majd azok számára, akik szomjazzák a brit királyi családdal – és főleg a Megxittel – kapcsolatos pletykákat, mint egy korty kristályvíz. Megtudhatjuk belőle, hogy Harry szereti a szellem emojit, és Meghan többek közt azzal vette le a herceget a lábáról, hogy Afrikában a bokorba járt pisilni, módjával, és kissé egyoldalúan azt is, mi folyik a királyi kulisszák mögött, a beharangozott Nagy Igazságot viszont nem.

Csupán egy meglehetősen elvakult védőbeszéd két olyan újságíró részéről, akik nyíltan kiállnak a pár mellett.

Bár a brit királyi családdal kapcsolatos sztorikat bármikor, bármilyen mennyiségben el lehet adni, a legnagyobb adu mostanság Meghan Markle és Harry herceg botrányos kiválásáról könyvet írni. A királyi család történetében még 2016-ban indult egy egészen újkeletű valóságshow, amikor Harry herceg egy hollywoodi színésznőre vetett szemet, aki nemcsak félvér volt, de még elvált is, a botrányra éhes brit bulvársajtó és az ilyen termékek iránt fogékonyabbak pedig perverz örömmel figyelték, hogyan kezdi majd ez ki a monarchia idealizált képét.

Az epizódokat pedig tempósan adagolva kaptuk: meglehetősen gyors ütemben jutottak el a megismerkedéstől az eljegyzésig, az esküvőig és az első gyerekig is – kevesebb mint három év alatt hozták össze mindezt. Közben a brit bulvársajtó élvezettel és sokszor elég gonoszan lubickolt a hercegi pár életében naponta több tucat cikket lehúzva olyan témákról, minthogy Markle éppen miért mocskos állatgyilkos, amiért avokádót eszik, vagy éppen hol tart a cicaharca Katalin hercegnével. Aztán erre a katyvaszra, ahol már senki sem tudta, ki a jófiú, és ki a rossz, dobták rá Molotov-koktélként a hírt, hogy a valóságshow főszereplői távoznak, elegük van. Az évadzáró a márciusi hivatalos események egész sora volt, ahol ismét lehetett cikkezni a hercegi pár bosszúruháiról, arról, hogyan ültették be őket a szamárpadba, és a hasonlóan eget rengető horderejű mozzanatokról.

hirdetés

A történet igazi kincsesbánya, a kérdés pedig csak az volt, kinek sikerül odatartania éhes kis mancsát, és mit hoz ki belőle. Az Omid Scobie & Carolyn Durand-páros lett a nyerő, a két újságíró évek óta árnyként követi a királyi családot – Scobie 8 éve tudosít a királyi családról a Harper’s Bazaarnak, Carolyn Durand majdnem két évtizede bejáratos a palotába, többek közt az Elle-nek és Oprahnak szállít sztorikat, emellett Emmy-díjas producer.

A könyv azt ígéri, hogy elmondja a történet egyetlen, igaz és kíméletlenül őszinte olvasatát, mivel véleményük szerint eddig csak a bulvármédia határozta meg, ki mit gondoljon az ügyről. Scobie és Durand képében azonban most igazi felszabadító zsoldosokat kapott a hercegi páros, akiknek azonban mégsem annyira az objektivitás a cél:

a szerzők egyértelmű szándéka sokkal inkább az, hogy piedesztálra emeljék Meghan Markle-t, a párból pedig áldozatot kreáljanak.

A kezdő forgatókönyvírók lázasan jegyzetelhetnek, hogyan mutassunk be hőskaraktert a lehető legszájbarágósabb és egydimenziósabb módon, Scobie-ék ugyanis a csúcsra járatják mindezt. A könyv Meghanja egy olyan földöntúli szupernő, akinek már gyerekkorában is Diana hercegné volt a jele az oviban, a felkelés után madarak fonják be a haját, a reggeli avokádós pirítósa előtt megment három rászorulót, letol négy inspiráló beszédet fiatal nőknek, és még a királynő híresen agybajos kutyái is megszelídülnek a jelenlétében. Még ha mindez így is van, egy idő után elviselhetetlen az a nyálrengeteg, amit a szerzők a hercegné köré vonnak, nem mulasztják el például azt sem, hogy néhány oldalanként egy szigorúan titkos forrás elmondja: Meghan a lehető legtökéletesebb lény a kerek világon.

Amikor már tényleg azt hiszi az ember, hogy ebből a nőből lesz a Marvel legújabb szuperhőse, az egyik – szokás szerint titkos – forrás megjegyzi: igen, Super Megnek szoktam őt hívni.

A kötet egyoldalúságát tovább fokozza, hogy az egész konfliktusban minden hófehér vagy éjfekete. A piros sarokban Meghan és Harry, az elszenvedő hősök, és a róluk csak szépeket mondó barátok, a kékben a palota, a PR-osok, a sajtósok, Vilmos hercegék, a dadusok, az újságírók, de még az utolsó palotaszolga is szemét, undorító dög, akik viselkedésükkel és a támogatás hiányával űzték el a párt, akire a szerzők szerint a monarchiának a legnagyobb szüksége volt.



hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
hirdetés

A Bölcs kérdez, a válasz bennünk van – Popper Péter Hogyan választunk magunknak sorsot? című előadás-gyűjteményéről

Egyenesen hátborzongató, amikor azt írja, hogy „a társadalom torzulásának és a beteg társadalomnak csalhatatlan jele, hogy nem az észszerűség szerint él, hanem mítoszok alapján”.

Link másolása

hirdetés

„Soha nem hagyod abba a kérdezősködést?” „Soha”. „Pedig választ sem fogsz kapni soha.” „Néha az a benyomásom, hogy a kérdések fontosabbak, mint a válaszok.”

Ez a kedvenc párbeszédem egyik kedvenc filmemből, A hetedik pecsét című Ingmar Bergman-remekműből. A Halál és az őt sakkjátszmára kihívó Antonius lovag között zajlik. A Halál eljött a lovagért, de ő a sakktábla mellett megpróbálja kicselezni, de legalábbis a játszma során megérteni az élet titkait. Mi köze Bergmannak és ennek a misztikus-filozofikus filmjének Popper Péterhez? Több mint gondolnánk.

A 2010-ben elhunyt pszichológus egyetemi tanár, fáradhatatlan spirituális utazó azon modern bölcsek közé tartozott, aki mint a régiek, tisztában volt azzal, hogy „minél többet tud, annál jobban rájön: nem tud semmit”, mert minden megválaszolt kérdés mögött ott van a következő.

Az az ember, aki dolgozott gyermek- és börtönpszichológusként, előadott Amerikában és a keleti lélek titkait kutatta egy indiai asrámban, sőt, még miniszterelnöki tanácsadó is, vélhetően azért is tett szert rendkívüli népszerűségre könyveivel és előadásaival, mert, ahogyan az igazán nagy tudású és műveltségű emberek, „nem osztotta az észt”, inkább gondolkodásra serkentett. Nem adott azonnal használható válaszokat, inkább sokszor kegyetlen kérdésekkel és nem kevésbé kíméletlen iróniával mutatott rá mindennapi gyarlóságainkra, de közben önmagát sem kímélte.

A másik párhuzam pedig a sakk, amely számára valóságos életvezetési játék, a másik ember iránti empátiától a döntéseinkig. Mint ismert, a sakkban nincs lehetőség „passzolni”, az ellenfél (az élet, a körülmények, a történelem, a nem kívánt szó törlendő) lépésére válaszolni kell, és hogy mit lépünk, rajtunk áll, és a mi felelősségünk. Ahogyan egy valódi sakkjátékos sem háríthatja vereségét a kibicre, az életben sem vitethetjük el a balhét másokkal, ha az adott esetben mi voltunk döntési helyzetben. És ha tettünk egy rossz, át nem gondolt, vagy felesleges lépést, utólag sírhatunk, átkozódhatunk, de meg nem történtté nem tehetjük. Sem a sakkban, sem az életben.

Popper Péter ugyan szintén elvesztette a maga sakkjátszmáját a Halállal, szerencsére gondolatai itt maradtak velünk. Felesége, Zolnay-Lackó Katalin hűségesen elkísérte őt előadásaira, fel is vette azokat. Így született meg a Kulcslyuk Kiadó gondozásában a Hogyan választunk magunknak sorsot? című kötet, amelynek gerincét a nyomtatásban eddig meg nem jelent előadások alkotják.

hirdetés
Az utolsó címadó éppen az, amelyben a sakké a főszerep, amelyet a szerző beavatási folyamatnak, az indulatok korlátozása, a figyelem, az emlékezés és az előrelátás képesség-fejlesztésének tekint. „Ismerd meg önmagad” – idézi többször is az ókori delphoi jósda feliratát.

Elgondolkodtat bennünket arról az örök filozófiai-etikai problémáról, hogy döntéseink és választásaink mennyiben függnek tőlünk és mennyire determináltak körülményeink, születésünk, természeti és más külső erők által. Pellengérre állítja az idegennel, az ismeretlennel szembeni bizalmatlanságunkat (milyen jó a magyar nyelv „idegenkedés” szava!), előítéletünket és ebből fakadó gyűlöletünket, gyávaságunkat, amelynek legcsúfabb formájának azt tartja, amikor önmagunktól félünk, önmagunk elől menekülünk és önmagunkkal vagyunk gyávák szembenézni. Nem hagy nyugton olyan, már-már megválaszolhatatlan kérdésekkel, hogy mi a „jó” és mi a „rossz”.

Némi vitám is lenne a Tanár úrral, amikor a nemzedékek felelősségéről szól, hiszen az én szüleim korosztályát, amelybe ő is beletartozott, nevezi „első műveletlen nemzedéknek”, mert hiányzott náluk történelmi okokból „a tehetség lépcsőzetes kiművelése”, és a származás, a megbízhatóság fontosabb volt, mint a tudás, a szakmai rátermettség. Őket követte az én generációm, a „rendszerváltóké”, amely többségének „a kultúra inkább csak információ volt, mint élmény”. Popper erre vezeti vissza a közélet mai állapotát. Kétségtelen, hogy mindkét nemzedék életéből hiányzott az általános vitakultúra, ellenben jócskán lehettek tapasztalataik pitiáner hatalmaskodókkal és gátlástalan köpönyegforgatókkal. De azért ne legyünk igazságtalanok, csak gondoljunk bele: e két korosztály micsoda elméket, írástudókat adott Magyarországnak, a világnak – igaz, többségük túllépett a mindenkori „korcsmákon”.

Annál inkább helyeselném azt az általa javasolt módszert, hogy amikor elénk tesznek egy választási listát, először azokat ikszeljük be, akiket szívesen látnánk családunkban vagy baráti körünkben. Tartok tőle, hogy elég kevesen maradnának…

Az pedig egyenesen hátborzongató, amikor azt írja, hogy „a társadalom torzulásának és a beteg társadalomnak csalhatatlan jele, hogy nem az észszerűség szerint él, hanem mítoszok alapján”. Ennek bizonyítására nem kell mást tenni, mint elővenni Magyarország legutóbbi 100 évének történetét…És az is biztos, hogy Popper Péternek fölöttébb lesújtó véleménye volt napjaink agyongyorsult életmódjáról.

Az előadások nagy varázsa az is, hogy egy-egy megjegyzés, idézet kapcsán az ember szívesen előveszi az emberiség kultúrkincseit a Bibliától Lao Ce-ig, Senecától Sartre-ig, Freudtól József Attiláig, és újraolvassa azokat a sorokat, amelyek megszólítják, eligazítják útkeresésében.

Talán egyetlen hiányossága van a kötetnek: nem derül ki belőle, hogy melyik előadás mikor, hol, kik előtt hangzott el. Ez ugyanis támpont lehetne Popper Péter gondolati fejlődéséhez, egy adott társadalmi miliő megvilágításához. Nem mintha ezek bármilyen hiányt jelentenének tartalmi szempontból, de az elmúlt évtizedek viharainak ismeretében egyáltalán nem mindegy, hogy egyik-másik eszmefuttatás mondjuk a 80-as években, vagy 2000 után hangzott-e el.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
hirdetés

„Nem voltam humoromnál, és mémeket küldtetek” – itt az új Lackfi-vers járvány idejére

Megihlette a költőt a bezártság.

Link másolása

hirdetés

"Magányos voltam,

és videóchaten hívtatok.

Elfogyott az ennivalóm,

hoztatok, és letettétek az ajtóm elé.

Járvány idején

hirdetés

veszélyeztetett voltam,

és nem látogattatok meg,

én meg dühös voltam,

hiába, hogy miattam teszitek."

Így kezdődik Lackfi János új verse, amelyet a Facebook-oldalán tett közzé. A költő témája mi is lehetne más, mint a járvány, és a karanténban sínylődő ember számkivetettségének megéneklése. :)

A biblikus hangvétel egyszerre kölcsönöz komolyságot, és teszi ironikussá a költeményt, amelyet a bennünk élő kocsmairodalmár nagyjából így tudna összefoglalni: „nem annyira szar karanténban ülni otthon, ha vannak, akik elviselhetővé teszik, és van otthon elég wc-papír”.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
hirdetés

Jóbarátok-rajongóknak kötelező olvasmány: új könyv árulja el a sorozat kulisszatitkait

Hogy jött létre minden idők egyik legjobb sorozata, miért nem akarták a producerek Jennifer Anistont, és miként született a mára legendás főcímdal? Ez mind kiderül A Jóbarátok generáció című könyvből.

Link másolása

hirdetés

A XXI. Század Kiadó gondozásában jelent meg Saul Austerliz A Jóbarátok generáció – Mi zajlott a színfalak mögött? című könyve, amely azzal kecsegtet, hogy betekintést nyújt a legendás sorozat kulisszái mögé.

A szerző alapos munkát végzett, interjút készített az írókkal, rendezőkkel, producerekkel, stáb tagokkal, és ezek alapján írta meg minden idők egyik legnépszerűbb sitcomjának történetét.

Miután magam is humorral foglalkozom, természetesen a Jóbarátok alapmű számomra. És bár nem vagyok az a fajta „hard core fan”, aki álmából felébresztve is fújja az összes mellékszereplő nevét, és oda-vissza tudja az összes epizódot, az az érzésem,

ez a könyv még nekik is tartogat meglepetéseket.

Én például nem tudtam, hogy a Rosst alakító David Schwimmer a sorozat egyik kiemelt színészének számított, de amikor az első évad sikere után leültek vele, hogy gázsi emelést ajánljanak, olyat tett, ami Amerikában példátlan: rábeszélte a színésztársait, mondják meg egymásnak, ki mennyit keres, és lépjenek fel közösen a tárgyalásokon.

hirdetés

Úgy gondolta, hatan egyenrangú főszereplői a sorozatnak, igazságtalan volna, ha valaki kevesebbet kapna.

A javaslatba még Courtney Cox is beleegyezett, pedig ő már ismert színésznőként érkezett a stábba. Ez is jól mutatja, mennyire összekovácsolódott a csapat.

A könyv nemcsak a sorozat létrejöttét és későbbi alakulását írja le részletesen, hanem betekintést nyújt az amerikai televíziózás világába, megmutatja, mennyi stresszt kellett elviselni az alkotóknak már addig is, amíg egy-egy ötlet képernyőre kerülhetett. Előfordulhat, hogy a pilotadás után elmeszelnek valamit, de ha be is rendelnek egy sorozatot, általában csak fél szezont kérnek, ami után még mindig dönthetnek úgy, hogy nem tartanak igényt a folytatásra.

A sorozat megalkotói, Marta Kaufmann és David Crane az óriási tét ellenére mertek kockáztatni. Például amikor a producerek tiltakozásával dacolva ragaszkodtak Jennifer Aniston szerződtetéséhez.

A fiatal színésznő lenyűgözte őket, amikor meghallgatták Rachel szerepére. Csakhogy Anistonnak szerződése volt már a szintén készülőben lévő Muddling Through című sorozatra.

Ez azt jelentette, hogy ha az a produkció zöld jelzést kap, akkor a Jóbarátok elveszíti a színésznőt, és kidobhatják a vele felvett pilot epizódot.

Végül azonban rájuk mosolygott a szerencse: a Muddling Through sosem került képernyőre.

Természetesen nem akarok minden sztorit lelőni előre, ezért kedvcsinálónak legyen elég annyi, a könyvben olvashatunk többek között Mathew Perry alkohol- és gyógyszerfüggőségéről, egy emlékezetes perről, amely a maga sajátos módján a #metoo mozgalom egyik előfutárának tekinthető, és arról a dilemmáról, amely elé a 2001.09.11-i terrortámadások állították a sorozat íróit.

Ha van hibája a könyvnek, az az, hogy talán néha túlságosan is alapos akar lenni. Egy példa: miután a Jóbarátok fő helyszíne a Central Perk kávézó, az amerikai kávéházi kultúra boncolgatásában Austerlitz visszamegy egészen a Starbucks alapításáig.



hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: